E heti kérdésünk: Milyen kortárs irodalmi alkotásra emlékszik, mely verseket, prózákat tudná ajánlani látogatóink számára, ha adventi, karácsonyi ünnepkörre gondol, és miért?
Tarján Tamás,
irodalomtörténész, egyetemi tanár, színikritikus, dramaturg
Tű-levél
A karácsonyi ajándék, melyet az irodalmár kaphat, a körkérdés. Igyekszem az emlékezés és mai gondolataim szalagjával átkötni, s köszönettel küldeni válaszomat.
A „kortárs irodalom” sokáig az volt, tudatom mélyén ma is az, amit legkevésbé sem az irodalomnak elkötelezett szüleim helyeztek a fa alá. Dékány András, Száva István – A szirakuzai óriás című Arkhimédész-regény ma is megvan –, az első (idegenkedve fogadott) Passuthok: e könyvek jelentették az ajándékot. Nosztalgia nélkül emlékezem, de máig feltámadó aggodalommal: csak meg ne gyulladjanak a könyvek! Mert 1950-ben az apai kéz által seprűnyélből és fenyőgallyakból összedrótozott „fácska” (nem lévén akkor más) lángra lobbant a gyertyáktól. Négy hirtelen bevizezett, rádobott törülköző oltotta el. Fénykép őrzi riadt tekintetemet; másfél éves voltam, a tűzesetről persze csak elmesélésből értesültem. Hiába tákolt azután apám tizenegy izzóból álló füzért (24-én este mintha sohasem akart volna fényre kapni, néha nyolcig, kilencig viaskodtunk vele – de amikor mentőövként került egyszer a fánkra, már 2000 után, öregecskén is felpislákolt), a tűz-szorongás elkísérte karácsonyaimat.
Később magam vettem magamnak ajándékkönyveimet, rokonaim csomagolták be, s úgy nyújtották át mosolyogva, mintha egyikünk sem gyanítana semmit. A család nem bírálta választásaimat. Eltérő ízlésük nem ébresztette fel kíváncsiságukat e művek iránt. Szeretettel adták – rám hagyták –, amit a nevükben büszke örömmel vásároltam magamnak. Nem irodalmi alkotás ugyan, de legféltettebb, legenyémebb, megőrzött karácsonyi (ön-)ajándékkönyvem (itt van a kezemben most is) Nemeskürty István tollából A filmművészet nagykorúsága (1966). Filmrendező-portrék. Szentestéig szándékosan nem olvastam bele; 25-én már magamat is leendő nagy filmrendezőnek éreztem. Vajon nyolcvannyolc éves édesanyám (Kismami), az áldott kezű ajándékozó emlékszik-e még hajdani túláradó örömömre? Megkérdezem. Köszvényes ujjaival nehezen veti már a betűket, sokkal lassabban, mint ahogy élénk szelleme, lelke az ünnep közeledtével ma is örömbe lábad, tizenegy éves unokájának mégis megírta már a karácsonyi jókívánságos kartont, egy könyv mellé (alighanem a Sándor Mátyás lesz az).
Vigyáznom kell, ne sodorjon el a múltidéző lendület, mert nem mondanék igazat. Szoktam ugyan könyvet ajándékozni, és örvendek, ha nekem könyvet hoz a Jézuska, azonban – szerencsémre – a könyv hétköznapi, majdhogynem mindennapi életesemény, tárgy lett felnőtt évtizedeimben. Minden könyv ajándék, az egész esztendő folyamán, mindmáig. Nincs is másom, mint a könyveim. Nem túl sok: nyolcezer körül. Meg a CD-im (klasszikus komolyzenéből hétszáz, modernből hatszáz: őket befogadták maguk közé a könyvek). Akadt esztendő, amelyben kétezer új könyv futott át a kezeim között – ajándék, tiszteletpéldány, recenziós példány, baráti küldemény, vásárolt, talált és egyéb tomusz –, legalább a felét el is olvastam. Karácsonykor tehát minden más nagyobb meglepetés, mint a könyv. Jómagam csak akkor választok ajándékul könyvet szeretteimnek, ha annak erősen személyes mondandója van a megajándékozott számára. Öcsémnek várostörténetet (Budapest), egyik barátomnak tizenkilencedik századi ritkaságot, a másiknak dedikált érdekességet, ha kedvez az antikváriumi állomány, a harmadiknak sport-unikumokat. Páromnak Rilkét, Rilkét, Rilkét.
Szaporodnak a betűk a könyvekről, karácsonyról – de a kérdés a kortárs irodalomra vonatkozott. Ljudmila Ulickaja friss novelláskötete (A mi Urunk népe) azzal lepett meg, vágott mellbe – még a november eleji olvasáskor –, hogy két kőkemény, karácsonytalan karácsonyi elbeszéléssel indul. Nem sorolhatom magam az írónő elfogult rajongói közé, orosz szakosként az egyetemen más oroszhoz szoktam, e két szöveg miatt mégis örömmel látnám minél több karácsonyfa alatt a gyűjteményt.
Karácsonyos szövegemlékeimnek se szeri, se száma. Az elénekelt karácsonyi csend Páskándi Géza drámája, a Vendégség befejező jelenetében. Páskándi majdnem két évtizeddel a halála után is: kortársunk. Az Erdélyi triptichont felütve újraolvasom a lapok közé zárt, ezer javításos hosszú levelét, amelyben a helyes olvasástól a karácsony igaz megéléséig mindenről ad tanácsot (1980 tájt, ötvenhez közeledő író a harmincéves „süvölvénynek”). Nem nyughat a polcon a Nagy László-összes: A karácsonyfás ember; Karácsony, fekete glória. Dramaturg-emlékeim feltámasztják Sütő András színjátékát (Advent a Hargitán), s a mozdulatot, ahogy a darab emlékezéslogikája szerint Sinkovits Imre a Nemzeti színpadán egy este abban az egy szertartásban húsznál többször díszítette fel almával, dióval a várakozás örökzöldjét. S hogy a tegnapi kortársak mellől a kortárs-kortársak se hiányozzanak: Tandori Dezső karácsony-árvaságait és fonák újév-ujjongásait, a forma zsákjába elrejtett verseit olvasom, Ágh Istvánt, Kemény Istvánt, Géczi Jánost, Háy Jánost, Istvánokat, Jánosokat, másokat, Szilágyi Ákost, Nógrádi Gábort, kuncogva Lázáry René Sándort és Tsúszó Sándort is. S megint Tandorit, a Karácsonyos helyek balladáját, a télben-is-nyár, az egész-év-karácsonyt: „…Ráemlékszünk, mint s hova vártak / uzsonnával, borral, ebéddel, / vagy egy sziget tárul a nyárnak / szétkószálható idejével: / most ott is lentebb száll a nap, / akár az ily emlékezet; / mit átrendez egy alkonyat – ! / – karácsonyos helyek”.
Karácsonyi verse, novellája minden írónak van, még akkor is, ha nem is sejti: írt ilyet.
