Aschenbrenner Eti
Állandó légszomj
2013. június 5-én, a 84. Ünnepi Könyvhét előtti napon került sor Tóth Krisztina legújabb könyvének bemutatójára a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Szilasi László irodalomtörténész beszélgetett az írónővel Akvárium című kötete kapcsán.
Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó vezetője nyitotta meg az estet, néhány szóban köszöntötte a szép számú hallgatóságot. Bemelegítésként levetítették Vizi Mária rövidfilmjét, mely az Akváriumhoz készült, majd a mű születésének körülményeiről hallhattunk pár szót. Tóth Krisztina elmesélte, hogy a Pixel kapcsán többen kérdezték, mikor olvashatnak tőle „rendes regényt”, hát most előrukkolt eggyel, bár az írónő határozottan állítja, nem akart semmilyen elvárásnak megfelelni. Az csak véletlen, hogy minden műfajban kipróbálta már magát, alapvetően a téma választja ki a megfelelő formát.
A beszélgetés a mű szövegvilágának és a mondatok képiségének elemzésével folytatódott. A szerző szerint a hosszú, önmagukban izgalmas mondatok kacérrá teszik a prózát. A Vonalkód című műve saját bevallása szerint tetszetős mondatokból áll, de most puritánabb szerkezetet érzett közelállónak a téma miatt. A szereplők nem bírtak volna el bonyolultabb mondatszerkesztést, annyira beszűkült a világuk, hogy folyton ugyanazokat a sémákat ismételgetik egész életükben. A függő beszéd – párbeszéd arány is érdekes vonás, hiszen szinte végig az előbbivel találkozunk, és csak egyetlen szereplő, Edu töri meg ezt a tendenciát. A kommunikáció hiánya és a kimondatlanság nagyon fontos eleme a regénynek, három elszabadult mondat mégis maradt benne, ami „felfénylik” a műben.
Szilasi László kérdésére, miszerint a mű középpontjában a szegénység vagy a szocializmus áll-e, az írónő a rejtélyes „is-is, vagy inkább egyik sem” választ adta. Tóth Krisztina igazából azt akarta megmutatni, hogyan vannak a sorsok előre megírva, korlátozott kilépési pontokkal egy zárt pályán. Eleve meghatározott élettörténetekkel találkozhatunk, melyet kódolva magukkal visznek a későbbi generációk is. Vajon ki lehet szakadni a családi történetből, vagy ez csak illúzió? A helyszín változhat, de az emberek ugyanazok maradnak. Nincsenek sorsfordulatok, csak külső változások, megváltatlanság, és hiába látják a szereplők a kitörési lehetőséget, mégsem lépnek. Nagy biztonsággal rosszul döntenek, de ettől boldogok maradnak a saját kis világukban. Ehhez a hangulathoz tökéletes háttér az 50-es évek lefojtottsága.
A Pixelben sok a helyszín, ezzel szemben az Akváriumban csak egy bérház van. A Lehel téri szociokultúra tökéletes szimbólum: a szereplők gyakran átmennek a túloldalra, ahol egy polgári, felemelkedettebb élettel találkoznak, de mégsem költöznek át soha. Hiszen ezek az emberek tulajdonképpen elégedettek a sorsukkal. Az egyetlen fordulópont az akvárium megjelenése az egy szoba-konyhából álló lakásban, a toldozott-foldozott, örökölt, elkopott eszközök közé beszűrődik egy felsőbbrendű tárgy, amelynek nincs használati értéke. A másik szövegszervező egy szovjet baba, mely idegenül hat a puritán környezetben. Krisztina megosztotta velünk, hogy az 50-es években íródott akvarisztika könyvből hangolódott rá az írásra, illetve korabeli háztartási tanácsokból, melyek mindegyik arról szólt, hogyan tudunk előállítani valamilyen nyugati luxuscikket, amelyhez nálunk nem kaphatók alkatrészek.
Két felolvasás között a szerző egy kulisszatitkot is megosztott a jelenlévőkkel: a mű a kezdetekkor még nem rendelkezett kész struktúrával, különálló szigetek alkották, két nagy tömb, ami végül összeállt egy kontinenssé. Eleinte a két egység sehogy sem akart egésszé forrni, de a sors több ízben is a segítségére sietett. Egyik alkalommal vizuális impulzus formájában vált a megoldás kulcsává, amikor a hétvégi házukban éppen elkészült betonpadka lépcsőzetes kialakítása sugallta, hogy a cselekményszálak összekapcsolásához és az átkötéshez harminc évet kell ugrani a regényen belül. Másodszor pedig a szomszéd néni régi fényképei szolgáltak mintául egy tipikus bérlakás berendezéséhez – a valóság bekéredzkedett a készülő regénybe.
Tóth Krisztina dedikál
Az est során két kedélyesebb részt hallhattunk Tóth Krisztinától, amelyek egyébként – saját bevallása szerint – egyáltalán nem jellemzőek a könyvre. Ellenpontként szolgálnak ezek a betétek, hogy elfeledtessék a borzalmakat. Tulajdonképpen végig egy helyben állnak a szereplők, nem történik velük semmi izgalmas, nem élnek az adódó lehetőségeikkel. Azt a mintát örökítik tovább, hogy nem szabad semmit sem végiggondolni, a múlt nem meghatározó tényező az életükben. Az élmények, érzések feldolgozatlansága állandó légszomjat eredményez. Fullasztó a miliő. A fülszöveg – melyet a kötet szerkesztője, Király Levente írt – tökéletesen adja vissza az árvaságot, a múlttal való szembenézés elkerülését, a szeretethiány elfogadottságát. A kötet pesszimista, nyomasztó hangulatú, de azért megjelenik benne a naturalizmus, az irónia, a fekete humor és a hétköznapi katarzis is. A kimondott cél az volt, hogy rossz érzéssel tegyék le a kötetet, befejezetlen történetet kapjanak azok, akik kézbe veszik az Akváriumot.
A lezárás különlegesre sikerült, az írónő szóban is megköszönte Torda István, Müller Péter Sziámi, Márton László és Perecz László önzetlen segítségét, akik tanácsaikkal hozzájárultak a mű korhű hangulatának megteremtéséhez.
