Orosdy Dániel
Entropláza
Nemes András: Entropláza
Hét éve jelent meg Nemes András első kötete a FISZ gondozásában, de sajnos – az internet tanúsága szerint – ennyi idő alatt sem került sokkal közelebb ahhoz az (el)ismertséghez, amit megérdemelne. Írtak róla kritikákat, persze, ráadásul túlnyomórészt pozitívakat, de ezek száma összességében mégis szerény, és mintha nem is igazítanának el minket egyértelműen az Entropláza világában.
Látlelet a világ elmúlásáról vagy egy személyiség szétesésének sajátos naplója?
Ironikus, abszurd alkotás, vagy éppen ellenkezőleg, túl komoly és humortalan?
Egyáltalán science fiction vagy szépirodalom (mintha ezek kizárnák egymást…)?
A könyv fogadtatása körüli problémák természetesen nem teljesen függetlenek attól, hogy stílusossága és olvasmányossága ellenére maga az Entropláza sem ad egyértelmű válaszokat a kérdésekre, sőt, kifejezetten rejtélyes szöveg.
A kötet három hosszabb és két rövidebb novellája között látszólag nincs kapcsolat (vagy legalábbis a kötet harmadáig úgy tűnhet). A sajátos szerkezet – a hosszú és rövid írások következetesen egymást váltják – rafinált utalási hálót rejt, mely a könyv végére érve egyértelművé teszi: végig „ugyanarról” volt szó. Hogy mi ez az „ugyanaz”, miről szól pontosan az összefüggő novellákból álló kötet? Erre annak ellenére sem könnyű válaszolni, hogy cselekményből, azaz helyzetekből, eseményekből, fordulatokból nincs hiány. Kérdés persze az is, baj-e egyáltalán, ha nem tudunk egyértelműen rámutatni egyetlen témára, amit kibont a szerző. (Vagy – kapcsolódva a korábbiakhoz – ha nem tudjuk egyetlen műfaji skatulyában elhelyezni az Entroplázát.)
Miről van szó tehát: az új évezred zavaros világáról, elidegenedésről, felszínességről, bizonytalanságról, túltechnicizáltságról, az emberi kapcsolatok leépüléséről – vagy ezekről mind? Nemes műve bőven hagy maga után kérdéseket, és tulajdonképpen ez az egyik legnagyobb érdeme. A másik pedig a hangulat, amit közvetít, és ami talán zárójelbe is teszi a „miről szól?” problémáját (vö. Marshall McLuhan: „a médium maga az üzenet”). A szerző olyan, a nyugtalanítást magas szinten űző alkotók lelki rokona, mint Franz Kafka (Az átváltozás), Philip K. Dick (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?), miközben látomásos fekete humora a Brazilt (Terry Gilliam), témái a Mátrixot (Wachowski testvérek) idézik, és valószínűleg nem tiltakozna az ellen sem, ha David Cronenberg (Videodrome) vagy Andrzej Żuławski (Megszállottság) filmrendezőket emlegetnénk a műve kapcsán.
Akárcsak a felsoroltaknak, Nemesnek is sajátos a viszonya ahhoz, amit valóságnak nevezünk. A legjobban ez a Hús című novellát olvasva érzékelhető, főleg ha tisztában vagyunk a rövid történet hátterével. Ez a felkavaró, perverz, morbid – sokak számára talán éppen ezért túlzónak tűnő – írás valójában egy megtörtént eset személyes, felkavaró, de távolról sem szenzációhajhász fikciós megfelelője. A rotenburgi kannibál néven elhíresült Armin Meiwes internetes hirdetésben keresett magának „vacsorapartnert”, hogy aztán a több száz önként jelentkező közül kiválassza, és – természetesen az „áldozat” beleegyezésével – megölje, majd elfogyassza Bernd Brandes-t. Truth is stranger than fiction. – „Az igazság furább minden fikciónál.” Annyit a történet részleteinek felfedése nélkül is kijelenthetünk, hogy jelen esetben a fiction minden bizarr részletével együtt is „alámegy” a valóságnak, hogy egy átfogó, de összességében hasonlóan megrázó vízió szerves része legyen.
És talán ebben, a vízió szélsőségességében rejlik a magyarázat arra is, miért nem aratott nagyobb sikert az Entropláza, miért nem vált hamar kultikus és agyonelemzett alkotássá. Nemes prózája kompromisszummentes és a legkevésbé sem jókedvű, ami az író tehetségével együtt (itt említsük meg az általa jegyzett, erőteljes és szuggesztív illusztrációkat) veszélyes elegyet alkot: mintha éppen akkor kellene hosszan egy kristálytiszta tükörbe néznünk, amikor a legkevésbé jó formánkat nyújtjuk. Nincs menekülési lehetőség, nincsen tér és idő könnyed viccelődésre vagy üresjáratokra. Nemes András elszántan vezet végig minket egy szuggesztíven ábrázolt, de sötét világon, amely minden abszurditásával együtt is túlságosan emlékeztet a valóságra – akárcsak annak a bizonyos meztelen ebédnek a felismerése a villa végén Burroughs művében.
Az Entropláza nem hibátlan alkotás, szenvtelenségével és kíméletlen következetességével néha túllő a célon, de az erejét és szerzője tehetségét nehéz lenne vitatni. Reméljük, a következő hét évben már több fény fog vetülni rá, megérdemelné.
Nemes András: Entropláza, FISZ, 2007.
