Ilia Mihály
Könyvek az asztalon 2.
A Déry-szakirodalom és a D-filológia mestere, a Déry-életmű szorgos kutatója és alázatos adminisztrátora, Botka Ferenc (Szabadka,1929-) irodalomtörténész különös kis könyvvel ajándékozta meg az író olvasóit, az olvasó közönséget. A könyvnek ez a címe:
„Ha a boldogságot egy tájjal akarnám kifejezni..."
Déry Tibor balatonfüredi évei 1965-1977. Balatonfüred, 2010.
Megjelent Praznovszky Mihály (Salgótarján,1946-) ajánló előszavával. (Talán csodálkoznánk is, ha nem Praznovszky előszavával jelenik meg, hiszen ő a magyar írói emlékhelyek, emlékházak, a regionális írói kultusznak a leglelkesebb művelője, ébren tartója.)
Déry Tibor, aki ifjú korában nyughatatlan utazó volt, a világvárosokat járta Európában, az irodalmi világot igyekezett megismerni, szállodák lakója volt és játékkaszinók szereplője, semmi nem állt távolabb tőle, mint a „nyugodalmas Pannon táj bukolikája", 1965 nyarán házat vett Balatonfüreden (Tamás-hegyen) 1966-tól haláláig, 1977-ig ott él, jelentős műveit ott írja ( például: Ítélet nincs, Képzelt riport..., Kedves Bópeer, Napok hordaléka). Mű persze íródhatott volna másutt is, de Botka finoman érezteti, hogy még ezekbe a művekbe is beleérződik a választott balatoni táj ihletése, sőt a Napok hordalékában sok konkrét utalás van az új lakóhelyre. Déry nem lett pannon író, nem lett a dunántúliság képviselője írásaiban, ugyanakkor az életmódjában erősen hasonult ott időző kortársaihoz (Illyés, Németh László, Borsos Miklós, Bernáth Aurél, Kosáry Domokos, Lipták Gábor), akikkel nemcsak barátságban volt, hanem a balatoni élet mindennapjaiban osztozott is. Ugyanúgy vendégkönyv van a Tamás-hegyi házban, mint némelyeknél az említettek közül (az esztergomi Babits-ház aláírásos ajtaja az ősminta, a Tamás-hegyi vendégkönyv minden valószínűség szerint a ház asszonyának, Déry feleségének az írói világot is bebútorozó buzgalmával magyarázható). A vendégkönyvben nem csak a vendégeskedés ténye örökítődik meg, hanem a szereplők alakja is, Borsos rajzai Déryről és feleségéről, a ház képe (Borsostól, Dérynétől, Bernáth Auréltól és csodálkozhatunk Kosáry Domokos rajzkészségén, aki a Tamás-hegyi házat nagyon pontosan adja vissza egy rajzon). A kis könyv szerkesztése Botka jó ötlete: a Déry-szövegek közben a saját magyarázó, eligazító szavait írja be, nem kell sem a lap aljára, sem pedig a könyv végi jegyzetekhez odajárulni a tekintetünknek. Ismétlem, Déry a balatonfüredi házban nem lett sem pannon író, sem pedig vidéki, regionális ihletésű szerző, de a tájat dús érzelemmel fedezi föl, írja le, a szemlélődésnek tárgyias leírásait adja jegyzeteiben, fű, fa, virág, madarak mindennapos társai, érezhető, hogy valaki ezt a közelséget csodának tartja, a rácsodálkozás, a fölfedezés örömét írja le jegyzeteiben, a feleség környezetteremtő buzgalmát dicséri. Még külsőségeiben is van valami hasonulás a tájhoz, a Balatonhoz, az egyik fényképen matrózsapkában látható az író (mint Illyés több fölvételen). A jegyzetek között fölbukkannak a nem író, nem művész szomszédok, esőről, szőlőről, kukoricáról folyik a szó, a mesteremberek, akik a malomkő asztalt rakják a helyére (malomkő: a balatoni művészházak elmaradhatatlan kelléke).
Egy helyütt az írja: sok a hangya. Már-már azt várom, hogy az Illyés emlegette és a Sánta Ferenc által is megírt hangyatársadalomról fog elmélkedni az író, de kihagyja ezt az ajánlkozó lehetőséget. A táj és tárgyai tudomásulvétele írói habitusából nem zökkentik ki. Tréfásan jegyzi meg, hogy íróbarátai mennyi mindenhez értenek (Borsos Miklós főzni tud, Illyés botokat farag), önmagáról ezt mondja: „Sajnos, csak egy hobbym van, az írás. Tudniillik, ha jól meggondolom a dolgot, akkor, ellentétben sok barátommal, főképp azokkal, akik itt a környékemen, közvetlen vagy távoli környékemen élnek, énnekem semmihez sincs kézügyességem, és semmihez sincs türelmem máshoz, csak az íráshoz... Ahhoz, hogy dolgozni tudjak, megfelelő környezetre van szükségem, és ez a környezet itt megvan." Nem olvad bele ebbe a környezetbe, irodalmi mitológiáját sem fogadja el, nem emlegeti, mint dunántúli kortársai, ugyanakkor ragaszkodik hozzá. Praznovszky idézi Dérynek Kántor Lajoshoz írott levelét: „télen fázom, nyáron sajnálom ezt a házat itt hagyni. Ez élethosszabbítás nekem." Jól látható, hogy Déry emberi és írói életprogrammá tette a balatonfüredi létét, tudomásul vette, de csak annyira, amennyire az írást segítette. Még a fülemülék énekéről is ezt írja: „ordítanak... Leülök, hallgatom őket, de minthogy úgy látszik, szeszélyes vagyok, tíz percnél tovább ezt sem tudom. Bemenekülök a szobámba és elkezdek megint dolgozni. Ez az életem." Írjuk még ide a vendégkönyvben szereplők, az eddig nem emlegetettek nevét: Ottlik Géza, Görgey Gábor, Simon István, Józsa Tivadar (aki Bodosi György néven költő), Törőcsik Mari, Maár Gyula, Örkény István, Boldizsár Iván, Németh Ella és Németh Magda (Németh László felesége és lánya), Keresztury Dezső.
A kötetet Baltonfüredre vonatkozó tudnivalók zárják. Közlik itt többek között a könyv kiadásához hozzájáruló intézmények és magánszemélyek nevét, de az utóbbiak neve mellett ott van az életrajzuk is. Ne tartsuk fölöslegesnek és magamutogatónak ezt a megoldást. Megérdemlik az adakozók, hogy még utódaikkal is megörökíttessenek, különösen akkor, ha a Balatonfüred Városért Közalapítvány 54 kiadványát, a Balatonfüred-Csopak Tája Szövetkezet 20 könyvének a listáját tekintem, ugyanis mindezek a támogatók segítségével jelentek meg. A Déry-kötetecske utolsó lapjain egy szép, megbecsülendő, vidéki kulturális erőfeszítés dokumentumaival ismerkedhetünk meg.
Botka Ferenc az utóbbi időben a Déry-levelezés köteteit gondozta és adta ki remek jegyzeteivel. Ez a balatonfüredi kötet az eddigi kutató munkájának látszólag mellékterméke, de az olvasónak nagyon kedves olvasmánya lehet.
A jegyzetíró még ezt szeretné az előbbiekhez hozzáfűzni: a Déry család szegedi származású volt. Déry Tibor nagyapja Kossuth lószállítója, és amikor a Szemere-kormány Szegeden időzött, fizetni már nem tudott a lovakért, Szemere Bertalan aláírásával engedélyezte DT nagyapjának a névmagyarosítást. Emlékszem rá, hogy amikor a Tiszatáj szerkesztőjeként vendégül láttuk Déryt, elvittük a Csongrád Megyei Levéltárba, ahol ezt az okmányt megtekintette Oltvay Ferenc levéltáros jóvoltából, kedves vendéglátásával). DT egy nagy, kockás zsebkendőt vett elő a zsebéből, a szeméhez emelte, a sírását ezzel leplezte. Nagyon meghatódott, ahogyan mindannyian, akik ott álltunk mellette. Egy pillanatra éreztük annak a jelképes kézfogásnak az értelmét, amiről Illyés Gyula írt.
