Hajóhíd

IMG_2379_k.jpg

 

Farkas B. Szabina

Falunyi

 

Vannak a gazdagok, akik házakban laknak, a szegények, akinek nincs hajlékuk – így mondják - és az olyan, nem is tudom, simák, mint mi, akik ezekben a nagy emeletes tömbökben élnek. Vagyis mi csak éltünk, mert tavasszal kiköltöztünk falura, egy házba. Szóval gazdagok lettünk. Azt nem tudom, hogy miből, mert apa ugyanúgy pék, ahogy eddig, bár lehet, hogy előléptették, csak nekem nem szólt senki. Anya is ugyanúgy varr, habár mostanság nem sokan jönnek hozzánk a ruháikkal. Talán nem tudják, hogy elköltöztünk, és a negyediken keresnek minket még mindig. Jött velünk a Zsuzsa mama is, de csak a kert végi kisházba. Egyáltalán nem akart költözni, kiabált is, amikor a dolgait felpakoltuk az utánfutóra. Zsuzsa mama egyébként mindig kiabál. Cipőgyárban dolgozott, azt mondják, azért, pedig itt már nincsenek gépek, itt csak madarak vannak, és fák és csűr. Mindenféle búvóhelyek, amik sokkal izgalmasabbak, mint a lakótelepen, jó volna, ha lenne valaki, akit ismernék, és bunkit építhetnék vele. Anya néha sír, de nem értem, miért. Azt hittem, a gazdagok mindig boldogok.

Aztán apa egyik nap gyalog jött haza. Eladta a kis zöld Trabit. Végre. Már szégyelltem az iskola előtt reggelente. Mikor jön az új? -kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem lesz másik, hiszen minek, itt áll meg a busz neki munka után, mi meg úgysem megyünk sehova. Az igaz, hogy anya, a mama és én egész nap a faluban vagyunk, hova is utaznánk, főleg így nyáron. A bolt pedig mozgó. Így mondják. Ebben az a jó, hogy engem is elengednek, mert csak egy úton kell átmenni a fűzfasor után, amikor kinyit, és felkiabálni az ablakon, hogy mit szeretnék. A visszajárót megtarthatom. Gondolom, mert gazdagok vagyunk.

Paradicsomot ültettünk valamikor a költözés után, már kerekednek a kis zöld bogyók, alig várom, hogy leszedhessem őket. Az iskolában is csináltunk ilyet régen, de sajnos nem jutott mindenkinek belőle. Na majd most bármennyit ehetek. Van a kert végében egy kis földes rész, ahol nem nőtt fű, anya szerint jövőre cukorborsót és répát fogunk ott termeszteni. Ezt azért már nem értem, hiszen van egy csomó a boltban, ráadásul titkon azt reméltem, hogy oda majd egy medencét terveznek. De szerintük elég a tó az erdő határában, csak akkor kell menni, amikor a horgászokat nem zavarja az ember. Még mindig nincs egy barátom se. A faluban nem láttam játszót, nem is tudom, hova mennek akkor a gyerekek. Esténkén hamarabb fekszünk, mint régen otthon. Anya szerint ez így egészséges, de apa inkább arra fogja, hogy drága az áram. Sötétben sokkal félelmetesebb ez a nagy ház a lakásból magunkkal hozott kevés kis bútorral. Minden hang sokkal buborékosabb, kong a lépés is, mintha egy akváriumban lennénk.

Idén nem mehettem táborba, mert hiszen van itt elég hely biciklizni és rohangászni, minek ezért fizetni. Valamelyik nap beesett a kék labdám a fakerítéses nénihez, úgyhogy utánamásztam. Ő meg söprűvel bicegett ki a házból, hogy mit képzelek, nem tudom, mi az a magánterület, ilyet is csak a városi bunkóéknál, még a gyerekét se tudja megnevelni. Nem tudom, hogy tőle féltem-e jobban, vagy a szemből rohanó tátogó libájától, úgyhogy átmásztam a sövény alatt, és a patak felé futottam. Majd biztos kapok másik labdát, hiszen gazdagok vagyunk. A néni pedig szerintem a helyi boszorkány, nem is értettem, mit beszél.

Apa esténként hoz a megmaradt kenyérből, a csücsök az enyém. Tegnap pedig már szeletelték nekem az első érett termést rá. Bivalyparadicsom, így mondják. A többiek csak vajasan ették, sóval. Jó itt falun, azt hiszem, de ha felnőtt leszek, én inkább sima életet akarok majd. Szokatlan ez a gazdagság.

 

 

Tisztaszoba

 

Egy simogatással kezdődött minden. Illetve ennyi év távlatából talán bevallhatom, hogy nem is simogatás, inkább csapás, csapkodás volt, amit a kezem önműködően végrehajtott. Ekkor szabadult el a pokol a tisztaszobában, ahol nekem aludnom kellett. Ányus szerint az kitüntetett szoba volt, de én sose értettem, hogy miért engem tüntetnek vele, és különösen, hogy mitől tiszta, amikor nem is az. Az ütéseket nem tudtam abbahagyni, a szálló szőr pedig megállíthatatlan volt. Szúrós, büdös, mindenre rátelepedő szőrlepedő. Először csak az ágyam felszíne, de ahogy ijedten ugrálni kezdtem, csillagszóróként továbbterjedt mindenre. Bebarnultak a ruhák, a kisasztal, amin a papó órája feküdt, és minden-minden egyre koszosabbnak, egyformábbnak tűnt. Ez a látvány mégis valami furcsa transzszerű őrületbe kergetett, nem bírtam abbahagyni a pattogást, csapkodást. Ahogy belélegeztem a szálakat, köhögőroham tűzdelte az eddig néma hisztérikus nevetésem. Pár tüsszögés levert az ágyra, ahol könnyezve, lihegve csavarodtam bele a paplanörvénybe. Szememből és tenyeremből kinőtt szőrszálak egészen állativá tettek. Megérkeztem, arra gondoltam. Hát erről beszéltek a felnőttek. A pokol harmadik körébe jutottam-e, vagy én várom a mindenséget ott háromfejű kutyaként, ilyesmik kavarogtak félálmomban. Lihegés, nyál, sikítás és a tarkómból megindult sötétség. Ánya sikított, azt hiszem.

A szomszéd gyerek ötlete volt az egész. Mózes, így hívták. Mózi nagyon okos fiú volt, sok mindenre tanított akkoriban. Meséltem neki, hogy mennyire félek az ágyam fölé kiterített vaddisznóbőrtől, és hogy pár napja éjszakánként életre kel benne valami. Megmozdult, abban a csíkban láttam, amit a Hold szórt be az ablakon. Kis részeken ugyan, mintha csak csiklandós lenne, de határozottan meg-megrángott a hasa környékén. Máskor kukacok indultak belőle a fehér falon, kis pirosfejű ördögfajzatok. Összebeszéltek, ki merre, és hogy mindenképpen úgy legyen, reggelre senki ne látszódjon, és papó se higgyen nekem soha. Mózi azt tanácsolta, simogassam meg minden nap egy kicsit a malac hátát, attól megszelídül, és nem lesz félnivalóm. Aznap este megvártam, míg mindenki lefeküdt, elővettem a varázsbotot, amit délután találtam hátul az udvarban, és óvatosan megérintettem vele pár szőrszálat. Borzongott egyet, de még így is rettentő nagy és félelmetes maradt. Még két napig a bottal birizgáltam esténként, azt hiszem, kezdtem megszelídíteni, úgyhogy készen álltam arra, hogy puszta kézzel is hozzáérjek. Éjjel láttam, hogy lepkék szálltak fel belőle, azt hiszem, ez valami örömteli jel lehetett, mert meghozta a bátorságom. Holnap megsimítom, eldöntöttem.

A szőrtenger közepén ülve könnyű és édes lett a tisztaszoba tisztátalansága. A félelmem átköltözött disznóm bőrének túljára, ahogy eggyé válásunk betakart ebbe a nyári hóba.
Mire legközelebb mentem, kidobták a molyrágta újdonsült barátom. Mózi szerint feltámasztottam.

 

(Farkas B. Szabina Pécsett született 1985-ben, jelenleg is e városban él.)


 

Főoldal

 

2022. április 12.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png