Codău Annamária
Kínlódás és elragadtatás
Szabó T. Anna: Határ
Szabó T. Anna kötetének szövegei nekirontanak határainknak, körültapogatják azokat, akár országokat, embercsoportokat szétválasztó fizikai, vagy identitásunkat, lehetőségeinket, szerepeinket körülhatároló láthatatlan vonalakról van szó; lerombolni ezeket csak néha lehet, mert „A fal bennem van, és soha nem múlik el, mint az émelygés, mint a tériszony.” (54.) De mihez kezdhetünk e felismerésekkel? Úgy tűnhet, a Határt elsősorban nem ez foglalkoztatja, hanem főként a (ki)mondás szabad úttörése, a kitárulkozás megzaboláz(hat)atlan módja, a saját és a világbeli történések fölötti szorongások, kétségbeesések megnevezése – amit valamennyire oldhat a „felsorolás mechanikájának öröme”. (137.)
A határ fogalmának tematikus kiaknázása egy olyan felszabadulásra törekvő szövegvilágban történik, ahol a négy ciklusba rendezett, tudatos átgondoltságot tanúsító kompozíció harmincöt írása formailag-műfajilag ellenáll a körülhatárolhatóságnak. Ugyan fülszövege „prózákként” kínálja őket, ez legfeljebb a sorok lapszéltől lapszélig való tördelésében és a helyenkénti narratívszál-kezdeményekben érvényesül; képeinek kibontásában, érzékelésében, asszociációiban, nyelvében a kötet lírai, impresszióinak rögzítésében, kérdezési és válaszkeresési hajlamában esszéisztikus, vallomásossága révén pedig olykor az énelbeszélés felé tolódik. A legmegfelelőbb olvasási stratégia talán az, ha felfüggesztjük a valamilyen műfaj sajátosságai felőli elvárásainkat, s megpróbáljuk követni és figyelni azt a lendületet, amely a szövegeket megteremti. Ebbéli törekvéseink beleütközhetnek egy idő után abba, amit Kiss Georgina Jelenkor-beli kritikájában (2018. szeptember) a kötet egyik fő „kellemetlenségeként” azonosít, ti. az én olyan mértékű előtérbe kerülésébe, saját jelentőségének olyan felnagyításába, ami az olvasó uralásához, játékterének beszűkítéséhez vezet. Ha viszont megpróbáljuk lehámozni a túlburjánzást, ami részben mindennek az okozója, vagyis azt, amit az elbeszélő(k) mond(anak) attól, amit nem fejt(enek) ki, felfedezhető néhány látensebb mozgatórugó, néhány kevésbé explicit feszültségtengely, amely a kötet makroszintjén az egyes szövegek kölcsönhatásából válik kitapinthatóbbá.
Az idegenségélmény és határátlépés, a szabadság megélhetősége a családon és nagyobb közösségen belül, a női tapasztalatok, a gyűlölködés és félelem egyéni és társadalmi szintjei, a veszteségélmények között szorongó elbeszélő válaszkereséseiben és -kísérleteiben nem logikára alapoz („Ének a nyelv, nem logika.”, 137.), hanem érzelmibb dimenziókra, asszociációkra, emlékképekre, álmokra, József Attila-versekre.
Egyik fontos kérdés a kötetben a „Hol romlik el?”. Előbb a Beszorítva című írásban, ahol a társadalmilag „beszorult” feszültségeket, frusztrációkat és tehetetlen haragot beszéli el; majd a közvetlenül szomszédos Haragban, itt az alázat, a Szent Margit-i önfeláldozás imperatívusza ellen lázad az egyén szabadságvágya. Ezek a felgyülemlett, többnyire általánosságukban vázolt indulatok a kötet egészében előtörnek, legyen szó a menekültválságról, idegengyűlöletről, a másiktól való elzáródásról vagy a már gyermek- és kamaszkorban berögződött, konkrét szituációkhoz is köthető szégyenérzetről és bűntudatról az erőszakosság és engedelmesség tanulása, a felnövés során. Bár az oknyomozásnak van néhány konkrét „eredménye” – például mások elejtett mondatainak meghatározó voltában, a különféle szerepek okozta beszűkült létlehetőségekben is gyökerezik a „romlás”, sugallják az asszociációk –, a Beszorítva című szöveg egyik remek mozzanata, hogy egy ugrással megmutatja: a magyarázat keresése könnyen átsiklik a bűnbakkeresés csapdájába. (Jó lett volna, ha ezután nem következik ilyen álpszichologizáló, könnyen üresedő mondat: „mindent, amivel mást vádolunk, magunk már elkövettünk.”) Hogy a kérdésfelvetéstől igen nehéz továbblépni s eljutni valahova, az abból is látszik, ahogy igen gyakran klisékbe és nagyotmondásokba torkollik a mondatfolyam („Erős a szeretet, mint a halál.”, 29.), a zárlatok is sokszor pátoszteliek vagy erőltetettek, miközben nagyon sok jó, szép fordulat tapintatja és ízlelteti velünk a nyelv lehetőségeit, állít meg szemlélődni a mondat ritmusa, szórendje révén („Embernek nincsen ereje ennyi.”, 127.), s ez az egyenetlen színvonal zavarba hoz. Ahogy zavarba hoz, de már az értelmezés játéka szempontjából pozitív kihívásként az a látszólagos ellentmondás, ami az egymás szeretetére és elfogadására, egymás iránti türelemre és empátiára felszólítás és az örökösen megértő, önfeláldozó, alázatos magatartás elleni lázadás között feszül.
Az áldozathozatal tűnik fel válaszvonalként a szabadság és a kötöttség között, ezt a családon belüli női szerepkörökön keresztül látjuk főleg, nemcsak a férfi társsal való viszonyban, hanem akár abban is, hogy mit ad át anya a lányának (Füzet, fasor, fény, Anya, Tibetben) vagy a fiának (A kazetta), hogyan látja az unoka a nagymama szerepét annak házasságában (Öt példázat), ugyanakkor a saját anyaságra való vágyban is. Mindemellett helyenként a női tapasztalatok olyan zsigerien tömörített jelenetei is előfordulnak, mint az itt is visszaköszönő, Szabó T. Anna előző, Törésteszt című prózakötetéből ismerős mozzanat a homokozóban eltemetett babával (Kupleráj és amnézia). A szülői szerep konfliktusosságáról és szabadságkorlátozó voltáról szólva egy férfi alkotótól, Szilágyi Domokostól is idéz („Nem erre születtem, élet elvtárs, pelenkából mosni a szart – tizenhat éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt: mindent akart!”, 29.) – az idézet ideillőségén túl gesztus is lehet a nemek és nemi szerepkörök éles, sztereotip szembeállításának oldására, amely szembeállításoktól nem mentes azért ez a kötet sem. Egyébként a Határ egyik legsikerültebb darabja a nemi alapú kategorizálás ellenében és a közös nyelvről szóló Idegen nyelv című szöveg, ahol kiderül: „Ennyi bizonyos csak, a határ.” Itt ugyanakkor elérkeztünk a kötet egy másik, lappangóbb kérdéséhez: Mi a közös? – kérdi konkrétan a szöveg szubjektuma (másutt is, például a Felnéz, lenéz címűben). A kötet egésze ezt úgy véli kideríteni, hogy az empátia kiindulópontjává az én tapasztalatait teszi: „Nem egymás fájdalmát: a sajátunkét kell először megérteni.” (88.) – azaz megértem a másikat, mert nekem is hasonló a tapasztalatom: én is idegen vagyok, aki Romániából költözött át Magyarországra, de Erdélyben járva is örök idegen vagyok, akárcsak az erdélyi családból származó izraeli írónő az Öt példázatban; az idegenség szinonimájává vált perzsaságnak és a perzsa–magyar kapcsolódásoknak is szentel írást (Nomád perzsa): „Közös a magányosságunk, közös a vágyakozásunk az örömre, mégsem értjük meg egymást. Ha a félelmeinkre hallgatunk, bezárjuk magunkat. Ha az agressziónkra, bezárunk másokat is.” (62.)
Az önsegítő vagy motivációs könyvek néhány helyen előtolakodó sablonmondatán kívül („Döntenünk kell, hogy merünk-e nem félni.”, 62.) valódi téttel bíró mondatok is szerepelnek a kötetben. Mások megjegyzései, a saját vagy álmodott, a személyiségbe mélyen beleivódó vagy ellenállást kiváltó mondatokból („Nem veszem fel, és aztán nem teszem le soha többé.”, 47.) kiinduló reflexiók mozaikosan rendeződnek egymás után, egyfajta leltárává válnak az egyén tapasztalatainak, ötletfoszlányként megsejtetve akár alaposabb kidolgozásuk lehetőségét is (Mondatok, Álmodott mondatok). A többnyire nominális stílus is ezt a leltárszerűséget képviselteti. Forma és tartalom összekapaszkodása révén telíthetők funkcióval az olyan inverziók is, mint pl. a fájdalom kései – kései fájdalom (122.), nyelv teste – testetlen nyelv (123.), a tükröződések („Én vagyok te, és te vagy én.”, 71.), hisz tematikusan is átjárja a kötetet a másikban önmagamat és önmagamat a másikban meglátás, az azonosulás és távolítás igénye és szükségszerűsége. Ezzel szemben a nyelv és hangzás bűvölete gyakran csapdába is csalhat – valamivel nagyobb precizitás (a gondolatmenetben, az érzelmek azonosításában, kifejezésében – az „Ordít a hiány, mint a gyász.” (108.) jellegű „nagyszavas”, pátoszos megfogalmazások mellőzésével) párosítása a nyelvi invenciózussággal, asszociációkkal nem ment volna a többértelműség rovására, hanem talán a nyers tapasztalatok árnyaltabb s így kevésbé közhelyízű artikulálásának kedvezett volna, hogy a jó megoldásokat ne oltsa ki a szónoklás kényszeressége – amit egyébként lehet, hogy önironikusan vállalni is próbál a kötet egyik írása: „Hány arcon látni az öngyűlölet hidegét. Az izzó hiányt, a minden örömöt szétoldó ürességet, pengéken és tűkön átvezetett, húsba vágó fájdalom térfoglalását, a szesszel és agresszióval levezetett szorongást, frusztrációt. Ennek ellenében folyton szónokolni kell, beszélni, megmutatni. Itt, most, én! Lássatok! A követelő önzés hangja ez: tiszteljetek! Én irányítok, hatalmas vagyok, csodáljatok engem! Mindenki középpontban akar lenni.” (91).
Mindebből az látszik, hogy az én kitárulkozása lehetetlen anélkül a viszonyháló (család, történelem, terek) nélkül, amely egyúttal korlátozza is, ahol a határok hasonlóságainkra és különbözőségeinkre ébresztenek rá. Mivel láthatóan a szigorú racionalizálás határait szétfeszítő érzékelés felé sóvárog ez a szövegvilág („Álomlogika, visszhangbeszéd.”, 136.) – s ebben az irányban is temérdek a potenciál –, lehetne akkor a következő kötet még érzékibb, még irracionálisabb, igazán boszorkány, igazán Artemisz – a kész formulák hátrahagyásával.
Szabó T. Anna: Határ. Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.
