Hajóhíd

PB211677-20201121.jpg

 

Mohai Aletta

Vérpaca

 

Lencsegulyást ettek ebédre. A baba a sötétkék, fehérpöttyös babakocsiban szunyókált. A ház ura, papi, nem bírt ránézni a csecsemőre addig a délutánig. Miután jól bezabált, suttyomban fölkapta a kislányt, és bevitte magával a hálószobába. Jézusom, hol a gyerek? Papi is eltűnt. Bože moj! Mit csinálhat vele? Mit csinált volna? Szerette. Mellkasára fektette, a csöppség ráncos kezecskéjével rámarkolt nagyapja szőrös mutatóujjára, s így aludtak kettecskén.

A kislány hamarabb megtanult mondatokban beszélni, mint járni. De amikor szólásra nyitotta a száját, akkor is inkább nótázott. Ült beledagadva a pelenkájába, és koncertezett egész nap. Repertoáron volt a Jancsi bohóc, valami galambos dalocska, amit a nagymamája énekelt neki elalváshoz, meg néhány szerb sláger amorf szófoszlánya. Utóbbiakat a nagypapa csudálatosnak tartotta, mondogatta is gyakran: Dalos pacsirtám, hagyd ezt a szlávot, mert kiviszlek az erdőbe, és megesznek a farkasok!

Ki is vitt magával mindig. Gombát szedtünk, megismertette velem a fákat, gyantába ragadt bogarak után kutattunk, és csokidrazsészerű fényes szardarabokat követve agancsot kerestünk. Egyszer találtam egy piros, fekete szegélyű rossz fazekat a földút szélén. Télen ráraktuk a hóember fejére, aminek igazi szénpocakot csináltunk, tizenegy gombja volt. Még répát is kaptam a mamától, hogy rendes hóemberorra legyen, ne valami rücskös bot. De nem értem fel a fejét, papa meg eltűnt, úgyhogy mérgemben a legalsó bucka közepébe szúrtam a zöldséget. Ott meredezett narancssárgán az, amire olyan sokáig vágytam, de nekem sosem nőtt ki.

Papiii, papiiiiiiiiii, merre vagy? Gdi si ti? Gdi si ti? Szüppögtem. A fagyos, sós takony befolyt a számba. Körülöttem sárga folt. Nem bírtam már tartani. Mindjárt lemegy a nap, minden szürke, senki sincs, csak a Fanni kutya nyalogatja a húgyos havat, meg három veréb szálldogál a szürkenyárra akasztott sötétzöld madáretető körül, amit papa szögelt, én meg festettem az ősszel.

Vagyok, vagyok, de hagyd már ezt a bunyevácot. Öreganyád most kapott büntit érte. Mi van, babám? Pataklattyogás. Gyere, itt a Gabi az új lovával, nézzük meg, milyen jegye van neki. Sötét lett. Égnek az utcai lámpák, fényük hosszú csíkban villan az aszfaltra képződött tükörjégen. Délelőtt esett a hó, délután sütött a nap. Az estével jött hideg ráfagyasztotta az olvadt lucskot a betonútra, amin végiggurult néhány traktor meg autó, a súlyuk alatt simává töpörödött a jég. Hasonló ez, mint ahogy a gleccserek létrejönnek: párolgás, olvadás, újrafagyás. A súlyos hótömeg nyomására csontkeménységűre sűrűsödik az anyag, ezért hívják csonthónak.

Mindig is csodáltam a pacikat, hogy nem csúszik négyfelé a patájuk a tükörjégen. Féltem ráülni a Gabi új lovára. Magasabb volt, mint a pej. Azért csak ráraktak a szőrére. Bebizseregtem alul. A piros anorákomon ejtett pisifolt csípőssége után finom lüktetést idézett elő a pucámban az állat forrósága.

Tessék, papi? Szürke. Nem, nem fehér, fehér ló nincs, csak szürke. Gabi bácsi, a pejet mikor hozod el? Nem a Pintyőkét, annak hókája van, én a lámpás fejűt akarom, meg a Pintyőke egyébként is kanca, és én csak ménen lovagolok. Nevettek. Papa izzadt, pedig egy szál pólóban állt a tél közepén. Borostyánkő volt a szemében – kancsalul csillant, ha bort ivott, és a borostyánban a fekete bogár ilyenkor ijesztően nagyra duzzadt.

Édes kislányom! Mikor pisiltél be? Vetkőzz le, de azonnal, megfázik a veséd. Mama fürdet. Nem sikál. Fáradt. Olyan nehéz a keze, alig bírja el. Éget a víz, a combomon rózsaszín bárányfelhőfoltok jelennek meg és tűnnek el. Ha megnyomom a bőröm a mutatóujjammal, egy homályos udvarú fehér pötty keletkezik, aztán fokozatosan tűnik el, ahogy a rózsaszín árnyalatok visszakúsznak a körbe.

Csipp. Csepp. Apró vízgyűrűk hullámoznak a szappanhab között. Mama sír. Hangtalan rázza vállát a bánat. Befogja a száját. Ijedten rám néz. Lelepleztem. Mami, mi az a zöld folt az arcodon? Elkenődött a sminked? Gyere csak, hadd mossam le.  Mama nem engedte, hogy hozzáérjek. Két kezemből kelyhet formáltam, a víz alá merítettem, és felé nyújtottam. Tessék, akkor mosd le te, szívesen adok a vizemből.

Ki akarok szállni! Mama egyedül hagyott pancsolni. Már hideg a víz. Fázom. A szappanbuborékokat nézem: rózsaszín, lila meg narancssárga a körvonaluk. A naplementének is ilyen a színe, amit a papával szoktunk nézni nyáron a hátsó kertben. Ilyenkor mindig fogja a kezem, és én megkérdezem: papi, ha nagy leszek, elveszel feleségül? Csak egyszer nem fogta a kezem, mert kapaszkodnom kellett – a traktorról figyeltük az alkonyatot. Néha azzal jött értem az oviba. A dadusok csak átemeltek a kerítésen, papa a trakira hegesztett ülésemre kötözött, és gurultunk haza vagy az erdőbe. Az óriási korongfelniket pirosra festettük, nagyobb koromban a csavarokon mászókáztam, mintha csak falat másztam volna. A jármű többi részének zöldnek kellett lennie, mint a levelibékának, ami a virágoskertünkben kuruttyolt. Sosem mertem megcsókolni, de gyakran sikerült elkapni, és megsimogatni a hátát. Szerettem a tapintását. Neki nem kellett félnie tőlem, viszont számtalan tavi varangy halálát okoztam a Beni-tónál. Lila spiccbotom horogjára háromszög alakúra tépett körömnyi levelet tűztem, a béka ráharapott, beakadt neki, kiszaladtam az útra, és egy erős lendítéssel a betonnak eresztettem a megfeszített damilzsineget. A varangyos csattanó hangja sokáig visszhangzott az utcában. Olyan laposak voltak szétcsattanva a békák, mintha átment volna rajtuk egy autó. Hamar rájuk szálltak a legyek, kergén dongicsálva röpködtek a rózsaszín bélcafatkák körül. Ki akarok szállni!

Jajdefázomjajdefázomadjadmárrámakabátom. Ezt mondogattam, amíg mama törölgetett. Rám adta a rózsás hálóingemet, betakargatott, és kiment cigizni az estimese előtt. Kiugrottam az ágyból, és átszaladtam a papa szobájába. Négykézlábra ereszkedtünk, és azt játszottuk, hogy farkasok vagyunk. Üvöltöttünk. Áooooúúúúúúú! Áúúúúóóóóó! Az egyik üvöltés végén köhögni és büfögni kezdett, piros buborékokat fújt vékony ajkai között, aztán vért okádott. A vörös paca egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy a padlószönyeg szívta magába a sűrű folyadékot. Papa négykézláb állt a hányásban, szájából hosszú, vékony csíkban csüngött a véres nyál. Szólni kell a mamának. Gyorsan szedtem a lábamat, sok picit léptem, kívülről olyannak láttam magam, mint amilyenek a forgószél lábú mesefigurák menekülés közben.

A hintaszékben ülök. Mama pakol. Idegen emberek mászkálnak a nappaliban: pipacselefántok. Nagydarab férfiak piros, bő nadrágban, tömzsi lábakkal, súlyos léptekkel. Viszik a papát, de nem a vállukon, mint a szoboremberek a temető előtt a halottat. Keresem a tekintetét, de nem látom a borostyánkövet. Az egészet benőtte a fekete bogár.

Csend van. Senki sincs. Várok még, de nem jönnek. Nem is kiáltok. Elfelejtettek.

Bemegyek abba a szobába, nézem a vérpacát. A teteje olyan sűrű, hogy nem issza be a szürke padlószőnyeg. Pont, pont, ívecske: a lámpa fénye mosolygós arcot rajzolva tükröződik benne. El kell tüntetni. Kiszaladok a fürdőbe, a kéztörlőt érem el, lekapom a fogasról, futok vissza a szobába. Elcsúszok a csempén, beütöm az államat. Nem sírok. Nincs rá idő. Takarítani kell. Óvatosan ráterítem a törölközőt a hányásra, nem issza fel, súrolni kezdem. Megszalad a kezem, belehasalok a pacába. Ragad a hajam a vértől, piros a fél arcom, a rózsás hálóingem meg a lábam. Nem merek kimenni a fürdőbe megmosakodni, félek, hogy mindent összevérezek. Hanyatt fekszem a foltban. Acetonos, savanyú szagot érzek. Nézem a lámpaégőt felettem. Kisül a szemem. Elalszom.

Nem tudom, meddig feküdtem a papa hányásában. Mikor a mama hazaért és meglátott, rémülten ordított. Hatalmasra nyílt szemeiben összefutottak a könnyek, a szájához kapta a kezét, és remegtek az ujjai. Lefürdetett, megmosta a hajamat, de az acetont még napokig kiéreztem belőle. Mama csak sikálta, sikálta a bőrömet, aztán meg a padlót, de a vérpacát sosem sikerült eltüntetni. Végleg beitta magát a szőnyeg fonott, szürke redőibe.

 

Mohai Aletta 1997-ben született Baján, jelenleg Szegeden él. Szerkesztőként és szerkesztőségi titkárként dolgozik a Tiszatáj folyóiratnál.

 


 Főoldal

2022. június 21.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png