Farkas Wellmann Éva
Szépirodalom és közélet határain
Ács Margit estje Békéscsabán
Egyre inkább úgy tűnik: valódi otthonra leltek a Jókai Szalonban a békéscsabai irodalmi rendezvények. A minőségi szövegek mellé kávét, teát fogyasztó, immár visszatérő közönség mintha folyamatosan bővülne, színesedne az utóbbi időben. Többek közt erre az általános megállapításra juthatott az, aki úgy döntött, hogy május 14-én délután 6 órától részt vesz Ács Margit prózaíró, esszéista és kritikus estjén.
Nem mintha különösebb magyarázatra szorult volna, Elek Tibor, aki a rendezvényt vezette, két alapos okkal is alátámasztotta a meghívást. Egyfelől azzal, hogy Ács Margit nem pusztán fontos tanúja, hanem íróként, szerkesztőként, kritikusként alakítója is az utóbbi évtizedek magyar irodalmának. De az is nagyon jó apropót szolgáltatott a találkozásra, hogy múlt évben olyan új kötete jelent meg a szerzőnek, méghozzá szépirodalmi jellegű gyűjtemény, amelyet a moderátor több szempontból is figyelemre méltónak nevezett. A Kontárok ideje a szerző pályájának érdekes-szerencsés fordulata, hiszen visszatérést jelent a novellához, két évtizedes hallgatás után.
Mivel Ács Margit irodalmi pályáját igen korán kezdte, s ekképp klasszikus íróink közeli munkatársa, barátja lehetett, megkerülhetetlen volt a kezdeti évekről való faggatózás. A Szépirodalmi Kiadónál indult lektorként (amit nem kell összetéveszteni a cenzorral), ahol nap mint nap együtt ülhetett, beszélgethetett Vas Istvánnal, Réz Pállal vagy későbbi férjével, Domokos Mátyással. Ahol bejárt a szerkesztőségbe Pilinszky János és Nagy László. Természetesen ebben a közegben a fiatal irodalmár határozottan átélhette, mennyire tájékozatlan még egy-egy témában, sőt kifejezetten tudatosítani is igyekeztek ezt benne, viszont - mint mondta - „ezt az árat szívesen megfizettem". Ugyanakkor, épp ezen sajátos körülmények miatt, nemzedékeken kívül indult, de nagy támaszt jelentettek neki olyan idős írók, mint Illyés Gyula vagy Weöres Sándor. A kiadói évekre emlékezve azt a paradox helyzetet is felidézte Ács Margit, hogy egyfelől szigorú cenzúra volt, másfelől viszont a szépirodalmi termés 95 százaléka szinte akadálytalanul megjelenhetett. Sőt, a szerkesztőségi beszélgetések is viszonylag szabadok voltak - ő maga például kockáztatott: vállalta, hogy mindig azt mondja, amit gondol. Kissé rezignáltan tért ki arra, hogy milyen kár is, hogy nem derült ki akkoriban (a nyolcvanas években már), hogy ki milyen jövőt képzel el. Mert az is lehet, hogy tulajdonképpen senki nem konkretizálta vágyait, csak homályosan remélt valami jobbat.
És ezzel elérkezett a beszélgetés a rendszerváltoztatás témájához, amely a meghívott esetében kétszeresen is érdekes. Azért is, mert politikai téren fejtett ki tevékenységet (volt nyolcadik kerületi MDF-elnök), de azért is, mert gyakorlatilag ez volt az az időszak, amikor elhallgatott a szépíró, és a kritikus-közíró-esszéista erőteljesebben hallatni kezdte a hangját. Nem minden előzmény nélkül, persze. Alapvetően két témakör foglalkoztatta: a népiesség problémája, annak a haladással igenis összeegyeztethető volta, valamint egy irodalomelméleti kérdés is aggasztotta: a valóságreferencia divatszerű tagadása. Utóbbi főleg azért nyugtalanította, mert ezeknek az elveknek a mentén sok érték hullott ki a köztudatból.
A rendszerváltozás utáni évtizedekben született tanulmányaiból, esszéiből két kötetet is kiadott, mégis, a személyesebb megközelítést a 2011-ben megjelent Kontárok ideje című novellagyűjteményből ismerhetjük meg. Átélt tapasztalatokat is tartalmaznak ezek a történetek, a szerzőnek semmiféle gondot nem okoz elismerni a valóságreferenciát. Azért is fontos ez, mert a tárgyalt időszak jórészt a nyolcvanas évek vége, kilencvenesek eleje - viszonylag kevés olyan szöveg született eddig, amely érvényesen közvetítené azt. Természetes azonban, hogy a valóságalap nem konkrétan keresendő vissza, talán inkább úgy kell érteni, hogy korábrázoló funkciójú, elérhetővé, érthetővé teszi az újabb generációk számára is az illető korszakot.
A felolvasott, Doktorátus című novella azonban nem csak illusztrálta a kijelentést - mélyebb rétegeket, sőt humort is implikált.
Elek Tibor, azokra a kritikusi olvasatokra utalva, miszerint a gyűjtemény akár a rendszerváltoztatás regényének is tekinthető, rákérdezett a témaválasztás miértjére is. „Valahogy ez gyűlt fel" - mondta Ács Margit, és azzal is érvelt, hogy a várakozás nagyságával, eufóriájával nem volt összhangban a rákövetkező több mint kijózanodás. Hogy nem volt lecsengése semminek. Ez már az írónak jelentett kihívást: a feszültséget, a személyeset megfogalmazni.
Hogy voltak-e korábbi változatai ezeknek a szövegeknek? Inkább vázlatai voltak. A hallgatás pedig a szerkesztői (Kortárs) elfoglaltságokkal, de magánéleti körülményekkel is magyarázható. Ilyen körülmények között kritikát, esszét tud írni az ember, de szépprózát nagyon nehezen.
Izgalmas része volt az estnek az is, mikor Ács Margit a cím feloldására tett kísérletet. A kontár szó számára ugyanis nem negatív konnotációjú, sokkal inkább a „céhen kívüliség", a másság történeti jelentésével használja. Ott van benne a jelzett kor külső minősítési tendenciája, az értelmiségiek szándékolt kirekesztése, de az önkritika is: politikai téren kezdetben határozottan kontárnak érezte saját magát is. E szimpatizáló szemléletet így foglalta össze némi malíciával: „nem hiszem, hogy a kontárok rontották el a dolgot".
A prózaírás kulisszatitkairól viszont nem sokat árult el az írónő. Pedig Elek jónéhány sajátos technikájával is szembesítette, sőt az írások közötti kapcsolódási pontokat is firtatta. Ács Margit szerint az anyag, a mag alakít. Teoretikus válasza nincs. Az írások közötti kapcsolódási pontokat viszont szándékosan, utólag alkotta meg, és ágyazta szövegeibe. Mert minden kapcsolódik amúgy is a világban.
Az utolsó kérdésre, hogy mi alapján dől el, hogy miből lesz esszé és miből novella, már-már költői választ kaptunk. Miután elhangzott, hogy jó lenne pontosabban szétválasztani a kettőt, és hogy régebb az esszével mintegy „lecsapolt", körülbelül ezt állapította meg Ács Margit: Novellát akkor ír az ember, ha észreveszi a magot, ami az életben van, nem a fejében. Íróként az foglalkoztatja ugyanis, hogy a dolgok hogy mennek végbe, hogyan lehet valamit „megcsinálni" - és maguk az emberek. A viták, a közélet az esszéistát szólítják meg.
