Hajóhíd


cs.jpg

 

Magyar Dániel

Valami ilyen

 

Miért nem jövünk ilyenre gyakrabban, kérdezi a feleségem. Nem a feleségem, de egészen olyan, mintha az lenne, kialakultak már az évtizedes játszmák, ha azt mondja ilyenre, akkor lefuttatom magamban, hogy mire gondolhat, de nem kérdezek vissza. Lehet, hogy egész konkrétan az ilyen, az valami olyan pódiumdolog, amin éppen ülünk, hogy egy író és egy zenész felolvasnak meg énekelnek, és úgy ahogy van, jó az egész, de ezt nem részletezem, mert szimplán jó dolgokról nem trendi írni. Nem igénylik az irodalmi szerkesztők. Az is lehet, hogy egyszerűen arra gondolt, hogy miért nem csinálunk több közös programot, mert velem szeretne lenni, kicsit kimozdulni a gyerekek nélkül is, igényli a társaságomat. Mint egy jó feleség. Élettárs.

Amúgy meg tudom érteni. Nem azt, hogy igényli a társaságomat (habár), hanem hogy miért mondta ezt. Nem racionalizálta túl, egyszerűen csak ott van az életünkben sok minden, aminek nem kellene, és lerakódik. Időnként lehetne lomtalanítani, például egy ilyen zenés irodalmi esten, de elszalasztjuk. Akkor rakódik tovább. Van aztán olyasmi – illetve inkább nincs – ami jó lenne, ha lenne, és talán van is, de inkább a múltban. Nem most. Ezeket nyilván nem fogalmazta meg, egyszerűen mindehhez képest – vagy ezekkel együtt – jól érezte magát. A feleségek sokszor éreznek valamit, és kimondják. Ha visszakérdezel, akkor nem érted meg őket, mert ezen nincs mit megérteni, ez nem gondolati dolog. Velük kell érezni, és kész.

Könnyű együtt érezni a fellépőkkel is. Csak az elején lépnek fel, aztán leülnek, időnként felállnak, de végig együtt, egymással is, velünk is. A súlyos témákat egyszerűvé dolgozzuk fel magunknak: milyen jó, hogy az író itt maradt, és milyen sok dolga lehet még ideát. Talán ebből a sok dologból mi, olvasók is csipegethetünk. És mi, írók is, mert az író a színpadon egyúttal szerkesztő is, erre is céloznak a műsorban a zenésszel, aki zseniális író. Később, amikor az előtérben dedikál az író és szerkesztő, odalépek és bemutatkozom, először találkozunk személyesen. Beazonosít, hogy én küldök prózákat, és ez jó, talán nem csak az egómnak, hanem az olvasóknak is. Ebben reménykedem a bearanyozott estén. 

A nejem – bár ugye valójában nem az, de ezt csak azért, hogy leírjam – szórakozása az első perctől garantált. Amúgy milyen szó ez, ki garantál és mit, a fogyasztói biztonságérzet illúziója a garancia, de ma este hadd maradjon. A műsor is arra hangol, hogy ez a lényeg. Hogy beleférjenek örömkincseink a ránk szabott idő zsákjába. A végén vastaps. Megérdemelt. Mi is megérdemeljük, hogy vastapsoljunk végre valaminek együtt. A páromra nézek. Mosolyog, csillog a szeme. Ilyen jó az estéje. Nem fejtem most ki, hogy mit értek pontosan az alatt, hogy: ilyen. Elég, ha érzem. 

 

 

Két szóra emlékszem

 

Emlékszem, fűtött az izgalom, mialatt a büfében várakoztam.

Emlékszem, hogy a mellkasomból indult el, és még az ujjaim végét is felmelegítette.

Pedig hideg tél volt.

Emlékszem, örömsárgán sütött a Nap. A kedvenc színem.

Emlékszem a pekándiós táska émelyítően boldog ízére, miután a kórházból kifelé jövet beleharaptam.

Emlékszem, hogy később is a büfébe mentem először.

De az orvos két szavára emlékszem a legjobban.

Emlékszem, a vizsgálóban feküdtem, a monitort figyeltük, amikor azt mondta: nincs.

Milyen szó az, hogy nincs? Nincs semmi baj, nincs kettő négy nélkül. Kérem, feküdjön fel oda, köszönöm. Nincs mit.

Emlékszem, ahogy végigfutott töredékmásodpercek alatt bennem, mi jöhet a nincs után, milyen sok szó következhetne.

Emlékszem, hogy itt tartottam gondolatban, amikor elhangzott a második szó: szívhang.

Nem emlékszem a rákövetkező pár percre. Mi a teendő, hová kell menni a beutalóval, felöltözhetek.

Emlékszem, hogy kifelé menet egy szemetesben landolt az aznapi pekándiós táska.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy bedobnám mellé az örömöt, ami befelé még megvolt. Már nincs rá szükség.

Emlékszem Rád, ahogy a képernyőn… és ahogy utána már nem.

Sárgatestprobléma. Mint a téli nap.

 

Magyar Dániel 1978-ban született Szombathelyen, jelenleg is ott él. 

 


 Főoldal

2022. június 07.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Tompa Gábor verseiZalán Tibor: Dragéi felezőszonettekFűthető kabát – Horváth Viktor Tóth Krisztina-paródiájaGéczi János versei
Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: PlüssTóth László: Lótusz
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png