Hajóhíd

j__magam91.jpg

 

Szilágyi Borka

Apróbetűs részletek

 

Anitának inge-gatyája ráment a költözésre, a következő hónapokban zacskós levesből és húszforintos zsemlékből fog élni, de mégiscsak páratlan érzés az első saját lakás. Tökéletes, leszámítva a penészt a fürdőszobában, az elromlott mosógépet, a lyukakat a falban, a hangos szomszédot, a fura szagot a gangon és az ablakokat, amik kiesnek a keretükből. Ennél jobbra az ördögnek sem futja.

Fogja a hátizsákját, és elkezdi kipakolni a tartalmát. A konzervek a mosdókagylóra, a fogkefe az akasztós szekrénybe, a három póló és egy nadrág a konyhaszekrénybe, a mosószer a gardróbba. A gardrób ajtaja nem nyílik. Érdekes. Talán az előző bérlőnél maradt a kulcs, meg a hozzá járó kulcslyuk.

Éjszaka felriad egy szirénára, kimegy egy pohár vízért. A gardrób ajtaja tárva-nyitva, és előtte egy görnyedt alak álldogál, szemei vörösen villannak, ahogy felé fordul. Rábólint, és eloldalazik mellette a konyhába menet. Nem rémlik neki, hogy a szerződésben lett volna szó másik bérlőről, biztos valamelyik lábjegyzetben volt, hármas betűmérettel. De ha ez a legrosszabb, ám legyen. Az alak némán fordítja a fejét, alaposan végigméri az új lakót, aki az alkalomra szakadt sportmelltartót és pizsamagatyát öltött, a felső valahol elveszett. Anita egy hirtelen ötlettől vezérelve a mosdó felé indul.

– Kaját? – kérdezi mikor visszatér, kezében egy konzervvel és egy zacskó rizzsel.

– A világok elpusztítójához, Anakrónához beszélsz, bolond halandó – köpi az alak.

– Mhm – hümmög Anita, és kerít a cipősszekrényből egy majdnem-tiszta műanyag tányért. – Szóval kaját?

Hallgatás beleegyezés alapon előszed még egy tányért a mosószer alól, és pár perccel később pedig az összeomlófélben lévő ebédlőasztalnál görnyednek a gőzölgő rizsesbab fölött, hajnali háromkor.

– No és mit csinálsz a szabadidődben, világok elpusztítója, Anakróna? – érdeklődik Anita, miközben a körmével próbálgatja, hogy az asztalon lévő folt vajon lejön-e, ha szépen kérik.

– Démonaimmal lakomázunk az elhullott lelkeken, miközben rothadó testük gennyes maradékán taposunk.

– Remek, remek – bólogat Anita, és szomorúan veszi tudomásul, hogy a foltnak rétegei vannak.

– Időnként… ömm, kesztyűket, pulcsikat meg falvédőket kötök – teszi hozzá valamivel később világok elpusztítója, Anakróna, és kicsit összébb húzza magát, hogy agancstöredékekkel, csontokkal és fogakkal díszített hajfonatai ne ütközzenek folyton a csupasz villanykörtébe.

– Ahh, az szupi, egy időben én is próbálkoztam vele, de sehogy se ment. Jó lehet, ha ilyen szépség mellé tehetség is társul – vigyorog rá Anita.

– Oh – pirul el lelkek lakmározója, Anakróna. – Szívesen megtanítalak… ha szeretnéd.

– Az király lenne! De nem kell ám a gardróbban üldögélned, van itt hely kettőnknek. Fel tudom ajánlani a kanapém, egy garázsvásárról loptam, kihúzhatós. Lehet, a lábad lelóg majd róla, de van pár szivárványos plédem. Nem lehet kényelmes ott a falak közé zárva.

– Ömm, rendben – nyögi ki kesztyűk, pulcsik és falvédők kötője, Anakróna, majd, mikor valamelyest összeszedte magát, hozzáteszi: – egyelőre megkímélem az életed.

– Ez a beszéd. Mi, bérlők tartsunk össze, főleg ilyen pokoli körülmények között.

 

Az ifjú lány és a Halál

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki nem szeretett volna tovább élni. Üzletet kötött hát a Halállal, azt mondta neki:

– Egy életem egy Halálom, de én biza ezt az életet meguntam.

– Jól van – mondta a Halál. – Eljövök érted pontosan egy hónap múlva, a tizenhetedik születésnapodon, ha hívsz. De addigra intézd el minden elintéznivalódat, különben csak a testedet viszem, a lelked itt marad.

A lány ebbe bele is egyezett. De hiába intézkedett, tett-vett a háztájon, a teendői csak nem fogyatkoztak. Ahogy letette az egyiket, egy másik került az útjába, egyszeriben belefogott egy sorozatba, aztán teniszezni hívták el kéthétmúlvára és túrázni az azutáni hétvégére, a lány észre sem vette, és elröppent az egy hónap.

A tizenhetedik születésnapján magához hívta a halált, és azt mondta neki:

– Egy életem, egy Halálom, de én bizony nem végeztem mindennel. Gyere vissza értem később.

– Jól van – mondta a Halál. – Eljövök érted pontosan egy év múlva a tizennyolcadik születésnapodon, ha hívsz. De addigra intézd el minden elintéznivalódat, különben csak a testedet viszem, a lelked itt marad.

A lány ebbe bele is egyezett. Telt-múlt az idő, de hiába intézkedett, a teendői csak nem fogytak. Nekiállt terítőt hímezni, előrendelte kedvenc könyvének folytatását, pénteki iszogatásokat szervezett, költözködött otthonról, papírokat töltött ki, és valahányszor nemet mondott, barátságokat bontott fel, határokat állított, hogy megtisztítsa életét, és elvarrja a szálakat, a megüresedett helyeket új emberek, élmények, kívánságok töltötték be. Észre se vette, és elröppent az egy év.

A tizennyolcadik születésnapján magához hívta a Halált, és azt mondta neki:

– Egy életem, egy Halálom, de én biza megint csak nem végeztem mindennel. Gyere vissza értem később.

– Jól van – mondta a Halál. – Eljövök érted pontosan két év múlva a…

– Huszadik születésnapomon, igen, igen – vágott közbe a lány –, addigra meg intézzek el mindent, satöbbi.

A Halál sértődötten elszublimált.

Telt-múlt az idő, és a lány hiába intézkedett, teendőinek száma egyre szaporodott. Vizsgái lettek meg beadandói, előadások, számonkérések, órák, kihívások, melyeknek állt elébe. Sörözések és retro partik, csillaghullás, könyvklub, újabb és újabb közösségek várták tárt karokkal, fogadták el, hallgatták meg, segítettek szembenézni magával. Hiába költötte egyik szívességet a másik után, hiába fogadkozott, hogy ő márpedig ezeket nem érdemelte ki, az élet tudomást se vett az ellenvetéseiről. Észre se vette, és elröppent a két év.

A huszadik születésnapján magához hívta a Halált, hogy újabb haladékot kérjen tőle, az azonban nem jött el. A lány kétségbeesésében a barátaihoz fordult, és bevallotta nekik, milyen üzletet kötött évekkel ezelőtt. A barátok felkerekedtek, és addig járták az internet berkeit, amíg megfelelő szakembert nem találtak, akivel a lány rendesen megoszthatta azt, ami a szívét nyomta.

A lány bele is egyezett. Telt-múlt az idő, a lány nem tartotta többé számon teendőinek listáját. Sok munka volt vele, nehéz esték, fáradt csalódások, a méltatlanság miatti örökös szorongás, de mindig talált valamit, legyen az akármilyen apróság, amit várni lehetett a következő naptól. Így csak egyetlen dolog maradt hátra, amit intézetlenül hagyott.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki szeretett volna mindig egy kicsivel tovább élni. Magához hívta hát a Halált, hogy kihátráljon üzletükből. A Halál csak sokadik szólításra jött, kicsit még mindig sértődötten, de már unta az értesítő-viszketést a balról a harmadik szeme fölött.

– Egy életem, egy Halálom – a lány hangja beleremegett a véglegességbe. – Én biza többé nem hívhatlak magamhoz szánt szándékkal.

– Jól van – mondta a Halál.

– Jól van – mondta a lány.

Ki-ki ment a maga dolgára, volt nekik belőle elég. Úgy tartják, mindketten a mai napig tesznek-vesznek, várnak és váratnak magukra. Aki nem hiszi, ne is járjon utána.

 

Szilágyi Borka 2000-ben Debrecenben született, jelenleg Budapesten él.


 

Főoldal

2022. december 20.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Győri László verseiVári Fábián László: AdventEgressy Zoltán verseiSzabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versek
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png