Új rovatot indít a Bárkaonline Hajóhíd címmel. Elsősorban fiatal, rendszeresen még nem publikáló szerzők színvonalas prózaműveit fogjuk közzétenni, hogy az azt megelőző közös munka tapasztalatai által lehetőséget kínáljunk nekik a továbbfejlődésre, a szerkesztés folyamatának megismerésére. Ezáltal bekapcsoljuk őket folyóiratunk műhelymunkájába is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legjobbakat később rendszeresen publikáló szerzőink között tudhassuk.
A rövidprózákat, novellákat, ritkábban elbeszéléseket kéthetente olvashatják az érdeklődők.
Hőnyi E. Katalin
Szükség
Reggel hatra érünk haza anyával az éjszakai ügyeletről, ahová azért kerültem, mert hólyagok alakultak ki a torkomban. A napok óta tartó, negyven fok körüli láz önmagában nem lett volna elég, hogy orvoshoz forduljak vasárnap éjjel, viszont ez az új fejlemény megrémített: Még a végén meg találok fulladni álmomban.
A lázam most újra emelkedőben, és olyan gyengének érzem magam, akár a vizes papír.
– Legalább egy kicsit feküdj le – hajtogatja anya, miközben fel-le vonszolom magam a lakásban.
– Nem lehet – erőltetem ki magamból a választ, a beszéd továbbra is fáj a szájüregemben szintén burjánzó hólyagok miatt. – Muszáj embert faragnom magamból fél kilencre.
Anya fejcsóválva vonul vissza a szobájába. Magamra maradok a nagy zacskónyi, frissen kiváltott gyógyszeremmel. Az ambuláns lappal vetem össze a nevüket: Melyik melyik? Melyikből kell már most, reggel bevennem az első adagot?
Kétféle antibiotikumot is kaptam, továbbá antihisztamint. Láz- és fájdalomcsillapítót ellenben többet nem vehetek be, mert meglehet, ezek okozták a hólyagokat allergiás reakcióként. Meglehet, hogy nem is száj-, hanem közönséges fertőzésem van.
Egy harmadikféle tabletta lehetséges mellékhatásai között a heves hasmenés is szerepel. Ráadásul éppen ezt kell bevennem reggel, mielőbb. Adott számú órának kell eltelnie a különböző gyógyszerek közt, így mindenképp az interjú előtt kell rá sort kerítenem.
Szorongva dugom vissza a betegtájékoztatót a dobozba, majd a hasmenős gyógyszerrel együtt letelepszem a laptopom elé.
Az e-mailjeimhez navigálok, megnyitom az állásinterjú meghívót. A reggel fél kilences időpont alatt egy link szerepel, a koronavírus-helyzetre való tekintettel „csak” egy videóbeszélgetésen kell megjelennem. Ez a link vezet az online helyszínre.
Vajon mivel járok jobban? Ha gyorsan beveszem a tablettát, és fél kilencre túlesek a hasmenésen? Vagy ha várok vele, és csak interjú után leszek rosszul? – töröm a fejem gondterhelten, a kékesen derengő képernyőt fixírozva. Legalább tudnám, mennyi idő alatt vált ki hasmenést! Azonnal vagy órák múltán? Akkor aszerint tudnék tervezni. Kábán megdörgölöm a halántékom, majd nekiállok a készülődésnek.
Elegáns blúzt öltök, hozzá melegítőnadrágot, hiszen a webkamerán szerencsére csak derékig látszom majd. Végül a fürdőszobai tükör elé állva megállapítom, hogy siralmasan festek. Sápadtságommal, vértelen ajkammal, karikás szememmel betegnek tűnök, épp, mint a lelapult, lenőtt hajammal. Kénytelen leszek feltűzni a tincseim, és imádkozni, hogy a webkamera képminősége ne mutassa őket zsírosnak. A lenövés önmagában még elmegy, most mindenki másnak is karanténfrizurája van.
„Analitikus alkat vagyok erős problémamegoldó készséggel, ráadásul mindig stratégiában gondolkodom.” Ezeket a tulajdonságaimat már felsoroltam a HR-esnek az előző videóbeszélgetésben, most viszont kamatoztatom is őket, az utolsó kiválasztási körre készülődve.
Valójában ez nem is az utolsó, hanem az utolsó utáni kör lesz. A pandémiás helyzet miatt hetven-nyolcvan jelölt jut egy-egy nyitott pozícióra, így a cégek megengedhetik maguknak, hogy a szokásosnál is szigorúbban válogassanak.
Péntek délután a végső értesítést vártam, felvettek-e. Ehelyett a fejvadász napsugaras modorban közölte velem a telefonban, hogy nagyon szimpatikusnak találtak – több más jelölttel egyetemben. Ezért szerveznének egy újabb interjúkört hétfő délelőttre. Hétfő estére pedig meghozzák a végső döntést.
Aki lemarad, ott marad. Hiába voltam nagybeteg már akkor, pénteken, azonnal lecsaptam a legkorábbi hétfői időpontra. Azt reméltem, a hétvége elég lesz a gyógyulásra.
Tévedtem.
Kisminkelem magam, majd visszatérek a szobámba, hogy kamerapróbát tartsak. Biztos nem látszik a melegítőnadrág? Hatalmas szerencsém, hogy nem kell valamelyik elegáns szoknyámat kockára tennem.
A smink is megteszi a magáét. Bár furcsán csillog a szemem, a lila karikák eltűntek alóla. A színem a pirosítónak és rúzsnak hála majdhogynem élettel teli.
Miután megfelelő szögbe állítottam a laptop képernyőjét a felvételhez, lefirkantok pár sort egy papírra, és ismét fölkászálódom. Átsétálok anya szobájához, az ajtaján kiszűrődik a tévé hangja. Tudom, azért vonult vissza, hogy nem legyen az utamban. Korán kelő típus, ha nem kellene készülődnöm, már idekint tenne-venne.
„Nagyon fáj a beszéd, tartalékolom az erőmet az interjúra, szóval most írni fogok”, mutatom meg neki a papírt. „Hol tartod az abroszokat?”
– Ott vannak az előszobaszekrényben, második ajtó. Miért? – néz rám csodálkozva, de én csak feszülten megkopogtatom a csuklómat ott, ahol a karóra helye volna, és megcsóválom a fejem. „Nem érek rá elmagyarázni.”
Sarkon fordulok, hogy megkeressem a terítőket. Anya alaposan átrendezte a lakást, miután kirepültem, így most fogalmam sincs, mit hol találok. Sosem gondoltam volna, hogy újra összebútorozunk. Ám a koronavírus úgy fújta el az életemet, akár egy kártyavárat. Állás, albérlet, jövőbeli tervek… Egy szempillantás alatt a semmiben találtam magamat.
Beviszem a szobámba a legnagyobb viaszosvászon terítőt, és leteregetem vele a székemet. Stratégiai gondolkodás, leleményesség, a hidegvér megőrzése krízishelyzetben is. Utóbbival elfelejtettem dicsekedni a HR-esnek a múlt heti interjúmon, pedig pillanatnyilag úgy vélem, ez a legfőbb jellemzőm.
Érzem, hogy a lázam egyre kúszik fölfelé, a homlokomat szorító tompaság mellé a didergés is csatlakozik. Rég elmúlt az utolsó, este beszedett lázcsillapító hatása. Ha bevennék egy újabbat, azzal a beszédkészségem teljes elvesztését kockáztatnám. Ugyebár még nem derült ki, a hólyagokat allergiás reakció okozza-e, vagy a betegségem velejárói.
Belebújok a blézerembe, noha tudom, hogy ez a hőérzetemen fikarcnyit sem segít majd.
A laptop mellé, a kamera látószögén kívülre kiteregetem a jegyzeteimet. Kulcsszavakat, amiket aduászként tervezek használni. Adatokat a reménybeli új munkáltatómról.
Minden elrendezve! A telefonom órájára sandítok. A mobilt a kezem ügyében kell majd tartanom arra az esetre, hogyha elmenne a net. Szó szerint a kezem ügyében, hiszen ki tudja, fel tudnék-e érte kelni szükség esetén?
Utolsó simításként főzök egy nagy bögre fekete teát a konyhában, hogy a koffein magamhoz térítsen, végül visszatelepszem vele a helyemre, a számítógép elé. Kipattintom a reggeli gyógyszert a levélből, és „egy életem egy halálom”, lekísérem egy nagy korttyal. Most már jöhet a hasmenés, amikor akar, én mindenre felkészültem.
Ekkor jár háromnegyed nyolcra. Míg az interjúkezdésre várakozom, a reménybeli új munkáltatóm honlapját böngészem. Néha megpróbálkozom pár szó kiejtésével, csak hogy megnyugtassam magam, igenis képes leszek beszélni. A hólyagok miatt selypítek, viszont ha nagyon megerőltetem magam, el tudom nyomni ezt a hatást. Valójában nem a hólyagok miatt torzul el a kiejtésem – ismerem fel –, hanem a fájdalomtól. Ez jó hír, mert a fájdalmon úrrá lehetek, a szervi okokkal ellentétben. Csupán kényszerítenem kell magam, hogy rendesen formáljam a szavakat így, feldagadt, sajgó nyelvvel is.
Talán szerencsés leszek, és mégsem jelentkezik semmiféle hasmenés vagy egyéb mellékhatás. Ezzel biztatom magam, amikor végre elérkezik az idő, és rákattintok a linkre.
Az interjú négy résztvevős lesz, rajtam kívül két szakmai vezető és a HR-es hivatalos rá. Utóbbi rókaszemű, harmincas nő.
– Köszönjük, hogy ilyen rugalmas voltál, és megoldottad péntekről hétfőre, hogy részt tudj venni ezen a beszélgetésen – duruzsolja negédes modorában, amikor mindenki bejelentkezett. A többiek kamerája nincs bekapcsolva, csupán a monogramjuk látszik a kijelzőn.
Tehettem volna mást? Ragyogó derűvel viszonzom a köszöntéseket. Aki lemarad, ott marad, márpedig nekem szükségem van erre az állásra.
Ha nem volna a vírushelyzet, egy szempillantás alatt találnék új munkát, sőt, el sem vesztettem volna a régit. Most viszont bármilyen fűszálba kapaszkodnom kell. A cégek többsége létszámstopot rendelt el, vagy tömeges leépítésbe kezdett. A gazdasági válságba ráadásul éppen csak elkezdtünk belecsúszni. Beláthatatlan, meddig tart majd az álláshiány, vagy mekkorára nő a munkanélküliség. Ki tudja, meddig kellene jövedelem nélkül kihúznom, ha ezt a pozíciót most nem sikerül megszereznem?
– A korábbi körökben sokat beszéltünk a szakmai tapasztalataidról – fűzi tovább édeskés hangján a HR-es. – Most emberként szeretnénk még jobban megismerni. Különösen a motivációd érdekel. Miért éppen nálunk képzeled el a jövődet?
Mert itt biztosított a home office, ami sarkalatos, tekintve, hogy ki tudja, meddig tart a vírushelyzet. A fejemben úgy zúgnak fel a legnyomósabb indokaim, akár egy felbolydult méhraj. Mert láthatóan stabil cég vagytok, még a válság közepén is toboroztok. A régi munkáltatómmal ellentétben, aki a fél állományát szélnek eresztette hirtelen.
Persze mindezt magamban tartom, míg átéléssel ömlengek nekik, szerencséseknek, akik ott ülnek a nagyvállalat védőernyője alatt. A HR-es barátságos mosolya nem ér fel számító tekintetéig. Látom, ahogy minden egyes szavamat mérlegre teszi.
– Most arra kérlek, indokold meg, miért válasszunk éppen téged!
Abban a pillanatban, hogy kiejti a száján az utolsó szót, megmozdulnak a beleim. Mert én mindenre felkészültem, fojtom magamba ismét a zsigeri válaszomat. Mert itt ülök harminckilenc fok lázzal, felhólyagzott szájjal és torokkal, de akkora akaraterővel, hogy ti ebből semmit sem érzékeltek. Mert ha valaki képes küzdelemre, akkor az én vagyok. Ki kívánhatna nálam erősebb társat a csapatába?
Felkészültem, igen. A jegyzeteimre sandítok, mert az alhasamban támadó, csikaró érzés kizökkentett. Számítottam a kérdésre, így a kulcsszavakat most ott látom magam előtt. Olyan elánnal vágok bele a monológomba, amilyen elánnal a beleim engedik el közben a mocskomat.
Sorolom, sorolom, egyre sorolom, mi mindent kívánok tenni a cégért, mi tesz különlegessé jelöltként engem és csak engem. A rókaszemű álla kissé megemelkedik, úgy tűnik, meglepetésként éri a lendületem.
Valójában a lelkesedésem kétségbeesés. A helyzet abszurditásából táplálkozik. Az afelett érzett büszkeségemből, hogy egy ilyen groteszk helyzetben is hősiesen helytállok. Valamint abból az irtózatból, hogy talán még ez sem lesz elég. Hogy talán fölöslegesen teszem ki magam ennek a szürreális szenvedésnek.
Miután az interjú lezajlik, kilépek a hívásalkalmazásból. Kikapcsolom a laptopot, majd fásultan hátradőlök. Kábán meredek magam elé, bűz terjeng körülöttem. Néhány perc múltán könny szökik a szemembe, amint lepillantok a melegítőnadrágomra. Bűzlik a szobám.
– Aaanyaaa! – préselem ki magamból a sírós hangú segélykérést. Továbbra is megy a hasam.
Immár megengedhetem magamnak, hogy szétcsússzak. Lázas fejemben a munkakereséssel kapcsolatos gondolatcafatok lebegnek: A legnagyobb szükség idején szükségessé vált magam alá végezni a szükségemet.
