Elek Tibor
Lokálisból univerzális*
Köszönet, hála, ez lehet az első két szó részemről, köszönet és hála mindazoknak, akik érdemesnek tartottak erre a kitüntető díjra és mindazoknak, akik ezt a két szép napot megszervezték, megrendezték A. Szabó Magdától Hadnagy Jolánig és társaikig.
Egy szakmai jellegű díj rangját jórészt azok biztosítják, akik korábban már megkapták. Ezért is nagyon megtisztelő, hogy a kuratórium engem is méltónak talált rá, s így az elmúlt harminckét év alatt Tamási Áron-díjat megkapó erdélyi és magyarországi művészemberek, irodalmárok hosszú sora hozzám is elért. Tompa Miklóstól, Dávid Gyulától indulva, Görömbei Andráson, Bertha Zoltánon, Szakolczay Lajoson, Márkus Bélán, a Tamásiról monográfiát is író Sipos Lajoson és még sok mindenki máson át. S azért talán még megtisztelőbb, mert kimondottan Tamási Áronról én eddig nem írtam, az irodalomtörténészi, kritikusi munkáim jórészt csak az elmúlt évtizedek összmagyar irodalmára koncentrálódtak, s azon belül hangsúlyosan Erdély elmúlt évtizedekbeli magyar irodalmára, amint az jól látható a nemrég megjelent Szerelmem, Erdély című kötetemből is, melyet tegnap előtt Székelyudvarhelyen, tegnap itt, Farkaslakán volt szerencsém bemutatni.
Ugyanakkor természetesen van véleményem Tamási Áron művészetéről, munkásságáról, ha nem is túl eredeti, például, azt, amit itt, most hangsúlyozni szeretnék, jeles Tamási-kutatók nálam avatottabban és alaposabban megfogalmazták már.
Köztudott, hogy Tamási Áron a székelység környezetét, életét, nyelvét, gondolkodásmódját, képzeletvilágát hozta a magyar irodalomba.Ez nem csak a Bölcső és bagoly a Szülőföldem című könyveiből és más önéletrajzi jellegű szövegeiből nyilvánvaló, hanem a fikciós szépirodalmi műveiből is. Novelláiban, kezdve a csodálatos Lélekindulás kötettől, regényeiben (az Ábelben, a Jégtörő Mátyásban és társaikban), színpadi játékaiban (például a Gyulai Várszínházban idén nyáron bemutatott öt darabban, a Vitéz lélekben, az Énekes madárban, a Tündöklő Jeromosban, Boldog nyárfalevélben, az Ördögölő Józsiásban, de a többiben is), tehát a fikciós szépirodalmi műveiben a székely sors ugyanakkor a valóság, a mítosz és képzelet egységében az emberlét vizsgálatának terepévé vált. Nem véletlenül, hiszen Tamási tudatosan a „székelység emberi követe” kívánt lenni. A valóságot a népköltészet, a mítoszok révén kitágító és az emberi létezés örök drámájáig ívelő világképet alkotott. Valóságot és képzeletet, földet és mennyet, tündéri, mágikus varázslattal, ősiséget és modernséget, a bartóki modell szerint egybejátszató művészetet hozott létre. Természet és ember, ég és föld, test és lélek, egyén és közösség, magyar és egyetemes összhangját, vagy legalábbis annak kívánatos voltát felmutató világot teremtett. Magyarként élni és emberül munkálni – ahogy néhány perccel ezelőtt hallottuk a templomban a Szirom és Boly című művéből idézve. Születésével Farkaslakán, Székelyföldön, Erdélyben, Magyarországon kapott egy világot, amiből ő a tehetsége révén teremtett egy másikat, s igaza van, valóban ez a legnagyobb dolog, világot teremteni. Azaz a provinciát, ezt a szűkebb-tágabb vidéket, amely ma is körbe vesz bennünket, a maga szépírói eszközeivel, költészettel, színes fantáziával, nyelvi varázslattal, humorral, játékkal, mondhatni székely furfanggal univerzálissá, egyetemes érvényűvé tette.
S ezt már a legjobb kortársai is felismerték, például Illyés Gyula szerint „Garcia Lorcához hasonlóan fejezte ki egy nép életérzését”, s nem véletlenül nevezte Németh László is „székely Homérosz”-nak.
A mai napon csupán erre, a lokálisból univerzális világteremtés nagyszerűségére, Tamási Áron művészetében a székely, a magyar és az általános emberi együtt létezésére szerettem volna felhívni a figyelmet. Ezért engedjék meg, tisztelt Ünneplők, hogy ezúttal ne az egyébként méltán oly sokat idézett, a létezésünk értelmét az otthonra találásban megjelölő mondásával zárjam emlékeztetőmet, hanem egy másik, kevésbé ismert és idézett gondolatát ajánljam a figyelmükbe, mely szerint, aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
*A Tamási Áron-díj átvételekor, 2022. 09. 18-án Farkaslakán, Tamási Áron szülőházánál elmondott köszönő beszéd.
