Hajóhíd


Új rovatot indít a Bárkaonline
Hajóhíd címmel. Elsősorban fiatal, rendszeresen még nem publikáló szerzők színvonalas prózaműveit fogjuk közzétenni, hogy az azt megelőző közös munka tapasztalatai által lehetőséget kínáljunk nekik a továbbfejlődésre, a szerkesztés folyamatának megismerésére. Ezáltal bekapcsoljuk őket folyóiratunk műhelymunkájába is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legjobbakat később rendszeresen publikáló szerzőink között tudhassuk.

A rövidprózákat, novellákat, ritkábban elbeszéléseket kéthetente olvashatják az érdeklődők.

 

197083015_10220335819169425_251879_n.jpg

 

Csikós Attila

1990

 

Erős Fahrenheit illatot érzett. Vagy csak motorolajat a betonon.

A ragadozó a galamb torkára szorította a karmait, és apró, szürke fejét az aszfaltra szorította. Ölyv volt, talán héja. A budai hegyekből járhatott át vadászni. A külső sávban kapta el a galambot. Nem messze a Schlosser kocsmától, ami ilyenkor már jobbára zárva volt. Nem tudta, van-e halálfélelme az állatoknak, most is csak a galamb riadt pislogását látta, ahogy egyre ritkábban nyitja fel ráncos szemhéját. Nem is verdesett. Beletörődött a vereségbe.

Tél eleje volt, az első havazás után. Az utakat már letakarították, de a járdák szélén még koszos hóbuckák olvadoztak. Kora délelőtt volt. A Távfűtő Művek kéményein át gomolygó füstön mégis alig derengett át némi fény kelet felől.

Nem akarta azt a galambot megmenteni, de amikor közelebb lépett, a ragadozó feléje kapta a fejét. Aztán kiterjesztette szárnyait, és méltóságteljesen a levegőbe emelkedett. Az Árpád Gimnázium irányában szállt egy darabig, aztán visszafordult a Kecskehegy felé.

Senki nem foghatja fel ép ésszel a megmenekülést, gondolta, amikor a galambra nézett. Még mindig ott feküdt az úton. Szabályosan arrébb kellett noszogatnia, hogy el ne üssék a kocsik.

Hosszú éjszakája volt. Az Ódry Színpadon volt egy karácsonyi buli. Ott ismerte meg Lecsót. Lecsó világosító volt. A teljes nevét sosem tudta meg. Csak azt, hogy szereti a vörösboros kólát és egy lányt, aki egy körúti légópincében berendezett kricsmiben pultozik. Lecsónak Dorner mutatta be, ahogy Szakcsinak, Balázs Józsinak is. Sokat beszélgettek együtt Mozartról meg Csáthról az Almássy téren egy pingpongasztalon ülve a Nincs Pardon előtt.

Nézte a galambot. Az útpadkáig ment, ott megállt. A madár a szárnyát a kőnek szorította, és nem mozdult. Megértette, hogy ennyi volt, és meg akart halni.

Nincs véged, repülj, bazdmeg, mondta neki. De az a madár nem mozdult. Csak értetlenül, bután pislogott. Törte volna el a nyakad az a héja, kiabálta. Legszívesebben belerúgott volna.

Először a Jazz Café-be mentek, aztán a Holdba, a Hegedűs Gyula utcába. Utána a Rockokóba. Üres utcákon át gyalogoltak egyik helytől a másikig. A hidegben felerősödött a kapuk alól kicsapó áporodott, dohos pinceszag. A nyelvük a szájpadlásukra tapadt a sok kólától és édes bortól, amit ittak. A kabátjuk nikotintól bűzlött, bent sem vették le soha, feltűrt gallérral dohányoztak a neonnal megvilágított pult előtt. Dorner fortunás volt régen, már nyolcvanhatban ismert partyarc. Sosem jött zavarba. Mindenhol voltak ismerősei, a Fekete Lyukban, a Süss fel napban, a Tilos az Á-ban. De azt a zugkocsmát még ő sem ismerte, csak Lecsó.

A Klauzál tér közelében működött, és egy pinceajtón keresztül lehetett megközelíteni. Hajnali kettőkor értek oda. Beléptek a kapun, és elmentek a kerek bádogkukák mellett az udvarig. A cselédlépcső mellett volt az ajtó, azon már kopogni kellett. Sokáig próbálkoztak, mire meghallották, és Lecsót látva beengedték őket. Még fent is hallatszott, hogy lent parádés buli van.

A Kispáltól ment a Helló.

 

               Helló, hogy vagy? Jó, hogy vagy,
               És ha azok a szavak elfogytak,
               Amiket eddig használtál,
               Hogy elmondjad, hogy hogy voltál,
               Majd én fogom a szép szavakat
               A nyelvedre ráhelyezni, hogy

               Beszélj velük, hogyha tetszik…

 

Nem tudta végigénekelni, mert Lecsó a vállára csapott, és azt kérdezte üvöltve, hogy na, hova hoztalak, apám?!

Szűk lépcső vezetett a Légópincébe. Talán kétemeletnyi mélyen volt a kazánterem. Az a kibontott, használaton kívüli, pinceszint alá süllyesztett egykori fűtésközpont volt a szórakozóhely. Még volt vörösbor és kóla. Egy lány bőrdzsekiben egy vastag, vatelinos anyaggal beburkolt csövön ült, és részegen egy emberfejnyi vascsapba kapaszkodott. Bádogtáblát szegecseltek a csap fölé, amire az volt írva, hogy hideg beömlő. Az a lány adta a bort meg a kólát. Ő volt a Lecsó szerelme.

Vágni lehetett a füstöt és az izzadtságszagot. Pár kopott szék volt a helyiségben, pár régi ebédlőasztal, és egy apró pódium. Akkor éppen senki nem zenélt, csak a magnóból szólt a Helló, később Cseh Tamástól a Csönded vagyok.

A vadászokkal a kezükben leültek az egyik asztalhoz. Egy bőr miniszoknyás lány ült már az asztalfőn, bakancsban, vastagon kihúzott szemekkel. Szép volt és fáradt.

Van cigitek, kérdezte, és elmosolyodott.

Van, válaszolta, és adott. A kezében volt a pakli, már rá akart gyújtani.

Köszi, mondta a lány. Kipöckölt egy szálat, és rágyújtott. Ti olyan gigerlik vagytok, mi, kérdezte. Aztán ásított. Vagy megint elmosolyodott. Nem tudta eldönteni.

Hogy mik, kérdezte Dorner.

Mindegy, mondta a lány, és beleszívott a cigibe.

Meg akarsz dugni, kérdezte aztán, amikor kifújta a füstöt.

Dorner zavartan felállt.

Hogy mi, kérdezte ő.

Minden este megdug valaki, mondta a lány, mintha ezzel jobb árunak tüntetné fel magát.

Nem, felelte. És még csak a szádba se adom.

Tőlem, mondta a lány. Beletúrt sűrű, hullámos hajába, és hátradőlt.

Lecsó a bőrdzsekis lánnyal maradt. Szótlanul álltak egymással szemben az irodai íróasztalból barkácsolt pult előtt, a csapok és csövek között. Úgy tűnt, veszekedtek.

Lecsó megfogta a lány kezét.

Nem akarom, hogy így menjen tovább, mondta.

Azt mondta, tenni kell végre valamit, mert rámegy a kapcsolatuk. Ezt már gyógyítani lehet mondta, miközben a lány kezét szorongatta.

Közben megjött Barna a Hisztériából. Egy kinyúlt kötött pulóvert viselt. Lekezelt Dornerrel, aztán a színpadhoz ment, és megnézte a dobokat.

Ezen a szerkón még háborúban sem, mondta Dornernek. Jövő héten bulink lenne. De hozom a sajátomat. Leült Dornerék asztalához, és a lábát feltette egy székre.

Megint egymást nyúzzák, kérdezte Lecsóra mutatva.

Fülledt, füstös levegő csapott az arcukba.

Hagyj most, mondta a lány Lecsónak. Hagyj, holnap majd megbeszéljük. Aztán elsírta magát. Lecsó a kezébe adott egy papírzsebkendőt, de a lány nem törölte meg a szemét. Látszott, Lecsó kérdez valamit, aztán választ sem várva megfordult, és elindult a lépcső felé.

Az utcán érték utol.

Az ember egy adott pont után belefárad a menekülésbe, gondolta. Feladja vagy szembeszáll. Elpazarolja minden erejét az életben maradásra, és vége lesz.

Lecsó a Wesselényi utcáig gyalogolt egyedül.

Ennyi, mondta lihegve, amikor utolérték. Nem bírom leszedni, feladom. Mindig be van lőve. Most elmegyek az apjához, és szólok neki. Nem tudja, de el fogja veszíteni a lányát, ha nem tesz valamit. Talán neki sikerül.

Lecsó erős, magas, vidám ember volt. Szerette a szakmáját, és mindenki becsülte azért, mert tehetséggel, szívvel és művészi alázattal dolgozott, holott nem tartotta magát művésznek, csak egyszerű világosítónak.

Vastag párát lihegett a körúti éjszakába. Aztán lassan megnyugodott. Hárman álltak a Wesselényi utcai patika előtt. Az utca üres volt, mint egy használt fecskendő.

Na, megyek, urak, mondta, és kezét bélelt kabátja zsebébe dugta. Tempós léptekkel elindult a Horizont mozi felé.

Épp akkor érkezett a Blaha Lujza tér felől a hatos éjszakai busz, de Dorner és ő nem álltak be a megállóba a többiek közé. Dorner elővett egy csomag cigit, és a busznál gyülekező lányokat nézve elé tartotta.

Gyújtasz, kérdezte.

Bólintott, és elvett egy szálat.

Menjünk utána, mondta. Teljesen kivan.

A Barcsay utca sarkáról látták, hogy pár férfi álldogál a Gong presszó előtt. Fekete szövetkabátban voltak, és hangosan beszélgettek. Az egyikőjük kiszúrhatta Lecsót, mert távolabb lépett a társaitól a járdaszéli telefonfülkék felé.

Ebből baj lesz, mondta Dorner, és futni kezdett a presszó irányába.

Lecsó épp akkor ért oda. A Blaha Lujza tér felé nézett, kezében frissen meggyújtott cigaretta parázslott.

A telefonfülkénél álló férfi Lecsó elé ugrott, és azt üvöltötte, hogy megvagy, te mocskos csaló.

Elkaptunk, meghalsz, köcsög, kiáltotta a férfi, és kabátja zsebéből előrántott egy kést. Minket te nem baszol át!

Lecsó megtorpant, és a kezeit maga elé tartotta.

Nem én vagyok, nem én, kiabálta, biztos nem engem kerestek!

A férfi mellbe szúrta. Lecsó összegörnyedt, és a férfire borult, aki még vagy háromszor a gyomrába, mellkasába döfött. A többiek közelebb mentek, és valamit mondtak a társuknak, aki a gyomrából kihúzva a kést ellökte magától Lecsót.

Az éjszakai már elment. Nem volt szemtanú. Dorner berántotta őt egy hirdetőoszlop mögé a fényképész bolt előtt. Kurva életbe, mondta lihegve. A kurva életbe!

Lecsó a földre zuhant.

Hallották, ahogy a férfiak egymással kiabálnak. Az egyikőjük talán rácsapott a telefonfülkére, mert éles döngés szakította be a csendet. Aztán lépések hallatszottak, és messze felvijjogott egy autóriasztó.

Mire kibújtak az oszlop mögül már csak Lecsó teste hevert a földön. Megrándult, ökölbe szorította a kezét, és a telefonfülkébe kapaszkodva lassan felállt.

Segítség, mondta. Aztán úgy maradt, az üvegre dőlve.

Amikor odaértek, már alig volt benne élet.

Beugrott a fülkébe, és bedobott egy húszast. Hívta a mentőket. Dorner átkarolta Lecsót, és lassan a földre eresztette. Egészen fehér volt már, és bugyborékolva tört elő szájából a vér.

Nem értem, mondta Lecsó kásásan, halkan. Nem értem. Kik voltak ezek? Beszélnem kell az apjával… beszélnem kell Tünde miatt.

Nem volt a tekintetében halálfélelem. Sem a legyőzöttek belenyugvása. Véres kezével beletúrt fekete hajába, és úgy nézett rájuk, mint egy gyerek, akinek csak el kell magyarázni egy egyenletet. Bután pislogott, és minduntalan megpróbált felállni. Úgy kellett visszatartani.

Nem értette, és talán ez tartotta életben, amíg a mentő kéken villogva megérkezett.

Motorolajszag csapta meg az orrát, és némi átható mandarin. Fahrenheit parfüm, gondolta. A vért nem is érezte már.

A megálló lassan újra megtelt fiatalokkal. Fél óra múlva alig lehetett a rendőrség által kifeszített szalagon kívül tartani a kíváncsiskodókat. Mire a helyszínelés elkezdődött, már a járt a négyes-hatos is.

A Művész Cukrászdába nyitásra értek oda. Remegtek az idegességtől. Az Andrássy úton már elég sokan jártak reggel nyolc óra körül. A közeli irodák, üzletek alkalmazottai. Mint egy hőmérő higanyszála, fémesen fénylett a beton az Opera előtt. Bementek a Művészbe, lemosták a vért a kezükről, és kértek egy-egy konyakot. A felszolgálónő lerakta a két italt, és megkérdezte, kérnek-e még valamit. Nem válaszoltak. Dorner rágyújtott, és a tükörképére fújta a füstöt.

Amikor letették végre a seggük a zöld bársonykárpitra, akkor szólalt meg Mozarttól a Requiem.

Oda hívott taxit, miután megitták a konyakot.

Az éjjel-nappali hot-dogosnál kiszállt a kocsiból, a gimnázium előtt. Vett egy almalét meg egy fasírtos szendvicset, és fülében a Dies irae süvöltésével elindult, hogy megtegye azt a felfoghatatlanul hosszú háromszáz métert, ami a házig hátravan. Alig tett meg száz métert, amikor észrevette a galambot a héja karmai között.

Arra gondolt, hogy van úgy, hogy az embernek hagynia kellene a csaját belőve megdögleni.

 

(Csikós Attila 1969-ben született Szombathelyen. Most a fővárosban él.)


 

Főoldal

 

2021. november 01.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Márton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái Mesterházy Balázs: Mediterráneum-jegyzetek
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png