Csepcsányi Éva
A nyár gyümölcsei
Sütő Csaba András: Aura
Sütő Csaba András verseiben a nyár heve tombol, rekkenő hőségben pihegnek a burjánzó növények, a túlérett gyümölcsökkel terhelt fák. Ám szó sincs idillről, a hétköznapi lét nyersessége, kiszámíthatósága, vagy a kizökkent idő váratlan fordulatai mind gyökerei Sütő lírájának. Az önfeledt játék, a kamaszos erővel átitatott nyári fürdőzések, hancúrozások, kacagások alján lappang valami szomorúság, valami melankólia.
A verseskötet címére utalva elmondható, hogy nyári élményeiben, a vidék levegős, földszagú valóságában nem csak a képeket, formákat, színeket akarja rögzíteni, hanem az élőlények, tárgyak, helyszínek auráját is, ami talán még fontosabb, mint az előbbi, ugyanis ez adja a hangulatot. Hangulatok nélkül a költő gyámoltalan és meztelen, ha mégoly bődületes lexikális tudással rendelkezik is.
Zeneiség, lüktető belső ritmus jellemzi az Aura verseit, a külső leírások így válnak igazán elevenné. A kötetben négy verscím csupa nagybetűvel van szedve: a KÖNNY, az AURA, a DROMEDÁR és a MOZAIK. Habár elrendezésük eklektikus, mégis a kötet négy sarokkövének tekinthetők, mind nagyobb lélegzetvételű, összetett mű, afféle „kis ars poetica”.
Az Aura szerzője a hétköznapi Édent áhítja, de nem a felhők között, hanem a tóparton ülve az alkony hűvösén, komoly, szerető tekintettel szemlélve az élővilág mozgását, nem csak a látható változásokat, de intuitíve megragadva a „testi szem” elől rejtett mozzanatokat is:
„egy pillanat még és koszos kavart tömeg / hömbölög a tómederbe elsodorja a sügereket / átvisz halat ikrát életet betonvályúba ömlik”; „részvéttelen hold azért a nyárfasor fölé hajol / egy tyúkgomba kalapjáról tövére csorog / fehér szálon fut a sárga sárgán cikkan a fehér”.
Gyakran használ hangutánzó, hangfestő szavakat, melyekkel plasztikussá és jelen idejűvé teszi a múltban tapasztalt történéseket, amelyek szinte kivétel nélkül a természethez köthetők. Állatok, a szél mozgatta fák, az eső, vagy a természetben járó ember által keltett zajok, zörejek:
„dob-dob dobizik a bádog / gurul a gurula di / guruladió”.
A KÖNNY című vers is bűvészkedik a szavakkal, így ad sokféle jelentést, értelmet nekik, s ahogy a természetben létrejön, csepeg, olvad a jég, a cseppkő, a barlangok belseje, éppúgy alakul a vers belső gondolatritmusa is.
A pannon hölderlin címűben pedig így ír a szürkület és az éjsötét közti hártyavékony átmenetről:
„zsebre gyűrni a szomjazó földet / sejteni a szelíd lankák durvuló idomok / mögött a tornyot a hegyeket a mélybe / szakadó sziklák ölbe vett fejét”.
De megmutatja a nyár és az élet gyümölcseinek, terméseinek másik arcát is: az emberi munka által dunsztos üvegbe gyömöszölt, kiszárított, meghámozott, összepréselt állapotot: s közben talán arra gondol a lírai én, hasonló módon jár el velünk is a világ, és mi is, akár a „dió zárt héja befelé repedünk”.
Sütő Csaba András: Aura. Tipp Cult Kft. Budapest, 2013.
