Megkérdeztük Győrei Zsoltot és
Schlachtovszky Csabát
Hat éve jelent meg Emmuska című „kackiás nemzeti vadregényetek”, amely a boldog békeidők álságosan tündöklő világába kalauzolja olvasóját. A kötet gyulai bemutatóján említettétek, hogy bár még nem engedtétek el teljesen a szöveget, már körvonalazódik valami új, ami egyben valami régi is: a magyar felvilágosodás koráról olvastok éppen. Álltátok a szavatokat, legújabb románotokkal, a Magyariné szeretőjével bő száz évet ugrottatok vissza az időben. Mi vonzott benneteket a XVIII. század végéhez, és miért épp Debrecen lett az új könyv helyszíne?
Ezt éppen nem kötötték az orromra. Ha rajtam múlik, inkább Hajdúszoboszlót ajánlottam volna, ott kétszer is voltam beutalva, csodát tett az isiászommal. Merthogy, bocsánat, ha nem mondtam, én nem a fiúk vagyok, hanem a Marika néni, az egyiknek a takarítónője, mármint a Zsolté vagy a Csabáé, én már nem töröm rajta a fejemet, egykutya, úgyis folyton átjár a másik is koszolni. Én mennyi pipahamut kiszívok ebből a szőnyegből! Mert ezt nevezem én munkának. Az, hogy két felnőtt ember röhécsel, szórja a hamut, és közben odavannak, hogy nahát, ez a Debrecen a 18. század végén, micsoda ellentétek, poros mezőváros, a kollégiuma meg az európai művelődés micsoda fellegvára, ja, mondom én, fellegvár az Alföldön, ez miféle munka? Viszont ha egyszer ott tanított ez a Hatvani vagy kicsoda Debrecenben, hát hová máshová írják a regényüket szegény fiúk, nem igaz? Azt mondják, így legalább születhet róla pár debrecenzió, akármi is az.
Színdarabjaitok többnyire hús-vér figurákhoz kötődnek, így van ez a két regénnyel is: az Emmuska Orczy Emma alakját, a Magyariné szeretője Hatvani Istvánét idézi meg. Miért érdekes Hatvani, miért volt számotokra izgalmasabb, mint, mondjuk, Csokonai Vitéz Mihály vagy – hogy egy kevésbé közismert notabilitást említsek – Domokos Lajos főbíró?
Én ezt az Emmuskát, amit kérdezni tetszik, nem nagyon ismerem, néha leporolom, biztosan jó könyv, ha még a port is így vonzza. Azt én is kérdeztem, minek ez a Hatvani, a Csokonait többen ismerik, legalább a Ha én rózsa volnék című versét, miért nem róla írnak, de erre azt mondta, amelyiknél takarítok, hogy én meg miért nem a pókhálókkal foglalom el magam. Jó fiúk amúgy, csak folyton hamuznak. Csoda, hogy megél itt egy pók. Mondjuk, kávé közben magyarázták, hogy mennyi legenda van erről a Hatvaniról, hogy az ördöggel cimborált, meg ő volt a magyar faúsztató, ami azért fura, mert közben professzor is volt a kollégiumban, meg más egyéb dolgokat művelt, kísérleteket végzett, amitől ilyen rossz híre lett. Szeretnek ezek a fiúk ilyen létező emberekről írni, remélem, egyszer engem is megírnak, mert az én életem, az könyvbe kívánkozik, sokkal inkább, mint az ilyen Hatvani-féléké, akik csak a fiatal lányokat hajkurásszák meg az ördöggel paktálnak.
„Az igazi ember az istennek élt. / A költött ember az ördögnek. / Az ördög embere – túlélte az istenét” – olvashatjuk a Hatvani István temetésére írt verses halotti beszédben, amelyet Naszályi János jegyzett. Mi lehet az oka, hogy a fausti karakter felülkerekedett a „valóságos” Hatvani alakján? Mi táplálta ezt a néha rémisztő, néha kifejezetten mulatságos legendát?
Hát, ha az én véleményemet kérdezi, nem nagyon szeretnek dolgozni, csak firkálni. Meg hamuzni, azt nagyon. Aztán olvasták ennek a Kazinczy Sámuelnek vagy hogy hívják, a könyvecskéjét, abban le van írva mindenféle csudálatos dolog Hatvaniról, de állítólag úgy van leírva, hogy a népek ne higgyék el, hanem nevessenek rajta. Ez egy ilyen fura könyv. De hiába, mert a népek csak elhitték, így aztán jól felsült vele ez a Kazinczy Sámuel, még csak híres sem lett miatta. Bezzeg a Jókai meg a Mikszáth is megírták, de azok már okosan kivárták, hogy előbb híresek legyenek, mert sejtették, hogy emiatt nem lesznek. Nem tudom, a fiúk mit hisznek, híresek lesznek-e ettől, de én nem hiszem. És ha azt hiszik, hogy a függönyt leszedem, hát abban is tévednek, mert én aztán nem mászok létrára, nekem anélkül is elég magas a vérnyomásom.
A Magyariné szeretője saját bevallása szerint is „holmi játék”, regény a regényben, könyv a könyvben, egyszerre fantasy és krimi és „dajkamesék egyvelege”, ugyanakkor az elbeszélő Makai Sámuel disszertációja is, miközben valóságos kultúrtörténeti tűzijáték: irodalom és természettudomány, gyógyítás és gasztronómia, hagyomány és babona, nyelv és nyelvöltögetés karneváli egyvelege. Hogyan vágtatok rendet ebben a kavalkádban, hogy alakult ki az „ördögromán” végső szerkezete?
Összehordtak ezek mindent, csak dolgozni ne kelljen. Debrecen történetét meg külön a kollégiumét, a Csokonai verseit (mondjuk, a Gyöngyhajú lányt én is szeretem tőle) meg a leveleit, no meg a Pápai Páriz Ferenc orvosi könyvét, meg valami Magyar-Etimológiai Szótárt (vajon kik az isten csudái azok az etimológok, és mi közük Debrecenhez?), hát szóval mindent. Még én is odatettem viccből három könyvet, az ükanyámtól maradt rám, hát nem azt is beléírták? Meg kitalálták, hogy a főszereplő mellett a házvezetőnője is belefirkál a könyvbe. Ki hiszi ezt el? Van annak e nélkül is elég dolga. Azután, amikor már nem volt mit beleírni, abbahagyták. Még elébb gyorsan megmondták, hogy ki a gyilkos, aztán kész is. Ez munka? A kádsúrolás, az munka. De hamuzni a szőnyegre? Az bliktri.
Merre visz Hatvani István és Magyariné útja, milyen terveitek vannak a könyvvel? Eddigi műveitekhez hasonlóan a Magyariné szeretője is erősen drámai szöveg, számolhatunk-e esetleg színpadra állítással, vagy olyan kötetbemutatóval, amely szakít az úgynevezett író-olvasó találkozók hagyományos formájával, és nem csupán beszél róla, de meg is mutat valamit ebből a röhögtetően groteszk és abszurd világból?
Ha jól tudom, színészekkel meg ilyesmikkel már olvastattak fel belőle azon az interneten, vagy hogy hívják. Meg hát, ha valaki filmet akar belőle csinálni, ők biztosan hagyják. Csak dolgozni ne kelljen. Amúgy rendes gyerekek, csak ne hamuznának folyton. Büdös a munka nekik, meg a pipájuk is. Most épp valami rendezővel kotolnak egy színdarabjukon, Hamlear vagy mi az isten csudája. Azt hittem, azt az Otello nevű író írta, de ők azt mondják, hogy ők. Meg, hogy viszik nyáron Gyulára. Felőlem vigyék! Addig sem itt hamuznak mindent össze. Hopp, úgy hallom, jönnek. Megnyomom ezt a Szende gombot, aztán megyek vízkőteleníteni. Ecetet persze megint nem vett, akármelyik is az. Majd a körmömmel. Mondhatom. Elküldtem már? Ja, igen, elküldtem. Akkor már hiába dohogok.
(Marika nénivel Kiss László diskurált)
