Szabó Fruzsina
Egy bensőséges beszélgetés
Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat
Miközben a könyvet lapozgattam, szinte Nádasdy Ádám családjának nappalijában éreztem magam; mintha csak az ebédlőasztaluknál ülve, közvetlen természetességgel csevegett volna el velem az országszerte ismert nyelvész, mint kultúrmunkás a kultúrmunkással. A Hordtam az irhámat lényegében egy bensőséges beszélgetés az olvasóval. A Magvető kiadó Nádasdy 1994 és 2022 között született írásait válogatta egybe, melyeket az író a kötet számára átdolgozott. Szövegeinek légköre meghitt, de nem ömlengős, tele a szerzőtől megszokott nyelvi játékossággal és bölcsészes humorral.
Mindig is bosszantott, amikor sikeres emberek eredettörténetét hallgatva megéreztem, hogy hibádzik egy fontos mérföldkő, amelyet feltehetőleg tudatosan hallgatnak el előttem, hiszen azzal együtt már nem is lenne olyan lenyűgöző az út, amelyet bejártak a célig. Nádasdy Ádámnál egyáltalán nem éreztem ezt; őszinte kitárulkozása mégsem vette el tanárrá, nyelvésszé és költővé válásának titokzatosságát vagy érdemét. Attól a kisfiútól kezdve, akinek természetes, hogy családjával több nyelven beszélnek otthon, a fiatal férfin át, aki eleinte egyedül, aztán szerelmével bebarangolja a várost, a szórakozott tanár úrig, aki a kávéházba menekül a takarítónő elől dolgozatot javítani, de helyette gyermeki kíváncsisággal bámulja a körülötte ülő embereket, végig hiteles és érdekes tudott maradni.
Az Egy romantikus szerelemben megismerhetjük első, kihívásokban sem szűkölködő találkozását az angol nyelvvel. Kilencévesen döntött úgy, hogy márpedig angolul fog tanulni, noha a családban senki nem beszélte ezt a nyelvet. Még az ’56-os forradalom eseményei is csak rövid időre tartották vissza az óralátogatástól, visszaemlékezésében azonban úgy idézi fel a traumatikus eseményeket, mint holmi időjárási körülményt. Nádasdy szemén keresztül valahogy barátságosabb és befogadhatóbb helynek tűnik a világ.
Ez a bizakodó, jó kedélyű szemlélet más írásainak soraiból is visszaköszön. Talán egyedül az Amik valóban fájnak című kispróza képez ez alól kivételt; a tehetetlenséget, a dühöt és a fájdalmat, amit a szakítás jelent valakivel, aki sokáig volt a társunk, szinte gombócként éreztem a torkomban olvasás közben. Még az ezt követő Elbírja a saját súlyát című írásban felsejlő tragikus élményt is ellensúlyozza a mérleghíd műszaki párhuzama, amitől az egész egy bölcs parabolának tetszik.
Ez a bölcs szemlélődés az, ami az összetartó erő a kötet írásai között, Nádasdy Ádám szellemesen derűs személyisége mellett. A Gyár című történetben a Covid alatti nehéz időszakot mutatja be ezen a derűsen bölcs szemüvegen keresztül. Megmosolyogtató, ahogy elénk rajzolódik az idős értelmiségi, aki próbálja kiismerni magát a modern technológia és a Zoom hívások világában, majd még mulatságosabb, ahogy a gyár és a filmgyár összemosódása okozta félreértésről ír egy telefonhívás kapcsán.
Némely szövegben a humor nem elégszik meg azzal, hogy szerényen meghúzódjon a háttérben, és szinte elénk ugrik a papírról. Élénken megjelentek előttem az őt angol tanulmányai miatt fricskázó, fejére barackot nyomó családtagjai – „Gyere ide, te kis dabljú” –, és egyszerűen imádtam azt a jelenetet a Kissé fáradt voltban, amelyben ki kellett mennie a vonatkocsiból, mert olyan hangosan nevetett Rejtőn, hogy zavarta a többi utast. Itt is kiszól a nyelvész az íróból, és az angolos lefelé fokozásról hosszan értekezik Rejtő humora kapcsán. Noha nem valószínű, hogy a P. Howard néven elhíresült író tudott volna angolul, mégis ő honosította meg ezt a jellegzetes nyelvi humort, melynek lényege, hogy a beszédszándék szerinti közlésünket osszuk el legalább kettővel. Például ahelyett, hogy „utálom”, mondjuk inkább, hogy „nem igazán kedvelem”. Vagy ahelyett, hogy irtó bosszús vagyok, fogalmazzunk úgy: repesek a boldogságtól. Ma már ez nem számít újdonságnak, de Rejtő idejében még idegen volt a magyar nyelvtől.
Bölcsészként és kritikusként a Mire való a bölcsész és a Rendpárti vagyok írások hatottak rám leginkább. Előbbi frappáns fogalommeghatározása miatt: a bölcsész általános kultúrmunkás, utóbbi pedig, mert arra buzdít, hogy kövessük az angolszászokat a kritikaírásban, akik „semmiféle tiszteletet nem tanúsítanak a bírált szerző állása, hovatartozása, kora vagy esetleges nemes szándékai iránt”. Én sem mehetek el tehát Nádasdy kötetének hibái mellett, ha hű akarok lenni ehhez az elvhez.
A Hordtam az irhámat azok számára íródott, akik osztoznak abban a kulturális buborékban, amelyben az író is él. Sok olvasni kedvelő, de nem középosztálybeli, nem értelmiségi, vagy legalábbis nem bölcsészkart végzett ismerősöm számára a könyv szövegei teljességgel érdektelenek lennének. Nem azért, mert nehéz lenne befogadni őket: egyszerűen túl nagy lenne a távolság, amely a szerző és az említett közönség között feszülne. Nádasdy élettörténete nagyon érdekes, ha ismerjük őt, még érdekesebb, ha hasonló háttérből jövünk, de nem elég izgalmas ahhoz, hogy egy kívülálló számára megérjen bűnös élvezetként belesni a család nappalijának ablakán.
Számomra nagyon kellemes olvasni Nádasdy bölcs vélekedését az életről, és szellemes stílusán többször hangosan is felnevettem; azonban nem hiszem, hogy a kötet a fiatalabb generációkhoz is tud szólni. Témái – szakítás, család, elnyomás, szerelem – hiába örökérvényűek; a hang, amelyen meséli őket, sajnos csak egy bizonyos életkor felett élvezhető: azok számára, akiknek a szülei nem ezt a hangot ütötték meg, még idejétmúltnak is tűnhet.
A Hordtam az irhámat igazi kincsesláda azok számára, akik rajongói Nádasdy nyelvi zsenijének, szókincsének és bölcs világlátásának. A kötet nem szűkölködik a tőle megszokott bravúros szövegekben, őszinte kitárulkozásokban és angolos, hol derűs, hol fanyar humorban; csak arra figyeljünk, hogy nehogy vonaton olvassuk, mert ki fognak nézni minket a kocsiból…
Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.