Bódis Kriszta; Szöllősi Mátyás felvétele
Mégis értjük
– Most először írt gyerekkönyvet. Ha belegondol, annak idején vagy akár most is, mit várt, mit vár egy könyvtől? Milyen a jó könyv?
– A könyvek engem arra tanítottak, hogy a világ árnyalt és bonyolult. Tanuljak meg gondolkodni, és felejtsek el ítélkezni, hogy a teremtés eredeti gazdagságából minél inkább részesüljek.
Az ember egyszerre állati lény és egyszerre lakozik benne isteni mag, jóra, szépre való törekvések csírájával. A világban tombol a gyűlölet és párhuzamosan, hatalmasan szerény rezgéseivel a szeretet és a béke lehetősége. Ezzel csak olyasmit szeretnék eldadogni, hogy a tolerancia, az együttérzés egyszerre természetes, és lehetséges, a rasszizmus és a kierekesztés úgyszintén. Nevelődés, döntés, gondolkodni akarás, belső fejlődés szándékának kérdése, hogy az életben merre tartunk. Minden egyes pillanatban metafizikus értelemben döntések előtt állunk. Erre jó ráeszmélni minél korábban. Szerintem egy regény ilyen módon, ebben a szférában képes hatni. Hiába szeretnénk hatékony módszert előállítni bizonyos jelenségek ellen, a regénynek nincs direkt hatása, mert a regény nem fegyver. Nem tünetekre lövő gyógyszer. Ha egy regény megsebez, akkor képes gyógyítani is. Talán a Carlo Párizsban ilyen. Kicsit megzavar, összezavar, elgondolkodtat. Erősít, árnyal, enyhít.
– A Carlo Párizsban a rossz helyzetben élő cigánygyerekek történetét meséli el, nem ódzkodva a nyers, lesújtó valóságtól. Régóta foglalkozik hátrányos helyzetben élő emberekkel. Miért pont az ifjúsági regény mellett kötött ki?
– Egyik fiatal olvasóm azt kérdezte tőlem, hogy miért nem kötelező olvasmány a Carlo Párizsban, hiszen éppen olyan, mint A Pál utcai fiúk. “Még lehet belőle az...” válaszoltam neki szerénytelenül, ámde most nem szerénytelenségből kezdem a válaszomat az összehasonlítással. Egyrészről fontos, hogy hol játszódik a Carlo Párizsban, és kik a szereplői, de ez akkor és csak akkor érdekes, ha a könyvet olvasva megértjük, hogy ebben a regényben nem kizárólag ezen van a hangsúly. A többségében romák lakta szegény telepek hiteles ábrázolása mellett ugyanis a regényemben egyszerre, sőt elsősorban ott van az emberi lét – körülményektől és különbözőségektől független – mindannyiunkra vonatkozó kihívása.
A Pál utcai fiúk esetében sem azon van a hangsúly, hogy a könyv egy századelei fiú banda történetét meséli el. Molnár Ferenc műve ugyanis regény, nem szociográfia vagy szakpolitikai program. Ott is erős és érzékletes a társadalom rajz, ahogy a Carlo-ban is, de nem ez határozza meg az olvasatot. Egy jó regényben, függetlenül attól, hogy ifjúságnak, vagy felnőtteknek íródik, az élet minden lényeges kérdése benne van, iskolától a barátságon át a szerelemig, a harcig, és bizony a halálig, mindez – ha ifjúsági regényről van szó – gyerekléleknek szánva, az olykor nagyon is kegyetlen gyerekvilág tükrében.
– Hol helyezkednek el a könyvben szereplő gyerekek, hol az ő helyük a gyerekolvasók életében? Egy fiatal olvasó nem gondolhatja túl idegennek az ő életéhez viszonyítva a karaktereket, a karakterek mögött létező világot?
– A könyvvel tudatosan is az irodalomba integrálódik a fentebb említett világ, mindazok az emberek és sorsok, akik és amelyek a könyvemben megjelennek. Szerintem az életben, a társadalomban és az irodalomban is bent van a helyük. Bízom benne, hogy ehhez a gesztushoz elég a tudásom és tehetségem. Reméljük, hogy megvan hozzá egy befogadó irodalmi diskurzus is.
A lényeget tekintve semmi különbség nincs egy Pál utcai gyerek és egy párizsi közt, legyen szó bármelyik Párizsról. Történetesen az én regényemben nem a Pál utcai grundon, vagy a Fűvészkertben, hanem egy cigánytelepen zajlik a cselekmény java része, de hősei ugyanolyan gyerekek, mint minden ifjúsági regény hősei, még akkor is, ha a történet egy magyarországi átlag gyerek körülményeihez képest más közegben játszódik. Na de gondoljunk bele, világszerte jellemzőek-e egy magyarországi átlag gyerek életkörülményei? Mihez is viszonyítunk? Hogyan élnek a gyerekek egy caracasi szegénynegyedben, egy afrikai faluban, vagy egy európai luxus kerületben? Vagy hogyan éltek a század elején? Ez az ami minket elsősorban érdekel? Ezen az alapon egyáltalán nem értenénk egymást. Mégis értjük. Mert bár mások a díszletek, mások a lehetőségek, mégis ugyanaz a fájdalom, ugyanaz az öröm, ugyanaz a szerelem, ugyanaz a hűség és az árulás, a halál is ugyanaz, mindegy hova születtünk. Amikor olvasol, megérint ennek az élménye. Ez a regény csodája. És minden csepp csodaszerre – az olvasás általi felismerésre is – nagyon nagy szükség van akkor, amikor ideológiák nevében tíz éves gyerekekkel lövetnek agyon felnőttek más felnőtteket. Amikor halomba mészárolják egymást az emberek különbözőségek értékére vagy értéktelenségére hivatkozva.
– A regény témája egy nagy rést kíván betölteni, ami eddig hiányzott a kortárs ifjúsági irodalomból. Minél korábban elkezdődik a tolerancia, az együttérzés kifejlesztése és megerősítése, annál meggyőzőbben állíthatjuk, hogy felnőttkorban nem jönnek elő a rasszista, kirekesztő megnyilvánulások?
– Természetesen jót tesz a kortárs ifjúsági irodalomnak, ha szélesedik a látóköre, kiszínesedik, felfrissül. Megjegyzem azonban, hogy író nem fogalmaz meg elvárásokat, amikor alkot. Nem tesz jót egy regénynek az sem, ha ilyen elvárásokkal beszélnek róla, ha megmondják, hogyan kell olvasni, mit kell gondolni azoknak, akik majd elolvassák, ne adj’ Isten, mivé kell átváltozniuk. Szeretném megvédeni a Carlo Párizsbant attól, hogy didaktikai célzattal adják a fiatalok kezébe, mert hiszem, hogy anélkül is hat. Az ajánlások ne akarják megmondani mire is kell egy könyv. Mert minden jó könyvtől úgyis gazdagodunk.
– A regényben Carlót a rendőrök falopáson érik, s elég lenézően beszélnek vele, míg egy másik részben a rendőr megüti a gyereket a kihallgatás alatt. Ezek az esetek az írói képzeletnek tudhatók be, vagy tud konkrét, megtörtént, ehhez hasonló történetekről?
– Ahogy a karakterekre, úgy a cselekményre és egyes jelenetekre is igaz, hogy a képzelet és a gondolat megmunkálja a valóságos nyersanyagot, pontosabban a valós nyersanyagból kibontja annak lényegét, azt a magot, amiben fölfénylik egyfajta igazság. A hatalommal való visszaélés, mint a másik ember elnyomásának eszköze, ősi motívum. Mivel életmotívum, ezért regénymotívum is. A Carlo Párizsban rendőr figurái között van olyan is, aki eredményesen végzi a feladatát, és olyan is, aki miközben így-úgy végzi a dolgát, visszaél a hatalmával. Az én könyvemben a rendőr is esendő ember, ahogy Carlo sem egy gáncsnélküli lovag.
– Több regénybeli karakter egy-egy társadalmi problémát jelenít meg. A figurákhoz merített mintákat a való életből? Hogyan találta ki a karaktereket?
– Nem tudok különlegesebb kulisszatitkokról beszámolni. Pontosan úgy dolgoztam, ahogy az írók általában. Mindannyian tapasztalatok, élmények nyersanyagát használjuk. Egy-egy karakterem magalkotásakor járnak a fejemben konkrét emberek, akikre alapozni próbálom a regénybeli szereplőt. De egy karakter megalkotásakor sosem másolok az életből egy az egyben. Minden karakter esetében igaz, hogy ki-ki ragadok jellemvonásokat, külső-belső tulajdonságokat, s azokat összegyúrom másokéval, amíg önálló életre nem kel a könyvben a figura, és olyan dolgok történnek vele, ami éppen akkor születik meg, amikor írom a cselekményt. Olykor pedig olyasmit kell megírnom, ami a valóságban is megtörtént, mert az fejezi ki a legjobban, hogy például milyen az, ha elárulnak valakit, vagy milyen az, amikor centrifugát kell szereznem a nagymosáshoz, vagy milyen az, amikor nem tudunk nemet mondani, és olyasmibe sodródunk bele, ami ellen testünk-lelkünk lázad.
– Idekívánkozik Oscar Wilde mindig frappáns mondata: „Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.”
– Sokszor a való életben regényes dolgok történnek, és szinte felkínálják magukat, hogy akár egy teljesen más szövegkörnyezetben, más szereplőkkel, de megírjam őket. Én valahogy egy másik állapotból is megélem a saját életem, ez egy távolságtartóbb, elgondolkodóbb, elemzőbb, szemlélődőbb állapot. Ebből az állapotból egy koncepciózus, sziszifuszi és izgalmas munkával lehet műveket létrehozni, regényt írni. A valóság érzékelése különféle érési folyamatokon megy át, mire művé alakul, és az én esetemben ebben sok tudatosság és tanulás is van. Mint önmegfigyelésben járatos pszichológus nem titkolt élvezettel fogalmazom meg mindazt, amit ezzel kapcsolatban egyébként nagyon természetesen élek meg. Természetes dolog, az életem része az írás, az állandó igazságkeresés, vagy a megértés vágya.
Ayhan Gökhan
