Kiss László
KIKINDA SHORT
Szombat estére olyan vihar támad, hogy a föld alatti Marketban is érezni a robajt. Fölpakolva érkezünk az utolsó felolvasás alant már emlegetett helyszínére, mintha bevásárlásból, hiszen onnan. Beszorulunk a kultúrcentrumi alagsorba, mégis jobb, mint előző éjjel, az Uruguay-Ghána meccs után, kinn. Kevesebben hagyják el a helyüket, ha mégis, leginkább italért, ami pluszpont. Az úgyszintén említett Jelen, valamint a gyomorkeserűnek is pompás Pelinkovac a sztárpia.
Az utolsó est közönsége
Jár a levegő, kellemesen huzatos a helyiség. Utolsó kör, Srđjan minden fellépőt megkér, rukkoljon elő valami kultúrájára jellemzővel. Santiago barátunk énekel, bármikor felbukkanhat egy matador, örvendezés. Az angol Lewis Crofts Superman-mutatványa aligha nemzeti sajátosság, de röhög az osztály. Nota bene, tényleg. Kicsit ilyenek lettünk, afféle Megasztár-parafrázis, valóvilág-cucc; a búcsúkor is érződik jó volt látni, all the best, és hogy viszontlátás, mihamarabb.
Lewis Crofts angol író Superman-mutatványa
A meghasonlás állapotába jutottam. Ahogy ülök, kezemben a kézirattal, Máris szomszéd jut eszembe a Mézga Gézából, az ő megszorításokkal is zseniális bon mot-ját kölcsönvéve arra gondolok, ha még egyszer valahol fel kell olvasnom ezt a prózát, magamra engedem a gázt.
A bolgár Emanuil Vidinski és az osztrák Cornelia Travnicek
Útban Kikinda felé íródnak ezek a sorok, útban Kikinda felé rója őket, s vált át egyes szám harmadik személyre a tudósító. És, ami a 2010-es KIKINDA SHORT-ot illeti, marad is így, mindörökre.
Parti
negyedik nap
Túrós burekkal, és ami engem illet: rövid ellenkezés utáni joghurttal zárul a belgrádi éjszaka. Nem írhatom, hogy ébred a város, mert egész éjjel nagy volt a szája. Fél öt, huszonhat fok.
Belgrád I.
A belváros peremén találjuk meg a helyet, amit évekig lehet majd emlegetni. Undergroundnak nevezzük, talán mert az. Sötet van, és fasza a DJ. A Blow up egyik meglepetése a Massive Attack Karmacomaja, s ha figyelembe veszem, hogy délután az egyetemi könyvesbolt falára felszerelt hangszórók többek között Pearl Jam-et sugároztak a környéken korzózóknak, olyan, mintha otthon volnék, legalábbis nem ereszt a tulajdon zenei ízlés. Fokozva, a belgrádi Váci utcán sétálva rendre Faith No More-plakátokba botlom (még ha az újvidéki EXIT fesztivált reklámozzák is a világ legjobb rockzenekarával), de tényleg percekig nem jutottam szóhoz, amikor az itteni felolvasóest helyszínen óriásplakát tette bizonyossá: két nappal előtte ebben a művészeti palotában pusztított a Soulfly. A brazil legenda, Max Cavalera, és marcona bandája. A hely, ahol Max üvöltött, én meg felolvastam. Évekig lehet majd mesélni.
Belgrád II.
Utolsó tizenkét óránk. Tegnap éjjel, a meccs után lement az első belgrádi kör. A Max-látta kultúrcentrum udvarán zajlik a parti. Némileg csalódas, hogy ugyanazokat a szövegeket kell olvasnunk, mint Kikindán. Azzal nyugtatnak, más a közönség. Ez igaz, más, és kevesebb is. Valahányszor látjuk, csodalkozunk rajta, pedig nincs benne semmi különös - a kontraszt a hibás, ő tehet róla. Arról, hogy a nem tudom, milyen jelző illene ide, de kábé brutális kínalat óhatatlanul szerényebb létszamú közönséggel jár. Belgrádra egy kivetítő maradt, rajta szerb felirattal futnak a szövegek. Nagyon hiányzik az angol, az a csekély értelem, amit a fordítás láttán Kikindán kikevertem magamnak. S minthogy bolgárul nem tudok, a göröggel ugyancsak nehéz bármit kezdenem, a németből pedig egy-egy soványka kifejezést sikerül elcsípnem, marad az akusztikai jellegű l'art pour l'art nyelvélvezet.
Belgrád III.
Orsi furcsa helyzetbe kerül: akár én, ő is úgy tudta, másik prózával kell készülni a KIKINDA SHORT belgrádi felvonására. Novellát olvas, miközben a képernyőn a szerdán elővezetett rövidprózája látszik. Mást látnak, mást hallanak a derék szerb kultúrakedvelők, akik mostantól azt hihetik, magyar nyelven sokkal többet kell elmondani, hogy azt a keveset kifejezzük. Hogy nyelvünknek a bravúros sűrítés áldásából egy csipetnyi sem jutott.
Emanuil Vidinski bolgár író olvas fel a belgrádi helyszínen
Beszélgettem egy fekete fiúval, helyesebben, ő beszélt, és amikor én kerültem sorra, veregette a vállam, és biztatott. Gyönyörű neve van, Richard Earl Barbour. Nemesi felmenőkkel bír, egyébként San Fransisco-i, és szlavisztikát tanulni jött Zágrábba. Most épp Belgrádban, a haverok itt, de megfordult Szarajevóban is, Budapestből csak a repteret látta. Próbálom a focira terelni a szót, vébé van, de kiderül, nem érdekli a futball, atlétikázott. Gyönyörű neve van, és gyönyörűen ejti ki a magyar szót: gátfutás. Nem lehet gátfutásabban mondani. Mutatom a nevem, a Lackó sem jelent akadályt. Az én nevem, mondom, Kiss. Ez neki annyit tesz: csók. Hogy annál is jobban ejtse, mint ahogy ejtené, leírom neki: choke. Veregeti a vállam, es biztosít arról, hogy szombat este meghallgatja a felolvasást. Ott lesz Richie a nézők között, és magyarul fogja hallgatni az Árnyas utcai sort sztorit. Mintha vizsgáznék.
harmadik nap
A belgrádi Bölcsészettudományi Kar aljában ülök, továbbjutottak a hollandok. A Kikindán megtapasztalt teraszra-kiülős hagyomány Belgrádban magasabb fokozatba kapcsol. Ennyi terasz a világon nincs - gyanús: terasz attól lesz, hogy valahová székeket raknak ki, asztallal. Eddig a Lav sör a legjobb. Rengeteg sört neveznek el állatról, hamarosan találkozom a Jelen nevűvel is. (természetesen szarvas), amit a piszkozat írasakor még nem tudhatok.
Úton Belgrád felé
Mindig is nehezen tudtam definiálni az irodalomhoz fűződő viszonyomat. Orsi es Roli az egyetemi könyvesbolt kínálatat bújja, negyedóráig bírtam a cirill betűs feliratok között. A szépirodalmi részleggel kezdtem, majd átnyergeltem filozófiára, hogy aztán a szótárakban keressek fogódzót, de azon kaptam magam, hogy színes könyvborítókat nézegetek. Utóbb a bolton belüli apró papír-írószer üzlet előtt toporogtam, de radírt mégse.
"Könyvesbolt"
Péntek este Orsi újból olvas - voltaképpen lemegy a szerdai kör. Holnap zárunk.
második nap
Gyanús, hogy nem sokan látogathatják az apró kikindai ortodox templomot, a néni ugyanis, aki sejthetően naphosszat ott strázsál, beléptünkkor olyan lelkesedéssel látott idegenvezetői munkájához, mintha megkértük volna rá. Nem tudom, mit gondolt rólunk, de ragaszkodott a gyóntatószoba megtekintéséhez. Paternalista világ: előbb a férfiak adnak számot bűneikről, aztán jöhetnek a hölgyek.
Jobbra Radu Pavel Geo, a román meghívott
Kikinda tele van terasszal, kiülős részek lebzselő szlávokkal. Ilyen lesz, mondják, a megcélzott Belgrád is. Koszos és szürke, de hangos. Indulás kettőkor (ezeket a sorokat fél tíz előtt verem a gépbe, péntek), busszal, addig valahová el kell rejtenem a kocsit, nem szívesen hagyom a szállodához tartozó mélygarázsban - színvilága egy alacsonyabb nívójú NDK-s bűnügyi filmét idézi, amelyben a végén megölnek valakit, vagy ellenkezőleg: diadalmaskodik a hatóság, de csak bizonyos nehézségek árán. Nedves, homályos, viszont a külvilágra nyitott alagsor, melynek bevezető szakaszán szemétlerakó van, és girhes macskák kotornak a konténeren.
Kiss László olvas fel
A KIKINDA SHORT közönsége tegnap is hozta a szerda esti formát: ismét telt ház, ismét alázatos figyelem. Spanyol nyelvű próza, osztrák felolvasó, az utolsó pillanatban befutott bosnyák srác, megint lehetett kapkodni a fejet, mire eldöntötte az ember: küszködik a szerb felirattal, próbálja követni a változatlanul gyorsan pörgetett angolt, vagy csak belazul, és hallgatja az eredetit. Inkább ez utóbbit. Nem fenyeget a veszély, hogy odahaza délszlávosan fogok affektálni, vagy keresem majd a szavakat, ha az itteni benyomásaimat írom le, de kezd viccesé válni, hogy ha - mint például a nemrég letudott reggelinél a romániai társunk - más nemzetiségűekkel beszélgetünk, nem egyszer egymáshoz is angolul szólunk („really?"), már ameddig a készlet tart. Kicsit mulatságos ez a nemzetközi konyhaangol - a különben érthető mondatokat többnyire heves gesztikulálás kíséri, ami olykor egészen teátrális jelentekbe csap át, hanghatásokkal, grimaszokkal. Igazi multikulturális buli a KIKINDA SHORT.
Jobbra Santiago Pajares, a spanyol vendég
Miután tegnap éjjel végleg elhagytuk a könyvtár udvarát, és Srđjan javaslatára egy legendásnak definiált csetnik jellegű kültelki kocsma felé vettük az irányt, először éreztem azt, hogy a meghívottak kicsiny csapattá kezdenek formálódni. Én nem tartottam a társasággal, bevágtam magam a hotelba, ahová hajnal négy körül érkezett meg Roli, rendesen elájulva attól, amit látott és hallott, ezért sebtében kétszer, majd ma reggel még egyszer elmesélte a megérkezés á-jától a révületbe esés cet-jéig. Nem ragozom, cigányzenészek a világ végén, sose hallott nívón, sose látott szenvedéllyel. Tánc macabre, kifulladásig.
Srdjan Papic
első nap
A valaha szebb napokat látott Hotel Narvik negyedik emeletének 08-as szobájából jelentkezik, s vált át mindjárt egyes szám első személyre a tudósító. Jobban mondva, ma még innen. Holnap már Belgrád a helyszín, majd újból Kikinda - aztán haza. A haza egyfelől Szegedet jelenti, ahol Orcsik Rolit teszem le, másfelől Gyulát (jelenti), amihez nem szükséges különösebb kommentár.
Odakinn szerbül csevegnek, masszívan meleg a levegő, és Romániára látni. Ma, ami csütörtökön van, néhányan átugrottak Temesvárra, s hogy teljes legyen az összhang, egy temesvári fiatal író - máskülönben itt mindenki fiatal író - terrakotta-nézegetés közben a magyar irodalom romániai fogadtatásáról beszélt. És hogy Gyuláról a fürdő jut az eszébe.
A valaha szebb napokat látáson azt kell érteni, hogy a mondott szálloda harminc évvel ezelőtt a nevezetesen jobbak közé tartozott, de ma már. Harminc év előtti vonásaiból megőrzött ezt-azt. Ha helyes volna a terminus, úgy írnám, szocreál exteriőr és enteriőr, ám a sokszínűség jegyében van rurális díszletezés az ebédlőben, és luxuselemek is. Láttam az ember arcát, aki épp kipróbálta a folyosói masszírozófotel „relax" funkcióját - én nem próbálom ki. Persze luxus ez így is, úgy is. Ide visznek, oda visznek, és egy kis kaja, reggeltől estig. Itt nem lehet nem enni, egyre kevesebbet nézünk tükörbe. Aztán meg hogy tizenhét író szerte a világból, hozzávetőlegesen tizenhétféle nyelven. Legnagyobb bánatunkra a zimbabwei meghívott nem tudott jönni, pedig a KIKINDA SHORT rövidpróza-fesztivál ebben az évben épp ezzel az afrikai nyitással dobbantott volna nagyot. Még nagyobbat.
Ivana Ristov műfordító
Srđjan Papić a főszervező, sokszor tűnik feszültnek, rohan, telefonál, ahogy a főszervezők szokták, de mindvégig azt érezni, ő is a meghívottak közé tartozik, ahogy a főszervezőkről ez nem mindig mondható el. Igen kedves és igen határozott a segítője, Mariana, de nem volna ildomos és helyénvaló most fölsorolni az egész csapatot - elképesztő, mennyire figyelnek ránk, mennyire itt vannak, és, akár a megtervezett programrend ellenére is, mennyire lehet mindent, amit akarunk.
Orcsik Roland és Kiss László
A magyarországi utolsó emlékek között jegyeztem fel a Békéscsabára bevezető körforgalomban látott kutyát. Egy Daewoo hátsó ablakában ingatta a fejét, konkrétan headbangelt, bár lehet, csak nekem tűnt úgy, hogy a Skodámban döngető metálzene ritmusára. Majd lett igazi eb is, Orcsik Roliék Dezső nevű hosszútacskója. Dezső jól viselte az indulás előtti játékokat, és hangszerként is funkcionált. Az állat kategóriába soroltuk azt a szerb határőrt, aki a tiszaszigeti stáció túloldalán határozottan figyelmeztetett, útlevél-ellenőrzés során nem ebédelünk. Az ebéd egy szikkadófélben lévő péksüteménycsonk volt, amit pótcselekvésként, de mindenképp elgyötörten tömtem a számba. Az ifjú titánt Orcsik Roli intette nyugalomra, nem ebéd, hanem rágó. Az egyenruhába préselt srác kérdőn nézett, én szótlanul rágtam, mintha gittet. Előbb az arcom fürkészte (rágás), majd a morzsákat a zacskó alján. Végül elsomfordált. Így vettük be Szerbiát.
Bencsik Orsolya
Orcsikék bodzaszörpös udvarán csatlakozott hozzánk Bencsik Orsi. Ő már túl van az első megmérettetésen. Kétszer mérettetünk meg. Egy-egy olvasás Kikindában, egy-egy Belgrádban. A szerdai felolvasóest kellemes emlék. Orsin kívül tribünre lépett a bolgár, a dán, a görög, a holland, a horvát a német, a szerb és a macedón vendég is. A helyszín a városi könyvtár hangulatos udvara. Nem könnyű az értés: a fellépők tulajdon anyanyelvükön olvasnak, mögöttük két kivetítő - az egyiken szerb, a másikon angol nyelven fut a szöveg. Nagyon fut, sajnos. Az angol villámgyors, a szerb halvány. A közönség viszont fantasztikus. Nem hittem, hogy egy szerda este kilenckor kezdődő irodalmi program ennyi embert tud vonzani. Dugig az udvar, a zenekar - a jól fésült szerb melódiákon túl - Depeche Mode-ot, Doorst, Oasist egyaránt játszik, többen táncolnak, és mindig van hely a büfénél.
Ami a magyarországi fiatal irodalmat illeti, ma rajtam a sor. Nem olvastam még az Árnyas utca 2029 című kisprózát, sokszorosan debütálás a mai este. Örömöm és izgatottságom élét némelyest csorbítja, hogy a korábban tervezettel ellentétben nem angolul, hanem magyarul kell tolmácsolnom, de akkor is: egy olvasópróbát - így, közeledve a kilenc órához - mindenképpen megér.
Egyébként soha nem jártam Belgrádban, és ami különösen furcsa, soha nem jut eszembe a város említésekor Nándorfehérvár, most se nagyon, pedig benne vagyunk a júliusban. Belgrádról alig valami. Egy osztálytársam férje, mint attasé, az M5-ös út, a Crvena Zvezda verhetetlen gárdája a kilencvenes évek elejéről („Rote Stern Belgrad"), és hogy Lothar Matthäus errefelé is edzősködött. Mégiscsak vébé van, még ha Szerbia már búcsúzott is.
