Bach Máté fotója
Kiss László
„Az anyámból jöttem”
(Orcsik Roland estje a MERSZ Klubban)
Azt mondja az egyik jó nevű irodalomtörténész, hogy ma három műfaj hanyatlik: a helyszíni tudósítás, az interjú és a kritika. Az állítással lehet ugyan vitatkozni, de ami a helyszíniket illeti, igaza lehet. Ez az egykor szebb napokat látott műfaj biztosan megújításra szorul, az ide, a Bárkára írott anyagokat is egyre inkább néhány fotóval és a hozzájuk biggyesztett tömör képaláírásokkal képzelem el, esetleg tíz mondat ennek és ennek az estjéről, aztán beszéljenek a képek, vagy három bekezdésben összerakni, mi volt, aztán egy borítófotóval megkoronázni az egészet, és mehet is a netre a gyorsfogyasztásra kínált csemege.
Orcsik Roland budapesti estjére az utóbbi két variáns összemelegítésének a gondolatával hangolódtam. Az esemény helyszínéül szolgáló MERZ Ház úgy élt az emlékeimben, ahogy a többek között Orcsik Roland szerkesztette Fosszília nevű folyóirattal egykor meglátogattuk: Boráros tér környéki pince, félhomály, hosszú pult, s valahol messze bent a falnál: a minipódium. Ehhez képest a Google okos térképét nézve rádöbbentem, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna, az a Duna-közeli MERZ Ház ugyanis egyfelől nincs, ugyanakkor nagyon is létezik, és a nyolcadik kerületi Csobánc utcában található, a neve pedig jó ideje MERSZ Klub. Ahol, amint ezt a helyet és az Orcsik-beszélgetést vezető Lantos László Tricepstől megtudom, az elmúlt szűk tíz évben több mint 360 irodalmi eseményt rendeztek. A kezembe nyom egy vaskos mappát, benne a plakátokkal. Azért nem írhatom, hogy az összessel, mert egy ideje már nem gyűjti – nem győzi rendszerezni őket. Kár, mert erős vizuális anyagok, és nem akármilyen lenyomatai egy jobb sorsra érdemes kornak. Böngészve a színes és változatos szerzői névsort, megállapítható, hogy a MERSZ-pince végtelenül nyitott és befogadó közeg. Mondjuk, ez abban a pillanatban kiderül, amint az ember benyit: mintha valakinek a házába lépne, ahol egyből a nappaliban találja magát, amely töménytelen mennyiségű könyvével, bakelitlemezével, kazettájával (Madonnától Cseh Tamás–Bereményiig), ötletes kiegészítőivel romkocsmább a romkocsmánál. És közben délvidéki punkzene szól.
S persze Orcsikék is hangolódnak, tőle elvárhatóan ugyanis nem hagyományos irodalmi est készül. Noha másról sem szól a beszélgetés, mint a hagyományról. Az Orcsik Rolandot „valami szegedi fasziként” aposztrofáló Triceps két kérdést tesz fel, ezek egyike, mindjárt a nyitó, azonban éppolyan fontos, mint amilyen egyszerűnek tűnik: „Ki vagy te?” Amire a vendég először szűkszavún felel, de mindjárt komolyra fordítja a szót, és hosszan beszél vajdasági múltjáról, nyelvi sokszínűsége eredőiről, iskolás kori kellemetlen élményeiről, a kisebbségi lét, a sehová sem tartozás, mert sokfajta nemzethez tartozás örök traumájáról, amit az ugyancsak délvidéki származású házigazda zár le egy összefoglalónak szánt mondattal: „orrvérzésig magyarok vagyunk, de sosem leszünk igazán magyarok”. A performanszjelleget erősítendő, eleinte a büfét kezelő kolléga olvas fel telefonból találomra kiválasztott Orcsik-szövegeket, aztán a szerző citerája mögé huppan, és Miklya Attila gitárossal kiegészülve felolvasással kísért zaj-zörejkoncertet adnak, amelyen a gitár jólesően torz és lelkiismeretkapirgáló hangja szépen együtt megy Orcsik citerajátékával, aki valamilyen mozsárfélét is előkap, és egy ecsetnek látszó tárggyal csiklandozza – de aki annyit ért a zenéhez és a hangszerekhez, mint én, az ennyit tud közvetíteni a látottakból. A kottapapírra nyomtatott írásokhoz több közöm van. Közülük azt a megrázó dubrovniki prózát őrzöm azóta is, amely egyszerre kötődik a poszt-jugoszláv háborús évekhez és a nyelvi sokszínűség áldásához-átkához, és amelyről azt gondolom, Orcsik Roland készre írt, reményeim szerint hamarosan megjelenő hajós regényének egy részlete lehetett.
Búcsúzásképp Triceps még megdolgoztatja a közönséget, az ő tapssal és Miklya Attila gitár-odamondogatásával kísért avantgárd versolvasása zárja a bő egy órát.
Már szedelőzködöm, amikor a mellettem ülő Förköli Gábor megkérdezi, lejegyeztem-e azt a mondatot, hogy Orcsik – saját bevallása szerint – az anyjából jött. Azt nem, mondom, és gyorsan beleírom a noteszbe. A származás kérdése ezzel megoldódott.
És mit csinál az egy haldokló műfaj feltámasztásán fáradozó tudósító, ha az esten egyetlen fotó sem készült? Az esemény hivatalos borítóképével koronázza meg az egészet.
