Farkas Wellmann Éva
Hogyan is kellene élni?
Barnás Ferenc csabai estjéről
Az emberi elme krízishelyzetéről, irodalmi rejtvényekről, az olvasó többfunkciós szerepéről, a psziché természetéről, AEGON-díjról – és főleg minőségi irodalomról hallgathattak beszélgetést november 25-én este a békéscsabai Jókai Szalon vendégei.
Írói pályája legkülönfélébb oldalairól Elek Tibor kérdezte az est vendégét, Barnás Ferencet, akit elsősorban Másik halál című, legújabb regényének bemutatására invitált a Körös Irodalmi Társaság és a Jókai Színház. Talán éppen a tartalmi, hangulati összetettség, az irodalomról való sokrétű diskurzus miatt nehéz „tudósítani” erről a nívós rendezvényről. Amit általában is csak nyomokban lehet visszaadni, az most sokszorosan érvényes; a jelenlevők és a szerző azonban magukkal vitték az est meta-történetét is: a figyelemtől feszülő arcizmokat, a megerősítő bólintásokat, az időnként beálló értő, mély csendet, az író és közönsége közt vibráló, hangtalan, folyamatos kommunikációt.
A Másik halál Barnás negyedik regénye (Az élősködő, Bagatell és A kilencedik után); rejtelmes könyv, amely sok szálon kapcsolódik az előzőekhez, de úgy, hogy ugyanakkor önálló, hiteles léttel bír. Nem csoda hát, ha Elek Tibor számára is számos kérdést vet fel e tartalmaiban, érzelmeiben és felépítésében is rendkívül gazdag szöveganyag. De vajon mégis mi az a mozgatórugó, amely ilyen ezerszínű, sokrétegű történetet eredményez? Barnás Ferenc nem titkolózik: első válaszaiban elmondja, hogy őt mindenekelőtt az elme krízishelyzete érdekli. Filozófiailag, de pszichológiai értelemben is. A mindvégig fenntartott feszültséget pedig valószínűleg az eredményezi, hogy az író maga is folyamatos kérdező-szerepben alkot, folyamatosan új aspektusokra csodálkozik rá. A kérdések pedig egymást generálják: miért nyomasztanak dolgok?, miért nem lehet huzamosabb a boldogság-érzés?, milyen természetű az emberi-intellektuális mozgások kifutása? Mindezt a regényben egy középkorú, válságba került férfi helyzetén keresztül látjuk, tapasztaljuk. Nem véletlenül: a szerző szerint azok, akik nem mennek keresztül válságon, krízisen, szükségszerűen kevesebbek. Előbbieknek megadatik a tanulás lehetősége. És, jegyzi meg Barnás, aki nem megfelelően figyel önmagára, az másra sem igen tudhat…
Nyilvánvaló a kérdés ezek után: honnan a rengeteg ismeret, az árnyalt tudásanyag, ami mindvégig ott lappang a legkevésbé sem művi karakterábrázolások mögött? Még a pszichiátriai szakkönyvek olvasása előtt, az időnként betegeskedő gyermek Barnás arra használta kórházi beutaltságát, hogy megfigyelte a különböző kórokban szenvedő társait. Igencsak színes képet kapott, már a legáltalánosabb szervi betegségekkel küzdők soraiban is –ugyanis azt tapasztalta: a betegség megváltoztatja az embert: kiszolgáltatottsága által egyszerűbbé, nyitottabbá válik.
Sajátos ellentmondása a regénynek a kérdező meglátásában, hogy a tudati megbomlás folyamatát nyelvileg rendkívül kontrollált módon követhetjük. Barnás szerint ez a megoldás arra jó, hogy az olvasó is menjen át azon, hogy „mi van, ha kiesünk a világból” – de mivel a hős egyszersmind fel is építi magát a tíz év végére, bizonyos értelemben happy end-re fut ki a szövevényes cselekmény. Arra a biztató végkicsengésre, hogy a gyógyult elme képes rekonstruálni a történteket, de el is tartani magától. Az olvasó viszont empatikusabbá válik: és maga döntheti el, hogy számára elfogadható-e mindaz, amit áttételesen megtapasztalt.
Barnás és Elek be is avatja közönségét ebbe a játékba: a felolvasott részlet után fokozatosan fejtenek fel a regény titkaiból épp annyit, hogy a kíváncsiságot felkeltsék, az átlagembert nagyon is foglalkoztató kérdéseiket összegyűjtsék.
És épp ez veti fel az egyik kulcsproblémát: mitől ez a bizonyosság a szerzőben, hogy valódi, konzseniális befogadóra lel? Honnan gondolja, hogy az olvasóval való interakció ténylegesen létrejön ebben a – a kortárs regényekhez képest is – nagy közreműködést igénylő regényben? Barnás Ferenc válasza egyszerű: az, aki szereti a rejtvényt, annak örömet okoz, hogy megfejtse az elrejtett trükköket, de az is örömmel olvassa a regényt, aki pusztán csak nem szereti, hogy mindent a szájába rágjanak. „Elég” az intenzív figyelem – nyugtatja meg hallgatóit a szerző – a szöveg minden támpontot megad az érdeklődőnek.
Tán először esik meg, hogy rákérdeznek a regény társadalmi-történeti vonatkozásaira, ezért majdnem örömmel mond ki egy alaptételt a mű kapcsán: ezeknek a motívumoknak, történetszilánkoknak nagy szerepük van abban, igen, erősíti meg Barnás, hogy az olvasó érzékelhesse: „ebben a világban meg lehet bolondulni”. Hiszen igaz ugyan, hogy őt az egyes ember sorsa érdekli, de az mindig konkrét helyzetekben van, amelyek így is, úgy is hatnak rá. Arra az emberre, aki egyfelől szabad, másfelől nagyon is nem szabad lény. Függetlennek hiheti magát a történelemtől, de attól még magával hordozza azokat az ügyeket, szörnyűségeket, amelyek megtörténtek, például a 20. században.
Ebben a viszonylag komornak tűnő lélekfestésben azért humor is bujkál. Hogy miért és hogyan? Barnás szerint a mindenkori olvasó érdekeit is szem előtt kell tartani: az intenzív lelki fájdalmat ellensúlyozni kell valahogy, legalább akként, hogy megmutatja: ez is, de más is létezik a világban. A „hős” (ellenhős?) azonban professzionális szemlélő, s tudja, nem kell messzire menni a világban, hogy szenvedést lásson.
Szóba kerülnek persze a mesterek, az analógiák, a szerzői rokonságérzet is. Barnás legerősebb olvasmányélményét a Dosztojevszkij-művek jelentik, de „szinte személyes” kapcsolat fűzi Ottlikhoz is. Az idős Ottlik Géza és grófi származású gondozója között például gyakran visszatért egy beszédtéma, amely szerzőnket is rendkívül foglalkoztatja: hogyan is kellene élni? És még mindig több őbenne a nyitottság – aki egyáltalán felteszi ezt a kérdést – mint abban, aki azt mondja: valahogy lehúzza még ezt a tíz-húsz-harminc évet, ami hátra van még ezen a földön…
A kétségkívül megilletődést keltő zárszó csak átmeneti hallgatást eredményez, az est után többen szeretnének szót váltani Barnás Ferenccel, dedikáltatás vagy ismerkedés címszó alatt. De tulajdonképpen és legfőképp: hallgatni őt még, amíg csak lehet.
