Tamási Orosz János
Plusz egy negyedhasáb slusszban
A régi redakciók világát idézi Demény Péter új könyve. Annak is azon pillanatait, amikor nagyon mellé lehet fogni. Mármint az újságíró részéről, aki ott áll a küszöbön, kalapban, kabátban, vállán a táska, picit késésbe dőlve, mert a kávéházban nagyon várják, hát köszön, lép, és ebben a pillanatban utána szólnak: Péter, maradt egy ezernyolcszáz karakteres hézag, nem írnál egy hírfejet? Mindenki más előre-oldalon dolgozik, teszi hozzá a napos szerkesztő. Mit lehet tenni, a megszólított, mint korábban Ady, Szép Ernő, Tóth Árpád, Galsai, Bodor, hogy nagyon elnagyoljam a névsort, visszaül asztalához, letelefonál a „kiskockásba”, „kések”, és sóhajtva maga elé néz. Beletúr az emlékeibe, vagy az asztalon heverő papírlapokba, rajtuk a távirati irodák kis színesei, mondom, kapirgál kicsit, majd pár perc múlva arcán széles mosollyal, boldogan szántja tolla a lapok hátoldalát, vagy hát, mostanában, szélsebesen járnak ujjai a billentyűkön. Boldogan, mondom, hiszen azt csinálja, ami a legszebb ebben a szakmában: kötött terjedelemben, mégis szabad asszociációkkal dolgozva, már-már szépirodalmat művelhet. Le is adja, maximum negyedóra múltán. (Azért tart ennyi ideig, mert közben pár percre elszáll a rendszer. Önmagától.)
És itt szúrja el, mint említettem. (A rendszer is). Mert az ügyeletes szerkesztő elolvassa, és bevési az agyába: minőség, lapzárta alatt. Ennek aztán a lapindítón körbemegy a híre. Érkezik más oldalról is a visszajelzés, az olvasók írnak, telefonálnak; csakhamar kiderül, hogy Péter „megszívta”. Mert három-négy anyag után már-már miatta veszik a lapot, a szalagcím után mindenképp odalapoznak, ahol a hírfej, a kis színes, a keretes, vagy ahogy arrafelé szokás nevezni, általában helyet kap. Elolvassák, jót derülnek, az otthoniaknak már eleve ott szétnyitva adják át az újságot, hiszen az otthoniak általában amúgy sem a szalagcímekre kíváncsiak. Legalábbis más náluk a sorrend. Esetünkben, vélhetően, Demény Péterrel kezdik, mert tudják, napok alatt megtudják, hogy ő az, használjon akármilyen álnevet, mint ahogy tudták ezt Adyról, vagy ahogy az sem maradt titokban, hogy Tóth Árpád segédszerkesztő úr követte el azokat a tréfás hírlapi rögtönzéseket. Persze, okos újságírókról beszélünk, erős tehetséggel megáldott íróemberekről amúgy, lásd a fentebbi névsort, de ehhez mérten lásd és ismerd Demény regényét, a Visszaforgatást, vagy versesköteteit, lírájából is a Haza-szvitet, de nem sorolom, ma már ennek az internet korában nincs akkora jelentősége. Akit érdekel, beguglizza a nevét, akit meg nem, az vessen magára. Most szólok, vethet bármit, aratni nem fog – ha ennyire sem kíváncsi. De hát ne legyünk pesszimisták, bízzunk abban, hogy sokan már eleve ismerik a munkáit, sokan pedig most lesznek még inkább érdeklődőek; nos, abban mindkét tábor gyorsan egyezségre juthat, hogy a fenti névsor inkább méltányos, mintsem hízelgő.
No, ott bújtam ki az eredeti mondatszövésből: okos újságírókról van szó, vélhetően Demény is felmérte, az első sokk után, hogy tudn'illik kizárt, mi szerint ne maradjon abban a lapban egy negyedhasábnyi üres hely, és nem kizárt, hogy aznap is kihűl a kapucíner; szóval az első sokk után már tudatosan készült a helyzetre. Ám nem írta meg előre. Ebben majdnem biztos vagyok, hiszen ki az a bolond, aki az élmény friss örömét megtagadná önmagától? Hiszen írni jó, slussz alatt írni még jobb, az meg, hogy ezzel nap mint nap meglepjük és megörvendeztetjük elsősorban önmagunkat, másodsorban a kollégákat, a lehető legjobb. Ez a sorrend, mindenképp, nincs ebben önzés, csak az írónak egyébként is kötelező napi penzum (megmondta ezt Kosztolányi, tudjuk) teljesítése. Kiváló színvonalon.
Demény írásai abszolút a mai kor lenyomatai. Stílusa a kicsit abszurd, enyhén groteszk felé mozdul; a történetek majdhogynem konvencionálisak, hétköznapi szituációk, de a megoldás, a csattanó hordoz magában némi elvonatkoztatást. Tekeredik egyet, de aki követi a gondolatmenetet, vagy hát eljut a kötet egyhetedéig, mi több, egynyolcadáig, az rááll közben erre a gondolatritmusra; megjön a „hatodnapi közös identitás”. Remek írások, kiváló helyzet- és jellemábrázolások. Olykor még ennél is többek, például az Adezív banda címen olvashatót kötelezővé tenném a közélet, a politikai színtér megannyi szájhősének – olvassák el, értelmezzék (ha megy), gondolkodjanak kicsit, és lehet ezek után tovább munkálkodni, de ne úgy, mint eddig tették. Most, persze, nem kell beijedni, mondom, a történetek picit furmányosak, de nagyon szórakoztatóak; a stílus annyira pazar, hogy még egy sajtóhiba fölött is eltűnődünk. Például ezt olvasván: „De a barátság, mint tudjuk, nem a mérőkanálon múlik”. Sajtóhiba, persze, mert hát a szövegben eddig s ez után is merőkanálról van szó, tehát nyilvánvaló a sajtó ördögének csintalankodása. Ám hirtelen eszünkbe jut a disztingválás Móra Ferenc-i meghatározása, hát egy pillanatra el(absztra)háljuk a gondolatot. Ezért is Demény a hibás, persze, mert már a maga módján átszabályozta agyunk szelephézagait. Képes rá. „Mert stílusa az aztán lett.” És tényleg.
Demény Péter: Garantált pihenés. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2012.
