Fazekas Sándor
Szent borzalom
Busch Péter: Boszorkánypöröly
Ez a kötet egy elsőkönyves szerző figyelemreméltó írása. Bűnügyi történet, nagyon karakteres munka: jellegzetes hangütés, jól eltalált történet, pergő cselekményvezetés, feszültségteremtő képesség, amelyet kellemesen ellenpontoz a fel-feltörő irónia és humor, ugyanakkor a kíváncsi szem mélyebb rétegekre is bukkanhat a történet felszíne alatt. Ideális olvasmány a strandon, ha a habkönnyűnél határozottan tartalmasabb, de azért jól emészthető olvasmányt szeretnénk.
A történet egy vidéki kisvárosban, Pusztaföldváron játszódik. Már itt kiderül, hogy szerzőnkkel vigyázni kell, már ami a referencialitást illeti, hiszen, bár a könyvben letagadja a létezését, valójában tényleg van egy ilyen hely, Békés megyében, és a kötet írója is onnan származik. Ez persze nem jelenti azt, hogy valós történettel van dolgunk, azt azonban igen, hogy a könyv elejétől a végéig az az érzésünk: ez az ember tudja, hogy miről beszél. Betartja tehát a mindenkori regényírók egyes számú szabályát: arról ír, amit alaposan ismer. E zsebkönyv méretű munka egy önálló mikrokozmosz, azaz egy kerek és gömbölyű kicsiny világ. Érdekesen találja meg a narrátori pozíciót már egyből a kötet elején, ahol picit Mikszáthra emlékeztető humorral, igen szeretetteljesen mutatja be a kisvárosi környezetet. Szerzőnk vélhetőleg pékként is dolgozhatott, hiszen behatóan ismeri ezt a világot is. A regény háttere a modern korba átmentődött babonák, a népi vallásosság világát idézi fel, eleven erőként bemutatva azt, gondosan egyensúlyozva a valóság és a képzelet határán, a mágikus realizmusnak egy nagyon izgalmas variánsát kidolgozva, amely másként rugaszkodik el a valóságtól, mint, mondjuk, Darvasi ehhez a típushoz kapcsolható írásai. A cím egy középkori, boszorkányok elleni mű latin címére utal, amely a kötet második fontos rétegének allegóriája: a boszorkányságé. A szerző művelődéstörténeti tanulmányai nem valami holt, könyvszagú szakirodalmi háttérként terhelik meg az írást: Carlo Ginzburg és a nyomán elindult iskola tanai szervesen, aktualizálva, továbbgondolva épülnek be az írásba. A boszorkányság mikrohistóriai kutatásainak eredménye harmonikusan olvad össze kriminálpszichológiai megfigyelésekkel és a vidéki közösség életének szinte szociológiai látleletével, amely más elemekkel együtt egységes világmagyarázattá, szerves világképpé áll össze – ez a világkép valamiképpen egyetemes: tértől és időtől egyaránt független konstrukciónak tűnik számomra. A regény arra a kérdésre igyekszik keresni a választ: van-e kapcsolat a művelődéstörténeti érdekességek, ma már érthetetlennek látszó, s mégis makacsul élő babonák és Freud tanai között? S vajon mi az a dolog, ami állativá teszi az embert, és mi az, ami szentté? Miért fordul egyik ember a másik ellen, és ugyanakkor miért képes adott esetben ugyanaz az ember arra, hogy föláldozza magát egy közösségért? Találkozhat-e a kettő egyetlen emberben, ha a két aspektus netán összefügg egymással?
Ami a kritikai észrevételeket illeti, csak biztatni tudom a szerzőt, hogy írjon hosszabb műveket, ugyanilyen töménységgel, de az egyes vonatkozásokat kimélyítve, és a jellemekkel picit többet bíbelődve. Ezen megjegyzések persze nem, vagy csak bizonyos megszorításokkal kérhetőek számon a könyvön, amely tudatosan a sűrítés, a rövidség és a tömörség dimenziója felé építkezik, talán részben éppen a modern magyar prózára túlnyomórészt jellemző részletezőkedv ellenében, s ezt az irányt is szerencsésnek érzem, ugyanakkor mégis szívesen olvasnék másodjára egy valamivel terjedelmesebb munkát is a szerzőtől. A lezárás is jól sikerült: a szörnyeteg ordítása, illetve a tömeghisztéria jelenetének elbeszélése ugyanazt a tanulságot látszik erősíteni („ti sem vagytok különbek”), s a kör bezárul a mit sem sejtő olvasó körül. Picit úgy érzem, mintha Italo Calvino álma is megvalósult volna: elkészült egy olyan krimi, amelynek az olvasó a tettese… legalábbis annyi mondható, hogy a könyvnek ebben az olvasatában minden olvasó, minden ember potenciális tettes. Ez nem túlságosan megnyugtató, a katarzis a végén mégsem marad el, hiszen ebben a bűnös lényben – bennünk – talán mégis megvillan a megváltás ígérete is. Ez így persze túl általános, de két mentségem is van erre a megfogalmazásra. Egyfelől nem szeretném elvenni az olvasás örömét, másfelől meg habár ez a megállapításom kissé közhelyes, maga az írás a legkevésbé sem az, jó szívvel ajánlom tehát minden olvasónak. Hanem (ahogy a könyv mondja) az írás olyan, mint az olvasás. Szent borzalom.
Busch Péter: Boszorkánypöröly. Oriold és Társai Kiadó, 2013.
