Balla Ferenc
A feslő rigó
Kemény Lili: Madaram. Magvető Kiadó, 2012.
Napok óta olvasom. Egyre kevésbé értem. Hát kínomban játszom. Azt játszom, hogy semmit sem tudok Kemény Liliről.
Csak azt tudom, olyan az egész, akárha egy lányszobában volnék negyvenesztendeje, amelyikben vagy Ő vagy én újra-, s újra visszatesszük a tűt egy pizzányi vinilclorid lemezen, hogy megint hallgassuk: „Hallo Darkness my old friend, I come to talk with you again...” Ő nagyon tehetséges, roppantul érzékeny, minden szava pontos – egyelőre. Rambo – bocsánat – Rimbaud lány. Varázslatos hájogkovács. Hogyha olyanja van, derűsen ugrik egyik felhőről a másikra: „Az éjfélkor induló villamos / kísérteties öregek találkozóhelye, / az otthonuk alá mélygarázst ástak, / kihagyják őket az összenézésekből,...” IGEN,LILI! Aztán: „a korszak nagy összenézéseiből....” A francba! Persze csak negyven év múltán veszem észre. (Déd-európa) A kordinátarendszer X tengelyén korcsolyázik. Hol akkorákat érez, hogy tizenháromnak vélem, másutt szerencsém, hogy öreganyámnak szólítottam. Olvasom a MADARAM verseit (2007–2011), s látni vélem a könyvespolcát. Tudni vélem, hogy azidőtt éppen kit, s kitől mit olvasott. Szerencsére csak ritkán. Máris magamra pirítok: A csizmás-kalapos-nyakkendőtlen Veres Péter háborodott föl a Jó reggelt búbánaton, mert hogy Francoise Sagan tizennyolc esztendősen írta. Mert hogy fruska fejjel nem lehet regényt írni. Már hogyne lehetne! Jól is néznék ki, hogyha én folyvást csak Baranyi Ferencet, Sumonyi Zoltánt, Papp Máriót, Parti Nagyot, Zalán Tibort – mondjuk még – Kemény Istvánt olvasnék. Az úgynevezett rendszerváltás nem számos hozadékai egyike, hogy újra lettek fiatal költőink. A fontosabb persze, hogy ezek a fruskák és sihederek – hogyha soraik elérnek a korosz-tályosaikhoz – nekik adnak szavakat, hogy könnyebben találkozhassanak össze a maguk érzéseivel, gondolataival. Ebben rengeteget segít a slam poetry, hiszen a kötetek – jó esetben – minden tízezredik olvasóhoz juthatnak el. Hogyha nem is úgy, mint évszázadok előtt, a valóban élt népdalok korában, kicsit tán újra működik a munkamegosztás: ki csizmát talpal, ki bölcsőt ácsol, a sokadik meg a dalok mestere. Akár Kemény Lili, amikor egy csehovi drámát foglal össze harminchat sorban: „...Az eresz alatt sértődötten / gubbasztanak a varjak. / Megtépázott fenyők dörgölik / águkat az ablak üvegéhez, / mert idegen emberidegen / átokverte vidék ez. (…) Eltűnnek a Házból a testvéreim, / csak a szarvasfej marad. / Valaki minden fiút ölni / meghalni kegyetlen kiképez, / mert idegen emberidegen / átokverte vidék ez. ...” (12 sor az Otthoni vidékből) Szóval szerzőnk azért szegről-végről Ady ük- s József Attila dédunokája is. És ha már a címben megígértem: lássuk Kemény Lili feketerigóit: „...Ilyenkor működik a sötétség, / mint hajnalban a feketerigó.” (Árnyjáték), „...Jött egy / feketerigó, énekelt, és csurom vér / volt az egyik szárnya.” (Félelem az elkerülhetetlentől), „...Két feketerigó táncol az ablak előtt, / a fejükön vörös csík, a fél szárnyuk ősz. ...” (Rondó az ablakpárkányról) S ha a kedve majd úgy hozza, még mi mindenfélék lesznek a feketerigói! De mielőtt a hajnalig elérnénk, lássuk az éjszakát, amelyikről nekem Simon
és Garfunkel dala jutott eszembe: „...De most, sajnos, nappalodik. / Neked nincs már sok hátra, / én még élhetek pár évtizedet. / És tisztán fogok átérni / a túloldaladra, elárullak, Éjszaka, / az emlékedet is megtagadom....” (Óda az éjszakához). Ami a versben előtte, akár Pinokkió a rosszfiúk szigetén – szerzőnk soraival.
Kicsi mórikálás a kicsi bűnnel, amit mindenkinek ki kell próbálnia, mielőtt húsz...tizennyolc...tizenhét lesz. De jaj annak, aki benne ragad. Kemény Lili már gyönyörűn átért a túloldalra. A többit meglátjuk. Szurkolunk neki. Hiszen van miért, s van kinek.
