Pécsi Györgyi
Mindent bele egy könyvbe
Szávai Géza: Makámaszútra
Szávai Géza telitalálat címet adott új regényének, keleties sejtelmessége, erotika utalása kellően vonzó és izgalmas. „A Káma Szútra közismert, prózában írt mű a szerelemről, a makáma pedig olykor rímeket is használó prózai elbeszélés. Makámában mesélték-írták például az Ezeregyéjszaka történeteit” – oldja fel az összetételt a borítóra írt ajánlás. Kiegészíthetjük, hogy a szanszkrit szútra önmagában is jelentéses, aforizmák, bölcs mondások gyűjteménye, amelyeket összevarrt pálmalevelekre írtak. A könyv alcíme „Kisregények és nagyregények az ideiglenes emberi érintkezések zónájából” megerősíti, hogy ne afféle lineáris regényt, történetet várjon az olvasó, hanem valamilyen mozaikosan összerendezett, keletiesen mesélő, érzéki, erotikus, ritmusos költői szöveget.
Nem meglepő, hogy a minden könyvével formaváltást, szokatlan rendezőelvet kereső szerző legújabb munkáját is hibrid műfajúvá konstruálta. Szávai Kelet-vonzalma korábban is megmutatkozott, az Aletta bárkáját japáni környezetbe helyezte, új regényét viszont – főbb helyszíne szerint a Budapest, Bukarest és a 2. bécsi döntéssel Erdélyt kettévágó határhoz közeli Segesvár háromszög, illetve – magyar-erdélyi-román sorsokra, történetekre telepítette. A Makámaszútra cselekménye a Monarchia végnapjaiban, Budapest román katonai megszállásával kezdődik, és napjaink Romániájában záródik. Szávai persze óvakodik a kézenfekvőtől, hogy nemzetiségi vagy kisebbségi regényt írjon, éppen az a célja, hogy a konvencionális (trianoni, többség-kisebbség sérelempolitikai) nézőpont helyett új értelmezést mutasson föl. A keleti prózaformák aktiválásával az író már ab ovo kiemeli a konvencióból az értelmezői pontot, de lényegesebb a regény sajátos történelem-, és nemzeti identitásszemlélete.
Az öt „könyvre” tagolt mű első, „Fundamentumok könyve” Budapesten játszódik. A fiatal, egyke polgárlány, Perle Mici hirtelen beleszerelmesedik egy franciás műveltségű megszálló román katonatisztbe. Mici szülei furcsa szimbiózisban élnek: az anya barátnője, Pompéry Konstancia szorosan kötődik a Perlékhez, afféle családfőnek tekinti magát, bár korábban a férj szeretője volt. Tánciskolájában úrilány tanítványaival a megszálló román katonatiszteknek rendez bált; itt ismerkednek meg a fiatalok, a tiltakozás ellenére sebtében összeházasodnak, és a visszavonuló román hadsereggel együtt elutaznak Bukarestbe. A franciás műveltségű, jó modorú román főhadnagy éppúgy megveti a „gőgös kretén magyar urakat”, és éppúgy jogot formál Budapestre, mint társai („Ezért a földért ezer éve ömlik a romának szent vére.”), de gáláns úriember, Micivel halálig franciául társalog, nyelvhasználati konfliktus gyermektelenségük miatt sem merül fel. Pompéry Konstancia igazi túlélő, nem sokat törődik nemzeti identitásával, ahogy bizonytalan származású üzletember szerelme, az afféle szingli világpolgár, Dragomán Pompér sem. „Mondd, igaz lelkedre, te Pompér. Akkor te most román vagy?” – „Mi a román? A román nem egy nép, hanem egy foglalkozás… Akár a kereskedő zsidó, vagy a zenélő cigány…” Konstanca majd a II. világháború alatt rapidsebességgel feleségül megy egy öregedő szovjet katonatiszthez, hogy megússza a megerőszakolást, és a háborút követően a kommunisták vegzálását – és persze, szerencsésen rapidsebességgel meg is özvegyül.
Perle Mici és Stefanescu főhadnagy bukaresti (szerelmi) életére még vissza-visszatér a regény, de sorra újabb, egymáshoz lazán kapcsolódó szereplők bukkannak föl még Pesten, hogy az impériumváltással visszatérve Bukarestbe és Erdélybe, váltakozva ők kerüljenek a regény reflektorfényébe. Ifjan és megöregedve, gyerekeik, unokáik, magyarok, németek, románok. Ebből a sokszereplős kaleidoszkópszerű forgatagból kiemelkedik néhány karakter: a Perle Micit Bukarestbe követő és szolgáló Domokos Gizella és az ő népi demokráciába habarodott szerelme, Radó Béla fodrászmester, az apját gyűlölő Korom Péter, a szász Ingeborg Hauser és Farkas Géza, a Bukarestben született román Ovidiu Berenga és a prostituált, maga se tudja, ki fia-lánya, magyar-román Pintyőke. Különböző karakterek, különböző sorsok – néha fájdalmasak, néha idegesítőek, néha szánni, máskor szeretni valók. A regény történetei kezdődnek valahol és folytatódnak valahol: mozaikok, patchworkok kerülnek az olvasó látóterébe, a sorsok nem állnak össze csattanós egésszé, a történet nem jut el innentől odáig. A szereplők körül megtörténik a történelem: háború, impériumváltások, kommunizmus, brutális diktatúra – amire a maguk módján reflektálnak.
A kötetborító eufemisztikusan „szókimondó”-nak nevezi Szávai stílusát – no, ne szépítsük, sokféle nyelvi regiszteren szólal meg az író, a hajlékony poétikustól a meghökkentően (zavarba ejtően) triviálisig. A regény alapszókincsét képezik a fasz meg a baszás szavak, a történetekben mindig megjelenik a „kendőzetlen”, a vágyott, akart vagy az erőszakolt nyers szexus.
Szávai Géza az Aletta bárkájában is hasonló módon közelített nem is az identitás-, hanem a létkérdéshez. Mi határozza meg az egyéni létet (identitást) elsődlegesen? A nyelv, a nemzeti tudat – vagy a biológia, a nemi ösztön, a nemi identitás? Alávetett helyzetéből a törékeny Aletta és a hódító, kegyetlen Kodzsima harcos ösztöneiknek engedelmeskedve lebontják a civilizációs korlátokat, és álomszép szerelemben egyesülnek. A Makámaszútra hősei természetesnek tekintik nyelvi, etnikai hovatartozásukat – természetesnek, de nem zártnak. Nemzeti tudatukat, öntudatukat valószínűleg gyengének, néhol ingatagnak mondaná a szakértő. Perle Mici szülei megrettennek, hogy lányuk egy román katonatisztbe habarodik, de Konstancia, bár eleinte óvja az „oláhoktól”, egyetlen érvvel győzi meg a szülőket a kapcsolatról: „Menjen. Szökjön meg. Vigyék. Kergüljön meg, Csak éljen!” Nem férkőzik Mici és Stefanescu tudatalattijába a történelmi, etnikai, nemzeti különbözőség, nem válik megosztóvá a nyelvi, nemzeti identitás. „Ahol Perle Mici, ott a hazám.” – mondja a II. világháború végén a román királyi tábornok –, ha Mici Budapestre szökött, akkor ott, s Philemon és Baucisként a halálig együtt maradnak. Farkas Géza színtiszta székely magyar közegben élt, gimnazistaként először találkozik a mássággal: a tanárok az üvöltözők atrocitásától tartva viszik Segesvárra diákjaikat – Géza és a szász Ingeborg Hauser azonnal egymásba szeretnek. Észlelik a másságot, de fölfedezik a világ-német, világ-magyar embert a másikban, s együtt próbálnak kiszökni a kondukátor börtön-országából. Domokos Gizi, ki nem állhatta a németeket, „Bukarestben bőven látott németet. Mindenütt ott vannak. Elszáradt kenyérmorzsák. Aztán hirtelen kidagadnak, háborúznak, és ilyenkor mindent elfoglalnak.”, s mégis belékerül egy német magzat, amitől egy precíz német doktor szabadítja meg. Itt lent, a hétköznapi életben is elhangzanak a megosztó sztereotípiák –, de békebeli módon, kenyértörésre (ölre, bicskára) nem kerül sor. A nyolcvanas években pedig minél nagyobb a diktatúra nyomása, annál kevésbé érdekli Farkas Gézát, hogy magyar feleségét román asszonyokkal csalja meg rendre. Mert „a Kondukátor idejében a legnagyobb társadalmi igazság és igazságtétel: »Amíg a faszt is nem jegyre adják, addig én, merci bien, boldog vagyok!«.” Mert a széthulló világokban, különösen a diktatúrában kizárólag a saját testét birtokolhatta az ember: „Pártgyűlés után hazamentünk, és felállítottam a farkamat – egyetlen seregem az egész világ ellen –, és lefektettem törvényes hódításomat, az asszonyt. Vagy problémás hódításomat, a szomszédasszonyt. És basztunk a világra. Harci pozíciót vettünk fel a kurva világ ellen… És mi basztunk a megosztott világra, mi egységben voltunk és dialektikus mozgásban!”
A regény kezdetén Konstancia így oktatja Micit: „Nem kell túlzottan játszani a tűzzel, mert komoly tűzvész lesz belőle… És aztán négy év alatt szétment a haza. Sőt, több haza is szétment! Szinte minden haza szétment. De te kislányom nem eshetsz szét. Nem eshetsz szét! Tudod! A te tested a te országod.” És a szétment hazákban föllazulnak, megszűnnek az erkölcsi korlátok, a lányokat megerőszakolják, megbasszák, fölcsinálják, vagy önként feküsznek a fasz alá –, és bitangokat szülnek, akiket majd szintén megerőszakolnak, fölcsinálnak és ők is bitangokat szülnek. Fölértékelődik a hímtag, erőteljes, komplex metaforává válik: a nyers erőszaktól az idétlenségen át az egyetlen szabadság metaforájává. (Mint a nem túl értelmes Ovidiu Berenga költő farkának bizarr művészfotója: eleinte hódításra használná, de a szekuritate a nemzetközi imperializmus ármánykodásának ítéli a fotót.)
Az olvasó nem könnyen szánja el magát egy 440 oldalas regényre, de Szávai Géza Makámaszútrája kifejezetten olvasóbarát. Mozaikokból épül ez az eposzi igényű, heterogén műfajú könyv: hosszabb-rövidebb tagolt szövegblokkok, egyoldalas intelmek (szútrák), lírai, illetve szabad versszerű betétek, mikro-történetek és terjedelmesebb elbeszélések követik egymást dinamikus, sodró ritmusban; a történetek lazán épülnek egymásra, néha keresztezik a másikat, néha meg elmennek a semmibe. Vonzó a narrátor modora: nem azonosul a regény világával, finom iróniával distanciát tart, mintha fölülről nézné, igazgatná és csodálná ezt az egész huszadik századot – a maga ellentmondásaiban, kínlódásaiban és örömeiben. Mert az író nem kevesebbre törekedett, minthogy mindent beleírjon ebbe a könyvbe: költészetet, világteremtést, romániaiságot-erdélyiséget, szexust és transzcendenciát, a létet és az életet. A szerkezet, a ritmus, a nyelv, a modor adekvát a céllal, de a minden zsúfolttá – számomra néhol követhetetlenné vált a szereplők azonosítása –, helyenként túlírttá teszi a könyvet, máskor pedig a szútrák futnak bölcsködésbe vagy banalitásba.
Mint a Tudás szútrában: „Ádám volt a legelső férfi a Földön. / Egyedül volt. És semmit nem tudott. / Éva pedig a legelső nő vala a Földön. Mint nő, egyedül volt. És semmit nem tudott. [De ettek a tudás fájának gyümölcséből és] megokosodott Ádám. / Kivágta és deszkákra hasogatta a tudás fáját. / Ágyat ácsolt belőle. / Így aztán csupa tudás vette körül őket, amikor ágyba feküdtek Évával.” – megismétli a bibliai történetet, új elemként hozzáveszi az ágyácsolást, de nincs új értelmezése, üzenetértéke. A Bitang szútra viszont erőteljes, jelentéses szöveg, retorikai bravúr, ahogy a panasz az (ön)átokig ível mindössze pár sorban: „Bitangszórók, bitangvetők, istenverés a hadatok… Bitang apjának lenni hadi dicsőség?... Ha a bitangod egy szuka kölyke, akkor szukába dugtad a missziódat, katona… Bitangot nem szülünk. Nem! Nem szül bitangot tisztességes anya”. Az önátokra gyönyörűen, kopogósan rárímel egy szútrás reália: „»A lány elmegy városra nagy csizmával és kicsi pinával. Aztán hazajön kicsi cipővel és nagy pinával.« – mondják Sarolta falujában, de Sarolta hazamegy nagy, keményszárú, kopogós csizmában, Sárikával.”
Az író – sajnos – minden ötletét beledolgozza a regénybe, indokolatlan például a cigányasszony egzecírozása (Határzónák, Javított Éva), elnyújtott Korom Róbert koravén bölcsessége és bölcsködése, valószerűtlen Pelle Mici mezalionjának szétbeszélése a férjjel, miközben elnagyolja az asszimiláns Pelle Miklós gettósorsát, Farkas Géza szerelemgyerekére pedig romantikus regényszerű megoldással derül fény stb. Ezek és a hasonló túlírtságok, kompozícióidegen elemek különösen az erős részek sorozatában zavaróak. Az Állatok, nők, hadbírák például önmagában igen erős drámai novella. Remeklés, mint zsarolja Vasile Luka párttitkár szexrabszolgává a szász Ingebor anyját; az (asszony) állat megbaszásának módja felülmúlja a szürreális képzeletet. Másutt finom humorba oldja a „szerelmi műalkotást” (ez is alapszókincse a szerzőnek): Radó Béla, az öntudatos munkás Népszavát terít hölgye feneke alá, mert ő igazi úriember – és sorolhatnám az arányos, szép és borzongató részleteket.
A Makámaszútra aránytalanságaival együtt is izgalmas és jelentős vízió az ember sorsáról, akit történetesen romániai államhatárok közé vetett a sors és a nagypolitika a 20. században.
Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.
