Limpár Ildikó
Színektől megfosztottan
Sokféle képregényt találunk a huszonegyedik század könyváruházainak polcain, és ha körbenézünk-körbeszaglászunk, megállapíthatjuk, hogy ezek nagy része a fantasztikum irodalmához tartozik, és bizony egy másik univerzumban játszódik a cselekménye. Erősödni látszik azonban egy másik irányvonal is, a történelmi képregény, melynek lényege, hogy szórakoztató módon, vizuális illusztrációkkal megerősítve a rövid szöveget, megismertesse az olvasót a múlt tényeivel. Marjane Satrapi alkotása azonban különálló kategóriát képez. A Persepolis: Gyerekkorom Iránban önéletrajzi mű – egyúttal pedig korrajz az 1980-as évek Iránjáról. Ám amikor elkezdjük olvasni ezt a képregényt, hamar érteni kezdjük, miért is fordult a szerző ahhoz a médiumhoz, amely elsősorban az alternatív univerzumokat hivatott megjeleníteni papírformában.
Irán történelme 1979-ben olyan fordulatot vett, amely az ott lakókat egy korábban nem ismert világba taszította. Az úgy nevezett „iszlám forradalom” a nyugati világ értékrendjéhez igazodó Iránból egy csapásra fundamentalista iszlám államot kreált. Ennek a fordulatnak a közvetlen következményeiről mesél Marjane, aki tízéves volt a fordulat évében. Az ő szemén keresztül látjuk a tüntetések halálos kimeneteleit, azt, hogy mit jelent a rendszer üldözöttjének lenni, hogy mi történik azokkal, akik próbálnak nyíltan vagy burkoltan ellenállni, és azt, hogy milyen fenyegetésekkel és megpróbáltatásokkal kell szembenézniük még azoknak is, akik egyszerűen csak szeretnék folytatni azt az életet, amit korábban éltek.
Marjane világa sötét és abszurd. Ennek megfelelően tökéletes a képi világ választása: minden fekete-fehér, ami egyrészt jelzi az élet minőségét is – azt, hogy miként kopnak ki a színek az ember életéből. A kendőviselet kötelezővé tétele fizikailag is besötétíti az ott lakók életét, de természetesen nagyobb veszteség a sokszínű, gondtalan élet elveszítése. A világ abszurd jellegét pedig felnagyítja az a tény, hogy egy gyerek szemével látjuk a nagy feketeséget, amelyben a borzalom különféle szinteken jelenik meg: borzasztó, ha elveszítjük egy kedves barátunkat, de borzasztó az is, hogy nem lehet „normális” gyerekkora, kamaszkora az embernek. Hogy bűn Michael Jacksont és heavy metalt hallgatni, edzőcipőt hordani, bulizni a többiekkel, és rockplakátot behozni a határ túloldaláról. A gyermeki egyszerűséggel rajzolt alakok természetesen közvetítik a gyerektekintet üzeneteit, és könnyen utat találnak az olvasóhoz.
Olvassuk, nézzük a képeket, s közben elképedünk. Egyrészt egy olyan világot ismerünk meg, ami számunkra is inkább egy alternatív univerzumnak tűnik innen, a huszonegyedik századi Európából. Mert tudjuk ugyan, hogy „arrafelé” zűrös a helyzet, néha kapunk egy kis hírmorzsát Iránról, de a mindennapokra vonatkozó részletekkel nem szembesítenek a hírek, ezért így kell rájönnünk, hogy létezik egy másik világ, amely eddig csadorba sodorva várta, hogy felfedezzék. Másrészt elámulunk, mert látjuk, hogy mint minden valamirevaló alternatív univerzumnak, ennek is megvannak a maga hősei.
Marjane önjelölt prófétaként gondol egy időben magára, majd amikor ez a gondolat már nem foglalkoztatja annyira, önjelölt próféta válik belőle. Persze, ő valójában nem tesz semmi mást, csak próbálja feldolgozni a történteket a maga lázadó módján – és a regény jól mutatja, hogy a lázadó magatartás tulajdonképpen családi örökség. Marjane története a nem-megalkuvás regénye, és ebben nagy szerepe van a szülők karakán jellemének is. Marjane anyja és apja segítik megértetni a kislánnyal, hogy mi is történik, és ezzel meghatározzák sorsát: a beilleszkedő jellemvesztés helyett a kritikus gondolkodásra nevelik gyermeküket, ami legalább annyira hősies tevékenység egy véres diktatúrában, mint Batman éjszakai igazságtevő cselekedetei. Amikor viselkedése túlságosan veszélyes lesz, a szülei döntenek a kamaszlány helyett, s nyugatra küldik, hogy ne diktatúrában kelljen élnie. Ő pedig évekkel később megrajzolja azt a képregényt, amivel segíthet lerántani a leplet (kendőt) Iránról. A prófétamunka első állomása ez; Marjane megírta a folytatást is, képregényeiből pedig sikeres animációs filmet készített, mellyel hazavihette a 60. cannes-i filmfesztivál nagydíját.
Marjane Satrapi: Persepolis: Gyerekkorom Iránban, Ford. Rády Krisztina, Nyitott Könyvműhely, 2008.
