Héda Veronika 

Az illusztrációt nem kell lefordítani

Tudósítás a közép-kelet-európai gyerekkönyv-illusztrációs kiállításról

„Emlékezetem szerint ilyen nem volt még” – mondta megnyitóbeszédében Révész Emese művészettörténész Ez a kiállítás ugyanis hiánypótló a maga nemében: rendkívül gazdag és széleskörű anyagával rálátást nyújt az elmúlt húsz évben megjelent, román és erdélyi magyar gyerekkönyvek, gyermekirodalmi lapok illusztrációira, kitekintéssel a szlovák-magyar-román együttműködésben idén megjelent Körtánc című antológia képeire. És ha ez mind nem lenne elég, a tárlat még a felnőtteknek szóló, illusztrált, szép könyvekbe is bepillantást enged a galéria egyik sarkában.

Nem véletlenül használtam a szép szót, hiszen a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztiválhoz kapcsolódó kiállítás a korábbi évek koncepcióihoz hasonlóan a „szép könyvek” bemutatására épül. Az illusztrációs kiállítás mint kísérőprogram ötlete öt évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Kollár Árpád, a PesText igazgatója arra kérte fel Révész Emesét és Kellermann Viktória műfordítót, hogy hozzanak „szép könyveket” a fesztiválra, felmutatva ezzel azt, hogy a könyv nemcsak szöveg, hanem kép is. Így jött létre 2020-ban a visegrádi országok legszebb kortárs gyerekkönyveiből a Négyszer szép című kiállítás, majd 2022-ben az olasz illusztrátoroké volt a főszerep, akiket tavaly a franciák követtek.

Ezt a külföldi könyvművészetre alapozó hagyományt viszi tovább és gondolja újra az idei tárlat, amely rögtön nekünk szegezi a kérdést: mennyiben tekinthető külföldinek az erdélyi magyar illusztráció? A kérdések pedig tovább sorjáznak bennünk a képeket látva: Milyen a román a magyarhoz és az erdélyi magyarhoz képest? Milyenek vagyunk mi, mindnyájan a nyugat-európaihoz képest? Révész Emese megnyugtató válasszal szolgált minderre, amikor a hangsúlyt nem a méricskélésre, az összehasonlításra, hanem inkább a kulturális transzferre helyezte, amely a kiállítás által megvalósul. „Milyen furcsa, hogy bár a határaink nyitottak fizikai értelemben is, a könyvek ezeket a határokat mégis nehezen törik át. (…) Egyfajta határátlépésről, határáttörésről van szó, amikor a PesText felkínálja nekünk ezeket a könyveket tapasztalatszerzésre, tanulásra” – nyomatékosította Révész Emese a szó szoros értelmében vett transzfer, azaz a könyvek és folyóiratok összegyűjtésének, elszállításának és bemutatásának jelentőségét. Ezáltal maga az élmény is szó szerint kézzel foghatóvá válik – hiszen a képeskönyvek esetében különösen fontos, hogy lapozgathassuk őket, elmélyülhessünk bennünk, erre pedig mind a kiállítótér, mind a kiállítás anyaga maximálisan megteremti a lehetőséget.

Héda Veronika

Szekeres Nikoletta irodalomtörténész, a kiállítás kurátora szintén az egymás megismerésének, figyelemmel követésének fontosságát emelte ki: „A kiállítás célja az, hogy az erdélyi magyar és a román könyvek együttesen jelenhessenek meg.” Bár ez a koncepció nem tűnik extrémnek, mégis újdonságnak számít itthon. A 2000-es években itthon megnőtt ugyan az érdeklődés az erdélyi magyar irodalom iránt, ám mostanra ez, mint egy divathullám, elült; a román irodalomról pedig, valljuk be, egészen keveset tudunk. Pedig „sok közös élettapasztalat és összefüggés van a románokkal, illetve az eltérések, kontrasztok is ugyanannyira izgalmasak a magyar és a román irodalom és kultúra egymásközöttiségében” – idézte a kurátor a Sepsiszentgyörgyön élő Szonda Szabolcs költő, műfordító szavait, aki a kiállítás létrejöttében is segédkezett, és 2021-ben díjat kapott a román-magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókjától[1].

Hasonló gondolatiságot tükrözött az a 2019-ben Marosvásárhelyen megrendezett kiállítás, mely Erdély két világháború közötti festészetét mutatta be. Boros Judit művészettörténész kurátori munkájának köszönhetően azon a tárlaton is megfigyelhetők voltak az azonosságok az ugyanakkor, ugyanott élő, különböző nemzetiségek alkotásaiban. Az egymás mellett szereplő román, magyar és szász festményeken szembetűnőek voltak a stiláris egyezések, amire Boros Judit egy interjúban így reflektált: „Nagyon fontosnak tartom, hogy ez így megjelenjen. Lehet beszélni nemzeti művészetről, a művészet nemzeti vonatkozásairól, aspektusairól, de az sokkal inkább egy szociológiai szempont, mint mondjuk a művészetelméleti, esztétikai megközelítés. (...) Ha nincs a képek alatt a címke, nem biztos, hogy meg lehet különböztetni, melyik magyar, melyik román, melyik szász, melyik zsidó művész munkája. Ez nem döntő tényező.” [2]

A Deák17 Galériában is ugyanezzel az élménnyel találkozik a látogató. Talán nem véletlenül, hiszen  Romániában is, akárcsak Magyarországon, a 2000-es években lendült fel a gyerekkönyv-illusztráció és hasonló trendek mentén jutott el a mai virágzásig. Ioana Anghel, a budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója a román illusztráció aranykoráról beszélt a megnyitón, aminek a kialakulását két fontos tényezővel kapcsolta össze. A román szerzők, illusztrátorok a 2000-es években és az azután született gyerekeknek készítették a mesekönyveket, sokszor a saját gyermekeikre gondolva, így az általuk feldolgozott témák szorosan érintik azt a generációt, amelyhez szólnak. A siker másik „titka” a gyermekirodalom szervezett terjesztése, amelyben fontos küldetést vállalt magára az Asociaţia De Basm, azaz a Mese Egyesület. Az egyesület tagjai, írók és illusztrátorok, rendszeresen járják a vidéki településeket, gyarapítják a nagyvárosoktól távol eső, kisebb könyvtárak állományát, könyvtári eseményeket, olvasásnépszerűsítő programokat szerveznek, és ezáltal új olvasóközönséget teremtenek az ország olyan területein is, amelyek egyébként kimaradnának a kulturális áramlatokból. Ez az aktivizmus, mellyel részt vállaltak a népnevelésben, kulcsfontosságúnak bizonyult a kortárs gyerekkönyvek sikerében.

A román illusztráció egyik markáns jellemzőjeként Révész Emese a folklorisztikus elemek progresszív használata mellett a humort emelte ki, mely még a nehéz témákkal foglalkozó gyerekkönyvekben is tetten érhető. Jó példa erre Irina Dobrescu képi világa[3], illetve a tárlaton is megtalálható mesekönyv a néma kislányról Cristiana Radu illusztrációival (Ela cea fără de cuvinte / Wordless Ela, írta Victoria Pătrașcu, kiadta a Cartea Copiilor Publishing House 2015-ben)[4]. Azt, hogy nem ijednek meg a súlyos témáktól, bizonyítja az a mesekönyv is, mely a román történelem egyik legnehezebb időszakát, a Ceaușescu-érát mutatja be Dan Ungureanu lenyűgözően szép, realista képeivel (Întâiul meu cuvânt de pionier / My first word of pioneer, írta Adina Rosetti, kiadta az Editura Arthur 2021-ben)[5]. Érdemes megemlíteni még Alexandra Mîrzac munkásságát, akinek nemzetközi elismertségét jelzi, hogy könyveit a brit Tate Publishing adta ki (Lost, 2020, The Fragile World, 2022)[6].

Ha már szóba kerültek a kiadók: a kiállítás az ő munkájuknak is tisztelettel adózik. A magas színvonalú gyerekkönyvek létrejöttében nyilvánvalóan hatalmas a kiadók szerepe, akik beállnak az írók és illusztrátorok mögé, akár a pénzügyi kockázatot is vállalva annak érdekében, hogy az olvasókhoz eljussanak a művek. A román kiadók között progresszívnek számít az Arthur, a Humanitas vagy az Editura Frontiera. Az erdélyi magyar könyvkiadók pedig egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak magyarországi viszonylatban is, melyet jól mutat, hogy nem egyszer az ő kiadványaik közül kerülnek ki a Szép Magyar Könyv Díj nyertesei. 2023-ban például szépirodalom kategóriában a csíkszeredai BOOKART Kiadó vitte el a díjat a Selyemfényben könyvvel, ami japán haikukat tartalmaz Kosztolányi Dezső fordításában, Paál Zsuzsanna grafikáival. Lenyűgözők még a szintén csíkszeredai Gutenberg Kiadó könyvei, amelyek közül jó néhány megcsodálható a kiállításon – engem Szőcs Margit Az összecsukható nagymama és Alfonsín Gergely Edó Nagy monyókönyve fogott meg, mindkettőt Kürti Andrea illusztrálta. Fontos megemlíteni a kolozsvári Koinónia Kiadót és a marosvásárhelyi Lector Kiadót; utóbbinál jelent meg egy izgalmas, kísérleti könyv, amelybe a galéria „felnőttsarkában” bele lehet nézni: Ilarie Voronca román szürrealista költő Ulysses c. verseskötete Balázs Imre József fordításában, Hatházi Rebeka neodadaista jellegű kollázsaival illusztrálva.

A tárlat egyik szekciója a Koloratúra kiállítás, amely két erdélyi magyar gyereklap, a Napsugár és a Szivárvány 2000–2023 közötti képanyagát hozza el hazánkba. A gyerekirodalmi folyóiratoknak – a Dörmögő Dömötörtől kezdve a már megszűnt, ám korábban a legnagyobb hazai képzőművészekkel együttműködő szegedi Kincskeresőn át a Csodaceruza magazinig – mindig is szerepük volt a gyerekek irodalmi és vizuális nevelésében. Az erdélyi lapok több szempontból is példaértékűek, ugyanis a Napsugár 1957-es megalapítása óta olyan folytonosságot tud felmutatni, amely más hasonló lapról a régióban nem mondható el. 1980-ban a szerkesztőség elindította a Napsugár „kistestvérét”, egy óvodásoknak szóló lapot, mely a diktatúra alatt a Haza sólymai címet viselte, majd a név 1989 végén az eredetileg is javasolt Szivárványra módosult. A tanév minden hónapjában megjelenő folyóiratok ma a Kárpát-medence legnagyobb példányszámban fogyó magyar gyereklapjai. Talán kevesen tudják, hogy Kányádi Sándor harminc éven át, 1960-tól 1990-ig a Napsugár szerkesztője volt. 2020-tól a lapok főszerkesztője László Noémi, a képszerkesztő pedig Bak Sára, akik a kiállításmegnyitót követő kerekasztal-beszélgetésen meséltek a folyóiratokról. László Noémi elmondta, hogy a terjesztésben nagy segítséget jelentenek a pedagógusok, akiken keresztül eljuttathatják a lapokat a szülőkhöz és a gyerekekhez. Ám mivel ezáltal a felnőtt közönség tetszését is meg kell nyerniük, kevésbé lehetnek progresszívek a képi anyag terén, mint amennyire a szövegek szintjén ez megvalósulhat. Mindezzel együtt Bak Sára és a beszélgetésben szintén résztvevő Orosz Annabella grafikus egyetértettek abban, hogy a Napsugár és a Szivárvány remek lehetőséget teremt az alkotóknak a bemutatkozásra, az illusztrációval való kísérletezésre és a saját képi világ megformálására, egyfajta ugródeszkaként is szolgálhat.

A tárlat másik szekciója a román-szlovák-magyar együttműködésből születő Time – Together in the Middle of Europe projekt illusztrációs anyaga, melynek keletkezéséről Lovász Andrea számolt be a kerekasztalnál. A projekt keretein belül egy nyílt irodalmi pályázatra jelentkezhettek szövegeikkel a szerzők, majd a három országból tíz-tíz-tíz szöveget válogatott ki a három szakmai zsűri. Ezt követte az illusztrátorok kiválasztási folyamata megint csak pályázati úton, végül a nyertes alkotókat „összekeverték”. Ennek eredményeképp a tíz magyar szöveghez öt román és öt szlovák művész készített illusztrációt, és fordítva, körbe-körbe... Az elkészült alkotásokból Körtánc címmel jelent meg az antológia a Cerkabella Kiadónál Lovász Andrea szerkesztésében, aki a projekt magyarországi koordinációjáért is felelt. Az antológia illusztrációi, amelyek a Deák17 Galériában október utolsó hétvégéjéig megtekinthetőek, vándorkiállítás formájában járják a régiót és „hírét viszik a párhuzamos irodalmi és képi törekvéseknek, legalább annyira az azonosságról, mint a különbségről szólva” – fogalmazta meg Révész Emese a megnyitón. Az ő szavaival zárom ezt a hosszúra nyúlt beszámolót, amelyet a kiállítás sokrétű és szerteágazó anyaga miatt lehetetlennek bizonyult rövidebbre fogni: „Az illusztrációt nem kell fordítani. (…) Az illusztráció nyelv fölötti, bizonyos értelemben nemzetek fölötti kifejezőeszköz. Ezért olyan ütőképes mindenütt a világon és ezért örülünk neki, hogy ezek a képek és könyvek most itt vannak nálunk.”