A hét Bárka-kérdése
E heti kérdésünk:
Ha (élő) magyar szerző kaphatná a Nobel-díjat, Ön kinek adná? És miért?
Ács Margit, író, kritikus,
a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség elnökségi tagja
Nobel-díj?
Ki lehet kergetni a világból az olyan kérdésekkel, hogy „Ki a világ legjobb...?” – futballistája, cukrásza, hídépítője, zeneszerzője, Nobel-díjasa stb. Hiszen még azt is, hogy ki a világ legjobb sakkozója, csak szűk időhatárok között lehet meghatározni, világbajnokságtól világbajnokságig, pedig ők összesen hatvannégy négyzeten valósítják meg magukat, és egymás közt el is döntik a sorrendet. Azonban még a centire, másodpercre mérhető sportágak közül is a legtöbbnél bonyolultabb ez a feladat, nemhogy valódi életben. Gyerekeim kínoztak, unokáim kínoznak romantikus nagyotakarásuktól hajtva a fenti kérdéssel, mi tagadás, olykor még kiabálok is velük mérgemben.
A Nobel-díjjal jobb viszonyban vagyok ugyan, de berzenkedést ez is kivált belőlem. Egyáltalán, a díjak. Minden díjat odaítéltek már arra teljesen méltatlan személyeknek, és nem kapta meg számos kiváló elme vagy alkotó. A természettudományok Nobel-díjasairól elmondható, hogy kétségkívül valamely igen nagy eredményt mutattak fel, és teljességgel megérdemelték a kitüntetést. Feltehetőleg megérdemelte volna még jó néhány kutató velük egyidejűleg, de nem sérült az igazság az ő kiemelésükkel sem. Irodalomban viszont nagyobb a különbség az ilyen-olyan okból kitüntetettek alkotói súlya és a díjazásnál mellőzött óriások között. Számomra, és úgy hiszem, elég sokunk számára nem abszolút mérce az írói Nobel-díj. Az irodalmi marketing része, márpedig be kell látnunk, hogy civilizációnkban marketingnek lenni kell, el kell viselni. Sőt, néha hasznom is van a hangos hírverésből, például nem olvastam volna Herta Müllert, ha nem kap Nobel-díjat. Az ő díját utólag lelkesen megszavaztam én is.
Na de milyen szempontot tartsak most szem előtt, hogy a Bárka kérdésére válaszolhassak? A nagyvilágba illeszthető, internacionális jellegű témát, szemléletet magában foglaló művekben gondolkodjam-e, vagy a sajátosan magyart keressem, amely a nemzeti kultúrkincsünk nyomát, földrajzi-társadalmi ezotériáját hordozza? Boldogan konstatálom, hogy nincs a kettő között ellentmondás. Ha végigfutok gondolatban a Nobel-díjasokon, túlnyomó többségben olyan írókat látok, akik egy-egy népcsoport jellegzetes hírhozói, ezzel együtt, néha éppen ezért váltak a nagyvilág számára érdekessé. Különösen a prózairodalomban természetes a kötődés a megélt anyaghoz, a fölnevelő kultúrához, és nyilvánvaló, hogy ez a fajta „provincializmus” soha nem volt gátja az egyetemes érvényességnek. Így hát bátran választhatok a magas grémium helyébe képzelve magamat a magyar írók-költők közül is, akikkel szemben pedig már több mint hatvan éve fel-felhangzik a vád, hogy nem kapcsolódnak rá kellő mértékben a kultúra egyetemes folyamatainak áramkörére, túlságosan magyarok. Még költőink is „elmarasztalhatóak” voltak a nemzeti sorskérdésekben való elmerüléssel, a próza pedig végképpen eláshatta magát a posztmodernnek nevezett áramlat kivételével, amely végre szalonképesnek minősült Európában (bár a magyar irodalmi Nobel díjat nem ebből az irányzatból való szerző kapta végül is).
Azt azonban szem előtt kell tartanom, hogy nagymester legyen a választottam. Olyan író, akihez a nagyság képzete kapcsolódik. Csodálatos író lehet valaki, akinek a teremtett világa kertecske, legfeljebb liget, a nemzetközi porondra azonban nagyobb léptékű „világot” kell küldeni, minimum erdőrengeteget. S gondolni kell arra is, hogy ez a világ megteremthető legyen bárki képzeletében, ne kelljen hozzá történelmi, néprajzi, ki-kicsoda lexikon. Az én Nobel-díjasom: Szilágyi István. Regényei hatalmas, bárki képzeletében újraalkotható világaival, az emberi lét legnagyobb traumáira, bűnös és bűnhődő, áldozat és gyilkos voltunkra irányuló, önkínzó kérdéseivel, amelyek mégis a mi magyar idegzetünk, magyar múltunk burkát viselik. Nagy író.
Bartus Gyula, színművész,
Békéscsabai Jókai Színház
Hogy az élő magyar szerzők közül szerintem ki kaphatna irodalmi Nobel-díjat?... Ez nagyon nehéz kérdés... Már csak amiatt is, őszintén bevallom, hogy nem érzem magam kellően tájékozottnak a mai magyar irodalmi szerzők világában. Ugyanis a legtöbb ismeretem a Bárka irodalmi estjeihez köthető. Őszintén bevallom, nem vagyok eléggé tájékozott ahhoz, hogy határozott véleményt formáljak. Természetesen, eszembe jut Mészöly Miklós Volt egyszer egy közép-Európa című könyve. De sajnos, Mészöly Miklós 2001-ben meghalt... Eszembe jut, Székely János Dózsa című poémája vagy Caligula helytartója című drámája... Avagy Szabó Magda Régimódi története... De sajnos, Székely János 1992-ben meghalt, Szabó Magda pedig 2007-ben... Felszínes ismereteim miatt, bizonyára, most nagyon sok irodalmárt meg is bántok... Inkább leírom, hogy milyen mezsgye és irányvonal mentén (ha úgy tetszik, milyen költői hitvallás, irodalmi küldetéstudat láttán) tudnék igazán véleményt formálni. Hiszem Petőfit, aki A XIX. század költői című versében a következő “elvárással” biztatja költőtársait a Szabadságharcunk kitörése előtti évben:
„...Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd...”
Igazából az a véleményem a kortárs magyar irodalomról, ismételten hangsúlyozom, hogy a kevésnek mondható irodalmi ismereteim alapján mondom ezt, hogy legtöbbször csakis a sajátságos és egyedi élmény és érzésvilágát akarja kibeszélni magából a legtöbb irodalmár. Én szeretném, ha minél többen adnának hangot aggodalmuknak, jelen korunk emberi és mindenféle értékvesztéseinek! A rövid idejűre tervezett éltünknek! A pillanataink ki nem éltségének...Hogy minél többen keressék a még meg nem született, jövőbeni embertársaink megváltásának lehetőségét!... Hogy mi az, amit feltétlen, végre már, ki kellene okádnunk magunkból ahhoz, hogy igazán emberek lehessünk!! Szeretem a harcos költőket, írókat... De, hogy nekem is legyen, mégis javaslatom, tisztelettel teszek, két ajánlást is: Csoóri Sándor és Kányádi Sándor.
Mészáros Sándor, író, irodalomtörténész,
a Kalligram Kiadó főszerkesztője, a Szépírók Társaságának elnöke
Ebben a kérdésben ott van a szép naivitás: mi lenne, ha eltekinteténk a kontextustól? Azaz: kinek van reális esélye a magyar szerzők közül, hogy esetleg megkapja a Nobel-díjat? Vagyis kinek a műveit fordították le legalább két vagy három világnyelvre, és adták ki rangos kiadók? E kultúrák irodalmi recepciója hogyan fogadta és milyen újdonság-értéket tulajdonított neki?
Nem szaporítom tovább a kérdéseket. Pedig ezektől nem lehet eltekinteni. Pedig a magyar irodalom mesés válaszai az ún. világirodalmi értékeinktől gyakran így születtek, ilyen szép mesésen. Nos, jelenleg reális eséllyel két név említhető: Nádas Péter és Esterházy Péter.
Az én mesés jelöltem: Bodor Ádám.
De a Nobel-díj táncrendje alapján valószínűleg tíz évig aligha kapja meg magyar író még egyszer ezt a díjat.
Nincs mese: hosszan kell élni!
