Megkérdeztük Szvoren Edinát
A Pertu, a Nincs, és ne is legyen, és Az ország legjobb hóhéra után az idei Könyvhétre jelent meg a Verseim című kötet, amely a címmel ellentétben ezúttal is novellákat tartalmaz, az utóbbi három év terméséből tizenhármat. Elsőre azt hittem, hogy versek lesznek benne, és még inkább felkeltette az érdeklődésemet, persze nem bántam, hogy most is prózákat kaptam. Miért lett ez a címe?
Több kötetbeli novella tematizálja az írást, a verseket, tágabb értelemben az elrugaszkodást a valóságtól, a valamin kívül kerülést úgy, hogy közben mégis a valóság részei maradjunk. Ugyanakkor furcsamód figyelemfelkeltő, és egy picit tréfás címnek is tartom. Kétségkívül csak az tudja, mi ebben a fricska, aki tőlem novellákra számít. Meglepni csak azt lehet, akinek prekoncepciói vannak.
Prózádban a jó versekhez hasonlóan minden mondatnak ereje van…
Ja, és még ezért a cím.
…Bizonyos ismétlődéseket, ritmust találunk a szövegekben, például az irodaházas történet már a címében is hordozza ezt a sejtelmet: Ez már volt, ez már megesett. Zenetanár vagy, lehetséges, hogy ezzel függ össze a novellákat is jellemző rend?
Nem ezzel, minden alkotásnak van valamilyen rendje. Az időbeli kiterjedésű művek rendjét pedig szükségszerűen motívumok, ismétlődések ritmusa alakítja, így a zenéét és a prózáét is. Ugyanaz a képességem adott esetben több célra is felhasználható. Számolni pénzt is lehet, meg almamagot, meg hátralevő napokat is egy nyaralásból, de azt azért nem kérdezzük, hogy a pénznek, az almamagnak meg a nyaralásnak mi köze lehet egymáshoz. Egy agyunk van, egy testünk, azzal csinálunk mindenfélét, ez az összefüggés.
Írásra (költészetre) való utalást több novellában találunk. A fizikatanárnőről szóló történetben csak úgy mellékesen megtudjuk, hogy hasonlít egy ismert költőnőre, aki rímes verseket ír. A Vettem egy füzetet mozgató ereje maga az írás. Egy korábbi interjúban azt mondtad, a versihlethez hasonlóan – egy motívum vagy egy nagyon erős hangulat a kiindulópont az íráshoz. Mennyiben változott ez?
Nem sokban. A fizikatanárnős írás ötletadója történetesen egy valóságban is látott, kissé bizarr szemléltetővideó volt, amit a Youtube-on találtam. A hangvillát, ha jól emlékszem, tényleg vízbe mártotta az a nő, és utána csak nézett. Ennyi volt az ötlet. Valójában a novella fajsúlya egyébként nem a fizikatanárnő oldalára esik, hanem az elbeszélőére. Gyakran megesik velem, hogy a gyújtóötlet utólag végül mellékessé válik. Épp most is a harmadik-negyedik körömet futom egy novellával, ami több áttéttel az első próbálkozások századik mellékszereplőjét állítaná a fókuszba. Eszembe jut egy lényegtelen dologról egy másik lényegtelen dolog, arról pedig egy harmadik, és aztán a negyedik lényegtelennel dolgozom – így megy ez. Úgy tűnik, sosem rögzíteni akarok valamit, amikor írok, nem le-írni vagy meg-írni, hanem a valóság elemeiből újraalkotni, ezért esetleges, hogy honnan kezdem építgetni ezeket a legókat. A megcsinálás sorrendje nem strukturális sorrend, nem hangsúlyhierarchia.
Prózádat nevezték abszurd realistának, fojtogatóan klausztrofóbiásnak, mondták, hogy morózus, kíméletlen, kegyetlenül pontos. Mit gondolsz erről?
Furcsákat gondolok: például azt, hogy a „kíméletlenség”-et – bár legutóbb épp Kiss Tibor Noé barátom fülszövege emlegette – nem tudom értelmezni, mivel én a fikcióírást, az irodalmat a homo ludens tevékenységei közé sorolom, ahol minden biztonságos keretek közt zajlik, a vér művér, a játéknak határai vannak, kivonhatod magad belőle vagy beszállhatsz, mindenekelőtt pedig véget ér. Ellenpróba: mi volna irodalomban a kíméletlenség ellentéte? Mi volna a haszna? Jót teszek a szöveggel, ha egy játékszituációban a hétköznapi tapintatosság jegyében járok el?
A „pontos” érdekesebb szó, és hízelgőbb is, mert ha valamilyen kitalált, koholt dolgot ezzel a szóval írunk le, úgy teszünk, mintha létezne valahol valóság és fikció közt, vagy inkább fölöttük, egy másik valóság, amihez hűnek lehetne-kellene lenni, amit követni kéne, amikor az író képzelődik. Az abszurd realizmus tetszik, sok tekintetben találónak gondolom. Nem én találtam ki…? Mármint nem a kifejezést, hanem azt, hogy a novelláimban a realizmus és az abszurd érintkezik egymással valahogyan. Azt hiszem, éppen a kihagyásosságon keresztül.
A szövegek nagyon olvastatják magukat. Én mindig kíváncsian várom, mi lesz a dolgok kimenetele. Sok a meglepetés is, pedig legtöbbször banális, hétköznapi dolgokkal szembesülünk, de olyan részletekbe menően, hogy fogva tartja az embert. Ugyanakkor a viszonyuláshoz nem kapunk támpontot, és az az érzésem, hogy a történeteket az olvasónak kell kitöltenie érzelmekkel; részvét és düh is van közöttük. Miért hagyod magára az olvasót?
Hát, ugye, mert kíméletlen vagyok… Minden olvasó egyedül van, ráadásul éppen ez a jó a dologban, nekem legalábbis jó szokott lenni, ha a képzeletemre, a saját tapasztalataimra sok van bízva. Már gyerekkoromban sem annyira vonzottak a kifestő könyvek, ahol csak ki kell tölteni a körvonalakat színnel.
A novelláknak ezúttal egyes szám első személyű elbeszélője van és felnőtt korúak a szereplők, akiknek markáns neveket adsz. Ilyen például Popa Éva, a különös albérlő. A róla szóló novella címe is ez a név. A fizikatanárnős történetben meg feltűnik Szórend Edina. Alteregó lenne ő, vagy csak épp „benéz” a szerző a saját novellájába?
Az alteregózás nem kenyerem, nem is megy nekem. Minél több lényegi részlet jön belőlem, annál inkább le vagyok blokkolva írás közben. Személyes elemeket akkor lehet felhasználni – nem erkölcsi értelemben mondom, hogy lehet –, ha teljesen ki vannak lúgozva, ki vannak fordítva, el vannak távolítva valahogy. (Tehát ez nem azt jelenti, hogy ne használnék ilyeneket.) Ebben a kötetben egyébként nem a felnőtt-gyerek tengelyen zajlanak a dolgok, és ez nem csak a névadásra igaz. Neve annak van, aki nem én vagyok, a nevet mindig valaki más adja. Magunkat sosem nevezzük el, részben ez vonz és tart meg az egyes szám első személyű elbeszéléseknél. És a másik irányból is közelíthetem: ha valaminek nevet adok, az távolít, maga a névadás távolító mozzanat. A tulajdonnév, legyen az márka-, utca- vagy családnév, nagyon erős valóságelem egy fikcióban, olyan, mint egy sérülés a repülőgép testén: ha egy alaknak például túl hétköznapi – vagy éppen túl meseszerű – nevet adok, a légnyomáskülönbség kiszippanthat mindent. Billenékeny, mellesleg írónként változó egyensúly ez fikció és valóság közt. Ha telehintem Pistákkal és Jocókkal az írást, attól félek, a valóság kiszippantja a fikciót abból a térből, ahol az író az olvasókkal utazik. Ezt most azért is mondom, mert a Verseim nyitóírását szándékoltan prózaibb, hétköznapibb, személyesebb vonásokkal ruháztam föl, mint egyébként. Nem akarok senkit sem elijeszteni, de, hogy mást ne mondjak, az egyik szereplőt itt Jóskának hívják.
Könyveidet horvát, olasz, holland, bolgár, török és szerb nyelven is kiadták. Milyen a visszhangjuk?
Semmilyen, amennyire tudom. Bár az is igaz, hogy a fordításban megjelent kötetek egy része csak mostanság kerül, került a boltokba.
Kérdezett: Szepesi Dóra
