Artzt Tímea
Testvérgyilkosságból szenvedéstörténet
– Mózes és Márk – EP változat
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat
A történetek elbeszélők függvényében mutat(hat)nak változatosságot vagy – most éppen – nem. Vegyük mindjárt a legismertebbet, Jézus életét és szenvedéstörténetét, melyet négy evangélista is hitelesen jegyzett le. Hogy miért éppen Márk változata került kiemelésre? Talán mert az Újszövetség második könyve, miként ebben a sorozatban – a Kardos változat után – ez is egy második kötet; vagy azért, mert Péter apostol elbeszélései nyomán született meg Márk evangéliuma.
Eszterházy Péter legújabb száz (plusz húsz) oldalas kötetében Jézus története egy Péter nevű fiú és süketnémának vélt öccse szavai nyomán képződik újra. Ám, aki a címet látva arra gondol, hogy egy apokrifot tart a kezében, az lehet, hogy csalódni fog, mert azon túl, hogy Jézus passióját első szám első személyben alkotják újra, nem megy át változáson, ehelyett egy kitelepített magyarországi család szenvedéstörténetébe ékelődik bele, kissé lötyögősen/önkényesen.
Eszterházy Péter világában mindig szövegek és szövegváltozatok labirintusán át vezet az út a megértéshez, de most nem. A narratíva szikár, egyszerű mondatokból áll, kivéve a nyolcvanegyedik oldalt, mely egyetlen körmondat. Egy retrospektív én-elbeszélést hallgatunk, monológszerűen, melyben egy süketnémának gondolt fiú (életkora jelöletlen marad) meséli el gyermekkorának eseményeit a második világháború után, ám azon mégsem túl, valahol falun, a téeszcsé és a diktatúra közegében. A regény és a család élettere igen szűk, realista eszközökkel ábrázolt világvégi tartomány. Bármikor belecsúszhatnánk az abszurdba, ám ebben a történelmi korszakban a valóság önmagában is elég.
Elbeszélőnk egy süketnéma fiú. Nem az írónak készülő idősebbik fiú, hanem az ál-süketnéma. Hiszen „a süketnéma Isten” világában lehet, hogy ő az autentikusabb. Van egy ilyen illúziónk, amíg a folyton imádkozó fiúról azt nem olvassuk, hogy: „Rohad ez a gyerek.” A család „kis sükebókája” megírja rokonai sorstragédiáit a fejében képződő párbeszédek és bátyja korrigáló szavai alapján. Hogy kit azonosíthatunk narrátorként, a süketnémát vagy a folyton jegyzetelő testvért, aki könnyen megalkothatná öccse világát, bizonytalanul lebeg a testvérgyilkosságig, sőt – az írás metaforikus alakzatának köszönhetően – azon túl is.
De mi lenne a történettel, ha nem lenne jegyzője, veti fel a szöveg? Az Írás akkor is létezne. Mint ahogy itt is megjelenik Jézus és a fiú története, hogy melyik fiúé, az nem számít. Még akkor sem, ha a szavak (jelsorok) és a fogalmak (amit jelölnek) a két testvér gondolatrendszerében nincsenek fedésben. Hiszen így működik a nyelv! Ezért kell a jó csend. A kisebbik fiú azért imádkozik, hogy kiszorítsa az istentelenséget, az istentelenség csendjét: „A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd.” Ez utóbbi szüli a gyilkosokat. A csibék lábbal taposása, a kislibák budiba dobása, a báty és Mári vágyott lebirkózása, a rajongott nagymama álombéli fojtogatása, mind egy-egy lépcső a lajtorján, amely egy üres – Isten nélküli – mennyországba vezet.
A regény szerkezetét mozaikosság jellemzi, többnyire időrendben, asszociatív módon bukkannak fel az emlékképek, a változó terjedelmű oldalakon egy-egy élet- vagy szövegdarabka áll. Vallomás: „Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni. De titokban mind a kettőt.”. Leírás: „Ha most odamehetnék, ha állna még a ház, nehézkes lépteimből kilenc kellene. – Van ablak, mégis mintha nem volna. Mintha be volnék zárva.” Életkép: „Mint egy megáradt folyó, jön a marhacsorda. Zúdul, mondja a bátyám. Egyszer ott maradtam az út közepén. (…) Nem tudtam, hogy félni kell. (…) Anyám bénultan sikoltozott a kapuban.” Megállapítás és baljóslat: „61. Érzem, hogy baj van”, „70. Nem az Isten, nem példakép.” Bibliai idézetek, átiratok, Jézus stációi egészen az utolsóig: „100. Ekkor pedig nagy felszóval kiáltván meghalék.” A kötetet Jegyzetekkel ér véget, melyekben Esterházy többé-kevésbé megjelöli vendégszövegei forrását: Borghest, Pilinszkyt, Simone Weilt, Nietzschét, Závada Pált, Villányi Lászlót vagy önmagát. Oh „Irgalom Atyja, ne hagyj el.” – idézi E.P. A.J.-t, bár elhagyja az indulatszócskát és Arany János balladáját sem említi a könyv ironikus zárlatában, mely a citátumokat látszik lajstromba venni.
A többnyire szigorú lineáris rendet követő darabok a szövegvégi mondatok átkötésével vezetnek át a következő számozott egységhez. Kivétel a 97.: „Itt most nincs átkötés” – bocsátja előre a „szerző”, megtörve az egyébként homogén, szűkszavú, egyszerű és mértéktartó, retorikai eljárásokra nem reflektáló narratívát.
Ebben a világban, melyben eldönthetetlen, hogy „az isteni vagy az emberi gonoszság” nagyobb: bárkit kitelepíthetnek huszonnégy óra alatt; az első férj elvesztése után a feleség már nem vagy inkább nőt szeret; a második férj magányában, tehetetlenségében és kiszolgáltatottságában iszik; a fiú apját árulja el, az apa az életet; testvér testvért öl. Az anyák túlélik levadászott fiaikat, és egy „süket”, „lusta”, „halott” Istenhez beszélnek, vagy nem beszélnek, mert öngyilkosok lettek, lebénultak vagy szerencsétlenségükre túléltek.
Megdöbbent-e bárkit – a Genezis, A közöny és a holokauszt után – egy újabb gyilkosság? Szenvedéstörténeteket olvasunk, történjen az csók vagy kő által, kertben vagy vízparton, árnyékban vagy a napon. Az Édentől keletre már bárki válhat gyilkossá káinbélyeg és júdáscsók nélkül is. Akkor meg minek újra elbeszélni Jézus szenvedéstörténetét, háromszor ismételni az utolsó stációt a harmadik 100. lapon? Azért mert nincs tökéletesség, csak a kereszten. A kereszt mindent elbír, ott marad tanúnak örökké a nagymama kerekes széke mellett, a bénultság, a halál, a világégés után, mert Esterházy kötete végén is az áll: „Nincs vége. Ez a befejezés” – legalábbis a Márk-változaté.
(Magvető Kiadó, 2014.)
