M.L., a nem középszerű tanító

Márton László estje

Békéscsabai Jókai Színház, Ibsen Kávéház
Kortárs magyar írók sorozat
2012. október 15.

Sokszínű, mély, tartalmas, változatos, elgondolkodtató. Olyan, mintha Wikipédia-szócikket kezdenénk. Márton László valóban egy jelentőségteljes, kortárs, magyar író, drámaíró, műfordító, esszéista és tanár. Farkas Wellmann Éva is ezeket az ismérveket használja fel, amikor az est folyamán tudatosan és közönségbarátan irányítja a beszélgetést. Egy idézettel kezdi, amelyben egy előzetes, székelyudvarhelyi találkozó után megmaradt véleményét tolmácsolja, hangsúlyozva, hogy azóta nemigen változtatott rajta: „egy-egy regényének vagy drámai művének elolvasása után körülbelül két hónapig nagyságrendekkel színvonalasabban beszélem a magyar nyelvet. Amolyan tréfaként is értelmezhető lehetne az előbbi kijelentés, csak ne gondolnánk bele: milyen szinten beszéljük, pontosabban fogalmazva: használjuk nyelvünket a mindennapokban. Mihelyt szóhoz engedem jutni a szerzőt, adott lesz azonnal a viszonyítási alap. Személyemet mindig zavarba hozza. A történetei és az azok elmondottsága által eredményezett valódi olvasmányélmény azonban átsegít a frusztráción, és folyamatosan várom az újabb művek megjelenését.”

Aki volt Székelyudvarhelyen, annak támadhat déjà vu-érzése, hiszen a szerző ismét az elmaradhatatlan, ezúttal mintás, francia doyen-sállal és remek előadói készséggel szólaltatja meg szövegét, rögtön az est elején. Erős atmoszférateremtő, hogy hamar a legújabb szövegek örömének adhatjuk át magunkat. Az. M.L, a gyilkos egy 1970/80-as évek fordulóját megidéző regény-töredék-folyam. 1/3 részben elbeszélés, 2/3 részben kisregény(ek). Az első „felolvasás”, amely egy gyakorlott színész teljesítményével vetekszik, a Közepes fogorvos című rész részlete. Ritka, hogy egy prózaírónak ennyire a fejében legyen a saját szövege. Inkább hallunk és élünk meg előadást, mint felolvasást. A szövegöröm esszenciája a következő fejezetzáró mondat: „Aki nem tud arabusul, az ne tanuljon arabusul!”. A szövegrészlet, amely Rajzoló Gyuri bácsi és fia, Pali világlátásbeli különbségéből adódó heves életvitáját mutatja be, látszólag a horatiusi középszerűség mellett tör lándzsát. Noha ez az egy Gyuri bácsi-idézet hangzik el, a kötet tartogat számtalan zseniális kiszólást és bölcsességet a környező oldalakon is. (Talán egy megemlíthető közülük: „Aki félszemű, az ne írjon verseket!”).

Nem tisztem a Kalligramnál idén megjelent kötet elemzése, de a kérdés bennem is felmerül, honnan ez az élettapasztalat? 30 év írói munka, és már az első kötet a Magvetőnél jelent meg. Miért? A kérdés megválaszolásakor A Nagy-budapesti Rém-üldözés kiadásának háttértörténetébe vezet be bennünket a szerző. A Mozgó Világban napvilágot látott novellákat Margócsy István (egykori JAK-füzetek alapító) kérésére rendezte egybe, Kornis Mihály lektorálta, Kulcsár Szabó Ernő komolyan bírálta őket, végül Zsámboki Máriának köszönhetően jelentek meg. Márton László türelmes ember. Tudja, hogy egy könyv megjelenésekor már készen kell lenni a következővel, mindig hagyni kell biztonsági tartalékot, hogy az eredményekkel gazdálkodni lehessen. Különösen egy kezdő írónak kell legalább egy pótkötetre való anyagot biztosítania (mindez megvolt, hiszen 19-25 éves kora között nem jelent meg túl sok írása a szerkesztők kedvezőtlen hozzáállása miatt). A Magvető példája kézenfekvőnek látszott, hiszen Esterházy- és Krasznahorkai-kéziratokat is bíráltak, sőt a Sátántangót először nem is fogadták. Ez azonban már irodalomtörténet… A ne ítélj elsőre-elv már nem egyszer előfordult egy életpálya elemzésekor.

A másik vonal, ha egy tehetséget nem ismernek fel időben, és nem közlik szövegeit: a fordításokba „menekülés”. Akkor is saját írások jelennek meg, hiszen ez a tevékenység mindenképpen szubjektív (ahogy Kosztolányi mondta: ferdítés). Fordítóként – ahogy tapasztalatok mutatják – könnyebb volt megjelenni. A Győrffy Miklós vezette fordítói szemináriumok szakmai erejének, értékes módszertanának, a Helikon folyóirat önállósodásának és a német szaknak köszönhetően született meg 1985-ben Novalis-fordítása, a Heinrich von Ofterdingen. Ezt megelőzte Martin Luther Asztali beszélgetések című műve, amely 32 kéziratból, OSZK-gyűjteményből lett összeválogatva (később kiderült, hogy ennek most készül a második, bővebb jegyzetekkel ellátott kiadása). Sokszínű, népszerű kötetet sikerült összerakni, ami segítette az írásban megfáradt lélek átlényegülését. Amikor valaki fordít, akkor egyben pihen, a saját szövegeit objektívebben, kívülről látja, átveszi a fordítandó szerző életérzéseit, logikáját, történetvezetését. A művész az átültetés során köt személyes barátságot a másik énjével, egy másik művésszel. Ez akkor igazán érdekes, ha nem kortársat fordítunk, hanem éppen egy 13. századi, közép-felnémet legenda szolgálja műveltségünk gazdagodását. A Trisztán és Izolda egy középkori romantikus tragédia, a lovagi irodalom egyik leghíresebb alkotása, amelynek szerzőjéről mindössze annyit tudunk, hogy feltehetően 1215-ben halt meg (Gottfried von Strassburg). Ő fedezte fel, hogy a személyiség állandóan változik, ahogyan a világ is, a szerelemérzet is. Ő teremtette meg a modern regény alapjait, így Márton szerint semmiképpen sem eposzt alkotott. Sőt, a jelentős középkori epikus esszéket iktat be művébe, egy konvencionális korban újítóként lép színre, és igyekszik hitelesnek mutatkozni. Eközben az olvasóval beszélget (amit érdemes eltanulni tőle). Márton László komoly német (már-már germán) nyelvészi, szakmai felkészültséggel elemzi legutóbbi fordításának nyelvi buktatóit. Ismét „csak” tanít, nem csak tanul.

Valóban tanít, noha magát botcsinálta tanárnak tartja. Nem került bele az egyetemi taposómalomba, de mégis okítja a kortársakat, a fiatalabb nemzedéket: a Magyar Író Akadémián, a Werk Akadémián és vendégtanárként a berlini Humboldt Egyetemen. Szerinte a poétikaelmélet döcögve tanítható. Poétikát ugyan lehet oktatni, de írót faragni valakiből nehéz, különösen akkor, ha a nebulónak nincsen tehetsége. Ha van talentum, akkor magától jön a fogékonyság, viszont a műveltség e nélkül is fokozható, fejleszthető (akár idegen nyelven olvasással – ld. Babits ez irányú tapasztalatait). Valójában nincsenek kész írói szabályrendszerek, a szöveg visz magával, nincsen kész probléma, az írás teremti őket az alkotás folyamatában. Nekünk kell mérlegelni, melyik megoldást választjuk a sok közül. Ez a „mérlegelés” tanítható. Például az egyik tanítványa csak a fantasy műfajában tudott elmerülni. Neki azt tanította meg, hogy abban hogyan lehet jobb. Nemcsak a szöveg idomul hozzánk, mi is idomulunk a szöveghez.

Különösen, amikor egy történelmi regény sodrába kerülünk. Ekkor van igazán szükség a háttértudásra. A legtöbben lázas kutatómunkával készülnek efféle regények megírására. Akár a Jakob Wunschwitz igaz története című műre, akár a Testvériség trilógiára gondolunk. Egy nagy könyv megírásához idomul az életritmusunk. „Mindenben, ami nem akar a jelen zárványába beleragadni, ott van a történelem”. Inkább a tapasztalat válik történelemmé, a kollektív emlékezet, vagy az egyes családok szellemtörténete. Gyakran valóságosnak élünk meg olyan történelmi eseményeket, amelyekről sokat hallottunk, vagy később döbbenünk rá, hogy megéltük, ha nem éltük is át (pl. 1848 vagy 1956 még elérhető közelségben van – 5 generáció). Minél távolabb jutunk a mától, a kollektív tudat felerősödik, a familiáris eltűnik. 1552, Eger ostroma már távolabbi, homályos, tankönyvszagú emlékezet-induktor. Gárdonyi Egri csillagok című, ifjúsági regénynek kikiáltott műve teljesen más történelemszemléletet takar – egy XX. századi író szemével –, mint a XVI. századi Forgách Ferenc deákos emlékezése. Más tudat, más kép. A kor előrehaladtával az egyén is változik, módosul világnézete, alakulnak ötletei. 1998 és 2003 között Márton László is a bécsi kutatómunkának, a történelmi információ-felhalmozásnak a korszakát élte. Számtalan kérdés, számos rés betömése jellemzi ezt az időszakát (pl. báró Károlyi Sándor történetének „hiteles” bemutatása). Az apróbb rések betöméséhez gyakorta a novellák adhatják a főbb támaszt.

A legújabb kötet novellái e „történelmi időkhöz” képest pedig olyanok, mintha a közelmúltra vetnénk egy-egy pillantást. A fél-, háromoldalas gondolatfoszlányok célja, hogy alattomosan pofon üssék a kortárs közvéleményt, hiszen 1981 óta a helyzet nem sokat változott: „ebből az országból el kell menni”. Ismét apa-fiú, megint disszidensek, újra groteszk helyzetfelismerés, és teljesen aktuális üzenet: „ha már az élet úgyis kibírhatatlan, még érezzük is rosszul magunkat?”. Ha időben nem vált valaki, akkor később már nem is fog, sőt nem is érdemes. Aki nem „lépett le” 1956-ban, annak már maradnia kell, sőt itt kell meghalnia. Tulajdonképpen mindegy, hogy ezt Holtzhauser Bálint, Molnár Lajos vagy Rajzoló György karakterén keresztül ismerjük meg, mondatjuk ki, tesszük meg. Bár Molnár figurájában van némi ellentmondás: köztörvényes bűnözőből lett katona, aki kiszámíthatatlan, de valahol mélyen mégis nagyon emberi. Talán ez az ország is ilyen kiszámíthatatlan, de valahol mégis: otthonunk. Mindannyiunkban van egy kis Molnár: egy szereplő, egy szerző, egy elbeszélő. Molnár szerepeltetése a címben (M.L. alakban) tehát nem marketingfogás, hanem egy büntetett előéletű, tényleges gyilkos nevének talányos behelyezése.

Ha nem halunk meg elég fiatalon, akkor beszélhetünk (szerzői) korszakokról, amelyekhez hozzátartozik egy drámaírói is. Ugyan Márton László jelenleg nem látja a helyét drámaíróként a kortársak között, mégis népszerűek alkotásai. 2008-ban bemutatták 1994-es szomorújátékát, A nagyratörőt. Eger és Kolozsvár karolta fel színpadra szánt műveit. A határon túl viszontagságos körülmények között is sikerült jó előadásokat rendezni, idehaza pedig a kedvező hátszél miatt lettek kedveltek a darabok. A drámaíró így még mindig szunnyadó vulkán…

A regényíró azonban aktívabban dolgozik, hiszen belátható időn belül (2-3 év) elkészül egy újabb mű, amely mellett természetesen újabb kihívások keresése is megfogalmazódik. Főleg akkor, amikor az est végén Lovász Andrea kérdése hozza lázba az alkotót. Milyen új témát, műfajt próbálna ki szívesen? Talán a 10 éves ismeretségnek köszönhetően méltó a válasz: „Whorf hopikról szóló könyvét olvasva megállapítható, hogy náluk a múlt és a jövő idő nem létezik. Csak a jelen. Nekem is ez a fontos. Kísérni a három gyermekem pályafutását.” Azért kiderül, hogy egy gyermekkönyv megírása bizony nagy kihívást jelentene. A világot a gyermek reakcióiból lemérni kitartó tanulást igényel. Hiába mesélte és aktualizálta annak idején, fél évig a Gilgames eposzt, vagy másfél évig Vu Cseng-en Majomkirály történetét, a modern gyermeki lélek megérintése kemény feladat. Ha sikerül, azt úgyis megüzenik, de addig is – tanulunk tőle.

irodalmi est ignácz bence 2012 017