Csender Levente, Navarrai Mészáros Márton, Mirtse Zsuzsa
Kiss László
Az ablaknyitogató
Ferdinandy Györgyre emlékeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2024. február 29-én
A Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termébe lépve Ferdinandy György komoly és átható tekintete fogad bennünket. Sajnos csak képernyőn. Az est folyamán nagyon sokszor keresem ezt a tekintetet, fogódzót lelni benne. Barátian szigorú arc. A sokat nevető, élesen ironikus Ferdinandy Györgyöt is látom, akinek minden gesztusán érezhető volt a megszenvedett huszadik század, a mindentől messze vetődés, a kívül-lét súlyos keresztje: a már-már harsány anekdotázás mélyén a csöndes szomorúság. A vagány barátságosság mögött a fegyelmezett, dolgos élet.
Csöndes fészkelődés a teremben, halk moraj, cipőkopogás – furcsa érzésem lesz: mintha kondoleálni gyűltünk volna össze. De aztán olyan jóleső anekdotázássá kerekedik az est, hogy háttérbe tudom szorítani ezt a benyomást.
Mirtse Zsuzsa vezeti a beszélgetést, a meghívottak az író jó barátai, munkatársai: Csender Levente, akinek novelláit Gyurka spanyolra fordította, és akivel több közös felolvasása volt, valamint Navarrai Mészáros Márton, a Ferdinandy-életmű legjobb ismerője, köteteinek szerkesztője-gondozója.
Arra készültem, hogy elfogulatlan tudósító módjára pontról pontra, kérdésről kérdésre beszámolok arról, mit kaptunk ettől a Ferdinandy György személyiségéhez méltó esttől – például kétszer ekkora közönséget igazán megérdemelt volna „a huszadik század egyik legnagyobb magyar novellistája” (Navarrai Mészáros Márton) –, de ahogy e mondatok formába öntésekor rá-rápillantok jegyzeteimre, azt veszem észre, hogy mindössze két kérdést írtam fel.
Az első: hogyan ismerkedtek meg a vendégek az íróval. Csender Levente egy, az év novelláit magában foglaló prózaantológia bemutatóján, amelyen Ferdinandy György felfigyelt az ifjú társ felolvasott szövegére, s közölte, hogy lefordítja az írást spanyol nyelvre. Így került ki Csender Levente Miamiba (sic!), ahol felismerhette, milyen elgondolás áll Ferdinandy György fordítói munkája mögött: pontosan tudta, kit és mit fordít le, s azt is, milyen közönségnek. Az emlék felidézésekor elhangzik egy mondat, amely mintha csak egy Ferdinandy-prózából származna: „Gyere, fiú, igyál!” „Fiú”, így szólította azokat a fiatal pályatársakat, akiket bizalmába fogadott. Navarrai Mészáros Márton ugyancsak irodalmi közeghez, mit ad a véletlen, épp a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz köti az első találkozást: egy könyvheti könyves értékelő során, ahol Tarján Tamás brillírozott szokásosan, váltak mintegy észrevétlenül barátokká.
Alakul a kép: a beszélgetőtársak egy közvetlen, őszintén és önzetlenül érdeklődő emberről mesélnek, aki tehetséges fiatalokat mutat meg a nagyvilágnak.
Mirtse Zsuzsa második kérdése magától értődik, és Ferdinandy György életútjára tereli a figyelmet. Helyesebben terelné. A vendégek ugyanis nem élnek a lehetőséggel, nem varázsolják élővé a Wikipédiát, ellenben mindennél valóságosabban idézik meg Gyurka alakját, és egymásnak passzolgatva a lapdát, anekdoták sorát vezetik elő. A Ferdinandy-prózát idézőn.
Írhatnám, hogy itt vesztettem el a fonalat, erről azonban szó sincs. Hátradőltem, és hagytam, hogy jöjjenek a sztorik, a személyes élmények az íróról, aki a külcsínt illetően is jelenség volt: fekete kalap, lódenkabát, s a nyári kék ingek. Aki szenvedélyes ítéletalkotó volt, s csak aki igazán közel került hozzá, tudhatta, hogy a vonzó és bizalomébresztő kedély mögött olykor bizony háborgott az elégedetlenség tengere. Akit feleségével, a korábban az ELTE angol lektoraként dolgozó María Teresa Reyesszel korlátlan vendégszeretet jellemzett (még mindig érthetetlen a múlt idő), s akinek példaképpé válásában írói következetessége is szerepet játszott: ha várakozni kényszerült a reptéren, hát ott kapta elő papírját, tollát, ceruzáit, és írta tovább lassacskán regénnyé formálódó életét – a figyelmes londoniak emlékezhetnek a jelenetre. Hallunk az elismerésekről, említik a listáról fájdalmasan hiányzó Kossuth-díjat, és természetesen az Európa Könyvkiadó által felvállalt életműkiadás se maradhat ki. Ennek kapcsán arról is beszélnek, micsoda szerteágazó életmű a Ferdinandy Györgyé – én azon sem csodálkoznék, ha soha nem lenne belőle a szó szoros értelmében teljes, lezárt kiadás. Nem csupán azért, mert felmérhetetlenül nagynak tűnik a prózamennyiség, de azért is, mert a szövegek sokszor átfedésben vannak, megnyitják-értelmezik egymást, az egyik a színe, a másik a visszája. Műve, akár élete, szinte beláthatatlan: micsoda barangolások várnak még ebben az univerzumban olvasóra-szerkesztőre egyaránt!
És szóba kerül a kettészakadt ország, amelynek számos tragédiája közül az egyik, hogy nem igazán tudott mit kezdeni a Ferdinandy-jelenséggel: hogyan is tudott volna mindössze két oldal száznál is többel.
A bő hatvan perces beszélgetést egy, a nyilvánosság elé eddig nem bocsátott videófelvétel és egy rövid novellarészlet – Mirtse Zsuzsa felolvasásában – tette még színesebbé.
Nem említette senki, hogy előkészületben volna, de én nagyon várok ezután egy konferenciát is a huszadik század egyik legnagyobb magyar novellistájának életművéről.
Utóbb Navarrai Mészáros Mártontól megtudtam: Puerto Ricóban a napokban tartanak egy konferenciát róla, Ferdinandy György „alma matere”, az ELTE pedig áprilisban készül hasonlóan ambíciózus vállalkozásra.
(Balássy Fanni fotói)
