A hét Bárka-kérdése
A legújabb irodalomtörténeti kutatások és közlések, sikerkönyvek nyomán kiváló klasszikusaink magánélete, szerelmi bonyodalmai „közkinccsé” váltak. S persze: számos kérdés felvetőivé is. (2.)
Zalán Tibor,
költő, író, dramaturg, egyetemi tanár
A legújabb irodalomtörténeti kutatások és közlések, sikerkönyvek nyomán kiváló klasszikusaink magánélete, szerelmi bonyodalmai „közkinccsé” váltak. Mi erről Önnek a véleménye?
Mélységesen hidegen hagynak ezek az irodalmi „valamik”, nem tekintem őket közkincseknek, és nem fogom elolvasni egyiket sem. Csak olcsó és hányingert keltő piaci fogások számomra, néhány ember (és kiadó) el akarja magát adni ezekkel, mert már mást nem tudnak kitalálni, és – nevesíteni akarja magát még néhány nem eléggé nevesített ember; a szponzor meg meg akar gazdagodni más hullájának az újraszabásán. Hányok ettől. Az emberi létezésben, különösképp a nagyon is hétköznapi, nem pejoratív értelemben használt szürke létezésben, van valami sajtkukac-szerű nyugtalanság. Beleásni magad a más életébe, belerágódni, tanúja lenni olyan dolgoknak, amelyeknek egyébként nem lehetnél, mint kukac, mert nem tudsz azoknak a köröknek a közelébe férkőzni, amelyek téged nagyon érdekelnek. Szoktam mondani, nem akarok sem más konyhájába, sem más hálószobájába belelátni. Itt hagymahéjak vannak szétszórva, amott meg könnyek és fal felé fordulások, és eldobált óvszerek a teraszon. Irtózom az ilyesmitől… Hollywood – negyedosztályra leszállítva. Avagy – a velejéig romlott celebvilág „irodalmiasítva”…
(Bocs… Egy régi történet jut eszembe. Megboldogult Deme professzor, ki nyelvészetet tanított Szegeden, az egyetemen, történetesen nekem is, egy leendő nagy írónak készülő kölyköt vizsgáztatott. Aki, történetesen, nem tudott semmit. Faggatózott a kiváló ember és jeles tudós pénzről, családról, utazásról, mindenről, ami közbe jöhetett Ferencünk betlizéséhez, hogy valamilyen közös ügyet találjanak a kínos helyzet megoldására. De a jelölt makacsul hallgatott. Akkor Deme professzor eljutott a végső kérdésig. Valami gond van a magánéletében, Ferenc, függesztette barna szemeit a hosszú hajú, lógó ingű Temesi Ferencre, mert róla van szó. És akkor Temesi kimondta élete sok jó mondatának az egyik legjobbikát: professzor úr, az író magánélete nem tartozik az olvasóra. Deme hosszasan bámult az akkor még vékony és csupa-ideg arcra, majd szótlanul maga elé vette az indexet, és beleírt egy hatalmas egyest.)
Szívesen olvasna hasonlókat kortárs szerzőkről is?
Nem olvasnék sem szívesen, sem kényszerből, még a gondolattól is borsózik a hátam. Nem érdekelne – ahogy ma sem érdekel – ki kinek a szeretője, halottja, kitartottja, futtatottja ,megzsaroltja, megkívántja, elhagyottja, múzsája vagy undora tárgya… Olyan kicsinyes dolgok ezek; és én még mindig aljasnak is magamra nézve megszégyenítőnek tartom a mások hálószobájában kurkászást. A kortárs szerzők maguk hencegik el kocsmáikban létező vagy nem létező szerelmi történeteiket egymásnak, másoknak, a műveikben – legyen ennyi elég. Én is átéltem már egy-két tragédiát barátaim, közelebbi-távolabbi ismerőseim életében, de ezek nem kerültek, és remélem, nem kerülnek soha nyilvánosságra. A nyilvánosságra, ismétlem, csak a mű tartozik. És nem a művet létrehozó szenvedés vagy gyönyör, vagy…
Mit szólna ahhoz, ha Önről is nyilvánosságra hoznának magánéleti információkat?
Hánynék vagy perelnék. Nézze, minden ember élete teli van sebbel, sebesüléssel, kapott vagy okozott vérzésekkel. Mert nem szentnek, hanem embernek születtünk, teli vagyunk gyarlósággal, kísértések környékeznek meg bennünket, föladjuk, gyakran eladjuk magunkat, egymást, egymásnak. Ezen csámcsogni ízléstelen és erkölcstelen. Egyetlen esetben látom értelmét – és erkölcsi felhatalmazottságát – annak, ha egy irodalomtörténész (a bulvárírókról nem beszélek, mert ők végképp nem tartoznak az irodalom egyébként egyre kevésbé fölkent és magas köreihez) az író magánéletével foglalkozzék, ha az hozzásegít a mű megértéséhez, vagy értelmezhetőségéhez. De ebben az esetben sincs joga senkinek magánéleti titkokat, bűnöket, gyarlóságokat és gyengeségeket kiadnia a szakembernek. Minden valamennyire is tehetséges író megírja azt, amit, vagy akit, nem lehet magában tartania. A többi pedig – csak irodalom. Becsüljük meg azokat, akik megbecsülnek bennünket a bizalmukkal, szeretetükkel, akár szerelmükkel, és ne bocsássuk őket áruba csak azért, hogy a könyvpiacon lehessen csámcsogni azok életén, akik abba, nagyon is gyakran, belehalnak. Volt már erre számtalan példa, és még, attól félek, akad is.
