Somi Éva
Umberto Eco: A prágai temető
avagy a hamisság ereje
Akik a világsikert hozó regényétől, A rózsa nevétől kezdve figyelemmel kísérik Eco pályáját, tudják, hogy az agg mester korunk olyan írótípusát képviseli, akinek a szépirodalmi munkássága szorosan összefonódik a tudományos (irodalomelméleti és szemiotikai) kutatásaival. Vannak kedvenc, vissza-visszatérő témái, amelyek olykor egy regényben, vagy éppen egy esszében teljesednek ki.
Ilyen a hazugságok, hamis állítások vizsgálata is, aminek lényegét éppen egy esszé címe fejezi ki legtömörebben: A hamisság ereje. Már Aquinói Szent Tamás is tisztában volt az igazság erejével, ezzel a felütéssel kezdi a tudós író a Bolognai Egyetem 1994/95-ös tanévnyitó beszédét, majd így folytatja: „De tapasztalatból tudjuk, hogy az igazság gyakorta csak késve érvényesül, az elfogadtatása pedig könnyeket és vért fakaszt. Sokszor bizony a félreértés ereje érvényesül, olyannyira, hogy akár a hamisság erejéről is nyugodtan beszélhetünk” (Fordította: Barna Imre). Aztán példákkal bizonyítja ezt a tételét: hogy milyen sokáig tartotta magát a ptolemaioszi világkép, vagy hogy máig élnek a János pap országa, a rózsakeresztesek, a szabadkőművesek és más titkos társaságok legendái, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei szövegváltozatai, hogy csak a legismertebbeket említsük. Végeredményben, mondja Eco, a hamis elbeszélések, szövevényes összeesküvés-elméletek ugyanúgy hatnak, mint az igaziak: hihetőek, meggyőzőek, izgalmasak, titokzatosak, vonzzák az olvasókat. Nem mind ártalmas, de amelyek igen, azok ellen harcolni kell. Nem is a hamisságukat kell bizonyítani, hanem azt: mihez képest hamisak, vagyis, hogy „az autentikus tárgy mennyire autentikus”. (Ezt állítja Esterházy is a Harmonia caelestis legelső mondatával: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”)
Olvasatomban a hamisság ereje lehetne a regény mottója is, de legalábbis a kulcs a megértéshez. A hamis elbeszélések, összeesküvés-elméletek közül Eco a hírhedt Cion bölcseinek jegyzőkönyveire fókuszál. Elvileg választhatott volna mást is, ezt azonban a kortárs olvasók számára nyilván eléggé aktuálisnak és ártalmasnak találta.
Ezekkel az előismeretekkel felvértezve lesz igazán szórakoztató és egyben megdöbbentő olvasmány A prágai temető, de persze akkor is hat, ha a „naiv olvasó” attitűdjével közelít valaki. Ez esetben azonban visszafele is elsülhet a dolog, mint ezt az első kritikák észrevételezték. Tény, ha valaki nem veszi észre, hogy ez egy szatíra, hogy Eco azért gyűlölteti hősét, hogy olvasóját ráébressze: ő ne tegye ezt, akkor akár megtanulhat gyűlölködni is. Eco azonban az értelmezést teljes mértékben a nagykorúnak tekintett olvasóra bízza. Van, amit meg nem bíz rá (mégis kiskorúnak tekinti?): a regény végén „Tudálékos megjegyzések” címmel, benne egy kronologikus táblázattal szinte kézen fogva vezeti az olvasót a cselekmény és a történet útvesztőjében. Pedig a 27 fejezeten, a sok-sok helyszínen, a rengeteg szereplőn kívül is van még min törni a fejét az olvasónak: a regény főhőse egy meghasadt személyiségű, amnéziás naplóíró: Simone Simonini és/vagy (a két) Dalla Piccola abbé, plusz még az Elbeszélő, aki a naplókat olvassa, olykor kommentálja, beleír, rendet rak a szövevényes XIX. századi történetben. Valódi történelmi események (pl. az olasz karbonárók mozgalma, a párizsi kommün) és személyek (pl. Garibaldi, Taxil) szerepelnek a műben, egyedül a főhős kitalált.
Ám ez a főhős… alighanem a világirodalom legvisszataszítóbb figurája, egy jellemtelen, minden hájjal megkent gazember. Gerinctelen, híján minden erkölcsiségnek, nem riad vissza a gyilkosságtól sem (többszörös gyilkos, a hullákat egyszerűen a csatornába dobja!). Igaz emberi kapcsolatai, pozitív érzései nincsenek, két dolgot szeret csak: a jó ételeket, és időnként álruhába bújni. Sokféle bűnös tevékenységet folytat, de leginkább a hamisításban remekel. Bűnös karrierjét kicsiben: közokirat-hamisításokkal kezdi, majd kitanulva ezt a „mesterséget” jut egyre beljebb a történelemformáló politikai manőverek sűrűjébe, a titkosszolgálatok sötét világába. Kisebb „bakik” ellenére karrierje egyre magasabbra ível, valósággal művésze lesz a szakmájának, miközben erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed.
Eco szinte modellezi a hamis iratok kitalációjának, keletkezésének és hatásának működését, vagyis azok természetrajzát mutatja be. Nagyjából a következő kép rajzolódik ki a regényben: adott egy visszataszító figura, akinek szinte lételeme a gyűlölködés (ezt a nagyapjától örökölte): egyszerre képes – kizárólag előítéletek alapján! – gyűlölni népeket, társadalmi rétegeket és személyeket. Legeslegjobban a zsidókat. Köpönyegforgató: annak dolgozik, aki a legjobban megfizeti, és mindig maximálisan alkalmazkodik megbízói igényeihez. Cinikus. Legalábbis az ő szájából meglehetősen furán hangzik ez a mondat: „Mennyi hamisító, te jó Isten, hogy lehet ilyen világban élni?” vagy ez: ”Most jöttem rá, mi a legidegesítőbb egy gyilkosságban: az, hogy el kell rejteni a hullát.” Az is ördögi képességére vall, hogy úgy akar megbízható rendőrségi besúgónak látszani, hogy leleplez egy összeesküvést – amelyet azonban előbb meg kell szerveznie… Elég okos ahhoz(bár jogi tanulmányait abbahagyta), hogy bonyolult szövegeket megértsen és megalkosson. Bátran plagizál és kompilál, nagy kedvence Dumas és Sue. Vitathatatlan írói kvalitásokkal rendelkezik, van stílusérzéke, sőt, még fejlődik is. Fejlődőképességét olyan fokozatos rádöbbenések és megfontolások bizonyítják, hogy pl. csak olyat kell írni, amit már ismernek: „…hiteles vagy félig-meddig hiteles dokumentumokkal soha, de soha nem szabad dolgozni! Ami csakugyan létezik valahol, azt bárki bármikor felkutathatja, és bebizonyíthatja, hogy ez vagy az nem úgy van benne… Meggyőző akkor lesz egy dokumentum, ha a semmiből hozzák létre és […] semmiféle létező forrásra ne lehessen visszakövetkeztetni.”
Mindig szem előtt tartja olvasóit is. Tudja, nem elég gyűlölködni, pontos ellenségképet kell teremteni, meg kell határozni a gyűlölet irányát, mert: „ Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet?” Fontos a közérthetőség , csak semmi bonyolult eszmefuttatás! Azzal nem érne célt. Az emberi ostobaságra apellál, mely – mint nagy mesterektől (Swift, Flaubert; Ráth-Végh István) tudjuk –, határtalan és örök.
Tisztában van a műfaji követelményekkel: szívesen írna akár regényt, de ha jelentést kell, akkor a hosszas, élvezetes előadásmód helyett a tömör, száraz stílust választja. Amikor fő műve megírásához egy párizsi könyvtárban előtanulmányokat folytat, a metszetek között rátalál a prágai zsidó temető képére: tudja, hogy ez éppen a megfelelő helyszín lesz a világméretű összeesküvést szervező rabbik találkozásához. Simonini ennek az alapszövegnek két jól kidolgozott változatát is létrehozza, egyik jobb, mint a másik, majd végül a szöveg kikerül a kezei közül. Az orosz cári titkosszolgálat jó pénzt fizet érte, és Oroszországban újabb módosításokkal már mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyve jelenik meg, majd több nyelvre is lefordítják.
Az alkotás örömét is átérzi ez a hitvány ember: tudja, hogy a maga nemében remekművet alkotott. Majd miután az már nélküle járja tovább a maga útját, Simonini üresnek érzi az életét, egyfajta alkotói válságot él meg. Végül részben a naplóírásnak köszönhetően, részben bizonyos Froid doktor (a pályakezdő Freud!) által javasolt módszerrel visszajut abba a sokkoló élménybe (orgiasztikus feketemise), amelyet annyira el akart felejteni, amely a tudathasadását okozta, és kigyógyul betegségéből. Alkotókedve is visszatér, amikor újabb megbízatást kap: az épülő metróalagútba kell egy bombát elhelyeznie Párizsban, főpróbájaként további pusztító robbantásoknak.
A regény a XIX. században játszódik, még az illusztrációként szolgáló korabeli metszetek is a korhűséget szolgálják. Ám számunkra, az informatikai forradalom nemzedéke számára, akik most, a XXI. század második évtizedében olvassuk ezt a regényt, s a világháló áldásait élvezzük, de árnyoldalait is ismerjük, és különféle kommunikációs technikák ismerői, alkalmazói, használói és kihasználói vagyunk, számunkra új dimenziót kap a hamisság ereje. Ez lehet A prágai temető elsődleges üzenete, az egyik legismertebb összeesküvés-elmélet ehhez csupán az eszköz.
Umberto Eco: A prágai temető, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012. Fordította: Barna Imre.
