Krasznahorkai László és Elek Tibor
Bék Timur
„Választani muszáj. Ez olyan, mint az élet.”
Krasznahorkai László békéscsabai könyvbemutatójáról
A Békéscsabai Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság közös estjén Elek Tibor irodalomtörténész beszélgetett Krasznahorkai Lászlóval legújabb, Báró Wenckheim hazatér című könyvéről. De ki is az a Wenckheim báró, és hova tér haza, ha hazatérhet egyáltalán? Többek közt ezekre a kérdésekre válaszolt a Nemzetközi Man Booker-díjas és Kossuth-díjas író.
Krasznahorkai László
A beszélgetést Elek Tibor nyitotta meg a világhírű szerző munkásságának rövid méltatásával, majd egy aktuális kérdéssel fordult hozzá: mit gondolna báró Wenckheim arról, hogy bicikliúttal készülnek összekötni a négy Békés megyei Wenckheim-kastélyt. Krasznahorkai mosolygott, köszöntötte a közönséget, majd elmondta, hogy regénye címszereplőjének semmi köze a grófi Wenckheim családhoz, melynek tagjai a 19. században építtettek kastélyt az író szülővárosától, Gyulától nem messze. A regénybeli Wenckheim báró sovány, magas ember, akit a környezete félkegyelműnek tart. A szerző azt mondta, hogy bár hőse valóban pszichológiai problémákkal küzd, nem félkegyelmű (kórképét azonban megalkotója sem tudja). A báró egész életét egy fiatalkori szerelem határozza meg, amely egyetlen csókban tudott kiteljesedni egy Casino nevű vendéglő teraszán, egy délkelet-alföldi, néven nem nevezett kisvárosban. Később Argentínába, Buenos Airesbe költözik. Itt talál egy helyet, ami ugyancsak Casino névre hallgat, s ahol nosztalgiázásban tengődnek napjai. Idővel szerencsejátékba kezd, eladósodik, s erről hírt kap az ausztriai Wenckheim család. A név tisztára mosásának érdekében kifizetik a báró adósságát, majd Ausztriába viszik, ahol a sárga ruhában, sombreróban megérkező Wenckheimet kistafírozzák. Eztán a báró gyermekkori szerelmének felkeresésére indul. Hazatér Békés megyébe, ahol korántsem az fogadja, amire számított: kaotikusnak látja azt, ami régen az otthonát jelentette, idegennek érzi magát saját hazájában, az emberek mégis nagyon várják, sőt, a megváltót látják benne.
Elek Tibor megkérdezte, hogy volt-e valódi esély a báró hazatérésére. Krasznahorkai szerint semmiképp, mert minden változik, s itt nem csak az egyértelmű, sokkoló változásokra gondolt (mint a városkát ellepő olajszállító kamionok), hanem az emberben lezajló változásokra. Arra, hogy nem térhetünk vissza oda, ahol emlékeink képződtek, mert azok a helyek, azok az események, s az emberek, akikkel átéltük, csakis egyszer, abban a pillanatban léteztek. Nem tudunk többször átélni érzéseket. Ehhez kapcsolódott az író azon feltevése is, miszerint a regényben szereplő délkelet-alföldi város, mely egyértelműen Gyulára emlékeztet, nem lehet Gyula, s nem lehet létező helyszín, mert az irodalmi valóság nem képezheti le a tényleges valóságot; mindig mást láttat, másik világba engedi be az olvasót.
A Vigadó közönsége
A végig jó hangulatú, másfélórás beszélgetés során a narráció kérdéseitől az életrajzírásig sok minden szóba került, s hogy a főszereplő bizonyos vonásaiban fellelhető-e az alkotója is. Krasznahorkai kifejtette, hogy sosem érzett indíttatást arra, hogy saját magáról írjon. Egyrészt, nem találná olyannak a témát, mely másokat érdekelhet, másrészt a személyes hangvételű írást inkább a költők reszortjának tartja.
Mielőtt felolvasott volna egy részletet a műből, megkérdezte az író a közönséget, mit szeretnének, megijedni vagy kacagni? Majd hozzátette: „Választani muszáj. Ez olyan, mint az élet.” A jelenlevők az előbbit választották, s az író felolvasott egy szakaszt, mely egy meghasadt pillanat történéseit beszéli el. A kiválasztott darab csupán egy-két mondatot ölelt fel, de több oldalon keresztül húzódott, s így bemutatta a jellegzetes, hosszú, szuggesztív mondatok világát, melyet az olvasók már ismerhetnek a szerző korábbi munkásságából is.
A szerző felolvassa az „ijesztgetős” részt
A Sátántangóhoz hasonlóan ennek a kötetnek a végén sem a megszokott tartalomjegyzéket találjuk, hanem tánclapot, mely segít eligazodni a poétikus prózában. Az író saját elmondása szerint életében meghatározó szerepet tölt be a zene, és ennek lenyomata műveiben is felfedezhető.
„Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül.” – olvashatjuk a fülszövegben. Elek Tibor megkérdezte, hogy a marketingfogástól eltekintve valóban volt-e életműösszegző szándék az íróban. Krasznahorkai elmosolyodott, s csak annyit felelt: volt.
Legalább negyven percnyi dedikáció
Az est végén a szerző hosszú percekig dedikálta a Jókai Színház Vigadóját megtöltő, nagyszámú érdeklődő köteteit.
Fotók: Rácz Katalin
