Új rovatot indít a Bárkaonline Hajóhíd címmel. Elsősorban fiatal, rendszeresen még nem publikáló szerzők színvonalas prózaműveit fogjuk közzétenni, hogy az azt megelőző közös munka tapasztalatai által lehetőséget kínáljunk nekik a továbbfejlődésre, a szerkesztés folyamatának megismerésére. Ezáltal bekapcsoljuk őket folyóiratunk műhelymunkájába is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a legjobbakat később rendszeresen publikáló szerzőink között tudhassuk.
A rövidprózákat, novellákat, ritkábban elbeszéléseket kéthetente olvashatják az érdeklődők.
Zakály Viktória
Pilinszky
Csüggedten hajtotta le a fejét. Még a fele sem telt le a huszonnégy órás műszaknak, de már annyi esetet látott ma el, mint korábban kettő alatt. Mindenki félt, mindenki segítséget kért. És a félelem jobban terjed minden vírusnál. Sokszor látta már a halált közelről, de ez a halál más volt. Megmagyarázhatatlan, gyors és telhetetlen. Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy egyedül maradunk benne. Mert valaminek lennie kell, az nem lehet, hogy egy élet végén nincs más, mint a sötét csönd. A mentőautó visszapillantó tükrén himbálózó rózsafüzérre nézett, most hosszabban, mint szokott, pedig még az előző eset adminisztrációja is érintetlenül hevert az ölében. De majd a műszak végén, most újra hívást kaptak.
– Idős férfi. Magányosan él. A szomszédok hívtak, mert már napok óta nem látták mozgolódni – hallatszódott a rádión.
– Indul a 412-es – szólt vissza, majd a padlóra süllyesztette a papírokat. Később kitölti.
Az omladozó vakulatú ház előtt már várták őket a szomszédok, két idős néni, az egyik köntösben és papucsban volt, de ahogy ez lenni szokott, megjelentek az ablakban és a járdán is a bámészkodók. Felvette a kabátját és a maszkot, majd kinyitotta a mentő nehéz ajtaját.
– Én szóltam maguknak, kedveském – szólt a másik idős hölgy. Most látta csak, hogy a köntösben levő kicsit zavartnak tűnik. Téves riasztás vagy megint fontoskodó szomszédok? – Az öreg már napok óta nem jött ki. Aggódtunk.
– Van esetleg családtag, aki jár hozzá? Akit fel lehetne hívni? Próbáltak kopogni? – tette fel a szokásos kérdéseket, amíg felhúzta a gumikesztyűjét, és fél szemmel ösztönösen még mindig a köntösös nénit bámulta.
– Hát, hogyne kopogtam volna, de semmi válasz – kérte ki magának. – Családja meg nincs, úgy tudom. Járni nem szokott ide senki.
– Nem lehet, hogy elköltözött, vagy kórházban van? – kérdezte újra, de az idős nő felháborodva folytatta.
– Ez egy kis lakóközösség, itt mindenki tud mindenkiről – aztán közelebb ment a mentőtiszthez. – Amúgy meg nyitva van az egyik ablaka. Nem hagyta volna így télidőben, ha elment volna itthonról.
Elmosolyodott a naivitáson, majd intett a kollégájának, hogy felmegy a harmadikra. Amikor ilyen esetekhez hívták ki, fel volt rá készülve, hogy bármi lehet a vége. Egy unatkozó, sokat fontoskodó szomszéd vagy éppen beszámíthatatlan labilis elme, esetleg valódi eset, netalántán már hetek óta megtörtént elhalálozás, bár szagról még szó sem volt. Az érződne már a lépcsőházban is.
Felment a harmadikra, lassan, mert a két idős hölgy nem tudta úgy már a tempót, mint ő, addig is hallgatta őket, és közben sietett volna, de nem lehetett. Aztán rámutattak az ajtóra, ő pedig az alatta levő fehér és piros kockás kerámiáktól zsizsegő emeletre lenézve még mindig a köntösös hölgyért aggódott, aki dudorászva nyitogatta a köntösét, és észre sem vette, hogy elhagyta az egyik habszivacs, több számmal nagyobb férfipapucsát. Hamarosan hozzá is, gondolta. Az ajtó előtt állva már éppen lendült volna a keze a kopogásra, amikor meglátta a névtáblát.
Talpanicz Emil. Oklev magyar-orosz tan. Ez utóbbi persze nem volt kiírva az ajtóra, hanem az érettségi tablóképükre, és felette egy szigorú tekintetű, hetyke bajszú tanár. Talpramagyar – így gúnyolták a Dimitrov ipariban, ahova járt. Mikor is volt már? Nemrég volt a harmincéves találkozójuk, igaz, nem ment el. Éppen szolgálatban volt aznap.
Most még leszólhatna a kollégájának, hogy jöjjön fel, és menjen be ő. Most még hívhatna egy másik kocsit, és érintettség révén nemet mondhatna. De hát csak az osztályfőnöke volt néhány évig. Nem családtag vagy ilyesmi, rázta meg a fejét, és a keze újra kopogásra lendült. Az ajtó faerezetének és a fém névtáblának a kusza mintái közé befurakodtak a képek, amelyeket nehéz lett volna figyelmen kívül hagynia. A felső-somogyi biciklitúra, a kijózanító tanítói pofonok és a két osztályfőnöki intő mellett az unalomig ismételt gruppa k uroku gotova, a csoport készen áll a munkára, mint a hetes jelentésének egyik legfontosabb része oroszóra előtt. Ő is sokszor mondta. Talán csak véletlen névegyezés. Emlékszik még a szerenádra. Nagy családi háznál voltak. Még egy ujjnyi bort is kaptak.
A kopogásra valami dörmögés felelt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem kell szólnia a járőröknek. Még egyszer kopogott, de már nem felelt senki.
– Mentős vagyok, jól vannak odabenn? – nem tudhatja, hányan és kik vannak. Újabb dörmögés és egy csattanás. Megfeszült minden idegszála a vastag kabát alatt.
– Tanár úr, jól van? – szaladt ki a száján.
Csend volt a válasz.
– Gergő vagyok, tanár úr. Toma Gergely a 89-es évfolyamból.
Újabb csend, semmi válasz. Már éppen fordult volna vissza, amikor fordult a kulcs a zárban.
– Mit akar? – nyílt résnyire az ajtó, és istentelenül büdös áramlott ki vele együtt. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt, próbálta visszatartani az öklendezést. Az ajtó résében egy aprócska, simára borotvált arcú férfi állt, lehetett vagy ötven kiló, és kétségtelenül ellátásra szorult. Ahogy ennek a gondolatának a végére ért, az idős férfi megtántorodott és elesett. Tágasra nyitotta az ajtót, és a hüledező szomszédasszonyok szeme előtt rutinszerűen kigombolta a férfi köntösét. Nem tudta nem észrevenni közben a lakás elhanyagoltságát, a rendetlenséget és az émelyítő ammóniaszagot. Ez most más volt. Az életjelek pozitívak voltak, de a szívverés gyengült. Előkapta a táskáját, és beadta az első adagot. Még kettő ilyet tud adni.
Telefonált a kollégájának, aki felsietett az ággyal, és rögzítették az idős férfit, majd levitték a harmadikról. Amikor betették a mentőbe az ágyra a kíváncsiskodók szeme előtt, már más is látta, hogy a férfi kibomlott köntöse alatt nincsen ruha. Betakarta egy melegen tartó fóliával. Senki sem érdemli meg, hogy így lássák. Beült mellé, amíg a társa intézkedett. A mentőautó éles fényében már jól látta az arcát a lakás beteges sötétje után. Talpramagyar volt az. Vagy legalábbis a romjai.
– Először a felesége halt meg, aztán az egyetlen fia is. Beleőrült szerencsétlen ember – hallotta az egy pillanatra kinyíló, majd becsukódó ajtóból a szomszédok diskurzusát.
– Stabil? – kérdezte a kollégája.
– Indulhatunk – biccentett. – Gyorsan.
– Tanár úr – rázta meg a kezét. – Magánál van? El tudja mondani nekem a nevét?
Az idős férfi nem felelt, pedig magánál volt.
– Hát a címét? Vagy hogy hány éves? Milyen évet írunk?
Semmi válasz továbbra sem. Lassuló szívverés. Eljött a második injekció ideje. Már csak néhány perc, ki kell tartania.
Eszébe jutott, amikor utoljára beszéltek. Az érettségi utáni nyáron volt. Nem vették fel a Műegyetemre. Taknyosra zokogta magát, majd elsietett a tanár úrhoz, hogy ő most világgá megy. A tanár, aki éppen kertészkedett, kiment a kertkapuhoz, mikor meglátta a szétbőgött fejét.
– Gergely, maga sosem lehetett volna gépészmérnök – dörmögte a bajsza alatt. – Magának olyan munka kell, aminek azonnal van látszata. Na, eriggyen haza. Hagyja ezt az őrültséget. Menjen el katonának. Aztán utána döntsön arról, mi akar lenni.
Igaza volt, gondolta. A sorkatonaság alatt szeretett bele a betegápolásba. Itt azonnal látta a munkája eredményét.
– Nincs magánál? Megálljak? Újraélesztünk? – kérdezte a társa vezetés közben hátrapillantva.
Újra szólongatta. Semmi válasz. Ekkor eszébe jutott valami. Valahonnan a ködből és sötétből meghallotta a saját hangját.
– Mert elhagyatnak akkor mindenek – mondta lassan.
A társa csodálkozó tekintetét látta a himbálózó rózsafüzér feletti tükörben, de csak folytatta, mintegy lassan, akár egy imádságot. Hiszen valahol az is volt.
– Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt – szavalta Pilinszky Apokrifjét, amelyet a tanár úrtól tanultak és ami sokszor lendítette át élete nehéz pillanatain. Beleremegett a szája az utolsó sorokba, nem tudta folytatni.
– De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével… – folytatta az idős tanár elhaló hangon, és csak az érthette, aki maga is tudta a sorokat kívülről.
Felnevetett könnyes szemmel. Pilinszky! Hát emlékszik! Hogyne emlékezne!
De nem volt szükség a harmadik injekcióra. A görbe vonal kisimult, tiszta és egyszerű lett, mint az éjszaka. Ennyi volt csak a fény. Már csak a halált tudta megállapítani, ami utolérte a robogó mentőautót, és felkapaszkodott rá.
– Gruppa k uroku gotova – mondta végezetül, és lezárta a napfény felé forduló nyitott szemeket.
(Zakály Viktória 1985-ben született Zalaegerszegen, jelenleg is itt él. Portréit Máté Péter készítette.)
