A hét Bárka-kérdése
E heti kérdésünk: Mi volt az elmúlt évben a legemlékezetesebb színházi élménye?
Banner Zoltán
művészeti író, költő, előadóművész
Ennek az évnek a legnagyobb élménye számomra az a Madách-maraton volt, amelyet a Békés megyei középiskolás diákok adtak elő – és minden színben más Ádám, Éva és Lucifer lépett színre. Ennek az élménynek tulajdonképpen három indoklása van. Az első az én Madách-kultuszom, az, hogy nemcsak egyszerűen visszafelé, hanem előre is megírja az emberiség történetét. Orwell 1984-e smafu Az ember tragédiájához képest. Könnyű volt a század közepétől még 50 évet előre látni, de száz évről korábbról kétszáz évre előre megjósolni mindent – az volt a nagy teljesítmény! Tulajdonképp már költői túlzás, de állítom, hogy Magyarországon nem szabadna addig érettségi diplomát adni, amíg minden fiatal el nem olvasta Az ember tragédiáját.
A második forrás, hogy a magyar színjátszás is diákszínjátszással kezdődött. És hát ez az idei középiskolás Madách-maraton szinte erre emlékeztetett, és ugyanakkor arra kellene kötelezzen, hogy minden évben egy nagy klasszikus magyar színpadi mű a diákok ilyenszerű előadásában kerüljön bemutatásra. De ehhez kapcsolódik még egy személyesebb emlék is: az, hogy én is diákszínjátszó voltam, az elemitől a középiskolán át az egyetemig.
A harmadik magyarázat, számomra a színházművészet mindenfajta fejlődése, megújulása mellett és ellenére a színház legfőbb feladata a nyelvművelés. Olyan tiszta, őszinte dikcióval, ahogy ezt a Jókai Színházban hallottuk a gyerekektől.
Fried István,
irodalomtörténész, professzor
Az első legyen egy furcsa megállapítás: nyáron voltam Bécsben, ott nyári esténként, a Rathaus Platz előtti nagy kivetítőn lehet a legkiválóbb opera, hangverseny, és színházi előadásokat látni felvételről. Az egyik osztrák nyári fesztiválról a Csárdáskirálynőt közvetítették, méghozzá nem a „vonalas”, hanem az eredeti változatot. A rendezés arra törekedett, hogy revüsítse az operettet, sok tánccal, öniróniával, ironikus-nosztalgikus emlékezéssel a Monarchiára, hiszen az operett 1915-ben, a világháború első évében született. Valójában eljátszották a táncot a kitörő vulkánon. A gondtalan idők katonai behívója félelmetessé változott. Az operett végén a szereplők a tábornokot otthagyják, és egy hajón elindulnak Hollywood-ba. Ezen kívül a Metropolitan opera felvételről megnézett Wagner-előadásai visszhangzanak mind a mai napig bennem.
Vámos Miklós,
író
Szégyellem, de már keveset járok színházba. Egyrészt a kisfiaim miatt, ritkán alkalmasak az esték. Másrészt a fáradság miatt, újabban sötétedéskor már nem vágyom elmenni hazulról. Harmadrészt, mert már annyi remek előadást láttam, nemcsak idehaza, hanem külföldön is, hogy túl magasra került a mérce.
Idén két lelkesítő élményben volt részem. Értelemszerűen nem említhetem a saját darabomat, a Marilyn Monroe csodálatos halála címűt, amelynek a közeli múltban volt a premierje – szerző nem ítélheti meg saját munkája színrevitelét. Pláne az olyan szerző, aki elég tárgyilagos önmagához, és inkább saját hibájának nyilvánítja azt, ami nem sikerült. (Mielőtt félreértenének: szerintem ez az előadás éppenséggel sikerült – de csitt.) Megjegyzem, hogy a hazai színház köreiben ennek az ellenkezője a szokás, bukás esetén a színész a rendezőt és az írót okolja, az író a színészt és a rendezőt, stb.
A két lelkesítő élmény közül az egyikhez valamicske közöm azért van, de csak éceszgéberként. Amikor az IBS színház vezetője voltam, olcsó produkciókat próbáltam kieszelni, melyek azonban mind művészi színvonalukban, mind értékükben – satöbb-satöbb. Ilyen alapon gondoltam, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter előadhatná a Romeó és Júliá-t. Meg is húztam számukra a darabot, úgy, hogy négy szereplőnél többet igénylő jelenetek ne maradjanak benne. Említett művészek húzódoztak. Majd ráálltak. Aztán előadták több százszor. Az IBS-ben és másutt is. Én legalább tíz év után mentem el a Centrál Színházba, a darabtemetésre. Eszter és Péter azt mondta, azért nem szándékoznak tovább játszani, mert ehhez azért már tényleg nem elég fiatalok. Hümmögök. Tévednek. Az előadás úgy megért, mint az aszú bor. De persze ők tudják. Egyszer mindennek vége szakad. Jó dolgoknak hamarább.
Nemrég láttam a Nemzetiben az Angyalok Amerikában-t. Ez a darab (voltaképpen két darab) az ősbemutatója idején óriási esemény volt, kisebbfajta politikai skandalum. A nyolcvanas évek vége táján még földindulást jelentettek a homoszexuális főszereplők egy olyan műben, amely nem vígjátéki elemként használta a nemi identitást. Ráadásul az egyik alakot az USA tényleges államügyészéről mintázták, valamelyes történeti hűséggel. Én a premier után kevéssel láttam New Yorkban, akkoriban arrafelé éltem.
A kinti vonatkozások a budapesti Nemzetiben már lényegtelenek. Az emberi drámák kerültek a középpontba. Rendezte egy világhírű amerikai (úgy tudom, román származású): Andrei Şerban. Főszerepben Alföldi, Kulka, Stohl, Udvaros. Fölkavaró. Állítom, jobb előadás, mint a kinti ősbemutató volt. Ráadásul Alföldi mintha a hattyúdalát adná elő azokon a deszkákon. Hosszú előadás – mint mondtam, egyet fizet, kettőt kap –, de megéri.
Végül egy megjegyzés, zárjelben. Az Egybesült Államokban bemutattak tőlem ezt-azt, többek között az Égszakadás, földindulás című darabomat. Hiszik-e vagy sem: Skyfall címmel. Most itt az új James Bond-film, ugyanezzel a címmel. Nagy szellemek, ha találkoznak? Vagy kicsik? Nevem Vámos, Miklós Vámos.
