Németh Zoltán
blogja
2012. december 31. (hétfő)
Márványajtó
Vajon minden új év új életet jelent? Képesek vagyunk-e kitörni a megszokott énből, és valami egészen újat kipróbálni? Százezer életet élni egyetlen élet alatt? Vagy énünk mint nehéz kövekből és vasrácsokból álló építmény csigaházként fölénk borul? Be tudunk-e nyitni egy új életbe? Vagy az új élet nehéz kapu mögött van, mintha az esztergomi Bakócz-kápolna mozdíthatatlan süttői vörösmárvány ajtaján szeretnénk belépni? És hová? Milyen otthonos idegenségbe, milyen idegen otthonosságba? És ott kik leszünk vajon?
2012. december 21. (péntek)
Halálgörcs
Mi kell ahhoz, hogy az ember hétről hétre téli utakon kilométereket, néha 200 kilométert autózzon, hogy jéghideg tornatermekben, rosszul kivilágított kultúrházakban két-három órán keresztül pingpongozzon? Mi kell ahhoz, hogy 10 év óta heti 8-10 órát eddzen? Mi kell ahhoz, hogy odaálljon a pingpongasztalhoz, ahol egy győztes mérkőzés után a bunkó ellenfél majdnem nekimegy úgy, hogy saját játékosainak kell lefogniuk a vesztest. Mi kell ahhoz, hogy az öt mérkőzésből álló bajnoki találkozó utolsó szettjében már szinte az asztalt sem látja az idegi és fizikális kimerültségtől?
De ez mind semmi.
Mert az ember nincs felkészülve mindenre. Nincs felkészülve arra, hogy mérkőzés közben az ellenfele összeroskad, hogy oda kell ugrania és elkapnia, mielőtt az eséstől szétzúzná a fejét. Nincs felkészülve arra, hogy merev testet kell kinyújtóztatnia, hogy ott fekszik a földön, nem lélegzik, nincs pulzusa, a fogait szó szerint kiütve kell mesterséges légzést adni és ütemesen nyomogatni a mellkasát. Nincs felkészülve a hörgésre. A mentőkre. Az egész sokkra és döbbenetre. A halál árnyékára.
De másnap folytatódik minden, mert extraligás női játékostól kezdve hetvenéves, lehajolni is képtelen veteránig, korosztályos ranglistavezető junioron keresztül harmincéves izomemberig jönnek az ellenfelek, vég nélkül, megállíthatatlanul.
2012. december 13. (csütörtök)
Embrionális hasíték
A téli időszak legszebb élményei közé tartozik a madáretetés. De most nem az. Még a novemberi fagyok idején tettük ki az első napraforgó-magokat, s rögtön felfigyeltünk az egyik széncinegére, pontosabban a szeme mellett található apró kinövésre. Nem tűnt túl komolynak, talán megkaparta vagy valamelyik társa belekapott a csőrével. Aztán jött az enyhülés, a madarak el-elmaradoztak az etetőből. A december eleji kemény fagyok és az összefüggő hótakaró aztán újra az etetőhöz szoktatta a cinkéket, pintyeket, tengeliceket. Köztük a mi kis féltve őrzött cinkénket. A látvány sokkoló volt. Egy irtózatos daganat éktelenkedett a fej jobb oldalán, bekebelezve a kismadár teljes szemét. A szemből már csak valami embrionális hasíték maradt, s a vérvörös daganat kupacából tollcsonkok álltak ki. Iszonyú. Együtt röpköd a többiekkel, így kívülről mintha gondtalan és vidám lenne, mint a többi kismadár, amely eleséghez jut, de a halál rózsája már kinyílt arcán. Szinte minden pillanatban azt várom, mikor fakad szét a burjánzó hús. Nem tudom levenni a szemem róla.
2012. december 10. (hétfő)
Főtér
Besztercebánya középkori főtere maximálisan ki van használva ezekben a napokban. Nemrég azon döbbentem meg, hogy két, irdatlan hosszú sorban csuklósbuszok várakoztak a tér alsó részétől a felsőig, szűk utcácskát hagyva maguk között. Szürreális sikátor volt. Mint megtudtam, új autóbuszok érkeztek a városba, és az ünnepélyes átadás idejére felsorakoztatták a buszokat a főtéren.
Pár napra rá ezerfős tüntetés zajlott ugyanezen a főtéren. Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya – a középkori arany- és ezüstbányászat világhírű központjai voltak. Most újra aranyt fedeztek fel a környéken, a vulkanikus eredetű Pólyána (Poľana) hegységben állítólag nyolcvan tonna arany található. A környékbeli falvak lakói azonban tiltakoznak a bánya megnyitása ellen, amelyben a szomorú hírű ciános eljárással termelnék ki az aranyat.
Végezetül pedig felállították a karácsonyi vásár fabódéit is, a puncs, a forralt bor és a sült kolbász illata lepte el a város főterét, felidézve valamit a középkori hangulatból.
2012. december 7. (péntek)
Eltűnő terek
Rendkívül izgalmas megvizsgálni, hogy a terek hogyan strukturálják az emberek életét. Mennyiben más lehetőségeket ad egy sík vidék bizonyos tevékenységekre, mint a hegyi táj vagy mint egy tengerparti település. Másként nő föl egy gyerek egy folyó menti településen, mint ott, ahol nincs fürdésre alkalmas hely. Vagy ahol szőlőtermesztés folyik, pincék, pincefalu, szüret – egészen más életkeretek között szocializálódik, mint például egy hegyvidéki tájon, vagy például a nagyvárosban.
A kulturális változások dinamikája néha alig tudatosul. Amikor az Ipoly mentére kerültem, a kilencvenes évek közepén Balassagyarmat messze híres volt a piacairól. Ma már, amikor mindenféle ellenőrzés nélkül lépjük át a határt, amelyet csak egy málló, roskadozó épületkomplexum jelez, szinte hihetetlennek tűnik, hogy 15 éve még hosszú kocsisorok álltak a szlovák-magyar határon. Időben kellett indulni, hogy egyáltalán normálisan át lehessen jutni a határátkelőhelyen. A hétfői piacok az egész környéket megmozgatták. Még a 100 km-re lévő Besztercebányáról is jöttek a balassagyarmati piacokra. A sor lépésben haladt, a határőrök, vámosok mindenkit ellenőriztek, gyakran több mint fél órát kellett állni a sorban. Sőt, a városban nemcsak egy piac volt, hiszen létezett ún. lengyel piac és magyar piac is. Az előbbiben mindent lehetett kapni: hamisított márkás ruháktól kezdve lengyel, orosz, kínai szerszámokon át leárazott könyvekig, mindent. Ez volt az a hely, ahol sokszor évek óta nem látott ismerősökkel találkozott az ember és válthatott néhány szót. Ez az „aranykor” néhány évig tartott, aztán eltűnt a lengyel piac, pár évvel később a város határába, a határátkelőhely közelébe épített Tesco vette át a helyét. Most a Tescóban futok össze 5-10 év óta nem látott tanítványaimmal, illetve szüleikkel. Most itt látni szlovák bevásárlókat harminc kilométeres körzetből.
Hihetetlen, hogy egyetlen ember életébe milyen változások lépnek, és szinte öntudatlanul, szótlanul adjuk fel az egykori tereket, létezésmódot, és kerülünk át egy másikba. Fel sem vetődik közben: kik vagyunk, kik leszünk, kik és milyen dolgok miatt, hogyan és miért.
2012. december 1. (szombat)
7 dní hříchů
Vagyis A bűn 7 napja – ezen a cseh filmen voltam legutóbb Besztercebányán. Maga film abba a vonulatba tartozik, mint a magyar irodalomban Cseres Tibor elhíresült Hideg napok című regénye, vagyis a nemzeti önvizsgálat, a nemzeti önkritika jegyében készült. A cseh köztudatba a 2. világháborús német megszállás miatt igen erősen fészkelte be magát a „mártír nemzet” képzete, s ez megnehezítette a szembenézést azokkal a bűnökkel, melyeket a csehek a háború utolsó napjaiban, illetve az azt követő időszakban követtek el a csehországi német civil lakossággal szemben. Rablás, gyilkolás, fosztogatás – a film ezzel a bonyolult, tragikus időszakkal néz szembe, pontosabban a csehek felelősségével. Nem véletlen, hogy minden bizonnyal vitákat fog kiváltani, hiszen ez a téma még manapság is elég érzékeny mindkét fél – csehek és németek – számára is.
Másrészt a film, amely megtörtént események nyomán jött létre, éppen eléggé nézőbarát is ahhoz, hogy sikeres legyen. A cseh film úgy általában, eltérően a magyartól, közép-európai méretekben hihetetlen nézőközönséget tud becsábítani Csehországban a mozikba. Vagyis minden bizonnyal egy szélesebb réteg fog szembesülni az elfojtott, traumatizált múlttal.
Ami miatt megnéztem a filmet, az annak is köszönhető, hogy szlovákiai magyar színészek főszereplőként játszanak a filmben – Kerekes Vica és Mokos Attila is a film legkarakteresebb, legjobb alakítását nyújtották szerintem a szereplőgárdából. De nemcsak ennek örültem, hanem annak is, hogy a cseh nyelvű filmet minden nehézség nélkül megértettem, pedig az utóbbi időben meglehetősen kevés cseh filmet nézek, illetve cseh könyvet olvasok, sajnos.
2012. november 27. (kedd)
Hálózatkutatás
Tegnap Pest, pontosabban az ELTE, ahol hálózatkutatási konferencián vettem részt. Csak az első szekció idejére tudtam maradni, ahol Balázs Géza beszélt a humorról hálózatkutatási szemszögből, Szvetelszky Zsuzsa idézetek sorában mutatta ki a hálózat metaforikáját, Feleky Gábor Attila pedig a hispán hálózatkutatást hálózatelméleti szempontból vizsgálta.
Az előadás után L. Varga Péterrel volt megbeszélt találkozóm, majd az Írók Boltjában vettem néhány könyvet, utána pedig Nemes Z. Márióval ültünk be másfél órára egy vendéglőbe. Márió szombaton Besztercebányán járt, kiállítást nyitott meg, a napokban feltétlen megnézem a provokatív testképekből álló besztercei kiállítást.
Hálózatelméleti előadásom két részből állt: először is felvázoltam annak lehetőségét, hogy a hálózatelmélet hogyan hasznosítható az irodalomtudományban, majd pedig három konkrét példán mutattam be ennek hasznosítását. Az első részben Mészáros Márton tanulmányaira utaltam: Hálózat és irodalom. In: Szépirodalmi Figyelő 2008/8., illetve Hálózat és kánon. In: Napkút 2010/5., valamint a Prae 2011/4-es blokkjára (Kovács László, Pál Dániel Levente, Simon Levente, Fűzfa Balázs tanulmányaira). A második részben foglaltam össze a Csehy-életmű hálózatelméleti megközelítését (verseskötetek, műfordítás, tanulmánykötetek, interjúk), a Tsúszó-maszk hálózatos kialakulását, valamint a posztmodern irodalom három stratégiájának hálózatelméleti megközelítését az erotikus irodalom megszólalásmódjaira összpontosítva.
A Csehy-hálózat vizuális formában talán jól szemlélteti ennek a még nyitott életműnek a csomópontjait, izolált szigeteit. Olyan szuperorganizmusként jelenik meg ez az életmű, amelynek éppen a hálózatossága is a kanonizáció biztosítékát jelentheti – illetve minden sorát a vele összeköttetésben álló más műfajok sorai erősítik föl…
2012. november 22. (csütörtök)
Ipolysági gimi
Múlt hét péntekén az Ipolysági Gimnázium diáknapján vettem részt – november 17. (1989, bársonyos forradalom) tiszteletére az ország (Szlovákia) iskoláiban általában így emlékeznek azokra a diákokra, akik elhozták a demokráciát. A felkérés úgy szólt, hogy tartsak előadást egy általam választott témában – én a magyar nonszensz irodalom, az álneves és maszkos irodalom és az erotikus irodalom témakörét adtam meg lehetőségként. Ki tudja miért, a diákok az erotikát választották.
Így aztán az a biológia szaktanteremben egy erotikusan meztelen csontváz társaságában tartottam meg az órát, amelyre prezentációt is készítettem, hiszen még az irodalom sem kerülheti meg a vizuális kultúra lehetőségeit. Erósz (Ámor, Cupido) istentől Platón Lakomáján át vezetett az út Nemes Nagy Ágnes gyönyörű szerelmes verséig (A szomj) Az előadás pikantériáját csak fokozta, hogy a fiam is a nézők között ült, sági gimnazistaként. Majd pedig Hadas Miklós órájára ültem be, ahol az előadó zseniális kérdez-felelet formájában szembesítette a hallgatóságot a nemi sztereotípiákkal, a társadalmi változások dinamikájával, saját véleményével – valódi élmény volt hallgatni! (Ki kapott babát a lányok közül gyerekkorában? Ki kapott babát a fiúk közül? Ki kapott katonát a fiúk közül? Ki kapott katonát a lányok közül? Ki kapott autót a lányok közül? Ki a fiúk közül? Ki kapott nagy autót? Kinek mosogat az édesapja otthon? Kinek mosogat a nagyapja otthon?...) Egy igazi, jól megszervezett diáknap volt, és jó volt találkozni és beszélgetni egykori egyetemista barátaimmal, sági ismerőseimmel, kollégákkal, Tóth Tiborral, Hadas Miklóssal és másokkal.
2012. november 17. (szombat)
Flóra
A múlt heti szerdai pozsonyi Hamisítás-konferencia és a pénteki pozsonyi inchebás könyvfesztivál közötti idő egy részét Dunaszerdahelyen töltöttem, Csehyéknél. Azt hiszem, talán mondanom sem kell, hogy amikor Zolival és Anikóval leülünk beszélgetni, ott a kortárs és világirodalom legváltozatosabb kérdései és területei kerülnek szóba, és szinte a végkimerülésig tudunk beszélgetni. Most is Zoli Tokaji Szamorodnit bontott, és majdnem éjfélig beszélgettünk a nagyszerű Horatiustól kezdve egészen Vida Gergely kiváló verseiig, a hálózatelmélettől a posztmodernig. És persze ne feledkezzünk meg Csehy Zoli és Polgár Anikó Kornéljáról és Flórájáról sem! Kornél, aki egy napon született az én Marci fiammal (november 18-án, éppen holnap lesz mindkettejük születésnapja), idén lesz kétéves, és egy örökmozgó, mégis nagyon nyugodt kisfiú. Flóra viszont szélvészkisasszony, már igazi nagylány, hiszen már óvodás!, tele hatalmas érzelmekkel, rögtön az ölembe ül, ölel és csókolgat. Ha minden nőnél ekkora sikerem volna! Esti meseként egy hátborzongató, fájdalmasan gyönyörű zsidó népmesét olvas fel Zoli, a másnap reggeli búcsúzásnál pedig Flóra megint csak eláraszt szeretetével, hiszen legszebb rajzaival ajándékoz meg. Egyet most be is kopírozok ide:
2012. november 12. (hétfő)
Bibliotéka Kilkenny
Pénteken Pozsony, az Incheba épületében nemzetközi könyvfesztivál, és a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet felkérésére mutatom be a szlovákiai magyar könyvkiadókat (Kalligram, Madách-Posonium, NAP Kiadó, Lilium Aurum, AB-ART stb.), illetve idei kiadványaikat. Ez utóbbiakat nem sorolom fel, mert kb. 20-30 kötetről beszéltem, hiszen mintegy kétórás műsorra kaptam felkérést. Ez még akkor is embertelen, nemcsak nekem, hanem a közönségnek is, ha szépirodalmi szövegeket is csempésztem a bemutatóba (például Rozsnyó Jitka fordította Tőzsér Árpád- és Ladik Katalin-verseket, Grendel Lajos-prózát olvasott fel szlovákul és egy részüket magyarul is Kiripolszky Michaela). Az előadás első felében a kisebb kiadókkal foglalkoztam, és a teljes időmennyiség felét szántam a Kalligramra mint egyedüli szlovákiai magyar kiadóra, amelynek sikerült kitörnie regionális meghatározottságaiból, s egyrészt a szlovákiai szlovák, másrészt a magyarországi könyvpiacon is megkerülhetetlen tényezővé vált az elmúlt másfél évtizedben. Maga a könyvfesztivál egyébként eléggé elmarad a belgrádi vagy a frankfurti hasonló rendezvényektől – nézem a tavalyi adatokat, a statisztika szerint 150 kiállító volt 6 200 négyzetméteren, s összesen 32 186 látogató.
Este pedig Ágoston Attilával elevenítettük fel és raktuk össze az egyetemi barátság fragmentumait a pozsonyi „Dubliner Irish Pub”-ban, „Guiness”-ek és „Kilkenny”-k társaságában.
2012. november 5. (hétfő)
Álnevek hálózata
Másrészt viszont Tsúszó Sándor több kiváló költő és prózaíró tevékenysége nyomán a kortárs magyar irodalom álneves-maszkos hálózatának fontos szereplője lett, hiszen többek között Hizsnyai Zoltán, Talamon Alfonz, Parti Nagy Lajos, Csehy Zoltán, Balla D. Károly is írt Tsúszó-verseket, Tsúszó-prózát. A kanonizáció biztosítékaként is értelmezhetjük azt a tényt, hogy Tsúszó Sándor például Parti Nagy Lajoson keresztül Sárbogárdi Jolánnal és Dumf Endrével, Talamon Alfonzon keresztül Samuel Borkopffal, Csehy Zoltánon keresztül Pacificus Maximussal, Hizsnyai Zoltánon keresztül Martossy Borbálával, Szombathy Bálinton keresztül Art Loverrel, György Norberton keresztül Norbert Györggyel került kapcsolatba. Az, hogy „szerzőnk” több jelentős életmű részeként funkcionál, s egyúttal kollektív identitásából adódóan álnevek hálózatát hozta létre, mindenképp figyelemreméltó tény.
(Arra már ki sem térek, hogy Troppauer Hümér-verseket Orbán János Dénesnél is olvashatunk, József Attila maszkjában – Már nem sajog (1994) – Balla Zsófia, Bodor Béla, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Kántor Péter, Orbán Ottó is alkottak, és hogy a Samuel Borkopf-történeteket Béla von Goffa (Hajtman Béla) írta tovább Szivarfüstben (1993) című regényében… Ezekkel a nevekkel tovább bővíthetnénk hálózatunkat.)
2012. november 2. (péntek)
Tsúszó Sándor
Jövő héten két nap Pozsonyban, konferencia Csehy Zoli, illetve a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke és a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete szervezésében. Címe: Hamis(ítatlan) irodalom, alcíme: Konferencia az irodalmi hamisításról. Előadnak: H. Nagy Péter, Polgár Anikó, Keserű József, Mészáros András, Benyovszky Krisztián, Vida Gergely, Benkő Krisztián, Csehy Zoltán, Brutovszky Gabriella, Dusík Anikó, Orcsik Roland, Csapó Csaba, Mizser Attila, Petres Csizmadia Gabriella, Hizsnyai Tóth Ildikó.
Én Tsúszó Sándor alakját választottam, pontosabban a hálózatelmélet szempontjai felől gondolkodom el azon, amit Hizsnyai Zoli jelentett ki egy interjúban, miszerint: „A Tsúszó-kutatás legfontosabb, empirikusan is messzemenően beigazolódott elméleti eredménye talán az a felismerés, hogy a kollektív én nem egyszerűen az individuális ének összege, nem is ezen utóbbiak legkisebb közös nevezője, és nem is kvintesszenciájuk, hanem egy önálló, minden részelemétől diametrálisan megkülönböződő minőség.”
Zoli zseniális megérzéssel itt tulajdonképpen a hálózatelméleti gondolkodás egyik alapvető tézisét vonta be a Tsúszó-problematikába, hiszen a Nicholas A. Christiakis – James H. Fowler szerzőpáros is hasonló kérdéseken töpreng hálózatelméleti könyvében: „…mi az oka annak, hogy egy jól szervezett csoport hatékonyabban működik, mint egy ugyanilyen létszámú – sőt nagyobb –, egymástól független emberekből álló halmaz? Miből fakad, hogy az egész több, mint részeinek összessége? Mi az oka ennek a »többletnek«? Meglepő, hogy az egyének hatékonysága rátermett szervezéssel nagyságrendekkel növelhető.”
Rendkívül izgalmas, hogy a Tsúszó kapcsán íródott esszékben, tanulmányokban milyen irodalmi kontextus, milyen névsor és hagyomány rajzolódik ki az életmű értelmezésébe bevont nevek: költők, írók, képzőművészek, filmrendezők életművének felhasználásával. És az is rendkívül tanulságos, hogy a Tsúszóról szóló szövegek egymásra utalásai milyen hálózatot hoznak létre, kik (és konkrétan mely tanulmányok) ennek a szerveződésnek a csomópontjai, központi alakjai, és kik azok, akik nem kapcsolódva ehhez a hálózathoz tulajdonképpen mintegy kívül kerülnek az így megjelenő Tsúszó-szuperorganizmuson.
Az is rendkívül érdekes és tanulságos, hogy míg az elméleti szövegek egy része valóban párbeszédbe lép egymással, s valódi hálózatként, szuperorganizmusként működik, addig a Tsúszó-maszkban írt szövegekről ez sokkal kevésbé mondható el. Elmondható, hogy általában egymástól izolált korpusz jön létre, ahol mindenki általában a saját jól bejáratott nyelvjátékát működteti – csak éppen Tsúszó Sándor maszkjában. Éppen ezért Tsúszó kanonizációját nemcsak az hátráltatja, hogy több jellegtelen vagy gyenge szöveg is került a korpuszba másod-, harmad-, negyedvonalbeli írók-költők jóvoltából, hanem az is, hogy ezek a szépirodalmi szövegek nem lépve egymással dialógusba, voltaképpen nem alakítanak ki hálózatot, s nem képesek a csoport dinamikájában lévő többletet kihasználni.
2012. október 29. (hétfő)
Kéménd
Egy volt kéméndi diákom (még 1993-95-ből), Nagy Katalin nemrég arról érdeklődött, hogy szülőfalunk, Kéménd (Kamenín) vajon miről kaphatta a nevét. Már egyetemista koromban érdekelt a téma, volt is egy elméletem, így most újra elkezdtem kutakodni, és végül öt lehetőséget találtam.
1. A hivatalos változat szerint a szláv „kamen” – kő szóból eredeztethető, a végén található -d helynévképző (esetleg kicsinyítőképző).
2. Jellegzetes magyar névadás, ha egy névből (helyi vezető, földbirtokos) kapja a nevét a település (pl. a közeli Bény, Nána – férfinevek). Kaphatta tehát egy Keménd nevű férfi nevéből is (ebben az esetben testalkatra vonatkozik a személynév, a keménységre).
3. Egy helyi, kéméndi monda szerint a török hódoltság idején az emberek föld alatti házakba húzódtak, amelyekből csak a kémény látszódott ki, és ezért nevezték el Kéméndnek a települést. Eszerint a Kéménd névben a „kémény” szó rejtőzik.
4. Kiss Lajos szerint a Kéménd településnevek vagy a magyar kemény szóból vagy a szláv kamen (kő) szavakból keletkeztek, Oszkó Zoltán szerint viszont keletkezhetett a törökből is, ahol kement jelentése hurok, pányva.
5. Saját elméletem szerint a „kém, kémlel” – les szóból eredeztethető, földrajzi okokból is, ugyanis a bényi három körgyűrűs hatalmas földvárnak a kéméndi palánkvár (az ún. Várhegy a falu Garam folyó melletti részén) lehetett egy előretolt kémlelőhelye, leshelye. Most, hogy kerestem a neten, ezt támasztja alá Tóth Valéria tanulmánya, aki szerint a Kéménd településnevek esetében a -n- később toldódott be, tehát eredetileg „Kémed” alakban lehetett ismert.
A történelem azért szép, írtam levelem végén, mert sokféle elképzelés élhet egymás mellett, és fölöttébb izgalmas kutatni, hogy melyik lehetett a valószínűbb...
A kéméndi Várhegy pedig, amely eredetileg egy jellegzetes kora középkori palánkvár volt, árokkal, földhányással, kihegyezett karókkal és lakótoronnyal, jelenleg így néz ki:
2012. október 26. (péntek)
Mentés másként
Mentés másként címmel kedden került sor Nyitrán, a nyitrai egyetemen a Műfordítás és irodalmi kapcsolatok alcímet viselő konferenciára. Rengeteg ismerős, barát, kolléga. Jeney Évával és Benyovszky Krisztiánnal tea a tanszéki irodában, N. Tóth Anikóval a megnyitón, Polgár Anikóval a szekcióülésen. A plenáris ülés kolozsvári előadója, Benő Attila lép hozzám a szünetben, kérdezi, emlékszem-e rá, a gyergyószárhegyi írótalálkozóról, ja persze, csapok homlokomra, amikor Vida Gáborral bejártuk a környező erdőt, és még egy medvenyomot is találtunk. Bréda Ferenc előadása hihetetlenül izgalmas, arról beszél, hogy az Oidiposz király című Szophoklész-dráma főszereplője nem is király, hiszen az eredeti cím szerint: Oidíposz türannosz. Már Platón is megkülönbözteti a bazileoszt – a királyt, aki arisztokrata származású, míg a türannosz a nép fia, s csak a kairosznak, vagyis a kedvező körülményeknek köszönhetően lesz belőle uralkodó. A türannoszok sosem ismerik el magukról, hogy türannoszok, azaz zsarnokok, mindig a népre hivatkoznak, hogy a nép „kegyelméből” uralkodnak, s jellemzőjük a teátralitás, a populizmus és a külsőségek kedvelése. Mint látható, a görög király és zsarnok között alapvető különbség van – azonban a rómaiak nem ismerték a türannosz fogalmát, a republikánus latinok számára a király volt a zsarnok, ezért fordították rex-re, és innét vette át a hibás megnevezést az egész világ. Szabómihály Gizella Pavel Vilikovský szlovák regényének magyar fordítását, Az élet örökzöld hátaslova című regényt elemezte. Előadásából számomra az derült ki, hogy alapvetően elhibázott a fordítás, a posztmodern intertextualitás jegyében fogant regény utalásai elvesztek, a fordító egész egyszerűen elhagyta a margót (hasonló játékról lenne szó, mint Esterházy Függőjében) és a kurzív kiemeléseket, ráadásul a cím képzavara sem indokolható, eredeztethető az eredeti szlovák címből. Kénytelen leszek szlovák eredetiben is elolvasni. Polgár Anikó pedig a lektor szerepére tért ki, előadásában lektor mint edző, mint társszerző, mint ügyész jelent meg – Devecseri Gábor és Szilágyi János György munkakapcsolatát elemezve.
Én hálózatelméleti alapokon nyugvó előadással voltam jelen, és nagyon jól esett, hogy Zsilka Tibor, Zuzana Vargová és mások kifejezetten az én előadásomra voltak kíváncsiak. Persze én meg kifejezetten mások előadására voltam kíváncsi, ilyen egyszerű ez a dolog…
2012. október 19. (péntek)
Dedikált Bibliák
Egész héten Szeged, Erasmus-előadások, több témában is. Virág Zoltán óráin tartom az előadásaim, a Modern Magyar Irodalmi Tanszéken Ilia Mihály tanár úr annyira megörül nekem, hogy egészen meghatódom. Az egyik előadásra ő is beül, és Bíró-Balogh Tamás is, illetve Új Krisztina, valamint Szófiából Vladislava Stoyanova, aki Erasmus-diákként tartózkodik Szegeden. Tamás most éppen Petri-dedikációkat gyűjt, Szabó Gábor tart velünk az előadás után, közben poénkodunk, hogy Tamás következő projektje dedikált Bibliák gyűjtése lesz. Fried Istvánhoz is beugrom, imádom azt az ironikus-gunyoros stílust, amellyel számba veszi a kortárs magyar irodalmat, majd jön Orcsik Roland, vele kigyalogolunk a szegedi vasútállomásra, ahol a közelben burekot veszek, isteni az íze. Csak azt sajnálom, hogy nem hoztam biciklit, az idő tökéletes lenne egy kis kerékpározásra, és itt mindenki biciklivel közlekedik. A Korona Hotel előtt, ahol a szállásom van, Virág Zolival és Bombitz Attilával futok össze. Attila a tanszékre hív, ahol a Forrás friss, osztrák számából kapok egy példányt, majd pedig Csúri Károllyal ismerkedek össze, akinek Lehetséges világok kötete nagy hatást gyakorolt rám egyetemista koromban. Attila meghív vacsorára, vörösbort nyit, közben egy jót beszélgetünk. Másnap Balogh Tamással, Szabó Gáborral és Új Krisztinával egy kis kocsmázás, ma pedig Orcsikékhoz vagyok hivatalos.
Nekem van egy dedikált Bibliám, de nem adom. A dédapám írta bele hét gyermeke nevét, tört magyarsággal.
2012. október 16. (kedd)
Alföld Stúdió
Pénteken irány Debrecen, a legendás Alföld Stúdió. A vonaton hihetetlen véletlen: két üléssel előttem éppen Jász Attila utazott a családjával Erdélybe. Mellém ült, és egy jót beszélgettünk. Majd pedig végigolvastam verseskötetem, hosszú idő óta újra.
A debreceni állomáson Korpa Tamás várt, bemutatta a belváros néhány nevezetességét, majd arra eszméltem, hogy Porczió Veronikával kiegészülve már az egyetem felé villamosozunk.
A debreceni egyetem épülete monumentális és gyönyörű! Igazi egyetemi hangulat fogad. A Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék egyik irodájába gyűlünk össze. Itt van Szirák Péter, akivel felidézzük az egykorvolt szigligeti élményeket, Fodor Péter, aki Ellis-monográfiával fogadott, Balajthy Ági, Áfra János, Lapis József, Herczeg Ákos, és eljött Mészáros Péter is, a debreceni diák, aki a Visegrádi Alap jóvoltából most egy évig nálunk, Besztercebányán tanul.
Korpa Tamás vezeti a beszélgetést, és számomra valami hihetetlen, hogy ezek az emberek olvasták a könyveim. Készülődve 25 pontban vázoltam a verseskötet kapcsán bennem felmerülő problémahalmazt, de „lányos zavaromban” (copyright Korpa Tamás) nem merek belenézni, ezért néhány fontos szál kimarad. Talán így is élvezhető és érthető, amit mondok, de a 25 pontot egyszer majd leírom – és ezt is a debreceni meghívásnak köszönhetem.
Aztán a hármas posztmodern kapcsán Lapis József szorít sarokba, Szirák Péter folytatja, meg is izzadok, és egyúttal örülök, hogy igazi vitahelyzet alakul ki, és – lehet még csiszolni a koncepciót.
Este a város egyetlen romkocsmájában az észt – magyar meccs, kiváló társaság, és minden, minden nagyon szép.
2012. október 9. (kedd)
Sínbusz
Hétvégén Sínbusz-fesztivál, ahol meg kellett tanulnom, hogyan csempészik át a kultúrát a magyar-szerb határon. Először a római légiósok teknősbéka alakzatában, sínbuszfeliratos pajzsokkal, majd pedig felolvasva néhány verset. A sínbusz számomra ismeretlen fogalom volt, most végre lelepleződik, gondoltam. És valóban: a több mint hetvenéves járgány mintha egy szaggatott, lassított filmben – filmkockánként szállított át a határon.
Szabadka! Pljeskavica az állomáshoz közeli restiben, majd pljeskavica a vacsorán. Eddig kb. hat adagnyi pljeskavicát ettem életemben, ebből most egy délután alatt rögtön a harmadát. Az asztaltársaság férfikompánia: Szálinger Balázs, Váradi Nagy Pál, Áfra János, Boldog Zoltán, Barlog Károly, Molnár H. Magor és én. Rövidesen, a harmadik sör tájékán vérre menő vita az irodalomkritikáról és a szerzők olvasóbarát alkotásmódjának hiányáról. A szálláson Áfra Jánossal és Váradi Nagy Pállal rövid hálózatértelmezés.
Másnap végre: Csáth és Kosztolányi Szabadkája, Berényi Emőkének köszönhetően. Láttam a varázsló kertjét, Csáth szülőházát, Kosztolányi szülőházának helyét, a gimnáziumot, ahol tanultak, Kosztolányiék lakását, pontosabban a helyén álló fogorvosi rendelőt és tantermet, illetve a Pacsirta egy-két legendás helyszínét. Déltájban még egy burek is belefért a sétába.
Aztán a szabadkai állomáson, hazafelé, valódi meglepetés: Torma Béla megzenésített versem adta elő, bluesként. Megtaláltam egy képes tudósításban, az összeállítás utolsó 2 percében hallható .
2012. október 4. (csütörtök)
Edward Mordrake
Mi is az a belső, amely műtárggyá teszi az emberi test külsejét? A vívódás a halállal, amely eltorzítja vagy szembeszegülésként gyönyörűvé teszi azt. Ahogyan a halál jeleket helyez rá.
Edward Mordake, a démonikus fejjel rendelkező, kétarcú angol arisztokrata, akinek parazita ikertestvére egy arc formájában helyezkedett el tarkójától a feje tetejéig. Bár „emberi hanggal ugyan nem rendelkezett, Edward viszont állította, hogy egyre inkább őrjítő, hogy gondolataiban szól hozzá a parazita. Nem hagyta aludni, gonosz dolgokat suttogott neki. Mikor az ifjú erről panaszkodott orvosának, az nem hitt neki, tudományosan nem volt bizonyítható. Edward kérte azt is, hogy távolítsák el a másik arcot, de erre egy orvos sem vállalkozott. Eztán az akkor 23 éves férfi öngyilkos lett. Egyes történetek méregivásról számolnak be, mások szerint pedig fejbe lőtte az ördögi parazita ikertestvérét, ezzel saját magát is. Végrendeletében azt kérte, hogy távolítsák el a másik arcot a fejéről, nehogy a halál után is zaklassa az. Eleget tettek kérésének.” (Bihari Anikó: Horrorba illő parazita: Edward Mordrake és ördögi ikre)
2012. október 2. (kedd)
A test szemiotikája
Szeptember utolsó hétvégéjén, mint már annyiszor, évek óta: Eger, az Eszterházy Károly Főiskola gyönyörű későbarokk, nemrég felújított épületében, pontosabban annak könyvtártermében a Semiotica Agriensis 10. Témája: A test szemiotikája.
Van itt minden: Szentpétervár és Moszkva teste az orosz irodalomban, a hát szemiotikája, a Bibliothecque Pascal elemzése, a médiában megjelenő testek osztályozása, Jan Švankmajer gyurmaanimációs testképeinek interpretációja, megjelentek Stelarc performance-ai és testgépei, a traumatizált testek, a facebook profilok jellegzetes vizuális reprezentációi, az öltözködés és test kapcsolatának lehetőségei.
A konferencia sikerességének egyik záloga már évek óta mindenképpen Voigt Vilmos professzor úr, aki szinte minden előadást végighallgat, szinte minden előadáshoz hozzászól, vitát generál. Így a konferencia első napján Ferdinand de Saussure szerepéről és jelentőségéről tört ki élénk vita, másnap Julia Kristeva szemiotikus- és szimbolikus-felfogásáról, illetve szemiotikakritikájáról értekeztek hosszasan a résztvevők. A konferencia sikerességének másik záloga H. Varga Gyula professzor úr, aki szervezőként mindig jelesre vizsgázik, ennek köszönhetően az idén is nagyszerű, igazi konferenciahangulat jellemezte az eseményt. És persze nem szabad megfeledkezni a fogadóintézményről sem, amely a renovációnak köszönhetően valószínűleg az egyik legszebb felsőoktatási intézmény az országban.
Jövőre, megint csak szeptember végén, rendhagyó módon Nyitra ad otthont a „Semiotica Agriensis”-nek, témája a Név szemiotikája. Azt hiszem, már most beírom a naptáramba.
2012. szeptember 28. (péntek)
Talált életek
Tavasztól egészen nyár közepéig lehet ültetni és vetni, akár egy olyan kis kertbe is, mint a miénk. Hagymát, fokhagymát, sárgarépamagot, palántálni paradicsomot, paprikát, karalábét, vetni fekete retek magját. És aztán várni izgalommal, mi kel ki mindebből, hogyan fejlődik, hogyan növekedik, és mit kell tenni azért, kapálni, gyomlálni, öntözni, hogy termést hozzon. Az egész kerti munkának a szépsége ez.
És mégis, a legizgalmasabb, amikor olyan növények dugják ki a fejüket a földből, amiről fogalmunk sincsen, mi lehet és hogyan került ide. Valószínűleg a kert végében található komposztba dobott növényi anyag beásásakor kerül a földbe, áttelel, és aztán jön a meglepetés. A nagy meglepetés. Merthogy éppen a komposztgödör mellett félkörben nőtt ki egész erdőnyi dísz napraforgó, hatalmasra nőve, csodás virágokat, sőt termést is hozva, amelyre előszeretettel röpködtek a tengelicek. Aztán a sok, magról kinőtt paradicsom, amely éppen ilyenkor, még ősszel is terem. Na és végül maga a csoda, amelyben sokáig csak titokban reménykedtem, az a különös, indázó növény, kis botot is szúrtam melléje, senki se bántsa, és igen, igen: egy dinnyeszár kelt ki a kert közepén. Magról ez is, túlélve hideget és szárazságot, kapálást és gyomlálást.
És aztán, egészen hihetetlen módon, lett egy kis dinnye is rajta. Először igazán kicsike, aztán ahogy felfigyeltem rá, és elkezdtem öntözni, egyre nagyobb, bár sosem lett igazi dinnyenagyságú, míg végül eljött szeptember közepe, és a nap, amelyen betakarítottam a termést… Már senki sem hitt abban, hogy szeptember közepén jóízű, finom dinnyét lehetne találni valahol is. Izgalomból volt bőven tehát. És amikor felvágtuk, igen, gyönyörű piros, mézédes dinnyét láttunk magunk előtt, mosolygott a tálcán.
2012. szeptember 26. (szerda)
Halálhurok
Szenvedéstáj, félelemút. A kín labirintusa. A szenvedés drótja, testbe húzva. Drót, a nyirkos testben, hurkot vet. A puha, vízízű, szederjes húsban. Áttöri a bőr felszínét, felsérti, s láthatóvá válik a fehér, belső, önmagában létező, addig láthatatlan test. Amint a rozsdás drót mozog a hófehér húsban, tele szenvedéssel. A kín jelei, a borzalmas fájdalom össze-vissza tekergő vonalai. Fájdalomindák csápjai, letörve, vérzenek. A szétdúlt fájdalomszirmok. A belső szervek, mert fájnak, kívülre kerültek. Halálhurok: egy fuldokló rovar szenvedésútja a szinte megszilárdult agyagos pocsolya tetején az erdő közepén.
2012. szeptember 22. (szombat)
Utazás a vízlépcső felé
Tegnap Pozsony, Beke Zsolt sikeres doktori védése, aztán beugrottunk a Kalligramba, H. Nagy Péterrel, Csehy Zolival, Beke Zsolttal. Majd pedig autóút hazafelé, Dunaszerdahely, Gúta, Érsekújvár, Ipolyság érintésével.
Pozsonyban az óriási ligetfalui lakótelep, irdatlan háztömbök, s mivel nemrég újították fel az összest, most mind egy-egy monumentális papagáj. Egy szép vidám lakótelep. Egy szép vidám, százezres lakótelep. Szokatlan útvonalon megyünk, a bősi vízlépcső irányába, kivédve a pozsonyi dugókat, Ligetfalu felé, a vízlépcső miatt szigetté vált három településen (Doborgaz, Vajka, Bodak) keresztül. Pozsony határában már idilli végeláthatatlan síkság fogad, a vízlépcső töltésén bicikliző, sétáló, görkorcsolyázó emberek. Aztán a három falu, nyaralókkal, harsogó zöld mindenütt, fák, bokrok, tele élettel. Színes lakótelepek, nyaralók, vidám emberek, életerős természet, mi kell még a gyönyörű szeptemberi napsütésben?
Aztán fokozatosan kiderült, hogy a Ligetfalu melletti motocross pálya bájos hepehupás dombjai az egykori Ligetfalu eldózerolt házaiból álltak össze, ott áll évtizedek óta elgazosodva a város és lakótelepe szélén. A gyönyörű nyaralók tulajdonosai mind újgazdag pozsonyiak, akik felvásárolják a csallóköziek földjeit a főváros közelsége miatt, kiszorítva a helyieket, újkori kolonialistaként. A vízlépcső egy pontján pedig azt tudom meg, itt van aláaknázva az egész építmény, hogy katasztrófa esetén errefelé zúduljon le a víz.
Így válik kettős kódolásúvá a táj, amelyen idegenként keresztülutazunk, egymást kizáró, egymást kétségbe vonó történetek metszéspontjává.
2012. szeptember 19. (szerda)
Posztmodern Iskola a határon?
Az Ottlik-konferencián Posztmodern szövegalkotás Ottlik Géza Iskola a határon című regényében címmel tartottam előadást, s a véletlenek nagyszerű találkozásának tartottam, hogy nem sokkal előttem Hansági Ágnes zárta előadását azzal a megállapítással, hogy Ottlik Iskola a határon című regénye már a posztmodern határvonal innenső oldalán található. Az én szövegem tulajdonképpen ennek az állításnak a kibontásában, argumentációjában volt érdekelt.
Mindez egy új koncepció részeként is értelmezhető: eszerint nem a hetvenes évek végének ún. posztmodern prózafordulatától, nem a „Péterek nemzedéké”-től számíthatóak a posztmodern magyar irodalom kezdetei, hanem Ottlik Géza Iskola a határon (1959), Weöres Sándor Psyché (1972) és Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című köteteitől.
De miért posztmodern az Iskola a határon?
Egyrészt a sokat emlegetett, utólag, a regény megírásának befejező stádiumaként készült, legendás keret a mű eleji három fejezet fölé írva Az elbeszélés nehézségei címet viseli. Ez a három fejezet, illetve az általa megjelenített írástechnika a főszövegben az elbeszélői és értelmezői nézőpontok problematizálásaként az egész regényre döntő érvényességgel bír. Magának „az elbeszélés nehézségei”-nek a felemlegetése, szövegbe írása a posztmodernre jellemző szerzői önreflexióval, az írás aktusának önreflexív tematizálásával hozható kapcsolatba. Ez a hangsúlyozottan önreflexív viszony a szöveg írásának folyamatát teszi idézőjelbe, és döntő módon befolyásolja a későbbiekben a regény egész menetét.
Másrészt kétségbe vonja bármiféle „nagy elbeszélés” lehetőségét az, hogy két, egymástól gyakran gyökeresen eltérő nézőpont által jelenik meg bármiféle elbeszélés. Medve Gábor kézirata és a kéziratot kommentáló, abba beleíró, magának a beleírásnak a folyamatát néha kommentáló, néha teljesen figyelmen kívül hagyó Bébé által megjelenített írástechnika lehetetlenné teszi, hogy egyetlen távoli tekintet uralhassa a szöveget. Vagyis az olvasó elbizonytalanításának a posztmodern stratégiája legnyilvánvalóbban és legtudatosabban a bonyolult és kontrollálhatatlan idézéstechnika, a „hiányzó szöveg”, vagyis Medve Gábor néha idézett, néha átírt, néha eltüntetett írásának (más szempontból nézve az „eltüntetett kézirat”-nak) a pozíciójával áll kapcsolatban, pontosabban az „eltüntetett kézirat” felhasználásának kontrollálhatatlan lehetőségeivel. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy Bébé milyen mértékben nyúlt bele Medve Gábor szövegébe: az idézőjelbe tett részekbe, az idézőjel nélküli, átírt részekbe, illetve hogy a sajátnak állított szöveg mennyiben átvétel Medve szövegéből (több példánk van arra ugyanis, hogy Medve kéziratának említése nélkül olyan eseményekről ír Bébé, amelyekről evidensen nem lehetett tudomása, hiszen nem volt, nem lehetetett jelen éppen akkor). Mindez végletesen elbizonytalanít mind a történet szavahihetőségét, mind az elbeszélői pozíciót illetően.
Ottlik regénye tehát már eleve az újraírás pozíciójába helyezi önmagát, s az olvasó előtt csak a rontott, újraírt, értelmezői viszonyba tett szöveg képe jelenik meg. Ezek az elemek pedig – az elbizonytalanító effektusok, az eredetiség kétségbe vonása, az elbeszélhetőség problémája, a valóság eltűnése, az írásra tett önértelmező megjegyzések – a posztmodern irodalom jellegzetességeiként értelmezhetőek.
2012. szeptember 16. (vasárnap)
Ottlik 100
„Próza az, amit kinyomtatnak” címmel került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban arra a konferenciára, amelynek célja, hogy az író centenáriuma kapcsán a különféle beszédmódokat képviselő irodalomtörténészek újra szembenézzenek az életmű helyével, illetve új szempontokat mozgósítsanak az Ottlik-szövegek értelmezése során. Szegedy-Maszák Mihály rendkívül tág kontextust megmozgató, a filológiai pontosságot példamutatóan mozgósító, de egyúttal gunyoros, ironikus és humoros hangvételű megnyitó előadása a recepció féloldalasságára is kitért. Mint mondta, az Ottlikról szóló írások majd 80%-a nem a szövegek teljesítményeire koncentrál, hanem az életrajzi szerző alakjának és az író legendás erkölcsi magatartásának állít emléket.
A konferencia résztvevőinek előadásainak egy része is a kultuszra, kultuszkutatásra, másrészt az Ottlik-szövegek újszerű felnyitására vállalkozott. Fűzfa Balázs A szombathelyi–kőszegi Ottlik-kultusz első évtizedeiről szóló előadásában például megemlítette azt a túrát is, amelyet Sümegi István vezetett, s amelynek során vállalkozó szellemű jelentkezőkkel bejárták Medve Gábor szökésének lehetséges útvonalát – erről Sarankó Márta is tudósított a Literán. G. Merva Mária A hattyúprémes, bordó házikabát című előadása Ottlik gödöllői napjait állította érzékletesen a hallgatóság elé. Mészáros Márton Ottlik rádiós szerepléseivel és rádióelméleti írásaival foglalkozott, Sághy Miklós pedig Dömölky János filmjét értelmezte, amely a Hajnali háztetőket dolgozta fel. A kétnapos konferencia számomra egyik legizgalmasabb előadása Hansági Ágnesé volt, aki az Iskola a határont a posztmodern fordulat utánra helyezte, illetve Vásári Melindáé, aki Ottlik Buda című regényét matematikai képletek mentén értelmezte. Ez utóbbi két előadás továbbgondolása minden bizonnyal az Ottlik-recepció feladatai közé fog tartozni a következő években.
2012. szeptember 11. (kedd)
Másik világ
M. ötéves volt 2001-ben:
Arra emlékszem,
egész nap nem tudtam mesét nézni a tévében.
Apám végigkereste az összes csatornát,
mindenhol műsorváltozás.
Mindenhol égő emberek,
ugrottak fejjel lefelé az ablakokból.
Egész nap a lángoló felhőkarcolókat mutatták.
Azóta állandóan háború van.
Azóta nem látok mást,
mint azt,
hogy folyton háborúznak.
2012. szeptember 6. (csütörtök)
Talamon Alfonz
Éppen két hete Bacsó Péter kérésére Pozsonyban szeminarizáltam Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényét. Regényét, elbeszélésfüzérét, elbeszéléskötetét, memoárját? A műfaj kérdése rendkívül messzire, izgalmas területekre vezet. Mint ahogy az is, miért nevezhetjük fiktív emlékezőregénynek a kötetet. A szeminárium során mindezekre a kérdésekre sor került, vagyis több kontextusban próbáltuk meg értelmezni Talamon regényét: többek között a szlovákiai magyar és a posztmodern irodalom kontextusában, az Iródia-nemzedék és a maszkos-álneves irodalom mentén, a paródia és a burleszk felől, a fikcionáltság és a valóságvonatkozások hálójában, a narratív szituáció és a talamoni hosszúmondat lehetőségei felől.
A résztvevők a gimnázium egykori irodalom tagozatos diákjai voltak, akik ma már mind az ELTE hallgatói. Kérdéseiknek köszönhetően az eredetileg 45 percesre, egyórásra tervezett összejövetel kétórásra sikeredett. Az Új Szó jelen lévő újságíróinak köszönhetően beszámoló is készült az eseményről – Utasként Talamon Alfonz hajóján címmel.
Hogy miért most jutott eszembe a két héttel ezelőtti beszélgetés? Mert holnapután lesz tizenhat éve, hogy harmincéves korában tragikus körülmények között elhunyt Talamon Alfonz, az író, aki „a toll alá” temetkezett…
2012. szeptember 3. (hétfő)
Szigliget
A szigligeti irodalmi tábor egyik legemlékezetesebb, mások szerint botrányos jelenetére az Új JAK-füzetek bemutatásakor került sor, amikor is Bencsik Orsolyával, Áfra Jánossal, Váradi Nagy Pállal és Nagypál Istvánnal köteteik kapcsán Sopotnik Zoltán és Orcsik Roland beszélgetett. A két moderátor igyekezett parodisztikusra, ironikusra, provokatívra venni a figurát, rendkívül pörgősen és poénokkal teletűzdelve tették fel kérdéseiket. Valódi drámai jelenetre akkor került sor, amikor Sopotnik Zoltán Áfra János kötete (Glaukóma) kapcsán feltett ironikusan provokatív, metafikciós kérdésére, amelybe belekomponálta a költő eddigi válaszait is, Áfra János elcsukló hangon egy hihetetlenül őszinte, megrázó, a személyes családtörténet titkolt eseményeit megvilágító választ adott. Döbbent csöndben hangzott el a monológ, szinte érezni lehetett, hogy minden mondat, minden szó kimondása igazi erőfeszítésbe kerül.
A nézők egy részét azonnal felháborította a kérdezők „arroganciája”, poénkodása, mások szerint viszont Áfra János döntése volt, hogy megosztja hallgatóságával az előadott traumaszöveget.
Nemrég fejeztem be a posztmodern irodalom hármas stratégiájáról szóló monográfiámat, s végig az járt a fejemben, hogy mennyire beleillik ez a beszélgetés elméleti konstrukciómba, pontosabban a posztmodern irodalom második (areferenciális) és harmadik (antropológiai) stratégiájának paradigmatikus különbségeire, határfeszültségére, törésvonalaira. Míg a beszélgetést vezetők poénjai, ironikus-parodisztikus nyelvi konstrukciói a második posztmodern nyelvi terébe helyezhetők, addig a választ adó Áfra János monológja az antropológiai posztmodern identitásra fókuszáló, személyes, gyakran traumatikus élettörténetet, önéletrajzot megjelenítő szövegeit idézte fel. Kétféle szövegalkotási mód csapott tehát itt össze az én olvasatomban, és éppen ezért nem tulajdonítanék semmilyen etikai vétséget egyik megszólalónak sem – sokkal inkább a paradigmatikus összeütközés retorikai lehetőségei felől értelmezném az előállt helyzetet.
2012. augusztus 26. (vasárnap)
Autómatikusan
Talált tárgy, tokaji tévétorony. Balesetveszély nem volt, bár az autómatikusan ékezetét megpróbáltam feltolni a Vigyázz után, vesszőnek, de nem sikerült. A kilátás gyönyörű, és lehet, hogy száz év múlva már a helyesírás is hozzáigazodik a tábla beszélt nyelvi megoldásához, ha addig le nem marja a rozsda.
2012. augusztus 23. (csütörtök)
A tokaji írótábor előadásainak retorikája
A tokaji írótábor előadásai retorikailag három csoportra oszthatók:
1. Azokra az előadásokra, amelyek magától értetődő természetességgel kapcsolódtak az írótábor már elemzett felhívásához, sőt bizonyos esetekben tovább radikalizálták azt. Már a konferencia kezdőelőadása megadta az ún. alaphangot, amikor Lánczi András az európai modernséget érintő filozófiai kritikáját végül is oda futtatta ki, hogy nem kell abszolutizálni a demokráciát (merthogy a baloldal éppen a demokrácia fogalmát kihasználva, arra hivatkozva bírálja a jobboldalt). 22 évvel a rendszerváltás után azt hittem, lefordulok a székről, hogy valaki ki mer állni, és végeredményben azt meri mondani, nem kell annyira ragaszkodni a demokráciához. Hanem mihez? A diktatúrához, féldiktatúrához, autokráciához, mihez, ha nem a demokratikus értékekhez? Lánczi mellett Kollarits Krisztina előadását is ide sorolnám, aki személyes élményének elmesélésével is fokozta a hangulatot. Eszerint az ELTE doktori iskolájában a témavezetője kijelentette, jelentős író csak baloldali lehet. Innét fogva aztán, gondolom, Kollarits minden kijelentése egyszeriben legitimitást nyert…
2. Azokra az előadásokra, amelyek megpróbáltak mintegy elvonatkoztatni a felhívást körülvevő diskurzustól, céljuk a tárgyszerűség volt, de egyúttal – talán akaratlanul is – mindig kilógott az a bizonyos lóláb. Ez a lóláb abban a retorikában jelent meg, amely szerint mi jobboldaliak vagyunk, éppen ezért jogunk van máshogy látni a magyar irodalmat, jobboldaliságunknak megfelelően átformálni a kánont, és mivel most magunk között vagyunk, erre itt a legjobb alkalom. Ez a retorika azért nem szimpatikus számomra, mert nem az irodalmiság, hanem a napi politika felől közelít tárgyához, az irodalmat érintő értelmezéseket végső soron teljes „természetességgel” feleltetik meg a politikai nézeteknek és érdekeknek. Egyik fölöttébb tanulságos és elgondolkodtató elszólás az egyébként rendkívül alapos Sipos Anna Magdolna előadásában hangzott el, aki saját power pointos prezentációjában egy zúzdát mutatott a hallgatóságnak, egy zúzdát, amelyet a betiltott könyvek bezúzására használtak, a képen jól láthatóan dobálták bele a könyveket. „Sajnos” nem tudtam zúzdát találni az 50-es évekből, mondta az előadó, ez a fotó 1944. június 15-i eseményt ábrázol, amikor Magyarországon zsidó szerzők műveit tették indexre és zúzták be. Itt vetődik fel a kérdés, hogy a konferencia felhívásának két dátuma vajon miért 1945 – 1965? Miért nem lehetett például 1944-től vizsgálni a betiltott és bezúzott, megsemmisített magyar irodalmat? Milyen érdek diktálta éppen ezt a két dátumot? Nem annak a gyanúja merül fel, hogy irányított módon jelölték ki a konferencia meghirdetői azt a megfelelő időintervallumot, amelynek kapcsán a saját panaszhang fokozottabban szólalhat meg, elfedve az időben kívül eső korszakok hasonló szörnyűségeit? Az ide tartozó előadásokra egyébként gyakran jellemző volt a mentegetőzés retorikája. Például Medvigy Endre onnét indította előadását, hogy Nyírő József „tisztességes, becsületes magyar ember volt, jó író.” Innét kezdve aztán minden más vélemény természetesen csak inadekvát lehet… A mentegetőzés retorikája megint csak túl didaktikusan kerekedett felül az irodalomról való értelmes beszéd, illetve az irodalomtudomány szempontjain, s az érdek nélküli megközelítés lehetőségeivel sok előadó meg sem próbálkozott.
3. Ebbe a kategóriába azok a szövegek tartoztak, amelyek mintegy tudomást sem véve a konferencia felhívásáról és a résztvevők rendkívül erős „mi”-tudatáról teljesen elfogultságmentesen közelítették meg tárgyukat. Nem mondom, hogy minden ide sorolható előadás tetszett, de az ide tartozó előadók eleget tettek a tudomány tisztességének, s nem aktuálpolitikai érdekeknek feleltették meg szövegüket. Sárközy Péter például olyan természetes eleganciával, egy világpolgár nagyvonalúságával tartotta meg előadását Márairól, hogy lenyűgözött. Papp Tibor előadása az avantgárdról szintén rendkívül tanulságos volt. De a konferencia egyik csúcspontja számomra Szőnyei Tamás bevezetője volt, aki elmondta, nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy meghívták a tokaji írótáborba, és talán szerénytelenségnek tűnik, de Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 (2012) című könyve miatt számított is erre a meghívásra. Viszont, mondta Szőnyei, mikor elolvasta a felhívás szövegét, arra gondolt, visszamondja a részvételt, mert nem szeretne asszisztálni olyan szerzők kanonizálásához, akiknek nyilas gondolataik voltak. Viszont Schein Gábor írása a tokaji írótábor kapcsán mintegy „helyére tette a dolgokat”, ezért van most itt, és tartja meg előadását.
Nem hallgattam végig minden előadást, nem voltam ott minden előadáson. Olyan is megesett, hogy a túl lendületesen rekanonizáló és a vállalható argumentációval hadilábon álló előadókat Vasy Géza és Pomogáts Béla tette „helyre”. Összegezve azt mondhatom, a tokaji írótábor egyik legfontosabb kihívása, hogy egyre inkább csak olyan írók vesznek részt rajta, akik önmagukat azonos napi politikai értékek mentén definiálják. Így egy zárt, zárványszerű struktúra jön létre, amely önmaga tengelye körül forog, s az irodalmiságot csak eszközként használja fel aktuálpolitikai célokra. Éppen ezért nem képes követni az élő irodalmiság dinamikáját, hiszen eleve kizárja magát a legitim diskurzusokból. Ha ez így folytatódik, a tokaji írótábor végérvényesen el fogja veszíteni kapcsolatát az alakuló irodalommal, s felveheti a tokaji politikai tábor elnevezést.
2012. augusztus 18. (szombat)
Tokaji írótábor
A tokaji írótábor vállalhatatlan felhívása után sokat gondolkodtam azon, lemondjam-e a részvételt. Miért is tartom másokkal együtt vállalhatatlannak ezt a felhívást? Például az ilyen mondatok miatt: „Mi magyarázza a »szocialista« kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és – tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására?”
Illetve a névsor: „Így törölték a 2. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét.”
Szövetség? Az egykori szocialista kultúrpolitika és a posztmodern teoretikusok között? Ezt vagy egy paranoiás írhatta, vagy olyan, akinek fogalma sincs irodalomtudományról és irodalomtörténetről. Vagy olyasvalaki, aki ügynöki módszerekkel dolgozik, és tudatosan keveri azt a bizonyost.
Az értékrendek azonosságai? Jézusom… Vajon akkor miért nem fontos írók a „posztmodern” (Kik is azok, jó lenne nevesíteni…) irodalomteoretikusok irodalomtörténeteiben Darvas József vagy Veres Péter, akik a szocialista kultúrpolitika kedvezményezettjei voltak? És fordítva: miért fontos Esterházy Péter, Nádas Péter vagy Oravecz Imre például? Ők a szocialista kultúrpolitika kedvezményezettjei voltak? Röhej.
És a névsor. Hogyan hiányozhat egy névsorból, amely a betiltott, elhallgattatott írókkal foglalkozik, hogyan hiányozhat egy ilyen névsorból például Petri György??? Akinek az életműve egyúttal példa is arra, hogy a kortárs irodalomtörténetek egész egyszerűen nem a mindenkori politika által kialakított trendek mentén szerveződnek, hiszen Petri György, akit a szocializmus alatt rengeteg retorzió élt, kihagyhatatlan bármely mai irodalomtörténetből.
És a névsor még egyszer. Hogyan lehet érték szempontjából egy sorba helyezni Márai Sándort és Mécs Lászlót? Melléjük Wass Albertet.
Márai szintén kihagyhatatlan bármely irodalomtörténetből. Aki ilyen névsort állít össze, megint csak tudatosan kever és hagy ki neveket, mert nem irodalmi szándék vezérli. Aki ilyen névsort állít össze, az egész egyszerűen nincs tisztában az irodalom folyamatszerűségével. Azzal, hogy ha Mécs László és Wass Albert valaha is fontosabb szerző volt, mint József Attila és Kosztolányi Dezső (nem volt ilyen korszak), még akkor is: a kortárs magyar irodalom elkanyarodott a Mécs, Wass, Nyírő, Reményik stb. vonaltól, és ma már egész egyszerűen nem irodalomtörténeti tényezők József Attila, Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és mások életművéhez viszonyítva.
Mégis elmentem a tokaji írótáborba, mert kíváncsi voltam az előadások retorikájára.
2012. augusztus 14. (kedd)
Végre…
…befejeztem A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája munkacímet viselő kötetet. Körülbelül nyolc éve foglalkoztatott ez a kérdés, mármint hogy a posztmodern irodalom nem egységes jelenség, hanem több – pontosabban három – stratégiája van. Először a Parti Nagy Lajosról szóló monográfiába komponáltam bele az első észrevételeket, és azóta több területen, műfajon – álneves irodalom, nonszensz, utazási regény, halálvers – próbáltam végigfuttatni a hármas posztmodern stratégia programját.
Így fog kinézni, ez a Tartalom:
PM/1 Posztmodern szövegalkotás Ottlik Géza Iskola a határon című regényében
PM/1-2-3 Szerzői név és maszk a posztmodern magyar irodalomban
PM/1-2-3 A nonszensz szerepe a posztmodern magyar irodalomban
PM/2 Posztmodern műfordítási eljárások a magyar irodalomban
PM/1-2-3 Az utazás szemiotikája a posztmodern irodalomban
PM/1-2-3 A posztmodern halálköltészet stratégiái
PM/3 Új kánon: a női irodalom
PM/1-2-3 Az új média és az anonim, maszkos önreprezentáció
És akkor ma este küldöm is a szerkesztőnek, N. Tóth Anikónak a kéziratot.
2012. augusztus 10. (péntek)
Olimpiai szubkultúra
Az valami hihetetlen, amikor az olimpiai stadionban sorra kerülnek a 100 és a 200 méteres síkfutás elődöntői és döntői. Már az elődöntőkben a fekete szubkultúra észbontó hatalmával szembesülhetünk, szinte csak afroamerikaiak, afroeurópaiak, elképesztő gesztusokkal, valami eszméletlen önreprezentációval. Itt nem a szokványos bemutatkozásokkal találkozunk, sportoló felemeli a kezét, sportoló összeszorítja száját, sportoló koncentrál, sportoló vidáman beleinteget a kamerába, sportoló biccent fejével. Itt nem. Ezek a fekete fiúk dobálják a vállukat, előre feszítik a jobb vállat, utána előrefeszítik a balt. Az egyik önmagára mutat két hüvelykujjával, majd pedig lebiggyesztett szájjal, „én vagyok a legnagyobb király” mozdulatokkal. A másik a mellét üti, közben nagyokat bólogat, „én vagyok a legnagyobb menő” arccal. A harmadik belelő a kamerába, a negyedik meg akarja fojtani a kamerát, az ötödik a szemöldökével bohóckodik, mindenki őrülten laza, őrülten magabiztos, őrülten menő, hihetetlenül fölényes, hihetetlenül arrogáns – és egyúttal ezek az őrült, kreatív gesztusok mind a bohóckodás részei, a feszültség leplezése, a jövő fenyegető tragédiájának felejtése, kijátszása.
Merthogy a verseny után egyikük sírva nyilatkozik a kamerának.
2012. augusztus 6.
A dög
Kerékpárral egész más az utakat járni, mint autóval. A fej másfél méterre az úttesttől, és 25 km/h-s átlagsebességnél még az aszfalton átszaladó futrinkát is észreveszed. Úgy teszed a kereket, hogy kikerüld őket.
Kerékpározás közben szinte testi kapcsolatba kerülsz az úton, útszélen heverő holttestekkel. Ilyenkor veszed csak észre, mennyi áldozattal jár egyetlen útszakasz. Kitekert pózban heverő nyest, kifordult szemekkel egy görény, laposra taposott gyík, véres hurkaként csavarodó sikló, őz, amelynek bordái merednek az ég felé az árokban, óriási hordóvá felfúvódó borz feszes teste, szétvetve mind a négy lába, majdhogynem felrobban a benne munkálkodó bomlási folyamatoktól, gázoktól. Egy róka pergamen vékonyságúvá az aszfaltba taposva, belehengerezve, csak a vörös farok lobog a szélben jobbra-balra. Egy macska szétszórt belei az úttesten. Egy halott széncinege és egy halott veréb sziluettje. A harkályfélékhez tartozó zöld küllő szétszórt tollai.
Nemrég Balassagyarmat felé bicikliztem. Az úton egy sérült galamb. Már nem tudott mozdulni. De még élt. Szemében a halál. Szemében az az iszonyatos türelem, ahogy várta a halált. Csak egy állat tud ilyen irtózatos, csöndes és kitartó türelemmel várakozni a halálra. Megszégyenítő. Fölötte és mellette autók, kamionok zúgnak el iszonyú hanggal, robajjal, csörömpölés. A szemében az van: jöjjön a halál. Meghalok. Haljak meg. Jön a halál. Most haljak meg. Akkor most halljak meg. Tudom, hogy most meg fogok halni. A szemében ott a várakozás türelme. Ez iszonyú. Ahogy átrohant fölötte a teherautó, a tollai hullámoztak, de a szeme.
Fél órával később még mindig nézett. Élt.
2012. július 30. (hétfő)
SZMÍT-tábor
Irodalmi tábor irodalmi tábor után, most éppen Ipolyságon, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának XIV. Fiatal Írók Tábora. Az első napon Grecsó Krisztián beszél Mellettem elférsz című kötete kapcsán úgy általában írásról, a fiatal író identitáskeresésének állomásairól rendkívül őszintén. Mint elmondja, manapság egész egyszerűen nem sértődhet meg egy fiatal író, hanem át kell mentenie a tehetségét, kihasználva lehetőségeit. És hogy mennyire sokáig tartott, míg rájött, melyik az a terep, amihez ért, ahonnét jött, amiről írni tud, ami az övé.
Másnap, csütörtökön Antal Balázs ad elő Málik Rolandról, a vihar után pedig megérkezik Garaczi Laci és Nagy Ildikó Noémi. Kiderül, Laci keményen edz, pingpongozik abban a Veszprém melletti faluban, ahol élnek, s várja az összecsapást a SZMÍT-csapattal – a Szépírók Társaságának pingpongcsapata eddig kétszer szenvedett tőlünk vereséget, 15:3-ra és 13:5-re. Később elmondja (a kérdezőtárs megint csak a kiváló Csapody Kinga), hogy a Nincs alvás! esetében egy kimondottan nem referenciális szöveget akart írni, minél nehezebben érthetőt, olyan mondatokból, amelyek még nem íródtak le, s egyfajta kristályt akart létrehozni mondatokból, szándékoltan nem olvasóbarát szöveget. Ez a vallomás tökéletesen beleillik koncepciómba, amelyet a posztmodern irodalom stratégiáiról alakítottam ki, úgyhogy elégedetten dőlök hátra.
Közben megérkezik Békéscsabáról Elek Tibor és Farkas Wellmann Éva. Mint Tibor elmondja, azért jöttek már ma, hogy meghallgassák Csehy Zolit és engem a másnapi programban. Elégedettségem egy pillanat alatt aggodalomba vált át, ezért nemsokára haza is húzok, készülni a holnapi beszélgetésre.
Másnap, péntek reggel Csehy Zoli ad elő. Pazar, zseniális, mint mindig. Én nem tudom, Zoli honnét meríti erőit, de engem mindig elkápráztat tudásával, felkészültségével, stílusával. Utána velem beszélget N. Tóth Anikó, és egyszer csak tényleg azt veszem észre, hogy Elek Tibor a hátsó sorban úgy figyeli, mit mondok, úgy feszíti előre a fejét, olyan komoly, szinte feszült tekintettel és arcvonásokkal fordul felém, hogy szinte megijedek.
Aztán én kérdezem N. Tóth Anikót, aki megint csak utolérhetetlenül szerény, kedves, visszafogott. Körbejárunk mindent, a legendás Iródiát, a mesketéket, a századfordulós ködlovagokat, a Fényszilánkok hangjait. Anikó pedig mesél és mesél.
Ezután Bárka-est, ahol Elek Tibor mutatja be a Bárka online verzióját, én a blogírásról monologizálok, Farkas Wellmann Éva pedig verseket olvas. Mint mondja, egy első kötetben 10 jó versnek kell lenni és 8 rossznak, ez utóbbiaknak azért, hogy a kritikusnak legyen mibe belekötnie. Mivel első kötetének szerkesztője szerint a 10 jó vers már megvolt, kénytelen volt írni még 8 rosszat, ebből egyet fel is olvas, közben lefényképezem, sajnos nem elég észrevétlenül. Három program részeseként eléggé kifacsart a mai nap, Pál Danival elkerüljük egymást, nem bírom megvárni a Prae-bemutatót, emiatt még most is lelkiismeret-furdalásom van.
Közben az ipolysági templom előtt Kukorelly Bandival és Mizser Attilával beszélgetünk, Bandi bement a misére, dicséri a prédikációt. Nemsokára kiderül, a pap ipolybalogi fiú, egykori tanítványom, az általános iskola egyik legjobb sakkozója volt, a sakk-körben, amelyet vezettem, egy idő után viccesen már „örök vesztes”-nek hívtak engem, szóval Gyurász Pali, aki most ötödéves a teológián.
Szombat: Csehy Zoli beszélget Mizser Attilával a Palócföldről, amely Attila főszerkesztése alatt kiváló, izgalmas lappá vált, s a friss szerkesztést a borító is kellő módon jeleníti meg. Utána Csehy Zoli megkapja a 2010-es évi kötetéért odaítélt Forbáth-díjat, amelyet Csehy Kornél magánprodukciója színesít.
Bedobom a törülközőt, ebéd után Mizser Attilával kocsiba ülünk, s irány Balassagyarmat.
2012. július 23. (hétfő)
FÍSZ-tábor
Szerdától vasárnapig FÍSZ-tábor Visegrádon, kilátás a kanyargó Dunára és a vadromantikus Börzsönyre. A program hihetetlenül jól van összeállítva, beszélgetések (Tóth Krisztina, Szilágyi István, Spiró György), lapbemutatók (az Alföldtől a Tiszatájig, a Műúttól a Jelfolyamig). A rengeteg perspektivikus arc között csupán két képességemmel tudok elismerést kivívni: mitikussá növesztett pingpongtudásommal, amelyet most nem mutattam be, illetve a sörtől kótyagos darazsak idomítási kísérletével. A szervezők hihetetlenül sokat dolgoztak a tábor sikeréért, Varga Betti, Csepregi János, Mészáros Márton és a többiek is minden elismerést megérdemelnek. A líraszemináriumot vezettem, és volt néhány katartikus versélmény, neveket most nem akarok említeni, de 4-5 szerző nevével és verseivel még biztosan találkozni fogunk a következő években. Ez is jó volt, nagyon jó. Meg N. Tóth Anikó, aki a prózaszemináriumot vezette, és K. Kabai Lóránt és Tóth Ákos és Bednanics Gábor és Simon Márton és Bengi László és Korpa Tamás és Lapis József és Potozky László és Molnár Illés és sokan mások. Csak a faházak nyikorgó lépcsője és a padlója keserítette meg az életem, főleg a földszinten lakó kisgyermekes családok miatt, akiket valószínűleg nem egyszer ébresztettünk fel emiatt.
A tábor egyik fénypontja számomra feltétlenül Orcsik Roland volt, aki egyrészt a perverzió méltósága hívószót társítva nevemhez utalt folyamatosan, jó hangosan jelenlétemre, másrészt azzal, hogy én vagyok az a költő, aki nem tud verset írni. Azt hiszem, ezek után olvasóim száma rapid gyorsasággal fog emelkedni, a kíváncsiság nagy úr. Most, ebben a pillanatban szinte Orcsik Roland-elvonási tüneteim vannak, de majd csak kiheverem…
2012. július 15. (vasárnap)
Vasbeton templom
Az utolsó eldugott helyen is találhatunk olyan embert, természeti képződményt vagy épületet, amely megállít, amely feledhetetlen, vagy akár az életünket is megváltoztathatja. Itt állok a rárósmúlyadi templom előtt, december közepe van, fényes hideg. Megálltam az autóval, kiszálltam, és egy kicsit körülnézek. Ez a templom itt előttem 1910-ben épült, „alapjaitól a templom keresztjéig vasbetonból készült", az első magyar vasbeton templom. Medgyaszay István tervezte, szecessziós stílusban épült, Szent Erzsébetről nevezték el.
A wikipédia a következőket írja a templomról: „Az épület nyolcszögletű alaprajzzal rendelkezik, melyen az oltárrész egy külön kitüremkedő szárat képez. A templom a hajó oldalán helyezkedik el, a bejárat fölött egy sgrafittó freskót láthatunk. A kupola kerülete mentén nyolc angyal szobra (kerubok szobrai) látható, melyeket íves tartóelemek kötnek össze. Az angyalszobrok Sidló Ferenc művei. A kupola gömbcikkely alakú, előre gyártott elemekből lett a helyszínen összebetonozva vasbeton koszorúval. A templomhoz kapcsolódik a karcsú harangtorony nyitott árkáddal, a torony keresztmetszete felfelé szűkül. A tornyot az erdélyi építészet, pontosabban a körösfői templom tornya ihlette. Az ablakrések kialakítása gótikus hatást mutat. A belső térbe lépve, elhagyva a kis méretű fogadócsarnokot, jutunk az oktogonális kupolacsarnokba. Bal oldalon láthatjuk a szinteltolással épült orgonát és kórust, mely a belső tér és a torony közötti kapcsolatot képezi, alatta a sekrestyébe vezető ajtót. A sekrestye, mely szintén a toronyhoz kapcsolódik, egyenes mennyezetű. A sekrestyeajtó mellett látható a fa szószék. Az oltár két oldalán egy-egy ajtó vezet le a családi sírboltba, ahol Kőrfy Rudolf szüleivel és nővérével nyugszik. Az oltár kialakítását Tihanyi Lajos végezte a szecessziós neogótika stílusában."
Beszállok az autóba, és megyek tovább.
2012. július 11. (szerda)
Kastélyok
Zajlik a 99. Tour de France, de most nem a kerékpársportról lesz szó, hanem arról a látványról, amely végigkíséri az egész eseményt. A közvetítés során ugyanis nemcsak elgyötört arcokat, elborzasztóra visszeresedett vádlikat és irtózatos bukásokat látni, hanem a tájat, magát Franciaországot is, gyakran madártávlatból. A természeti táj gazdasága, a gyönyörű folyókanyarulatok, sziklás tengerpart, a hegyvidéki szerpentinek mellett a kultúrtáj is szemet gyönyörködtető. 6. században alapított, mai napig működő bencés kolostor, ívelt hidak, víztárolók tökéletesre húzott vonalai, gyönyörű kastélyok büszke parkkal - a kerékpárosok útja nagyszerű vidékeken vezet keresztül. A sportolók mindebből nem sok mindent érzékelnek, de a néző számára valódi élmény egy Tour de France-közvetítés.
És éppen ezekről a kastélyokról a közép-európai nézőnek a mi áldatlan állapotaink juthatnak eszébe. Térségünkben a II. világháború utáni kommunizmus ideológiája, a múltat végképp eltörölni típusú gondolkodás eredményeképpen ha egy-egy értékes épület volt található a falvakban, településeken, azt az állam rögtön elkobozta, s rövid idő elteltével a helyi termelőszövetkezet raktárépületévé vált, majd pedig jött a totális enyészet, beomló tetőszerkezet, leomló falak. Még akkor járt jól egy-egy kastély, kúria, nemesi udvarház, ha oktatási célokra rendezték be, és óvodát, iskolát nyitottak benne, bár a kiábrándító „modern" ablakkeretek, a szemmagasságig érő olajos festés és a szánalmas csempézés teljesen kiölte belőlük az egykori szépséget.
A szomszédos településen, Ipolynyéken egykor négy kastély, kúria volt. Ebből kettő mára teljesen elpusztult, nyoma sincs. Egynek, amelyben hajdan iskola is volt, most szakadt be a tetőzete, valószínűleg már csak napjai vannak hátra. A negyedik még ma is áll, felújítva - egy helyi kisüzem működik benne...
Vajon mit láthatna ezekből a kastélyokból egy mai kerékpároskörverseny-néző, ha véletlenül itt vezetne az útvonal? Semmit. Igaz is, errefelé még olyan utak is vannak, hogy gyorsasági kerékpárost csak előre eltervezett gyilkossági szándékkal engednének fel rá. Bár, ha jobban meggondoljuk, mountainbike-bajnokságra viszont majdhogynem tökéletes.
2012. július 7. (szombat)
Búbos cinege
Búbos bankát élőben először a kéméndi temetőben láttam. Dédnagymamát temették, „öregke", így hívtuk őt, ötödikes voltam az általános iskolában, álltunk kint a felravatalozott holttest körül, és akkor észrevettem, hogy az égen három búbos banka szállt el a gyászoló tömeg fölött, hullámos, hosszan elnyújtott mozgással, narancssárgán, mint három csiszolt drágakő.
Búbos vöcsökkel talán még nem is találkoztam élőben. A búbos pacsirta azonban mindennapos kedvenc. Igénytelen, szürke, mégis a szívemhez közel áll. Hiszen ott az a kis búb a fején, ott a téli-nyári fürge futkosás, sokszor kényszerűségből a madáretetőnk alatt csipegeti fel a lehullott magvakat.
Pár napja pedig igazi élmény: először láttam búbos cinegét. Ritka példány, de most ketten egész közel merészkedtek a nyaraló parányi fenyőligetében, néhány méterre tőlünk ügyeskedtek, ha épp nem daloltak, csőrükben hernyó tekergett. Ahogy ott röpködtek körülöttünk, az egész domboldal hirtelen vidám és tökéletes lett.
2012. július 3. (kedd)
Mozgásfilozófia
Példaként válasszuk a déli fél tizenkettőt, mint témánkhoz legmegfelelőbb időpontot. A forróság szinte elviselhetetlen, a forró levegő anyagként ül az olvadt aszfaltcsíkon és a távolba kanyarodó mezőkön. Most minden hihetetlenül merev, szenvedélyes és szenvedő. Merev, mert mintha a forróság kövesedne meg. Szenvedélyes, mert a túlélésért küzd minden élő fűszál, bokor, állat, még a tárgyak is. Szenvedő, mert a perzselő nap kiolt minden más érzést a szenvedélyen kívül.
És ekkor egy kerékpáros tűnik fel az úton, elnyúló, szaggatott mozdulattal közeledik a messzi távolból. Amíg ideér, módunkban áll megfigyelni öltözékét, cipőjét, a sisakot, a fényvisszaverő sávokat. Percekig szemlélhetjük a kerék pörgését, a váz ingamozgását, ahogy elhalad a búzatábla mellett. Tudjuk, hogy nemsokára itt fog elhaladni mellettünk.
De ebben a pillanatban a kerékpáros észrevesz valamit. Az út szélén egy magányos kapáló, idős férfi. Valószínűleg már hajnali 5-kor kijött a faluból ide, a határba, hogy bekapálja a babot, és azóta itt dolgozik. Mögötte jókora tábla, rendbe tett, gyomoktól megszabadított sorok. Napfelkelte óta dolgozik, néha beleiszik az ötliteres demizsonba, amely egy fa alatt hever az árnyékban, vizezett bort tartalmaz. Az idős férfi öltözéke színét vesztett, meghatározhatatlan színű munkaruha, monterka. Arcát sötétbarnára cserzette a nap, de a zubbony alatt hófehér a bőre. Mintha ez a hosszú ujjú ruhadarab a hőségtől is megvédene, szinte izzadság nélkül, szárazon kapál sorról sorra, méterről méterre, egyre közelebb az országúthoz.
Ebben a pillanatban a bicikli mintegy elsiklik az idő férfi mellett. Azt tudjuk, a kerékpáros mit gondolhat, de azt sejteni sem lehet, hogy az idős kapáló mire gondol. Csak azt tudjuk teljes bizonyossággal, hogy soha senki sem fogja tudni megmondani nekünk, egyetlen beszámoló sem lesz az ő gondolatairól.
A közelben nincs egyetlen ember sem, kilométereket járhatunk be, egyetlen embert sem találunk. Óriási a hőség. A föld először elnyeli, majd megsokszorozva, tükörként veri vissza a napsugarakat. Talán nincs már egyetlen ember sem a világegyetemben. De ők ketten fel sem néznek, tudomást sem vesznek egymásról, mennek a dolgukra.
Ha van szépség az életben, ez az.
2011. július 1.
1.1.7.1. Eb
Egy felpumpált emberi szívvel
játszották a mérkőzést.
Azé, aki...
2012. június 26.
Életmentő fürdés
Vasárnap az idei első fürdés a Garamban. A víz meglepően meleg volt, nagyon meleg. Már reggel felfigyeltünk egy sárgarigóra, amely sárga villámként rendszeresen le-lecsapott a vízre, valószínűleg a szomját oltotta, esetleg a vízbe esett rovarokra vadászott. Úszás közben, éppen ezért, amikor előttem harminc-negyven méterrel egy szürkés-barnás madár csapódott a vízbe, rögtön arra gondoltam, nemcsak a sárgarigók szomjasak. Ez a madár azonban nem repült tovább, hanem benne maradt a vízben, csapkodott a szárnyaival. Fürdik ő is, gondoltam magamban. De amikor azt vettem észre, hogy a folyó közepéből kétségbeesetten próbál kirepülni nedves szárnyaival, valamilyen szerencsétlen evező mozdulatokkal, akkor már tudtam, hogy baj van. Befelé úsztam, a sodrás a közepe felé, és valóban, egy kis rigófióka (valószínűleg egy feketerigó fiókája) fuldokolt a vízben. Elsőre elkaptam, és azon lepődtem meg, hogy egyáltalán nem félt, egyáltalán nem kapálózott, sőt, valami természetes bizalommal pislogott ki a tenyeremből. Így gyalogoltam ki a partra, vittem föl a kezemben a megmutatni a többieknek, amivel természetesen nagy sikert arattam... A végén alig bírtam letenni őt a fűbe, hogy száradjon meg, úgy kapaszkodott görcsösen az ujjaimba, alig akart elengedni, biztos „anyuci"-nak gondolt. Aztán csak ácsorgott szótlanul, majd amikor már szépen megszáradt, behúzódott egy bokor alá. Íme ő:
2012. június 23. (szombat)
Véres csík
Egy viszonylag komoly sérülés után két héttel végre újra pingpongedzés!
Két hete csütörtökön edzés közben elég súlyos sérülést szenvedtem, 2:2-es állásnál, 9:6-os vezetésnél. Távolról adogattam vissza a labdákat, majd egy rövidítés után, visszaszaladva az asztalhoz olyan szerencsétlenül zuhantam rá az asztal sarkára a jobb kezemmel, hogy a karomon egy véres csík keletkezett, majd feldagadt az egész karom. A mérkőzést még lejátszottam (11:9-re nyertem a döntő szettben), de kórházba menet már nem bírtam behajlítani a kezem. A röntgen megállapította, hogy szerencsére nincs törés, izomszakadás sem, csak zúzódás. Ennek eredményeképpen később tenyérnyi bordó-zöld-sárga-kék folt keletkezett a karomon, a vágás alatt. A könyvhétre menet még két nappal később is úgy vezettem, hogy alig bírtam sebességet váltani.
De most ennek vége! Most minden szép és jó, irány az edzőterem! És valóban, másfél óra után is minden működött, a csodás, 32 fokos tornaterem ideális hely volt a visszatérésre! Jövő héten pedig várhatóan barátságos mérkőzés Kékkő ellen.
2012. június 20. (szerda)
Györe Balázsnak
Apró kövek, elkeveredve, futnak, rengeteg apró kő, fűszál, fűszál, rengeteg fűszál, fűcsomó, névtelen növények, búzatábla, egy sikló, véres csíkból előgöndörödő belek, kövek, hasító nap, vágó érzéssel egy darázs, a kövek rulettkoccanással, legörögnek, levél, ág, még több ág, mocsár, egy kócsag, mereven, egy zöld csík, véres gyíktetem, lejjebb a fejet, még lejjebb a fejet, egészen az aszfaltig, még lejjebb, lejjebb, egészen a porba, tépje le az arcot és a bőrt és a húst, lejjebb, reszelje le a csontról a bőrt, darálja be a húst, reszelje le a csontot, egy ismeretlen növény, virágzó növény, szirmok, ágak, sás, egy kócsag, kövek, apró kövek, egy merev őztetem bordája ágaskodik az ég felé, az iszonyú bűz, vágó érzés a nap, a darázs, megint, egy véres csík, rengeteg apró kő, zöld búzakalász, zihál, fényes, dicső zihálás, forró betonlapok.
Túlzottan szeretett, ezzel szégyent hozott másokra, ezért kivégezték.
2012. június 16. (szombat)
Medve Magyarországon?
Pár nappal ezelőtt az a hír járta be a szlovák sajtót, hogy már a szlovák-magyar határ közelében, vagyis Dél-Szlovákiában is barnamedvét láttak. Június 5-én a kora reggeli órákban az Ipolyság mellett fekvő Nagytúr településen tűnt fel egy kb. 120 kilogrammos, 3-4 éves medve, amelyet csak két órával később tudtak elkergetni a helyiek. Pár nappal később valószínűleg ugyanez a medve tűnt fel Felsőszemeréd és Deménd, majd néhány nap elteltével, két napja Ipolypásztó és Zalaba határában. Itt helyi vadászok vették észre, ahogy a szántóföldön bandukol, de mivel kilövési engedélyük nem volt, kénytelenek voltak végignézni, ahogy elcammog előttük. Jellemző a szigorú törvényekre, hogy először a rendőrség vizsgálta ki az esetet, majd miután a vadásztársaság megkapta a kilövési engedélyt, már hiába keresték az állatot. Valószínűleg éppen ezzel magyarázható a medvék elterjedése is, északi falvakban és városokban már szinte megszokottá váltak a kukázó medvék. De az is érdekes, hogy mint egy vadász ismerősömtől megtudtam, nem kelet, hanem dél felé húzódik a túlszaporodó populáció. A helyiek egyébként a medvének szurkolnak, bízva, hogy átjutva az Ipoly folyón beveszi magát a határ túloldalán, Magyarországon található Börzsöny hegység erdős területeire, s itt saját vadászterületet hoz létre.
Ezt a hírt már csak az fejelte meg, hogy a nyugat-szlovákiai Galgócon a helyi halásztársaság egyik tagja úszó krokodillal találkozott az egyik tóban. A szakértők szerint a nyári hónapokat átvészelheti Szlovákiában is az állat, de a telet már nem élné túl.
Na, ezeknek a híreknek a hatására, úgy éreztem, nekem is lépnem kell. Máris biciklire ültem, és irány az Ipoly-part. A medve kb. 30-40 kilométernyire kószál tőlünk, az egy kifejlett állatnak félnapi távolság. És lehet, hogy kajmánnal is találkozom.
Az Ipoly-part azonban csöndes volt. Készítettem néhány képet, hogy otthon kikockázva hátha felfedezek rajta néhány ragadozót. És valóban! Egy kék szitakötőt találtam, harcias pózban.
2012. június 12. (kedd)
Tárgyak arca
Kétféle tárgy van:
1. amelynek nincs arca - egy vasúti sínpárnak nincs arca, csak teste. A fa minden oldalról egyforma, nincs arca. Az útnak szintén nincs arca. A toll általában szintén arctalan.
2. amelynek arca van - például a ház: a bejárat az arc. Ha minden oldala egyforma lenne, négy bejárattal, akkor már a ház arca is megkérdőjeleződne. Másik példa: egy virágzó növény. A virág arc a testen. Az útjelző táblának szintén van arca. A tányérnak - kis túlzással - szinte csak arca van. Az autó: hangsúlyozott arc.
Minden dolgot elgondolni az arc léte és hiánya szempontjából. Arcot adni és arcot törölni. Vers: arca van. Megírni az arc nélküli változatot.
2012. június 7.
Megváltó zsilettpenge
Utazom a Bulgarian Airlines járatán, és szemem rögtön az előttem található ülés hátlapjára téved, ahol két mondat figyelmezteti az utasokat. Az első mondat így hangzik: „Pod szedalkama Vi sze namira szpaszityelna zsiletka". Szlovák nyelvtudásom alapján gyorsan le is fordítom: „Az ülés alatt Önök megváltó zsilettpengét találnak". Szpaszitel - megváltó, zsiletka - zsilettpenge...
Valóban, zuhanás közben tényleg nagyobb hasznát vehetjük egy zsilettpengének, amellyel gyorsan felvághatjuk ütőereinket, mint bármi másnak, amely csak fokozza és meghosszabbítja a rettegést. Sajnos az angol szöveg rögtön ki is ábrándít: az ülés alatt mentőmellény található. Később bolgár ismerőseink is ezt a verziót erősítik meg nekünk. Hozzátéve, valóban, a Szpaszityel a bolgárban is a Megváltóra utal.
Mindazonáltal mi nem tudtunk röhögés nélkül ránézni a feliratra.
2012. június 4.
Veliko Tarnovo
Úticélunk Veliko Tarnovo, a középkori bolgár állam egykori fővárosa. A társaság tagjai: Bedecs Laci, a szófiai egyetem magyar lektora, Vladiszlava Sztojanova és Szimona Szlavcseva, az egyetem diákjai, illetve a testvérem és én. Hegyes-völgyes tájon, rengeteg erdőn keresztül vezet az út, 220 kilométeren át.
A helyi egyetemen Laci beszélget velem, pontosabban az a koreográfia, hogy először Szimona olvassa fel bolgárul a Szozopoli anzikszot, ezután a versről Laci kérdezget, Szimona pedig lefordítja a kérdést és a választ is. Majd pedig Vladiszlava olvassa fel bolgárul A bolgár kalauz című versemet, és utána ő tolmácsol nekünk. Ez a két versem van eddig bolgárra fordítva, mindkettő Nikolaj Bojkov műve, több helyen megjelentek már, Laci szét is oszt a nézők között pár példányt.
A felolvasás után pedig két éjszaka, három nap Veliko Tarnovóban. Elképesztő természeti szépségű hely. A Jantra nyaktörő kanyarulatai és hihetetlen szépségű, meredek sziklafalai fölé épül a város, illetve a közeli, óriási alapterületű vár. Néhány vendéglő teraszáról hihetetlen kilátás nyílik az elkanyarodó Jantra fölött teraszosan elhelyezkedő házakra, utcákra, sikátorokra. A Kézművesek utcáját negyven ház alkotja, mind Kolio Ficheto építészmester alkotásai, jelenleg egy szentendrei utcára hasonlít leginkább.
Van a városnak egy pontja, ahol alattam a vad folyó kanyargott, körülöttem a meredek sziklafal a rengeteg házzal, utcával, valami látomásszerű kavalkádban. Úgy éreztem magam, mintha Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című képének alakja lennék, kiégett lélekkel, egyedül, vágyakozón. Szédültem a rám zuhanó élménytől, hullámzott alattam a folyó, körülöttem és fölöttem kígyózó utcák és sikátorok. Akkor meghaltam, mert meg kellett halnom.
2012. május 30. (szerda)
Szófia
Másodszor vagyok Szófiában. Zuhog az eső. Vasárnap érkeztünk. Hétfőre enyhül az idő, kisüt a nap, délután elindulunk a városba. A szocreál központban kötünk ki, monumentális épület szökőkúttal. A legfelső szintre igyekszünk, a kilátás miatt, viszont visszarettent, hogy egyetlen lélek sincs az étteremben. Gyönyörű a kilátás a városra, és végre látjuk a város fölé nyúló hegyet, a Vitosát. A 2290 méteres hegycsúcson még most, május végén is hófoltok láthatók. Az épületben csillárkompozíció op-artos játéka. És betévedünk egy próbára is, a hatalmas nézőtérre.
Szerdán tartom az előadásaimat az egyetemen. Előtte Nikoláj Bojkovval az Absinth nevű amerikai irodalmi lap bolgár számának bemutatójára megyünk. Két verse jelent meg angol fordításban, és további érdeklődők is vannak a versei iránt. A bemutató szöveg és a felolvasások után jelképesen abszintot bontanak. Megkínálnak. Itt, Szófiában iszom először a legendás művészitalból. 70%-os, éget, mint a sav.
Áttaxizunk a város másik felébe, ahol megtartom az előadásaimat a magyar irodalom beszédmódjairól, a posztmodern magyar irodalomról, illetve a maszk és álnév szerepéről a kortárs magyar irodalomban. Bedecs Laci vendége vagyok. A társaság átvonul a szófiai Magyar Kulturális Intézetbe, ahol A posztmodern magyar irodalom címmel adok elő, bolgár tolmács segítségével. Este óriási zivatar, a bőrig ázás elől egy olasz étterembe menekülünk, majd egy barlangszerű klubba.
2012. május 27. (vasárnap)
„Sejlemény", „kopékony" (PNL)
Pénteken Nagykovácsi, a József Attila Kör műfordítótábora. Nagykovácsiba eljutni mindig kaland, budai hegyeken és völgyeken át, pazar kilátással a városra, aztán már szinte az erdőben. L. Varga Péterrel, a tábor egyik szervezőjével Kulcsár-Szabó Zolit várjuk, aki egy konferenciáról meg is érkezik, hogy megtartsa előadását a magyar irodalom külföldi fordítóinak a kortárs magyar líráról. A 60-as/70-es évek fordulóját jelöli ki határként, illetve az ún. nyelvkritikus költészet kezdőpontjaként. Véleménye szerint ez a legfontosabb hagyomány a kortárs magyar lírában, Kukorelly Endre és Parti Nagy Lajos, valamint Borbély Szilárd 90-es évekbeli költészete. Ehhez járul még a neoavantgarde és az ún. újholdas költészet. A nyelvkritikus lírában az én grammatikai kategória, ezzel viszont már nem tud mit kezdeni a kortárs fiatal magyar líra, amelynek fontos kérdése, hogy hogyan fogalmazható meg a nyelvben a szubjektivitás. Bajtai András egyik versét elemezve emeli ki az előadó a nyelvtől való eltávolodás és benne maradás kettős játékát, illetve az önéletrajzi vonatkozások fontosságát. Végül a kortárs magyar líra 5 fontos elemét emeli ki: 1. a kortárs líra epizálódik, történetmondó karaktere erősödik fel, 2. a gyermekirodalom, pontosabban a gyermek észjárása iránti vonzódás, 3. a politikai költészet lehetőségei, amely azonban nem egyezik meg a közéletivel, 4. a fordítás kérdése, illetve a magyar költészet kapcsolódása a kortárs világirodalomhoz, 5. a test mint tematikus súlypont.
Este Parti Nagy Lajossal beszélgetek. Megtudhattuk, hogy írásainak, prózáinak egy (nagy) része hajnalban keletkezik, az álom és ébrenlét határán, a tagolatlan, nyelv előtti beszédből jön. Mint például A hullámzó Balaton c. novella ötlete. Az azonos című elbeszéléskötetbe mintegy 8 verseskötetnyi líra belement, köztük ugye a Selyemgyár, másik kedvencem, amelynek anekdotáját édesanyjától hallotta a szerző, Tolna településre vonatkoztatva. Kiderült, Parti Nagy nem tartja magát műfordítónak, drámafordításait saját szövegeinek tartja, ezek afféle „ad notam"-ok, a daraboknak ő adott nyelvet, bár a történetek megmaradtak.
A beszélgetés után szalonnázás Buda György otthonról hozott disznótoros finomságaiból, Korpič Gertrud szeletelőmozdulatai, termelői bor, majd beszélgetés a teraszon, Veit Zitával, olasz, ír, szerb, lengyel, horvát műfordítókkal. Négy óra alvás után - nosztalgiából - Esztergomnál léptem át a határt, és már söpörtem is haza.
2012. május 25. (péntek)
Munkanapló
Szombaton reggel tehát irány Losonc, pontosítom a múltkori információt: a 3. ligába kerülésért került sor az osztályozóra öt csapat részvételével, öt olyan csapattal, amelyek elsők lettek körzetük 4. ligájában. Az első mérkőzést megnyertük egy olyan csapat ellen (Hliník), amely már most is 3. ligát játszik, s tavaly kikaptunk tőlük. Megvolt tehát az önbizalom, de sajnos a második mérkőzésen rosszul állítottam fel a csapatsorrendet, bár lehet, hogy nem ezért, de kikaptunk Podlavicétől. Tavaly még a zólyomi körzetben játszottunk, s nagy elégtétel volt, hogy az ottani győzteseket is megvertük, igaz, csak 8:7-re, és 7:7-nél én játszottam az utolsó mérkőzést, amelyen már 2:1-re vesztettem. Innét fordítottam 3:2-re úgy, hogy az utolsó szettben már 8:1-re is vezettem - szóval a vége elég egyértelműnek tűnt, de nagyon nehéz mérkőzés volt. Az elsők a rimaszombatiak lettek, magasan a jobbak voltak a többiektől, 8:1-re kaptunk ki, azt az egy pontot nekem sikerült hoznom. Tulajdonképpen jól ment pingpong ezen a napon, legalábbis nekem, hiszen a rimaszombatiaknál egy 1. ligás játékos is asztalhoz állt, ellene is 1:0-ra vezettem, onnét kaptam ki 3:1-re, szoros szettekben. Napi teljesítményem: 7 győzelem és 3 vereség. Sajnos mindez nem volt elég a továbbjutáshoz. Este cseh-szlovák hokimeccs, nemzeti eufória, Szlovákia döntős, később BL-döntő, szóval igazi sportnap. Miközben a továbbjutásért pingpongoztam a tornateremben, kivetítőn ment a hokimeccs, a góloknál pár másodpercre megállt a játék, majd folytattuk tovább. Reggel 9-től este 7-ig pingpongoztam, egy-két órás szünettel, néha szinte megállás nélkül.
Vasárnap megírtam a tanulmányom (Multikulturális nevek, álnevek és maszkok) a szerdai besztercebányai konferenciára, közben délután pihenésként az Ipolybalog - Hrussó meccsre mentünk. Hétfőn könyvtárazás, illetve elkészítettem a prezentációt a konferenciára, délután rövid két-három órás levezető edzés. Kedd: Nagy Csillával irány Besztercebánya, a kollégákkal az előkészületek, nagybevásárlás, termek elrendezése, később a vendégek fogadása. Estére megérkezik Bányai Éva is Bukarestből, vacsora a Kúriában, majd rövid séta a belvárosban. A társaság fáradt, ezért fél 10-kor már a kollégiumi szobában vagyok, olvasok, 11-ig megírok néhány verset, közben elolvasom (többek között) Csehy Zoli Pilinszky-tanulmányát a Parnasszusból, majd alvás.
Szerdán konferencia, multikulturalizmus témában, többek között Heltai Gáspár nyelvhasználatáról, a nonverbális kommunikációs formákról, a geokulturalizmusról. Előadásomról délelőtt kisebbfajta vita, majd pedig szekcióvezető vagyok a délutáni programban. Este tanszéki munka. Kis borozás, a kollégiumban megint megírok néhány verset, melléje Tranströmert olvasok. Csütörtökön államvizsga, tanszéki értekezlet, délután munkavédelmi előadás az egyetemen. Az előadás után irány Besztercebányáról Pozsony, egy sztráda melletti benzinkútnál, a galántai letérő közelében borotválkozom meg. Iszonyú erejű szél fúj a sztrádán, érzem, ahogy dobálja a kocsit, a rádió bemondja, óriási a dugó az Új hídon Pozsonyban, ezért nem Ligetfalun keresztül közelítem meg a belvárost, az Ifjú Szivek székházát, hanem a városon keresztül. Kalligram-estre megyek ugyanis, kb. tíz Kalligram-könyvet mutatnak be, Tőzsér Árpád új verseskötetét, Grendel Lajos új rgényét, N. Tóth Anikó beszélgetőkönyvét, Csehy Zoli fordításkötetét, Péterfy Gergely, Szászi Zoli, Lacza Tihamér és mások könyveit, fordításköteteket (Jon Fosse pl.), és Tőzsérről írt monográfiámat is, amelyet László Emese érdemein felül dicsér. A bemutató után beszélgetés Csanda Gáborral, Tőzsérrel, Szalay Zolival, Grendel Lajossal, Hrapka Tiborral, Garajszky Margittal, Hizsnyai Ildikóval, Száz Palival, Mészáros Bandival és másokkal. Már sötétedik, amikor autóba ülünk, Dunaszerdahelyen kirakom Ágoston Attilát és Beke Zsoltot, Komáromban Gazdag Jóskát. Vagyis hogy Jóska még fél óráig ül az autómban, a bundázásokról beszél, a focimaffiáról, a pénz mindenható erejéről, hogy a fogadások tönkreteszik a focit, gondoljunk csak arra, hogy ki a Real Madrid és a Bayern főszponzora, egy fogadási iroda, a bwin, általuk van annyi pénz a fociban, az elképesztő összegek és fizetések, és innentől mindenki gondolja végig a dolgokat, elődöntőket és döntőt. Hazafelé az őzektől való félelmemben csak kb. 80-nal megyek, de csak egy kis róka szalad 50 métert előttem a sávban, majd beállok egy német jelzésű autó mögé, 120-szal söprünk végig a sárói körforgalomtól Ipolyságig, ahol megelőzöm, és éjjel 1 előtt már haza is értem, több mint 400 kilométer után. Ma pedig irány Pest, illetve Nagykovácsi, a műfordítótábor L. Varga Péterrel és Parti Nagy Lajossal.
2012. május 21. (hétfő)
Trauma
Péntek reggel irány Pest, a Trauma, gender, irodalom konferencia. Útközben Balassagyarmaton felveszem Mizser Attilát, akivel másfél órán keresztül sem tudjuk teljesen átvenni a kortárs irodalom kérdéseit. A konferencián két besztercebányai diákommal találkozom, Őszi Brigitta és Szőke Lucia is eljönnek. Lucia most itt tölt egy szemesztert Erasmus-programmal, míg Brigitta előad trauma és irodalom kapcsolatáról Günther Grass A bádogdob és Cseres Tibor Hideg napok című regénye kapcsán. A másik szekcióban Attila az Árnyas főutcát, Márton László regényét elemzi, szintén a trauma alakzatai felől. Az egyes előadások témái a női holokausztirodalom, a német irodalom traumafelfogása a 2. világháború után, Tar Sándor filmjeinek és Krasznahorkai László regényeinek traumatizált testjei, illetve Kalinyingrád - Königsberg mint traumatizált város. A menzán Vaderna Gáborral és Nagy Krisztiánnal beszélgetünk, szóba kerülnek az egyes konferenciákon átélt traumák is, egy-egy túlságosan is jól sikerült éjjel után.
Brigitta hazafelé veszi az irányt, mi pedig Attilával felkeressük Csehy Zolit, az ELTE épületétől nem messze bérelnek lakást. Anikó Nyitrán vizsgáztat, Flóra óvodában, Kornél pedig éppen ébredezik, úgyhogy most teljes a férfiuralom a lakásban, amelyet mi ketten csak tovább erősítünk. Zoli megmutatja pár friss szerzeményét, egy Devecseri által dedikált kötetet, egy első kiadású Babitsot (Levelek Irisz koszorújából), illetve egy kéziratot az 1800 körüli évekből, amely pozsonyi verselgetők készülő antológiáját tartalmazza, de amelyet sosem adtak ki. Kornél közben megnéz egy vakondos mesét, majd izgalmasabbnak találja társaságunkat, Zoli ölébe telepedik. Nemsokára utánam jön az előszobába, határozott léptekkel a hűtő felé indul, kinyitja az ajtaját, először elkábul a feltáruló ragyogástól, de aztán merészen megragad egy joghurtosdobozt, és máris száguld vissza a szobába apukához.
Hazafelé megállok Balassagyarmaton, Attila kiszáll, 10-15 perc múlva már otthon vagyok. Pihenésképpen fröccsöt készítek magamnak, relaxálok, mert holnap osztályozót játszunk Losoncon a 4. ligába kerülésért, egész nap asztalitenisz.
2012. május 15. (kedd)
Talamon
Pénteken Diószegen voltam, a Talamon-díj átadására került sor. Van valami szívfájdító ebben a városkában, főként a Talamon-szobor, amely a 30 évesen, balestben, tragikus körülmények között fiatalon elhunyt prózaírónak állít emléket. Jellemző módon a szobor egy meglett, szakállas férfit mutat, egy prózaíró csak ilyen lehet, Jókainak, Mikszáthnak, Krúdynak is csak az időskori, tokás képei közismertek, nem a fiatalkori bohém énjük. Tehát akkor faragjunk Talamon Alfonzból is egy komolyan vehető klasszikust.
Kora délután egy kisebb konferenciaféleséggel indul a program, Balogh Endre beszél érdekesen a kiadói menedzsmentről és a könyvről mint eladásra váró tárgyról, majd Szalay Zoltán inspiratív előadása következik a kortárs minimalista prózáról, amelynek az előzményeit is felvázolja. Ezután jövök én, a kortárs magyar líráról beszélek.
A következő programpont a város főutcájának másik végén található Talamon-szobor megkoszorúzása. Mag Gabikával és György Norbival megyünk, ekkor esik le nekem, hogy Norbi az idei Talamon-díjas, tavalyi, Átmeneti állapot című elbeszéléskötetéért. Le is ültetik Fonzi mellé a padra a szokásos fénykép elkészítésének idejére.
A díjátadáson derül csak ki a számomra, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társasága most osztja ki a Forbáth-díjat is, amelyet az idén Juhász R. József költő és performer kapott, Urban Mémoire című, plakátverseket tartalmazó kötetéért. Ennek külön örülök, hiszen Roccó éppúgy kéméndi, mint én, szüleim tanították is a helyi általános iskolában, testvére osztálytársam volt.
Aztán a beszélgetések, Fonzi édesanyjával, eljött Mészáros András és Bolemant Lilla is, Hevesi Judit Pestről Balogh Endrével, Csanda Gábor Pozsonyból, Poór Marianna Dunaszerdahelyről, Keserű Jóska Komáromból többek közt. Estére négyen maradtunk: Roccó, Száz Pali, Mucha Attila és én. Kiültünk a Tevel Hotel teraszára, fújt a langyos szél, és a kínai performance-ról ugyanúgy szó esett, mint a bécsi bárokról, a maribori konferenciákról éppúgy, mint a lányok számára kialakított speciális javítóintézetekről.
2012. május 11. (péntek)
Vége, vége...
Vége, vége, vége mindennek, vége a jókedvünknek... Szerda van, már a meccs előtt másfél órával Besztercebánya központjában vagyok, ún. fokhagymás pizzakenyeret eszem, sört iszok, izzítok az esti meccsre. Az Athletic Bilbao története során másodszor jutott európai kupadöntőbe, az Európa Liga döntőjébe. Megbeszélt társaim: Jon Arrizabalaga, baszk barátom, egykori kollégám és Hajtman Kornél, a tanszék doktorandusza. Szinte egyszerre találkozom mindkettőjükkel. Amíg Jon bekap valamit az Európában, Kornél számára fokozatosan „elmesélődik" az Athletic története, és az, hogy mostani ellenfelét, az Atlético Madridot is Madridban tanuló baszk diákok alapították anno, innét a név- és színegyezés (piros-fehér sávok). Úgy tudom, eredetileg a Madrid is Athletic volt, csak a Franco-diktatúra alatt spanyolosították a nevét (mint a Bilbaóét is), de az időközben spanyol csapattá vált együttes már nem tért vissza az angol eredetihez (angol üzletemberek alapították Baszkföldön a Bilbaót).
A meccs horrorisztikusan kezdődött, és úgy is zajlott be, ehhez nincs mit hozzátenni. Rögtön az elején 1:0, és kedvenc csapatom szinte semmit sem tud megvalósítani abból, amit a szezon során nyújtott, még két gólt kapunk, a vége 3:0 oda. Pedig megérdemelné a győzelmet az a csapat, amely a Manchester Unitedet és a Schalke 04-et búcsúztatta a kupából, s amely a spanyol bajnokságban 3:0-ra verte ugyanezt az Atlético Madridot. De a sport nem az igazságosságról szól, egyáltalán nem.
Egyetlen örömöm a társaság, Jon baráti társasága, velük nézzük a meccset. Négy-öt spanyol, ebből egy katalán, aztán egy kubai, egy francia, egy portugál és egy német fiú. Jonnal szlovákul beszélgetek, Kornéllal magyarul, a német fiúval angolul. A spanyolok elvannak maguknak, hangosak, és olyan gyorsan beszélnek, hogy szinte darálják a nyelvet, a német fiúval nevetünk is, micsoda elképesztő sebességű ez a nyelv. Kiderül, hogy nemrég volt Párkányban, nagyon tetszett neki a város és Esztergom, és tudja, hogy magyarok is élnek Szlovákiában. Mesélem neki, hogy a szlovákiai bányavárosokat német telepesek alapították, mondja, hogy meglepődött, nem is tudta, hogy ebben a régióban egykor mennyi német élt. Kornéllal azon nevetünk, hogy a német fiút elsőre tipikus spanyolnak neveztem...
Az ötödik sörömnél tartok, szomorúan, de imádom, ahogy Jon azzal a latinos könnyedséggel túlteszi magát a dolgon, egészen más mentalitás, mint a közép-európai, nem gyárt alternatív lehetőségeket, mi lett volna, ha, lezárja, megy tovább. Jelen esetben Máltára, el is búcsúzik, holnap utazik tolmácsolni, perfekt spanyol-francia-angol-szlovák nyelvtudása van. Csak baszkul nem tud, az anyanyelvét nem beszéli...
Hazafelé megyek, tele vagyok keserűséggel, mikor lesz újra nemzetközi kupadöntő, talán meg se érem, sírni szeretnék, de még azt sem tudok, majd most, miközben írom.
2012. május 7. (hétfő)
Helyben vagyunk
Péntek-szombat: Pécs, a gyönyörű Pécs! A József Attila Kör konferenciasorozata, a JAK Tanulmányi Napok idei témája a város és az irodalom kapcsolata volt. A szombati kerekasztal-beszélgetésen veszek részt, melynek címe: Irodalmi városok és a városok irodalma. Szegő János a moderátor, és a rajtam kívül Thomka Beátát, Bagi Zsoltot és Takáts Józsefet kérdezgeti.
Pénteken suhanás a sztrádán, felolvasás (Zilahi Anna, Bajtai András, Kiss Tibor Noé) a Zsolnay Negyedben, előtte séta, majd a felolvasás után a városközpont, beszélgetés és vacsora Haaz Dóra, Hevesi Judit, Gaborják Ádám, Szolláth Dávid, Bazsányi Sándor, Wesselényi-Garay Andor, Kiss Tibor Noé és mások társaságában. Szürrealisztikus éjszaka a kollégiumban, reggel kántáló énekhangra ébredek, majd alszom vissza - először azt hittem, csak álmodok, majd hogy egy ballagás hangjai, végül délután felvilágosítanak, hogy valószínűleg reggeli ájtatosság, közös éneklés.
Várospoétika? Mi a város definíciója? Egyrészt talán a természet, a természeti ellentéte az épített tér, másrészt a nomád kultúrával, a nomadizációval állítható szembe a szilárd helyet elfoglaló város. Az igazi város múzeum, minden szöglete önálló műtárgy, amelyben színházi előadás zajlik. Utópia, mint a moszkvai metró, csak más szinten.
Városregények? Versvárosok? Norbert György Bratislavája, Hunčík Péter Ipolysága, Grendel Lajos Lévája és New Hont-ja, Márai Sándor Kassája, Talamon Alfonz - Samuel Borkopf Diószegje, Hazai Attila és Kőrösi Zoltán Budapestje, Spiró György Rómája és Alexandriája, Temesi Ferenc Szegedje, Térey János Varsója, Drezdája és Sztálingrádja...
2012. május 3. (csütörtök)
BB BB-n
Balogh Tamás, azaz Bíró-Balogh Tamás volt Besztercebányán szerdai vendégem. Balassagyarmaton szállt be az autóba Új Krisztinával, megnéztük a város Mikszáth Kálmánhoz és Szabó Lőrinchez fűződő egy-egy emlékét, majd pedig a határ túloldalán, Szklabonyán jártuk be a Mikszáth-emlékházat. A kékkői várba is bementünk, majd Zólyom mellett egy „szalas"-ban ebédeltünk (épp a Špania Dolinából hazafelé tartó Renáta Deákováék is itt tartózkodtak). Este bejártuk a várost, Besztercebányát, japán turistákat kerülgetve, az éjjel pedig nagy sörözésbe fulladt, amelyből megtudhattam, hogy Tamás imádja a barna sört, de legfőképpen mindegyik fajtát. Mivel május 1-je volt, az utolsó helyen piros nyakkendőben, úttörő (azaz pionír) ruhában szolgált fel a pincérlány.
A másnapi beszélgetés rendkívül inspiratív volt, a diákok imádták Tamás közvetlen stílusát. Megtudhattuk, hogy fölöttébb érdekli őt az ún. szerzői szándék, az irodalmi személyiség, illetve az, hogy pontosan tudni lehessen, pontos-e az a szöveg, vagyis milyen a státusza, amely éppen előttünk fekszik az értelmezés során. Ezután a Kosztolányi-filológiára összpontosítottunk. Kiderült, hogy Kosztolányi kb. 3000 szövegét nem ismerjük, ezek főként álnéven vagy anonim írt publicisztikai szövegek. Azért írt névtelenül, hogy ne legyen perelhető. Mintegy 90 álnév és szignó kapcsolódik az íróhoz. Tamás azt is elmondta, hogy Kosztolányinak nem volt fantáziája, mert szépirodalmi írásaiban szinte minden név takar valakit, pontosan beazonosítható, hogy a szereplőket kiről mintázta. Kosztolányi levelezésére kitérve megemlítette, hogy a Réz Pál-féle kötetben kb. 1400 Kosztolányi-levél van, míg ő jelenleg több mint 3000 Kosztolányi-levél birtokában van.
Hazafelé társaim már kezdtek kidőlni, néha bealudtak, de a 31 fokos hőségben ez nem is meglepő, sőt egészen természetes.
2012. április 29. (vasárnap)
Gyurcsó-napok
Múlt hét pénteken Garamkövesd, ahol a hagyományos Gyurcsó István-napok keretén belül beszélgetett velem Hizsnyai Zoltán, és mivel felkértek rá, a Gyurcsó-szobornál én mondtam ünnepi szöveget, amit most közzéteszek:
Tisztelt Jelenlévők!
Olyan helyen állunk, amely minden bizonnyal vetélkedhetne a világ legszebb természeti tájaival. Három folyó ölelésében fekszik: délről egy igazi monstrum, a világhírű, monumentális, nemzetközi Duna cipel a hátán hatalmas teherhajókat, jachtot és motorcsónakot, építkezési törmeléket és uszadékfát, műanyag flakonokat és olajfoltot. De a Dunában ott úszik a dinnyehéj is, benne az egész magyar történelem, jeget törő tatárokkal, királyi uszállyal, Kölcseyvel, József Attilával együtt.
Keletről az Ipoly határolja, nem éri el a települést, de tudjuk, Szalkánál ott kanyarog, együtt Tinódi Lantos Sebestyén Az szalkai mezőn való viadalrul című művével. Az Ipoly voltaképp egy kedves, mosolygó patak, amelyet csak a Szabó Lőrinc-i gyermeki nézőpont, a felnőtt nosztalgia, na meg persze nem utolsó sorban a hatalmas árvizek és kiöntések duzzasztanak fel néha óriásivá, hihetetlen kiterjedésűvé. Jules Verne, azaz Verne Gyula A dunai hajós című regényének főhőse is ugyanezen a folyón keresztül evez fel ugyanehhez a Szalka nevű településhez.
De itt, ahol most állunk, tehát Garamkövesd közvetlen közelében a Garam folyik, ez a hihetetlenül sokszínű folyó, amelybe gyerekkoromban majdnem belefulladtam én is. Micsoda energiák vannak ebben az ijesztő folyóban, amely a Tátrából legörgetett kavicsokkal tölti fel a kanyarulatokat, néhány év alatt hihetetlen mennyiségű hordalékot halmozva fel. Nem véletlenül írta Vak Bottyán az 1700-as évek legelején II. Rákóczi Ferencnek, hogy a Garamon nem tud átkelni seregével. Legutóbb egy kalandtúra keretén belül hódvárra találtam a Garam-parti fák között, és megint csak a hihetetlen természeti energia mindenhol jelenlévő erejével szembesített. Mert mi ugyan 100 évig fogunk a Garam partján élni, ő viszont örökkön-örökké lesz ugyanaz a folyó. Mint ahogy a misztikus Pilis hegy is marad ugyanaz a hegy, és a Duna-kanyar is kanyarból és Dunából lesz halálunk után is.
De a természeti táj mellett a heideggeri költőien belakott lét további fontos elemei az emberi kéz által emelt építmények. Az esztergomi királyi vár, a falra vésett török üzenet, a hely, ahol Balassi Bálinton halálos sebet ejtettek vagy éppen a bazilika ugyanúgy részei és üzenetei itt a megélhető létnek, mint a folyók és hegyek. A Mária Valéria híd íves szerkezete a lét kerete és lehetősége. Olyan adottság, amely belevésődik az emberi sorsba, irányítja azt. Egy híd a folyón sok esetben nagyobb hatást gyakorol egy ember életére, mint egy másik ember.
És ugyanilyen hatást gyakorolhat egy közösség életére egy szobor. Gyurcsó István mellszobra itt a költészet erejének kis lámpása egy tér kellős közepén. Olyan, mint egy Petőfi verseskötet bármelyik kövesdi ház könyvespolcán. Ez a szobor a maga természetességével, tájba vetettségével az első lépcsőfok a szépirodalom és a költészet felé, Ady és József Attila, Babits és Kosztolányi, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes felé. Az, hogy ebben a faluban költő született valamikor, kitörölhetetlen az itt lakók életéből, a hétköznap részévé vált. Aki ebben a faluban él, az tisztában van a költészet erejével, amely a leghihetetlenebb helyeken mutatja fel magát. A zólyomi várban például, ahol Balassi megszületett, a csucsai kastélyban, ahol Ady utolsó éveit élte, egy balassagyarmati házban, ahol Szabó Lőrinc töltötte gyerekkorát. Minden tárgyi emlék tulajdonképpen jel, a költészet megkerülhetetlen jele, amellyel a szellemi világ mutatja fel erőteljes jelenlétét. Emlékszem, amikor Stubnyafürdőn szembesültem Csáth Géza 100 évvel azelőtti jelenlétével, szinte megszédültem, hogy ugyanabban a légköbméterben sétálok a fürdőparkban, mint ő. Hirtelen kitágult a lét és az idő, és már nem az voltam, aki addig, hanem maga a színtiszta szöveg, a Napló és mindaz, ami Csáth volt számomra. Egy hosszú pillanatra ő és írásai lettem egészen.
Ezt akartam mondani, erről akartam beszélni elejétől fogva, hogy egy szobor vagy akár csak egy apró tárgyi emlék is a kultúra, az irodalom, a költészet egészét képes felidézni. Ahogy a templom szakrális tér, úgy ezek a tárgyi emlékek az irodalom szakrális emlékei és terei, az alkotás, a teremtés, a szavakból épített fiktív világok anyagi természetű jelei. Garamkövesd szerencsésnek mondhatja magát, hogy van egy olyan helye, amely az irodalmiság egészét idézheti fel akár, és ez a szobor itt erre a célra pontosan megfelel. Köszönet Gyurcsó István emlékének.
2012. április 27. (péntek)
A Bilbao a döntőben!
Tegnap előkészítettem a lelkem az ünnephez. Időben hazajöttem az edzésről, rendbe tettem magam, almát hámoztam és leültem a tévé elé. Végigkapcsolgattam az összes sportcsatornát, és az STV 2-n megtaláltam, amit kerestem. Az Athletic Bilbao fogadta a Sporting Lisszabon csapatát a szentélyben, vagy ahogy a helyi baszkok nevezik, a katedrálisban, a San Mamésban. És elkezdődött.
Micsoda mérkőzés volt! Hullámzott a pálya, egyik akciót követte a másik, óriási volt a hangulat. A Sporting hihetetlenül kreatív játéka engem személy szerint nem lepett meg, a portugál csapatok általában tele vannak brazil játékosokkal, és sejtettem, hogy nehéz lesz ledolgozni a 2:1-es hátrányt. De az Athletic Club, az én bilbaóm egyik támadást a másik után vezette, nemhiába El Loco, vagyis Az Őrült a csapat edzője. Marcelo Bielsa, aki ebben a szezonban vette át a csapatot, iszonyú, kompromisszummentes taktikával küldte pályára a baszkokat. Ahogy az egyik cikkben olvasom: „Bielsa nem véletlenül kapta meg az El Loco (Őrült) becenevet, akármerre járt is eddig, a racionalitást sosem vitte magával, öldöklő tempójú támadófociját soha senki, és semmi kedvéért nem volt hajlandó módosítani."
Hát ez történt most is. Támadás támadás után, hömpölygő játék, 1:0-s Bilbao vezetés, ami a továbbjutást jelentette volna, aztán Sporting-helyzetek, a harmadikból már gól, 1:1, majd rögtön utána egy Bilbao-gól, megint csak Llorente gólpassza, 2:1, aztán második félidő, kapufák, és amikor már mindenki a hosszabbításra gondolt, a 87. percben Llorente hihetetlenül érzékenyen belerakta a lábát egy lövésbe, a kapu sarkában álló kapus mellett a kapufáról bevágódó labda azt jelentette: 3:1, továbbjutó az Athletic Club!!!
Az utolsó 6-7 perc tombolása a San Mamésban, a lefújás utáni káosz és orgiasztikus öröm a nézőtéren, Llorente már a góljánál elsírta magát, most egyedül fekszik a földön és zokog, rázkódik a világbajnok spanyol-baszk csatár, a válla és a mellkasa remeg a sírástól, sírok én is, aztán 1-2-3-4, tizenöten ugranak-fekszenek rá, és szép a világ...
Irány Bukarest, az Európa Liga-döntő!
2012. április 22. (vasárnap)
Szalamandra
Tegnap éjjel és hajnalban esett, délelőtt pedig fokozatosan melegedett föl a levegő. Ideális lehetőség a szalamandranézésre! Ez a kis kétéltű rendkívül érzékeny a szennyeződésre, ezért nagy volt az öröm, amikor először fedeztem föl a közeli Csali-völgyben, a romantikus kis erdei patak mellett húzódó keskeny autóúton.
A foltos szalamandra egyébként valódi misztikus állat. Az interneten talált adatok szerint „az igazi, mitikus szalamandrának hat lába van, és leginkább tüzek izzó parazsában vagy vulkánkráter környékén szeret élni. Igen ritka, mivel bőrét előszeretettel használják tűzálló köpönyegek vagy könyvfedelek készítésére. A szalamandrazsír porított sárkányszarvval keverve négy napra felerősíti érzékszerveink működését." A legenda szerint, aki „a testét a szalamandra vérével bekeni, azt nem fogja a tűz." Arisztotelész szerint „a szalamandra szereti a tüzet, de a tűz már nem annyira a szalamandrát, mert ha ez a kis állat véletlenül beesne a lángok közé, a tűz azonnal kialudna." Plinius szerint „a szalamandra sárkány- vagy gyíkforma állat, és kizárólag a tűzben él, ami egyáltalán nem esik a nehezére, mivel a teste rendkívül hideg, így aztán a legforróbb lángokat is csak kellemesen langyosnak érzi." A középkori tudósok, köztük Megenberg azt állították, hogy „a szalamandrának mindig tátva van a szája, bár se nem eszik, se nem iszik. Valamelyik Sándor pápának volt egy szalamandrabőr ruhája. Ha ki akarták tisztítani, egyszerűen bedobták a tűzbe." Isidorus is úgy tudja, hogy ez az állat a tűzben él, de nem szerencsés találkozni vele, mert egyszerre több embert is megöl a mérgével. „A kínai szalamandrák állítólag gubókat készítenek maguknak, mint a hernyók, de csak a királyi udvar hölgyei engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szalamandraselyemből készült ruhákat viseljenek. Ráadásul ezeket is tűzzel kellett megtisztítani..." Éppen ezért „a szalamandrák igazi otthona leginkább az alkimista laboratórium, ahol a tűz elemi szellemeinek felelnek meg." A szalamandra eszerint a misztikus hagyomány szerint „mérgektől csepegő sárkány", és mindenütt jelen van. „Vizem és tüzem rombol és épít; testemből kivonhatod a zöld és a vörös oroszlánt. Légy óvatos, mert a torkomban halált hozó méreg van. Én vagyok a Nap karbunkulusa, a legnemesebb, tiszta tűz, amellyel arannyá változtathatod a rezet, a vasat, az ónt és az ólmot" - írja róla Aurelia Occulta.
A szalamandra „a középkorban a szüzesség szimbóluma, mert egy ókori eredetű elképzelés szerint a szalamandra ivartalan. A kereszténységben a tisztítótűzben el nem égő léleknek és az állhatatosságnak a jelképe. Azon elképzelés alapján, hogy a szalamandra a jó tüzét szítja, és csak a rosszat oltja el, a középkori bestiáriumok szerzői Jézus Krisztus szimbólumának tartják. Ugyanezért attribútuma Justitiának is." A mitikus szalamandra „a tűzben él, és a lángok táplálják. Paracelsus a tűz elemi anyagát róla nevezi el. A Talmud szerint mesebeli állat; hét nap, hét éjjel égő tűzből keletkezik." A középkori néphit szerint „az elemi szellemek a négy elem fölött uralkodtak: a föld szellemei a gnómok, a vízi szellemek az undinék, a légi szellemek a szilfek, és a tűzi szellemek a szalamanderek. Paracelsus önálló tanulmányt írt róluk."
Francesco di Giorgiónak a XV. sz. végéről származó érméjén „a lángoktól körülvett szalamandra a reménytelen szeretet emblémája. Felirata: Őt mulattatja, engem kínoz a tűz." Hieronimus Bosch A Gyönyörök kertje című triptichonjának Édenkert táblaképén az Élet kútja körüli vízből egy háromfejű szalamandra mászik ki, amely a tűz elemének képviselőjeként szoláris jellegű, s az életre, az újjászületésre utal (1503-1504 körül) - írja Erdei Levente.
A mi szalamandráink sajnos inkább kiszolgáltatott lényeknek látszottak, mintegy példázva azt a tényt, hogy korunkban a kétéltűek a legveszélyeztetettebb állatok. Az 5 kilométeres szakaszon másfél óra alatt, délelőtt 11-től fél 1-ig, pontosan 32 szalamandrát találtunk. Ebből 14 élt, 18-at már eltapostak az autók, pedig ez egy viszonylag kihalt szakasz, alig van forgalom. Iszonyú volt ezt a gyönyörű, védtelen kis állatot szétgyúrva látni az aszfalton. Az élőket átsegítettük az úttesten, az út menti avarba, fűbe raktuk őket. Egy picit is láttunk, nagyon aranyos volt. De a lelkünk vérzett.
2012. április 19. (csütörtök)
PNL BB-n
Parti Nagy Lajos járt kedden Besztercebányán, az egyetemen, ahol tanítok - A Könyv Utóélete rendezvénysorozat keretén belül, amelyet a Szépírók Társasága szervez. Lajos megint nagyszerű volt: mély, amikor kellett, humoros, amikor az kellett, egy igazi író, akit élmény hallgatni.
Író? Nem, nem, sokkal inkább költő. Mint elmondta, bár prózát és drámát is ír, voltaképpen a kis formák az ő terepe, költőként gondolkodik prózaírás közben is, és tulajdonképpen az a „szerencséje", hogy a kortárs prózairodalom megtanult a hetvenes évektől úgy tömöríteni, mint a vers. Ő maga nem képes akkora nagy projektekben gondolkodni, mint Nádas Péter, aki 17 évig ír egy regényt, viszont a vers mellett mégis fontos számára a prózaírás: mert elkapja az embert a világteremtés, amely olyan, mint a „mákony".
Műfordításai kapcsán arról beszélt, hogy nyugaton jobban tolerálják a merészebb fordításokat, az átiratot inkább nevezik fordításnak, s ha az a feladat, hogy ténylegesen fordítson, mint például Durs Grünbein esetében, akkor igenis fordít, akkor „ha jobb ötletem támadt, nem mentem utána". Drámában más a helyzet, ott sok az átirat, hiszen a cél a nyelv felturbózása volt, viszont az is érdekes, jegyzi meg Parti Nagy, hogy németből a dráma esetében is minden fordítás, németből nincs átirat.
Az álnevek kapcsán megtudhattuk, hogy tkp. az egész irodalom maszk, a kérdés csak az, hogy ellátom-e névvel ezt a maszkot. A Diletthák ciklus esetében például nincs név a ciklushoz rendelve, mégis érezhető a maszk jelenléte, más esetekben viszont fontosnak érezte az álnév hozzárendelését a szövegekhez, pl. Dumpf Endre esetében. Az álnév akkor működik, ha általa „a kezem intenzívebben képes valamit végiggondolni". És a jó mű kb. úgy készül, mint a jó hegedű, amelynek a lelke az a kis fadarab, amit addig mozgatnak a hangszer belsejében, amíg meg nem találják a tökéletes helyet. A nyelvet is addig kell mozgásban tartani, míg meg nem találjuk az ideális állapotot.
Parti Nagy elmondta azt is, hogy bár a kortárs magyar irodalomban sok a rímes vers, ő is ír ilyeneket, tulajdonképpen fordíthatatlanok a versei, és nemcsak nyelv és a nyelvjáték miatt, hanem azért is, mert nyugaton ha a magyar rímes verset lefordítják, akkor a nyugati olvasó csak valami ósdi „kuplészerű vacak"-ként képes a csengő-bongó rímeket értelmezni, annyira általánossá vált a nyugat-európai irodalomban a rímtelen vers.
Sajnos az is kiderült, hogy a tervezett fürdőregény valószínűleg már sosem fog megíródni (itt utaltam a Besztercebányától kb. 35 km-re északra fekvő Stubnyafürdőre, Csáth naplójának helyszínére) - nem biztos ugyanis, hogy találna rá 3 évet az életéből.
Délután megírta a Magyar mesék következő darabját az ÉS-nek a Jogi kar kollégiumában, a 306-os szobában, majd pedig bejártuk a belvárost. Nagyon tetszett neki, elcsodálkozott a tér nagyságán, a gótikus és reneszánsz épületeken, klasszicista palotákon. Beültünk a Zlatý bažant nevű étterembe egy sztrapacskára, kofola-szilvapálinkára (PNL nem szereti a sört), és egész jó kis társaság gyűlt össze lektor-kollégából (Nagy Csilla), doktoranduszokból (Hriczo Ági, Hajtman Kornél), diákokból (Pap Csilla, Juhász Noémi, Csonka Tibi, Stugel Karin). Éjféltájban indultunk vissza a szállásra.
2012. április 13. (péntek)
Egy kő
Egy jelentéktelen kő, az út szélén, naponta ötven autó áthajt rajta, s ha lelökik a járdára, minden huszadik rúgás után újra felrúgják az úttestre, és ez így megy óráról órára, napról napra, hónapról hónapra, nyomorultul, egészen megvetett, a közömbösség elviselhetetlen foka, étlen-szomjan, kielégítetlenül, jelentéktelenül, fölöslegesen és értelmetlenül, bután, sosem születve, és esély sincs, a halálra, egy kő nem hal meg, érzéketlen szenvedés, időtlen, szürke és olajos vágy, a semmire, kiúttalan, soha, visszhangzik a dobhártyán, a semmi, a jelentéktelen, folyamatos, az elviselhetetlenség, a minek egyetlen szó nélkül, a folytonos megalázás, a kívülség, kemény, elmondhatatlan hangok, elfeledve.
Pedig ölni is lehetne vele.
2012. április 10. (kedd)
Kalandtúra a hódvárban
Azt mesélik a környéken, hogy a Garam partján egy hódcsalád vert tanyát. Soha, ismétlem, emberemlékezet óta soha senki sem hallott arról, hogy valaha is hódok éltek volna a Garam partján. Főként azután, hogy a bős - nagymarosi vízlépcső építése után szabályozták a folyót, kivették kanyarulatait, s most folyik a természet, a víz küzdelme, hogy visszahódítsa azt, amit lehet.
Kéménden vagyunk, a szülőfalumban. Recseg lábunk alatt a száraz ág, hangosan dobálja a vizet a folyó. Körülbelül tízpercnyi séta után lekanyarodunk a folyópartra. És tényleg! Az első rágásnyom! Nem messzire egy kidőlt, pontosabban a folyóba bedőlt fa! Mellette egy kb. félméteres csonk, mindkét vége megrágva. Kicsit távolabb egy fa úgy dőlt ki, hogy lombkoronája beleakadt egy másik fa lombkoronájába, s most ott himbálózik ki tudja mióta. Kísérteties látvány. Ahogy a körülrágott csonk harminc centire lebeg jobbra-balra a föld fölött.
Kicsit távolabbra egyszerre öt fa dőlt a vízbe, mindnek körülrágva a törzse. Óriási mennyiségű faforgács. Megdöbbentő kompozíciók. Az egyik körülrágott fa pontosan egy másikon landolt, s most groteszk szoborként pózol. Újabb húsz méter után újabb félberágott fák merednek a magasba, oldalukon félkör alakú rágásnyomok. Mintha sajtot.
Utánanéztem: Magyarországon kb. 4-500 példány él. Szlovákiában kb. 150-200 hódról tudnak. A 19. század közepén teljesen kihalt ez az állat. Szlovákiában 1977-ben figyeltek fel az első példányra. Magyarországon mesterséges módszerrel telepítik - főként a Szigetköz, a Felső-Tisza, illetve a Dráva környékére. Az, hogy az Alsó-Garam mentén, a Duna torkolatától kb. 10 kilométerre is megjelent, kész csoda.
Az eurázsiai hód egyébként nem épít olyan típusú hódvárakat, mint a kanadai. Alakítja környezetét, döntögeti a fákat rendesen, de általában a víz alatt épít bejáratot a partfalba, s ott él. Jelen esetben a Garam hozott létre uszadékfából (és sajnos műanyag szemétből) egy természetes hódvárat a számára. Ezen haladtunk mi is. És annyira erős szagjelzéssel keríti be territóriumát, hogy még az én emberi szaglószervem is megérezte.
Sajnos nem sok jövőt jósolok hódunknak. Már elkezdődött egy vízi erőmű építése nem messze a hódvártól. Az egész partszakaszon kivágták a fák 9/10-ét a meder mélyítése céljából. Mi lesz Veled hódocska???
2012. április 8. (vasárnap)
Cárszkoje Szeló
Cárszkoje Szeló (azaz a cár faluja) Szentpétervártól 20 kilométerre található. A ma Puskin nevet viselő város legnevezetesebb épülete a "káprázatos" Cárszkoje Szeló-i palota, az orosz barokk utolérhetetlen alkotása. A Bartolomeo Rastrelli olasz építész tervei nyomán készült épületet aztán Nagy Katalin cárnő a skót Charles Cameronnal alakíttatta át neoklasszicista palotává.
A Nagyterem hihetetlen gazdagsága számtalan tükörben és aranydíszben tobzódik. A hatalmas ablakokban és a tükrökben megsokszorozódó és visszatükröződő aranyozás szinte arcul csap.
Hatalmas termek, ebédlők - az 1752-ben tervezett épület 300 méternyi homlokzata mögött mérhetetlen gazdagság. Aztán kezembe kerül egy könyv kifelé menet a bejáratnál. És a megdöbbenés. Ebből kiderül, a 2. világháború alatt a kastély a német hadsereg kezére került, az összes díszítést, aranyozást vonaton elszállították, az épület majdhogynem megsemmisült: a fekete-fehér képen a puszta téglafalak látványa borzaszt el. Amit most látunk, az mind 1945 utáni rekonstrukció. Az eredeti épületről itt találtam felvételeket.
Például a híres Borostyánterem, amely már újra látható. Vagy a Zöld ebédlő, amely a Pompejiben felfedezett freskókon látható motívumokból áll össze. Cárszkoje Szelóban tanult egyébként Puskin (ezért viseli a város jelenleg az ő nevét) és itt élt egy ideig Anna Ahmatova is (a helyi művészeti iskolát nevezték el róla). Az óriási parkot most hó borítja, egy patak jegén sétálok, amikor hozzám szalad egy mókus. Anna Ahmatova egy Cárszkoje Szeló-i versével búcsúzom:
CARSZKOJE SZELÓBAN 2
...Ott a sérült márvány ikrem,
Fölé borul egy vén juharfa,
Tó vízét figyeli itt lenn,
Zöld lombok halk neszét hallgatja.
És mossa fényes, langy eső
Sebét, a már begyógyult heggel,
Várj csak, hideg, testvéri kő,
Majd én is márvány leszek egyszer.
2012. április 6. (péntek)
Tükör
A Szépírók Tárasága A Könyv Utóélete rendezvénysorozatának keretén belül a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének vendége volt Kukorelly Endre. Bandi a szokásos módon megint csak provokatív volt, a beszélgetésen résztvevő diákok örömére. Felhívta például a figyelmet a tükörbe nézés fontosságára, amelynek egyik leghatékonyabb módja a naplóírás. Mint elmondta, ő 19 éves korától vezet naplót, s ez egy olyan műfaj, amelyben bármit meg lehet írni, ahol nem kell smink, és ahol nem szabad hazudni. Kitért arra is, hogy szerinte Csáth Géza és Kosztolányi naplói erősebbek, brutálisabbak, mert őszintébbek, mint más prózai alkotásaik. Különösen Csáth naplója mellbevágó élmény az író szerint. Majd pedig arról beszélt, hogy a fiatalokat olvasásfüggővé kell tenni, hiszen a jó irodalom olyan, mint a drog, és a katarzis élménye is hasonló hatású.
Este Besztercebánya főterét és sétálóutcáit jártuk be, ami sörözős-sztrapacskás estébe hajlott, háttérben az FC Barcelona - AC Milan mérkőzéssel.
2012. április 1. (vasárnap)
Ermitázs
Az Ermitázs látványa kívülről is lenyűgöző, de mindezt tulajdonképpen akár mellékesnek is tekinthetjük belső gazdagságához képest. Óriási termei, végtelen folyosói, véget nem érő újabb és újabb műkincsei elképesztik a látogatót. Az Ermitázs voltaképpen város a városban, kívül időn és téren, egy másik város Szentpétervár közepén.
Aphroditék és Vénuszok, a tauriszi Vénusz merész teste az egyik terem sarkában, egy alvó Aphrodité egy másik terem másik sarkában. A női test márványos szépsége. Körös-körül fehér márvány, szobrok, testek, fejek. Az ókori görög szoborkiállításoknak van valami boncterem hangulatuk.
Az Ermitázsban az a döbbenetes, hogy nemcsak a kiállított tárgyak, az ékírással telerótt ötezer éves sumér agyagtáblák, a francia impresszionisták (Manet, Monet, Renoir, Seuret, van Gogh, Gauguin, Cézanne), illetve mondjuk Picasso képei találhatók meg itt, hanem maga az épület és belső díszítése is műalkotás. Az öncélú pompa, az emberi mértéket túlhaladó gazdagság, hatalom és erőkoncentráció szinte pofon vág minden teremben. Egy ponton túl szinte elsírtam magam: ilyen erőforrások birtokában, mint amelyek az Ermitázs megalkotásához vezettek, eleve semmi esélyük sem volt az 1848-as és az 1956-os forradalmároknak.
Valahol olvastam, hogy az Ermitázs minden kiállított műtárgyának a megtekintéséhez 22 kilométert kellene gyalogolni. Gyűjteményében kb. két és fél millió képzőművészeti alkotás található. Ha abból indulunk ki, hogy egy-egy műalkotásról akár órákat is el lehet beszélgetni, akkor bátran állítható, hogy az Ermitázs túlhalad minden emberi mértéket, és tulajdonképpen egy emberi ésszel fölfoghatatlan galaxis itt, a Földön.
2012. március 28. (szerda)
Sankt-Peterburg
Hétfőn délután indulunk Szentpétervárra, a Liszt Ferenc repülőtéren John Malkovich éppen a mellettünk oszt ki pár aláírást, testvéremnek egy Jankovich Ferenc-könyvbe... (A tél fiai) Innét München, majd Szentpétervárra egy olyan járaton, ahol alap a 130 kilós orosz hájtorony (ilyenből 4-5 ül körülöttünk), aki másfél liter alkoholt fogyaszt másfél óra alatt (vörösbor, konyak, vodka keverék). Éjjel fél 2, kilépünk a repülőtér épületéből: szakadó hóesés.
Másnap megkeressük a Filológiai Kar épületét, a Zenit-stadion melletti hídon gyalogolunk át, majd tört oroszsággal végre elérjük a két portásnőnél, hogy szóljanak fel a Finnugor Tanszékre. Pár pillanat, s már itt is van Oxana Yakimenko és Horváthné Berlák Irén, akik végigvezetnek az egyetem bonyolult labirintusán.
Délután arra eszmélek, hogy az Ermitázs - Téli palota és a Vezérkari épület közti Palota téren álldogálok. Amikor éjjel behozott a taxi a városba, azt mondtam a testvéremnek: gondolj bele, hogy az egész 20. századi történelem úgy is értelmezhető, hogy ez a város határozott el mindent előre, itt dőlt el minden - nos hát, ezt most leszűkíthetjük arra, hogy itt, a Palota téren csinálták meg a Föld nevű bolygó egész 20. századi történelmét. Innen indult Lenin a forradalmárokkal a Téli palota ostromára.
Pár órával később már a Nyevszkij proszpekten található Irodalmi kávéhában ülünk, Dostojevszkij és Lermontov kedvenc helyén - és innét indult Puskin a végzetes párbajra 1837. január 27-én. Most mi is itt ülünk, előttünk bosrcs, a szomszéd teremben pedig a romantikus költő szeme réved a távolba.
Este házibuli Oxánáéknál, ma pedig irány az Auróra, illetve délután 3-kor előadás az egyetemen, mert hát végül is dolgozni jöttem, a szentpétervári egyetem konferenciájára.
2012. március 24. (szombat)
Lécinas
Imádom a számítógép szövegszerkesztőjének helyesírás-ellenőrzőjét. Egy külön világ, amely sajátos életet él. Kiterjeszti a magyar nyelv határait olyan tartományokba, amelyekbe még én sem tudom követni.
Nem jó neki ugyanis a konfliktusteli szó, aláhúzza pirossal, s helyette a javaslat: konfliktustéli. Konfliktustéli - ez már rendben van, minden OK, ez már egy rendes magyar szó.
Nem tetszik neki Lévinas, helyette a javaslat: Lécinas vagy évinas. Mindkettő jól csengő magyar szó: Lécinas - naponta használjuk, évinas - ez is, ugye, általánosan használt...
Bényei - ismeretlen, helyette a javaslat: vényei.
Paul - ismeretlen szó, helyette egy közismerten helyes változatra érkezik javaslat: Pául.
De olyan szó sincs, egyszerűen hülyeség, hogy: narráció. Javaslat: marráció. Így már minden rendben van.
És nem létező szó az elárasztják is. Helyesen: elárasítják.
Nem folytatom. Elég ennyi a vicces iróniából, mert ez az egész nemcsak abszurd, hanem tragikus is. Minden program, így egy helyesírás-ellenőrző mögött is, úgy tudom, meg lehet találni legalább egy embert. Én kíváncsi vagyok rá.
2012. március 20. (kedd)
PDL
Ma délután Pál Dániel Leventét fogom kérdezni a Szépírók Társasága által szervezett A Könyv Utóélete rendezvényen Besztercebányán. Először is átnéztem Dani „szakmai anyagát", úgymint Biográfia, Szépirod, „Tudomány", Szerkeszt, Fordít, Színház, Újságír rovatokat az áldozat honlapján.
Kezdőlöketként az Ügyvezető költő a 21. században kötetről készült könyvtrailerrel, könyvelőzetessel, reklámspottal, vizuális költeménnyel vagy nem is tudom, micsodával vezetem be a délutánt, igazodva az új idők új dalaihoz...
Majd a következő kérdéseket intézem a költő-szerkesztőhöz:
- Előadást tartottál pár napja a nőnapi tipográfiáról. Mi ez? Mivel lehet egyeseket lenyűgözni 3 sor vagy 3 sör után?
- Mi az, hogy a pankráció szemiotikája?
- Mit jelent a kiberfilológia?
- Mi az a hypertext-struktúra?
- Mi a kriminálfilológia?
- Mi a bűn?
Továbbá szót ejtek apa- és anyaversekről, szerelmi verskötetről, test és írás kapcsolatáról és a verskötetek elején található köszönet retorikájáról is. Remélem, nyílt és őszinte válaszokat kapok.
2012. március 18. (vasárnap)
Diplomamunkák
Három napja a számítógép előtt ülök, és diplomamunkákat olvasok, javítok, tanácsokat adok. Az idén öten írják nálam dolgozatukat, elég változatos témában. A világháború mint a totális értékvesztettség állapota a 20. századi magyar és német prózában című dolgozat az etikai kritika és a traumaelmélet nyomán értelmezi a 20. századi német és magyar irodalom alkotásait, Kertész Imre, Cseres Tibor, Heinrich Böll és Günter Grass regényeit. A Multikulturális viszonyok Závada Pál Jadviga párnája című regényében és szlovák fordításában című dolgozat Závada regényének multikulturális viszonyaival foglalkozik, illetve a magyar szöveg és a szlovák fordítás összehasonlító vizsgálatát végzi el, miközben néhány esetben alternatív fordítási javaslatokat is tesz. Az N. Tóth Anikó helye a kortárs magyar irodalomban címet viselő szakdolgozat N. Tóth Anikó prózaköteteit, meséit, mesejátékait, beszélgetőkönyvét és tanulmányköteteit vizsgálja a kortárs magyar irodalom kontextusában, legnagyobb terjedelemben a Fényszilánkok című regényre koncentrál. Az anekdota műfaji sajátosságai a magyar irodalomban című dolgozat az anekdota műfajának elméleti kérdései felől indít, majd pedig Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Esterházy Péter és Grecsó Krisztián műveiben vizsgálja az anekdotikus hagyomány megjelenését. Az ötödik szakdolgozat címe Az evés motívuma Krúdy Gyula műveiben, s Krúdy szövegei mellett az evés jelentésével, szimbolikájával, lélektanával is foglalkozik, illetve a gasztrokrimi műfajától Móricz Zsigmond művein és Parti Nagy Lajos A hullámzó Balaton című elbeszélésén át A nagy zabálásig és a Taxidermiáig érinti a téma egy-egy jelentős alkotását.
Ezzel telnek a napjaim mostanában.
2012. március 13. (kedd)
Süvöltő
A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula) a madarak osztályának verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj - írja a wikipédia. Sétálok az egyetemi campus titokzatos, bokrokkal, cserjékkel, fenyőfákkal borított területén, nézegetem a mókusok által körberágott tobozokat, amikor a kékcinkék, szajkók és szarkák zsúfolt, mozgalmas énekébe hirtelen különös hangok vegyülnek. Megállok, mert tudom, hogy ha jól figyelek, olyan szerencsében lesz részem, amire sokáig emlékezni fogok. És igen, igen: egy süvöltő ugrál előttem a sűrűben az ágon, majd hirtelen még egy és még egy, két hím és egy tojó, majd nemsokára három hím és három tojó.
A süvöltő „fuvolázó hangja", mint az internetes oldalak írják, „olyan, mint a somogyi hosszú furulya legszebb középhangja." „Mélán hangzó hivogatása, a székelység szerint süvöltése, a melytől székely neve is ered", most megállít sétámban. Brehm azt írja róla, hogy „A süvöltőt gyakran tartják fogságban, mert megvan az a tehetsége, hogy könnyen tanítható nóták elfütyülésére. Hegyvidékeken a fiatalokat még kirepülésük előtt kiszedik a fészekből, hogy minél korábban megkezdhessék tanítgatásukat, mert az eredmény annál biztosabb. Régebben a thüringiai erdőben minden évben többszáz fiatal süvöltőt felneveltek. Ezeket aztán külön erre berendezett madárkereskedők hozták piacra Berlinben, Varsóban, Pétervárott, Amszterdamban, Londonban, Bécsben, sőt még Amerikában is. Az oktatást már a fogság első napján megkezdik s ennél az a legfontosabb, hogy az oktató a kiválasztott dalt, nótát lehetőleg tisztán és mindig egyformán fütyölje. Kintornával is megpróbálták a tanítást, de ennek nem sok eredménye volt. Még a fuvola sem versenyezhetik a jól, szépen fütyülő emberrel. Némely süvöltő könnyen megtanul két-három nótát is, míg mások mindig kontárok maradnak. Viszont egyesek egész életükön át sem felejtik el a megtanult dallamot, míg a legtöbb a következő vedléskor minden elfelejt. A tojók is úgy, ahogy megtanulnak egy-egy nótát, de a hangokat megközelítőleg se fütyölik olyan tisztán és határozottan, mint a hímek. A hímek között valóságos művészek akadnak. Eltekintve ettől az utánzási képességétől, még abban is különbözik többi pintyrokonaitól, hogy igen könnyen megszelidíthető. Ápolójához oly odaadóan és oly végtelenül ragaszkodik, hogy a szó szoros értelmében a legbensőbb barátság fűzi hozzá. Valósággal ujjongva örül, ha ápolója mellette van s elszomorodik, ha elmegy tőle; sőt az is megtörtént már, hogy a gazdája által okozott túlnagy öröm vagy bánat következtében el is pusztult."
De most nem gondolok erre. A süvöltő egyéb neveire sem gondolok most: gimpli, pirók, süvőtyő, gyöp. Arra sem, hogy a gimpli „ügyefogyott, balek" jelentése azért terjedt el, mert a süvöltő „Könnyen rajtaveszt, mert nem óvatos, innen van az, hogy az együgyű, könnyen hivő embert a gimpli névvel tisztelik meg." Hanem megállok és gyönyörködöm a szerencsémben. Sosem láttam még süvöltőt, ezt a gyönyörű, színes madarat, s most hirtelen itt ugrálnak nagy merészen tőlem pár méterre, süvöltenek és udvarolnak, talpam alatt jeges hó ropog, de az ágak között már tavasz van, itt a tavasz.
2012. március 7. (szerda)
Orcsik Rolandnak
Egy ember áll a hatalmas bádoghorizont előtt és zenét akar. A legegyszerűbb módszert keresi, ezért letépi saját fejét, nyakánál fogva megragadja a véres torzót, és azzal veri az ütemet. A kezdeti barbár ritmust a szétspriccelő vér festi elénk, vörösen hörög az égalja. A hangszálak össze-vissza üvöltöznek a fájdalomtól. Ég és zokog kezemben a széttrancsírozott fej, énekel a szenvedés. A barbár ritmus fokozatosan szimfóniává, majd szonátává szelídül. Magasabb rendű érzés, ha a szervek fájdalma zeneként párosodik a tudatosított fájdalommal, gondolja a formáját veszített véres hús, a fej. A koponya csonkjáról két érdekes, valamiképpen különálló, egymástól függetlenített szem nézi a kifeszített membranofont, amelyhez szabályos időközönként csapódnak - nincs idő párbeszédet kezdeményezni, mert rövidesen le is pattannak a véres-velős koponyacsontról. A kikúszó, fájdalomban ázó agyvelő átfogja a térdet, úgy könyörög kegyelemért. Micsoda giccs! Semmi remény. Ezt megértve a szétcsonkolt fej bokájánál fogva megmarkolja a testet, s most már ő csapkodja a bádogot. Diktum és kontradiktum. Menüett és toccata a szívbillentyűn. De rövidesen mindenféle hús lebomlik, már csak az eszköztelen hang lüktet a tájban, jól hallható. Ez már én vagyok.
2012. március 5.
Nyelvhasználat
Ipolyság dél-szlovákiai kisváros, közvetlenül a határ mellett, Parassapuszta túloldalán. A legutóbbi népszámlálás szerint kétharmada magyar, egyharmada szlovák nemzetiségű. A közelmúltban három tanulságos élményben volt részem. Először a helyi postán vettem ki pénzt. Magyar köszönésemre szlovákul válaszolt a helyi alkalmazott, ezért természetesen a megszokott módon szlovákra váltottam, és így folytattam az ügyintézést. Nagy volt a meglepetésem, amikor néhány héttel később ugyanannál az ablaknál az illető hölgy a sorban közvetlenül előttem álló idős nővel már tökéletes magyarsággal beszélt. Én kerültem sorra, s mivel előttem magyar ügyintézés folyt, én is magyarul kezdtem bele. A hölgy most is szlovákul válaszolt, mintha nem éppen pár másodperce diskurált volna magyarul. Megértettem, hogy itt bizony magyarul nem fogok tőle egy szót sem hallani, az előző eset valószínűleg kivétel volt, egy közeli ismerős talán, aki előtt mégsem játszhatta el, hogy nem tudja a nyelvet.
A dél-szlovákiai boltokban általában két nyelven köszöntik a vásárlót. Nem így az ismétlem, többségében magyarok lakta ipolysági két multinacionális üzlethálózat helyi üzletében, ahol egyes, pénztárnál ülő alkalmazottak úgy tesznek, mintha nem hallották volna a magyar szót, miközben evidens, hogy beszélik a nyelvet, sőt még az is lehet, hogy magyarok (legalábbis a kitűzőjükön szereplő név erről árulkodik). Ez annál is kínosabb, mert egy bonyolult, hosszabb magyar mondatot simán megértett az illető hölgy, s egész társalgásunk alatt tkp. csak három szót kellett volna mondania magyar nyelven: Igen., Tessék., Viszontlátásra. Merthogy mindösszesen ennyit szólt hozzám szlovákul.
Persze vannak más példák is, amikor az evidensen szlovák nemzetiségű elárusító vagy portás magyarul szólt hozzám, mintegy kedvemben járva. Ilyen élményben nemcsak a már említett Ipolyságon, de még a teljesen szlovák nyelvű Besztercebányán is részem volt már, ahol egyáltalán nem várom el a magyar szót.
Hunčík Péternek Dunaszerdahelyen volt hasonló élménye egy-két éve, mint írta, „Dunaszerdahely egyik áruházában senki sem volt hajlandó magyarul beszélni velem. Fizetés nélkül otthagytam a kasszánál a teli kosarat, és azóta máshol vásárolok. A hatvanas években a színes bőrűek Amerika déli államaiban hasonlóan viselkedtek a fajgyűlölő boltosokkal szemben. Ők bojkottnak nevezték a dolgot."
Talán a nyelvhasználati kérdés megoldatlansága, egyéntől függő felfogása is vezetett ahhoz, hogy olyan mértékű a magyarok asszimilációja Szlovákiában, amilyenről a legutóbbi adatok tanúskodnak, illetve hogy sokan félnek vállalni nemzetiségüket. Bár nemrég törvény született ebben a kérdésben, a hétköznapi élet viszonyait többnyire az élő interetnikus kapcsolatok alakítják - a tolerancia vagy éppen az intolerancia légköre.
Ezen túl pedig jó sok tanulmányt lehetne írni a szlovákiai multi és nem multinacionális cégek megfélemlített alkalmazottainak nyelvhasználatáról.
2012. február 29. (szerda)
Hol találtad az éned?
Ma lenne 100 éves sosem látott nagyapám. Pontosabban csak 25 éves lenne: ez ennek a napnak a misztériuma. Amikor 8 éves volt, megszületett a lánya. De 11 éves korában meghalt nagyapa, örökké fiatalon. Még csak 25 éves lenne.
Azokból az emberekből, akik naponta körülvesznek bennünket, ránk tapadnak gesztusok, kézmozdulatok, arckifejezések. Mindez lenyomatot hagy a pszichén is, minden bizonnyal. De mit örököltünk azoktól, akiket sosem láttunk? Egymástól elszakított, egymásról mit sem tudó ikrek hasonló kézmozdulatai, azonos hajviselete, megdöbbentően hasonló ruhái - mindez miről árulkodik?
Merthogy evidensen felvetődik, mennyire vagyunk rabok, saját testünkbe zárva, és mennyire szabadok lehetőségeink, mennyire csinálunk mi magunkból magunknak ént. A hús és a nyelv terrorja azonossá csiszol-e mindenkit, vagy „lehet-e gondolni arra, amire nem lehet gondolni soha"? Magadból csináltál magadnak ént, he? Azt hol találtad? Kié volt?
2012. február 27. (hétfő)
Játék a kastélyban
4. és 5. ligás asztalitenisz-karrierem során több érdekes helyen is alkalmam volt megfordulni. Játszottam már -10 fokos tornateremben, ahol minden lélegzetvételkor párát leheltem (Zólyom), pingpongoztam már óvodában, ahol még a karácsonyi díszítés lógott az asztal fölé a plafonról (Budča). Asztaliteniszeztem már kocsmában, vagyis a kocsma alagsori helyiségében, ahol kb. 2 méternyi hely maradt az asztalok mögött, s olyan alacsonyan volt a plafon, hogy a szervánál feldobott labda visszapattant (Nagykürtös). És játszottam már olyan teremben is, ahol annyira erősen fújták a meleg levegőt a hősugárzók, hogy a labda szinte kanyart vett az asztal fölött (Kiscsalomja) - na jó, ez kicsit túlzás volt.
Nemrég pedig kastélyban került sor a mérkőzésre, egy normál kastélyban, igen, Szécsénykén, vagyis Ipolyszécsénykén (Sečianky), a Lipthay-család által épített, majd Somsich Ödön által birtokolt 19. századi kastélyban, amely 1945 után javító-nevelő intézeti lányiskolaként és általános iskolaként működött. Jelenleg a helyi önkormányzat tulajdona, s az egyik teremben két pingpongasztal van felállítva, ropog a hatalmas kandalló, óriási ölfák hevernek mellette, hátamat kellemesen forrósítja a lobogó tűz.
Ez egy jó csapat, baráti társaság, még kabalájuk is van, egy bútorüzemben készített XXL méretű ütő, rajta ülőgarnitúrára használt szivacs és bőrbevonat. Még játszani is lehet vele, de minden más célra is kiválóan megfelel. Például fokozni a hangulatot meccs előtt, ökörködni stb. Kényelmesen elhelyezkedem tehát, kastélyban játszunk, oszlopok között, egy étkezővé átalakított helyiségben, kezemben vörösborral teli pohár, és átgondolom az életem, hiszen mindjárt sorra kerülök én is.
Pázmány Péter Besztercebányán
Tegnap felemelő élményben volt részünk Besztercebányán, a tanszéken. Teljes valójában megjelent közöttünk maga Pázmány Péter, pontosabban 1636-ban kiadott műve eredeti példánya által a nagy barokk író és prédikátor szelleme. A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egy-néhány innepekre rendelt evangeliumokrul predikációk (Pozsony, 1636) című 376 éves könyv most ott feküdt előttünk a tanszéki könyvtár íróasztalán.
2012. február 20. (hétfő)
Nemes Z. Máriónak
Egy ember áll a sarokban: szekrény. Teletömve inggel, zoknival, plüssmacival. Egy másik az oldalán fekszik, hetven fokra felfűtve: ő radiátor, színültig forró vízzel. Sok kis, sőt parányi ember üvölt, eltorzul arccal rohangálnak az ablak üveglapjai közé zárva, fekete, sárga, barna felsőben. Arra játszanak, hogy legyek, méhek, darazsak. Egy ember a hátán fekszik: ágy. Levetkőzöm, ráfekszem. Egy másik embert a plafonra szögeztek, torkán izzót nyomtak le, felkapcsolom. Egy ember egészen természetellenes pózban kuporog: szék. Ráülök. Tenyere és talpa belemélyed-belesüpped egy másikba, aki szőnyeg. Kiterítve fekszik, koszosan. Nem vettem le a hótaposó csizmám, amikor bejöttem. Egy ember vízcsap és egyúttal mosdó: a száján víz tör elő, majd eltűnik gyomrában. Egy ember vécé. Fölé állok és belevizelek. Lehúzom. Kinézek a hártyavékonyságúra koplalt ember bordái között az ablakon keresztül a parkban faként szobrozó emberekre. Összekapaszkodott emberekben, lakóházakban más emberek között megint csak emberek. Elfordulok. Ez a jajgató, hörgő, reszkető, röhögő. Ez a zümmögő, csöpögő, nyikorgó. Tányéron tojásrántotta: egy ember hasán egy másik ember. A számhoz emelem ezt a második, kapálózó, lelógó embert, összerágom, lenyelem. Felhúzok magamra egy embert, hogy melegítsen, a szekrényemben felakasztott másik embert megkötöm a mellemen. A szívemben egy másik ember dobog.
2011. február 16. (csütörtök)
Jégautózás
Amikor kilenc évvel ezelőtt Besztercebányára kerültem, valószínűleg sokkban volt részem a besztercebányai téli utakat látva. Tanszékünk a város egyik legmagasabb pontján helyezkedik el, s télen a hozzá vezető út gyakran tulajdonképpen egyetlen, jégbe vájt sínpárrá változik. Ha két autó szembetalálkozik, az alulról érkező visszaereszkedik egy olyan pontra, ahol ki tud térni, s ez főleg akkor izgalmas, ha mögötte további járművek sorakoznak. Nem beszélve arról, hogy gyakran egy olyan pontig kell visszaereszkedni, ahonnét egyáltalán el lehet indulni fölfelé a hóba gyúrt párhuzamos két jégárokban.
Ilyen utakkal persze főleg a mellékutakon lehet találkozni - a múlt héten Besztercebánya történelmi központjában volt alkalmam jégautózni. Itt olyan magasra torlódott fel a kigyúrt jég, hogy attól féltem, az autó alja fennakad a középre torlódott, kőkemény jégkupacon. De ezen a héten már az egyetemi campus is hasonló élményekkel örvendeztetett meg. Félméteres hókupacok az út két szélén, középen két nyom jégbe dermedve, s ha megállsz, onnét elindulni már képtelenség. Persze gyakran nemcsak a mellékutakon élhet meg vadregényes pillanatokat az utazó, hiszen tegnap a Besztercebánya - Zólyom közötti sztrádán annak örülhettem, ha el tudtam érni a 60 km/h-t a péppé gyúrt friss havon.
Persze vannak, akik kimondottan keresik a jégautózás élményét. A közeli falucska, Ipolyhídvég mellett ősszel kiöntő, télen befagyó, több kilométerre elhúzódó Ipoly jegén rendszeresen összejárnak a környékbeliek. Letakarítják a hóréteget, versenyeket rendeznek, csúszkálnak a kocsikkal, sőt, kerékgumikból tesztpályát raknak ki a jégen, és ott bolondoznak az ide-oda farolgató autókban.
Eredetileg csak a besztercebányai jégautózásomról terveztem írni, de a téma kikövetelte magának az absztrahálást, így tehát a jégautózás tágabb lételméleti dimenziókat nyert írásomban! Vagyis jégautózás: abject és homo ludens, veszély és elfojtott káromkodás, technika és szabadság, hősiesség és a romantika. Aki akarja, gondolja tovább.
2012. február 13. (hétfő)
Két óra
Ha az ember távcsővel a kezében megy túrázni, a természet egészen más arcát mutatja neki. Múlt hét végén, a havazás kezdetekor indultam útnak az Ipoly mellé. Őrült hideg volt, és egyre sűrűbben kezdett havazni. A média tele volt rémhistóriákkal fél méteres hóról, elzárt falvakról, kifosztott üzletekről - egy gyengébb katasztrófafilm narrációjára húzták fel az aznapi híreket. Kint megdöbbentett a némaság, az első negyedórában egyetlen élő lényt, még madarat sem láttam. Igen, gondoltam, ez a vihar előtti csend. A szibériai hófelhők valamiféle nem európai, embertelenül türelmes szenvtelenséggel szórták tele a tájat.
Aztán, pár száz méter után az Ipolyban, a két befagyott partszél közötti pár méteres sávban hirtelen valami úszó fehér foltot vettem észre. És a távcsőben egy minidráma rajzolódott ki. A hattyú, mert az volt, nyugodtan hagyta magát sodortatni a vízen. És ebben a pillanatban vettem észre, hogy mellette, a parti jégen két folt futkos: két róka, tehetetlenül ugrálva a békés nyugalomban lebegő hattyú körül. Sőt: a túlsó parton, kb. hét-nyolc méterre a rókáktól egy kisebb vadkacsacsapat tollászkodott. Valószínűleg a két ragadozó is rájött, hogy a vízen keresztül reménytelen az átkelés, ezért inkább játszadozni kezdtek. Először arra gondoltam, fiatal állatok ficánkolnak, de aztán rájöttem, egészen másról van szó. Miközben, távcsővel a kezemben, lassan egyre közelebb jutottam hozzájuk, rájöttem: szerelmi előjátéknak voltam tanúja. Hiszen a rókák a következő pillanatban már elszakíthatatlanul álltak egymás mellett. Egymás mellett, majd egymásnak háttal, majd egymás alatt és fölött, újra csak egymásnak háttal, megint egymás mellett, fejüket forgatva, néha hátralapítva fülüket, néha meg-megcsúszva a jégen, elindulva - de visszatartva a másikuk által. A hím nagyobb volt, a nőstény finomabb rajzolatú. Olyan hihetetlenül természetes volt az egész, mintha csak az esti filmet beszélnék meg, szinte mellékesen zajlott a párzás. Már legalább húsz perce álltam a szakadó hóesésben, a túlsó parton, velem átellenben az Ipoly jegén a két róka, amikor úgy döntöttem, továbbindulok, mintegy ügyet sem vetve rájuk. A nőstény vett észre először, kétségbeesetten húzta maga után a hímet, nem tudtak szétszakadni, ezért hihetetlenül komikus mozdulatsorral húzódtak be a part fölötti cserjésbe, csörgött az avar - nem, nem is komikus volt, hanem a kiszolgáltatottság szomorúságával szembesültem.
Nem sokkal később már egy fekete harkályt figyelhettem meg. Óriási sugarú körben faforgácsok borították a talajt a fa körül, majd egy régi ismerős: egy barna rétihéja szürkésfehér sziluettje, szárnyai végén a fekete sávval. A távcsőben sokáig úgy tűnt, mintha egyenesen nekem tartana, alacsonyan repülve.
Tovább mentem: és ekkor újabb kereső árnyra lettem figyelmes. Újra a távcsövem kaptam elő, és egy róka kaparászó, induló, meg-megálló sziluettjét figyelhettem meg. Egy pillanatig a fölöttem elhúzó kormoránra szegeztem a távcsőt, s a róka már el is tűnt. Továbbindultam, amerre a rókát sejtettem, és kb. tíz perccel később megint csak olyan élményben volt részem, mint még soha. Előttem kb. 30 méterrel tűnt fel az előbb látott állat, és annyira megdöbbent, hogy hirtelen teljesen bepánikolt. Elindult, megállt. Másfelé indult, újra megállt. Rám nézett, leült. Újra mintha elindult volna, aztán újra leült. Úgy tett, mintha nem is látna. Mindezt talán hússzor, egymás után. Vagy negyedóráig tartott ez a játék. Engem nem rázol le, gondoltam magamban, ha belefagyok is a hóba, akkor is kivárom, mihez kezdesz. Éreztem, hogy teljesen elbizonytalanodott. Aztán körbevizelt és körbeszagolt egy területet, majd hirtelen elkezdett futni a közeli vízmosás felé.
Nemsokára már ott voltam bizonytalankodása színhelyén. És hihetetlen, amit láttam. Egy óriási rókavár, legalább nyolc-tíz kijárattal. Már volt annyi hó, hogy világosan lehetett látni, csupán egy lépést kellett volna tennie, hogy eltűnhessen a lyukban, de ő inkább elfutott, hiszen ki akart cselezni, el akart távolítani a rókatanyától.
Egyre sűrűbben havazott, megfordultam. Erőteljes lépésekkel indultam hazafelé. Tele voltam élményekkel, egy ismeretlen világról. Kb. félóra múlva értem vissza kiindulási pontomhoz, a szivattyúállomáshoz. Meglepetésemre egy hófehér gömb fogadott a jég szélén. Egy tökéletes fehér gömböc, mintha a nyakát a jégbe fúrta volna. A hattyú volt. Ott aludt, ahol legvékonyabb a jég, tökéletes biztonságban. Hát akkor így kerekedik le ez a túra, gondoltam. Pontosan két órája indultam el.
2012. február 7. (kedd)
Egy világhírű mozdulat nyomában
Az elmúlt héten bejárta a világsajtót az Australian Open minden bizonnyal legendává váló mérkőzése, ahol közel hatórás mérkőzésen nyert a szerb Novak Djokovics a spanyol Rafael Nadal ellen. A teniszmaraton azonban pingpongos körökben is hangos visszhangot keltett, ugyanis a győzelem utáni eufóriában Djokovics éppen úgy tépte szét mellén az inget, mint a tavalyi asztalitenisz világbajnokság férfi egyes döntőjében a kínai Zhang Jike (Csang Csiko), aki - miután végre ki tudta használni hetedik mérkőzéslabdáját a szintén kínai Wang Hao ellen - világbajnok lett.
A hihetetlen feszültség levezetése, a szétszakított felső, a lecsupaszított mellkas és az azt kísérő üvöltés egyes fórumokon elismeréssel, másoknál viszont ellenszenvvel találkozott.
Ez a mozdulatsor, amely az ing szétszakításától a meztelen mellkas felfedéséig tart, nagyon mélyről, valahonnét ismerősnek tűnt fel nekem. Elkezdtem kutatni emlékeimben, majd az interneten, s valóban, igen: a 20. század 100 legjobb fotója között találtam rá ugyanerre a mozdulatra.
De nem a sport világában, hanem Pozsonyban a Comenius Egyetem előtti téren - 1968-ban, a szovjet bevonulást felidézve. Egy férfi áll kétségbeesetten egy szovjet tank csöve előtt, széttépve ingét, a cső elé tárva fedetlen mellkasát. A kétségbeesés, a mindenre elszánt önfeláldozás, a végső, halált megvető bátorság és egyúttal tehetetlenség mementójaként.
A fényképet Ladislav Bielik készítette, a Smena c. újság fotósa, 1968. augusztus 21-én, reggel fél 9-kor. A kép sokáig névtelenül keringett a világsajtóban (a Welt am Sonntag és a New York Times az elsők között hozták le), készítőjét azonban elbocsátották állásából, bár soha, senkinek, egyetlen szóval sem említette saját szerzőségét, a párt jól tudta, kinek a nevéhez fűződik. Az anonimitás felfedésére végül 1989-ben került sor, a bársonyos forradalom után, amikor Bielik fia jelent meg egy öreg penészes kofferral, amelyet a pincében talált, benne az említett fénykép (és más fotók) negatívjaival.
A fényképész felesége így emlékszik vissza kép születésének napjára: „Az egyetem előtti kereszteződésben óriási füst volt a sok lövés nyomán. A tankok csövei forogtak körbe-körbe. A szemünk előtt lőttek le két embert. Ebben a szörnyű zűrzavarban egy menekülő férfi hirtelen szembefordult a tankkal. Üvöltött."
Ezt a menekülő férfit, ezt a pillanatot fotózta le a lévai születésű Ladislav Bielik, aki sosem élvezhette a fénykép világsikerét és a hírnevet. 1984-ben halt meg, Magyarországon, a Pilis hegységben fényképezett egy rallyversenyen. Szabolffy Péter, egyik magyar barátja mutatott számára egy jó helyet a fotózáshoz. Az egyik autó éppen ott csúszott ki, és hat embert ölt meg. Köztük a 20. század legjelentősebb szlovák fotósát.
És ki volt a tankkal szembeforduló, feltépett, meztelen mellkasú férfi? Egy 44 éves vízvezeték-szerelő, Emil Gallo, aki felesége halála után abban az időben négy gyermeket nevelt egyedül. Sosem beszélt otthon a téren átélt eseményekről. Három évvel a fénykép készítése után öngyilkos lett.
Ennyit Zhang Jike és Novak Djokovics világhírű mozdulatának kultúrtörténetéhez.
2012. február 5. (vasárnap)
Az egyetem gólyája
Még annyit a tegnapi bejegyzéshez, hogy a válogatás egyik rövid szünetében felkerestem régi ismerősöm, az egyetem gólyáját. Rég láttam, hiszen a mi tanszékünk a város másik végében található, ide csak hivatalos ügyek miatt járunk. A gólya megvolt, éppen kis faházikójának tetején gubbasztott fél lábon állva. Most látom csak, hogy egy fekete kakast is kapott társul. Ide gyűjtik a sérült állatokat, akiket a diákok gondoznak. Ez a gólya törött szárnnyal érkezett, esélye sem volt a túlélésre, és esélye sincs, hogy valaha is repülni tudjon. Így hát itt ücsörög az egyetem üvegkalitkájában, vagyishogy egy kb. 15x10 méteres belső udvarban, amelyet a körfolyosó üvegablakai határolnak négy oldalról. Dobok két eurót a hatalmas faládába, amely gólyánk eltartását hivatott biztosítani, majd szembeállok vele, és megpróbálok ráhangolódni, eggyé válni a lelkével. Hideg van, -17 fok, és a gólya mint egy Buddha-szobor, mereven áll, csak a csőrét forgatja ide-oda. Azt veszem észre, hogy megpróbál rám hangolódni, eggyé válni a lelkemmel, belépni agyamba, gondolataim közé. Jól van, mondom magamnak, oké, itt hagyom az életem Neked, fogd csőrödbe, rágd péppé, csinálj vele, amit akarsz. Állunk az üveg két oldalán.
2012. február 4. (szombat)
A nyelv választja?
Ülök az egyetem nagytermében, reggel fél 8 van, és már sorakoznak a diákok az Erasmus-válogatásra. A bírálóbizottság tagjaként vagyok jelen, illetve a Besztercebányáról Magyarországra készülő diákokkal kell rövid dialógust folytatnom, amiből kiderül nyelvi kompetenciájuk, vagyis hogy mennyire tudnak magyarul. Nagy probléma nem lesz ezzel, ugyanis a Magyarországra készülő diákok mindegyike magyar anyanyelvű, magyar nyelven végezték iskoláikat, magyar nyelven érettségiztek.
Negyvenkét diákot kell meghallgatnunk, reggel fél 8-tól délután 4-ig. Embertelen, főleg hogy szinte mindnyájan ugyanazt mondják, mi mást is mondhatnának: az idegen kultúra iránti érdeklődés, a diplomamunkához szükséges idegen nyelvű szakirodalom beszerzése, valamint a nyelvtanulás miatt pályáznak külföldi tanulmányokra. Először az angol, majd a francia, aztán a lengyel, ezután a magyar, később az olasz, a spanyol, végül a német nyelvű egyetemekre jelentkezők jönnek. Lehet, hogy hibás megfigyelés, de mintha az olasz és spanyol nyelven tanulók végignevetnék még a meghallgatás nehéz perceit is, a németet tanulók komolyak, és bár mosolyognak, de rendkívül fegyelmezettek, míg a lengyel egyetemekre jelentkezők kapják a legkevesebb pontot. Talán a nyelv választja a diákot? - kérdezi az egyik tanárnő megfigyelésemre.
És vajon milyenek a magyar nyelvet tanulók? Az az igazság, hogy itt más a helyzet. Az eddigiekben szlovák anyanyelvű és nemzetiségű diákokról volt szó, akik spanyol, francia, olasz, német, lengyel nyelvű egyetemekre jelentkeztek - míg a magyar egyetemeket csak magyar nemzetiségűek választották ebben az évben. Ők feszültek, gondterheltek és felkészültek voltak. Ilyenek lennének a magyarok? A szlovák nyelvű bemutatkozás tőlük sokkal több energiát kívánt, mint a rövid magyar nyelvű beszélgetés.
Az egyik diáklány nyolc nyelvet tüntet fel életrajzában. Nem ritka az olyan diák, aki évekig külföldön élt, egy másik Brazíliában dolgozott, egy harmadik Québecben tanult meg franciául, egy negyedik Spanyolországban dolgozott pincérlányként, és most egyetemistaként szeretne visszatérni oda. Az egyik fiú perfekt francia nyelvtudással pár éve kezdett orgonán játszani, és az a célja, hogy másodállásban buszsofőr legyen.
Egy ilyen válogatáson nem lehet unatkozni.
2012. január 30. (hétfő)
Amatőr
Hétvége, Balassagyarmaton XXXIII. Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napok, bár nincs kiírva, amatőr színjátszók fesztiválja, úgy gondolom. Sajnos idő hiányában nem tudok minden előadásra beülni, véletlenszerűen választok egy sávot, három darabot nézek meg egymás után. Az első, számomra legalábbis, szörnyű. Most tudatosul bennem, hogy mi a különbség az amatőr és profi színész között. Minden mozdulat suta, az arcok képtelenek bármiféle érzelmeket kifejezni, pontosabban csak lekövetik, túlzó, kívülről bevitt gesztusokkal, a szöveget. Derék férfiember, gyönyörű nő - de bár ne játszanának! Vagyis hát játsszanak, játsszanak, persze. De annyira hiteltelen, természetellenes minden megmozdulásuk - a hangszíntől kezdve a gesztusokig -, hogy inkább lecsukom a szemem, próbálok elvonatkoztatni nemcsak az arcoktól, mozdulatoktól, de a konkrét hangoktól is, hogy csak a szövegre koncentráljak, így ülök vagy tíz percig a félhomályban. Mert a szöveg egyébként jó, nehéz, komoly szöveg. Próbálom elképzelni csukott szemmel, hogyan lehetne eljátszani más arcokkal, más testhelyzetek által. Nem megy. Nem tudok csak a szövegre összpontosítani, nem tudok elvonatkoztatni. Aztán látom, hogy a műsorfüzetben a szerző neve is hibásan van feltüntetve. Az elviselhetetlen felületesség újra.
A következő előadásban már nemcsak a színészek rosszak, túljátszott, folyton egyformára sikeredett gesztusaikkal, hanem maga a darab is elviselhetetlen. Álproblémák, hiteltelen cselekményvezetés, logikátlan elemek egymásutánja. Itt most arra összpontosítok, hogy melyek azok a szövegrészek, amelyekből esetleg egy más kontextusban jó szöveget lehetne összehozni.
Szerencsére a harmadik darab már egészen izgalmas, sőt, néha elképesztő. Mozgásszínház, ahol a test, a zene és a brutalitás dominál. Nagyszerű élmény volt, több - rendkívül mély jelenettel - és én még elvontabbá tenném, minden valószínűsíthető nézői ellenkezés dacára, a keretből egész egyszerűen kivenném a hétköznapi életre emlékeztető mozdulatokat. Ebben az előadásban valóban a testüket vitték vásárra a rendkívül fiatal szereplők, nem lennék meglepve, ha a darab után kék-zöld foltok és véraláfutások borítanák a testüket.
Amatőr?
Van az amatőrnek egy olyan jelentése, ami a dilettáns szinonimája, erről most újfent meg lehetett bizonyosodni. De néha van értelme dilettáns verseket is olvasni, a különbség fokozott tudatosítása érdekében. Illetve a kortárs irodalom egy része parodisztikus pszeudodilettáns nyelvi játékai miatt fokozott mértékben nyúl az amatőr irodalom hibáihoz (Tsúszó Sándor, Sárbogárdi Jolán, Székely Árti...).
Másrészt viszont van az amatőrnek olyan jelentése is, amely a szabályozhatatlan vadsággal rokon, amikor a képzetlenséget vad, elemi ösztönnel és radikalitással próbálja áthidalni vagy pótolni a neveletlen, kineveletlen, műveletlen, képzetlen művész. A Petőfiről és Rimbaud-ról szóló szakirodalom egy részének retorikája is ez. Azok a vad fiatalok, akik véres játékokat űznek a színpadon, szintén ide sorolhatók.
2012. január 27. (péntek)
Bakanóta Besztercebányán
Csütörtök reggel fél kilenc, kaparom a jeget az autóról a besztercebányai egyetemi kollégium parkolójában. A hőmérő -11 fokot mutat. Tegnap este alig tudtam kijönni a jeges-havas parton. Besztercén hó van, az utak és a járdák közötti senkiföldjén tornyosul félméteres torlaszok gerincét alkotva. Az egyetem parkolójában húsz-harminccentis keményre fagyott hóban próbálok utat törni a kocsimmal.
Ma búcsúzik Varga Gyula, egyetemünk professzora, aki az egri Eszterházy Károly Főiskoláról járt hozzánk éveken át nyelvészeti tárgyakat oktatni. Már a kezdet kezdetén jelen volt, a Bél Mátyás Egyetem indulása táján, akkor még Finnugor és Balti Nyelvek Tanszéke (vagy valami hasonló) néven futott a Hungarisztika. Csíkány Andrea a főszervező, az ő érdeme, hogy az S-blokkban található nagy terem tele van diákokkal, a vizsgaidőszak dacára. Kis tanszék a miénk, 60-70 diákkal, de most sokan eljöttek, s a műsor valóban meglepetés. Nemcsak rövid búcsúztatások és versek alkotják, hanem a negyedéves lányok népviseletben előadott gömöri tánca is, amelyre a professzor úr - általános derültséget és elismerést keltve - felpattan, s derekasan megforgatja az egyik lányt. Pedig jól láthatóan elérzékenyült, amikor a terembe lépett, hiszen titkos csatornák által szereztük meg kedvenc nótáját, a Nem látlak én téged többé... című, I. világháborús bakanótát, amelyet Cseh Tamás előadásában játszottunk le a műsor elején. Gyula egyébként mindvégig sportosan és humorosan állt hozzá a búcsúztatáshoz, rövid beszéde tele volt poénokkal, a diákok végig is nevették, de jó tanárhoz méltóan úgy irányította előadását, hogy élettapasztalatából is átadjon valamit a hallgatóságnak. Én közben - többek között - a feledhetetlen egri szemiotikakonferenciákra gondoltam, a Semiotica Agriensisekre, amelyek állandó résztvevőjévé váltam az idők során - és amelyeknek Varga Gyula az egyik társszervezője.
A műsor után a besztercebányai Mátyás-háztól (itt szállt meg Mátyás király Beatricével, amikor bemutatta friss feleségének az aranyat tejelő bányavárosokat) nem messze található Kúriába - Varga Gyula kedvenc vendéglőjébe - ment a társaság (Elek Tiborékat is ide vittem, amikor tavaly Besztercebányán jártak). Annyira belemelegedtünk a társalgásba, nosztalgiázásba, poénkodásba, hogy alig vettük észre az idő haladását - lassan besötétedett. Még egyszer elbúcsúztunk, de mivel idén ősszel Egerben A test szemiotikája címen lesz konferencia, és arról én nem hiányozhatok, ha máskor nem, ott biztosan találkozni fogunk.
Gyula, hiányozni fogsz.
2012. január 20. (péntek)
Boldog sztárok
Budapest, vagyis a SYMA-csarnok a házigazdája a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (ITTF) versenysorozatába tartozó World Tour versenynek, hivatalos nevén GAC 2012 ITTF World Tour Hungarian Opennek. Ott van tehát a helyünk, egy ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni. A csütörtöki program délelőtt fél 10-től este fél 11-ig tart, és szinte szédülünk, olyan kaliberű játékosok mászkáltak mellettünk: a világverő kínaiak neonfényű vörös felsőikben, az egykorvolt dicsőségüket kereső svédek sárga szerelésben, a Maze-n kívül nem túl nagy lehetőségekkel bíró dánok pirosban, a most haloványabb csapattal érkező, fekete-vörös-sárga mezes németek, illetve a fiatal tehetségek egész sorával jelenlévő, rikítófehér franciák. Üres helyeket vettünk észre, leültünk. Csak ekkor tudatosítottam, Te Úristen, hogy közvetlenül előttünk a világsztár Timo Boll és a világbajnoki második német válogatott egykori edzője, Richard Preuse ül, s nemsokára hozzá csatlakozott az egykori világbajnok asztaliteniszező, per pillanat a német válogatott vezetőedzőjeként tevékenykedő Jörg Rosskopf is. Egy pillanatra a magyar legenda, Klampár Tibor is feltűnt, majd a nézőtér másik felében, a felső szektorban nemsokára a legendás Kong Linghuira lettem figyelmes. Ő, a svéd Jan-Ove Waldner (van, ki e nevet nem ismeri?) egykori legnagyobb ellenfele, azok közé a kevesek közé tartozik, akik világ-, Világ Kupa- és olimpiai bajnokok egyszerre, s akikről ütőfát neveztek el. Kong Linghui most közönyösen nézi a mérkőzéseket, néha el-elkíséri egyik-másik versenyzőjét a pingpongasztalhoz (mivel ő a kínai női válogatott vezetőedzője), ahol a világbajnok Ding Ning, Liu Shiwen vagy Li Xiaoxia általában 4:0-ra verik ellenfelüket. De nem hiányoznak a világsztár kínai férfiak sem: a tollszárfogású, pekingi egyéni olimpiai bajnok Ma Lin például, aki az első fordulóban a magyar Pattantyús Ádámon jutott túl, a 21 éves Zhang Jike, a legutóbbi világbajnokság egyéni győztese, vagy a jelenlegi világranglista-vezető Ma Long. És persze a legendás európaiak: a világ állítólag legjobb fonák pörgetője, Kalinikosz Kreanga és a belga Jean-Michel Saive például. Felfedezzük az edzőtermet, és végignézzük néhány sztár edzését is, majd a magyarokra (Póta Georgina, Lovas Petra, Kosiba Dániel, Lindner Ádám, Zwickl Dániel) összpontosítunk, hihetetlen a hangulat. De megnézzük a tehetséges franciák (Robinot, Gauzy, Lorentz) és a világ két legjobb védekezőjátkosának (Joo Se Hyuk és Chen Weixing) mérkőzéseit is, az előbbi második mérkőzését már este 10 óra „magasságában".
Kedves olvasóimnak csatolok néhány aláírást: Kong Linghui, Zhang Jike, Liu Shiwen, Kalinikosz Kreanga, Jean-Michel Saive, Richard Preuse és Jörg Rosskopf aláírásait. Hisz olyan boldogok voltak, hogy rajongóik vették őket körül...!
Holnap pedig? Nos, holnap pedig a döntők.
2012. január 17. (kedd)
Madeleine-legyek
Kollégiumi szoba, szálkás, egyenes vonalak, szinte felhasítanak. Ismerős itt minden. Az ablakszárnyak közé zárva legyek már fél éve. A nyári tomboló kánikulában ott zizegtek, zúgtak, pörögtek észvesztve, iszonyú elalvás előtt mesét dúdolva. Most hó van, hófehér falakból összerakott táj - és halál. A hat lábból négy darab ott hever a holttest mellett, kettő még a gazdatesten, onnét mered ki. Egy másik légy mindkét szárnya kihullva, mintha mutáns lenne. A következő irgalmatlan pózba meredve. Különös akvárium ez. Halott legyek egy delejes akváriumi röntgenfelvételen. A tucatnyi légyből kettő valószerűtlenül, teljesen valószerűtlenül fehér, kifehéredve, fehér, fehér. Két albínó légy, holtan.
Legyek letépett lábbakkal, ahogy repkednek az osztályban. Legyek letépett szárnyakkal, ahogy a tanári asztalon ugrálnak, táncolnak. Legyek tűvel átdöfött potrohhal, a potrohon áthúzott harminc centiméteres cérnát húzva maguk után, fejmagasságban, iszonyú lassúsággal körözve az osztályteremben. Légygyűjtemény a műanyag dobozban, huszonöt szárnyatlan légy ugrándozása egymás hegyén-hátán.
Gyermekjátékok.
A gyermeki szadizmus példájaként, mintamondataiként.
Mindent túlélnek, azért rovarok.
(Azért harminc centiméternyi cérna, mert azzal még bír repülni, de már nem bír elrepülni. A kicentizett szabadság és halál.)
2012. január 9. (hétfő)
Nomád vér a Tátrában
Valami láz terjedt el a családon, havat látni, hóban taposni, belegyúrni magunkat a havas tájba, elveszni a hóesésben. Csütörtökön reggel indultunk, és alig fél órával később, a hegyek között, már zuhogó hóesésben folytattuk az utat. Az előttünk haladó autó hóban kirajzolódó cikkcakkos keréknyomai jelezték: nyomon vagyunk. Mielőtt még mi is becsúsztunk volna az árokba, Bozók monumentális bástyái mellett kötöttünk ki. Sikertelen várostrom, hócsata után Zólyom vára. Itt már sikerült megtalálni a szobát, ahol Balassi született, és elfoglalni a várudvart. Szállásunk Besztercebányán, de űzött tovább a nomád vér, és ezért rögtön a legvadabb terv következett: szakadó hóesésben indultunk fel Špania Dolinába (Úrvölgy), a festői szépségű, ma műemlék jellegű bányásztelepülésre. Egy kis túra a térdig érő hóban: a bányát ellátó vízvezetékhez, a román kori alapokon nyugvó templomhoz, aztán a 160 lépcsőből álló lépcsőház, majd pedig a templomtéren álló, szabályos időközönként szétnyíló bányászórához, föld alatt rejtőző manókhoz, illetve a Szent Sír-kápolnához, amely a jeruzsálemi Jézus-sír középkori másolata, 1594-ből.
Este Besztercebánya belvárosa, majd másnap irány a Csorba-tó (Štrbské pleso). Már második nap szakad a hó megállás nélkül, a 10 méternél hosszabb közlekedési eszközök elől lezárták a Donovaly átjárót, az út két oldalán rendőrautók ellenőrzik a forgalmat. Mint később megtudtuk, ezen az éjjelen több ezren maradtak áram nélkül a hó miatt. Donovaly után egy árokba dőlt kamionra leszünk figyelmesek, a kerekére rakott hólánc sem segített rajta. Mi viszont még tovább megyünk, célunk a Csorba-tó, és óriási üvöltésben törünk ki, amikor elérjük az 1500 tengerszint feletti magasságot az autó számlálója szerint. Csorba-tó: hogy megváltozott nyolc év alatt. Akkor utánakerestem néhány dolognak - pl. itt írta Ady A föltámadás szomorúsága című versét, amelyet legjobb alkotásának tartott. Valamikor három hetet töltöttem itt. Azóta Kempinski Hotel lett a szanatóriumból, más színt kapott a Hotel Patria, a Helios pedig elhagyatottan, félig lebontva az enyészeté. A turisták jellemzésére csak annyit, hogy több az orosz szó, mint a szlovák. Rövid séta az erdőben, a tó körül, a két gyerekkel pedig csak én ülök be a nyitott ülőfelvonóba. Akkora a szél, hogy az arcunkba csapódó hószilánkok ellen nem lehet védekezni, és mikor beérünk a végállomás feletti üvegfalú vendéglőbe, már nem érzem az arcom. 1386 méteres magasságból 1814 méterre kerültünk, 2070 métert utaztunk, 428 méternyi tengerszintet küzdöttünk le 7 perc alatt a lanovkával. Akkora a szél, hogy többször megállították, és lebegtek a levegőben az ülések. Hazafelé már sötétben megyünk, este újra séta Besztercebánya csodás belvárosában.
Szombaton irány Selmecbánya! Már messziről észrevesszük a gyönyörű Kálváriát, majd megállunk az erdészeti egyetem arborétumában, mamutfenyők, fejjel lefelé szaladgáló csuszkák, és egy mókus, amely majdnem ránk ugrik a fáról. Az előtt az épület előtt parkolunk le, ahová Petőfi, Mikszáth és Komjáthy Jenő járt iskolába. Gótikus, reneszánsz és barokk paloták sora között sétálunk fel a Klopacskához, amely most hihetetlenül kreatív teaháznak ad otthont. A több mint 150-féle teából (kávés, alkoholos, tejes, fehér, fekete, arab, indiai, japán, kínai stb.) én az Adrak nevű csípős-édes krishnás gyömbérteát választom, amelytől rövidesen olyan állapotba kerülök, mintha befüveztem volna.
Selmecbánya után Szentantal, az óriási vadászkastély, amelynek eredetileg 365 ablaka, 52 terme, 12 kéménye, 7 árkádja és 4 bejárata volt a felhasznált naptárszimbólum szerint. A kastélyban ma is látható Marie Antoinette aranyozott ülőgarnitúrája (a francia forradalom idején kivégzett francia királyné bútoraihoz egy párizsi aukción jutott hozzá az akkori tulajdonos). A kastély utolsó tulajdonosa a bolgár cár volt, Ferdinand Coburg, egyúttal író, botanikus, entomológus, aki 1930 és 1945 között élt itt. A kastély falain több mint 2000 vadásztrófea: szarvasok, őzek agancsainak végtelen sora a folyosókon, fajdkakasok kitömött feje. Ma már meglehetősen kísérteties.
Aztán már csak hazafelé, út hazáig.
2012. január 5. (csütörtök)
Éltek már, de még szám nélkül
Van úgy, hogy egyszer csak megáll benned vérkeringés, és mintha pofon vágtak volna, csak nézed a képernyőt. Egy szlovákiai településhez kerestem adatokat a neten, amikor teljesen véletlenül a somorjai Fórum Intézet honlapjára tévedtem, előttem pedig a lakosságcsere keretében magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok névjegyzékei 1946-ból, pontosabban annak a mintegy 184-185 000 szlovákiai magyarnak a névjegyzékei, akiket Csehszlovákia a II. világháború utáni csehszlovák - magyar lakosságcsere keretében át szándékozott telepíteni Magyarországra. A magyar Külügyminisztériumnak a Magyar Országos Levéltárban elhelyezett iratanyagát, pontosabban az itt található névsort Csehszlovákia 1946. augusztus 26-án adta át Magyarországnak, s egykori csoporttársam, Popély Árpi kutatásának köszönhetően került fel a Fórum Intézet honlapjára.
És ekkor már nem volt megállás. Kerestem és kerestem. Elsárgult, megbarnult papírhalmok rajzolódtak ki előttem a képernyő monitorján, nevek, nevek és nevek, adatok, adatok és adatok, végeláthatatlan sorban, kettétört emberi életek. Öt perc múlva már megtaláltam apai nagyapámat a kitelepítésre kijelöltek között mint ún. kis háborús bűnöst, akit az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján, vagyis a paritásos csere keretében jelöltek ki áttelepítésre: 442. Németh Pavol zen. syn. 1902 rolnik Patri k.pol.127/3. 349
A névsor utolsó helyén szerepelt. Újabb öt perc elteltével megtaláltam nagyapám, néha Németh Pál apját, az én apai dédapám nevét is, apai dédapám feleségét, alattuk nagymamát és apám testvérét. Németh Móric, Németh, szül. Ferencz Emerencia, Németh, szül. Kardos Margit, Németh Ferdinánd. 316., 317., 318., 319. Nézem a falu, Kéménd kitelepítésre kijelölt személyeinek listáját, elborzasztó a névsor. Szinte az egész falu. Nevek, nevek egymás alatt, sok esetben a férfinév után pluszjellel beírva a vele együtt kitelepítendő családtagok száma. 3, 5, 1, 2. Nevem előtt sorban, glédába állítva a falu jellegzetes nevei: Benefi, Baranyay, Bankházy, Kelecsényi, Tóth, Kardos, Mocsi, Bertók, Tóbi, Piski, Bathó, Szalay, Rajnoha, Princzkel, Csókás, Tungli, Benyó, Holy, Móczy, Bartusz, Józsa, Rák, Kemény, Podhorsky, Mottajcsek, Ondró... Száz meg száz ember. Mind háborús bűnösként került a listára, a három kategória valamelyikében:
1. a lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján, vagyis a paritásos csere keretében áttelepítésre kijelölt személy;
2. az egyezmény VIII. cikkelye alapján kijelölt, egyoldalúan áttelepíthető ún. nagy háborús bűnös (1-4. §),
3. a VIII. cikkely alapján ugyancsak egyoldalúan áttelepíthető ún. kis háborús bűnös (5. §).
Röhejes és sírnivaló, hogy a falu, amelynek 90%-a rolník, azaz földművelő, mennyi háborús bűnöst termelt ki. A sok háborús bűnös földművelő. Nagybátyám 7 évesként került ún. kis háborús bűnösként a listára, ipolynyéki apósom Lukáč Karolko néven, azaz Lukács Karcsikaként lett háborús bűnös - 5 évesen.
Ha sikeres lett volna a kitelepítés, ma szülőfalum nem létezne, lakatlan szellemtanya vált volna belőle.
Lázasan keresek tovább. Apai ágon nem sikerült kitelepíteni a családot Magyarországra, ezért a hatalom új listát állított össze, ahol nagyszüleim már a Csehországba deportálandók között szerepeltek, s csak a kommunista hatalomátvétel mentette meg őket.
Viszont anyám családját bevagonírozták, majd pedig a kitelepítés utáni évek teljesen szétszórták őket. Az egyik testvér az ukrán-szlovák-magyar, a másik a magyar-szerb, a harmadik a szlovák-magyar határ közelében él. Zselíz város nevét keresem, és itt is megdöbbenek a listára kerültek tömegén. Anyai nagyapám után kutatok, akit tényleg kitelepítettek, de sokáig nem találom. Aztán kapcsolok, mert tudom, hogy nagyapámat kitelepítése előtt csehországi kényszermunkára is elcipelték, s rögtön az egyezmény VIII. cikkelye alapján kijelölt, egyoldalúan áttelepíthető ún. nagy háborús bűnösök (1-4. §) névsorára keresek rá. Már az első oldalon megtalálom: 593. Papp Štefan - č. 377 hostinský 3 čl.
Merthogy anyai nagyapám, Papp István, a helyi kaszinó vezetője volt, s a listán szereplő plusz három családtag a felesége (az én nagyanyám) és két kis gyereke volt. Anyai nagyszüleim. Őket nem ismerem, sosem láttam őket.
Apám és anyám nem szerepelnek a listán. 1946 augusztusára végeztek a lista összeállításával, s mindketten 1946 októberében születtek. Éltek már, de még szám nélkül.
2011. december 31. (szombat)
Az én énje
A nagy kérdés, hogy mit kezd az ember a külső és belső idegenséggel, ilyenkor a legfájóbb. Hiszen egyáltalán talál-e magában valamilyen idegenséget? Egész életemben azt fogom hajszolni, hogy elveszítsem önmagam a megismerhetetlen másikban, a titokzatos idegenségben? Már csak ezért is megéri elveszni más kultúrákban, ahonnét sosem találni haza. Már csak ezért is megéri napokon át tanulmányozni a rövidcsőrű hangyászsün (Tachyglossus aculeatus) és a vakondpatkány - csupasz turkáló - földikutya (Heterocephalus glaber) nemi életét, szaporodását. Már csak ezért is megéri idegen szövegek, testek, képek és hangeffektusok, a zene által megtapasztalni az ismeretlent, a sosemvoltat, amit majd elveszítek.
Tízévesen ültem az erkélyajtó mögött, néztem a futballpálya körül futó fiúkat, kézilabdázó lányokat, s arra gondoltam, ez az én vajon az az én-e, aki vagyok, vagy van valaki más én is a világegyetemben? Van valaki, aki éppen úgy azt gondolja, hogy én vagyok, vagy csak én gondolom erről az énről, hogy én? Vajon lehetek-e valaha az az én, aki most nem én vagyok? De aki énnek gondolja magát, s éppen rám gondol, amikor az énjére gondol. Egyedül én vagyok ez az én? És hogyan lehet ebből egy másik, aki nem én vagyok? Van-e az a másik én, aki ugyanolyan, mint én? Ki az?
Mi változott azóta? Ahogy telik az idő, egyre inkább nemcsak a gondolatait, hanem a testét is vásárra viszi az ember.
2011. december 29. (csütörtök)
Havel
Egy hete, múlt hét pénteken temették el Václav Havelt, az utolsó csehszlovák és az első cseh köztársasági elnököt. Még a nevét is csak titokban lehetett kimondani a hetvenes-nyolcvanas években, amikor - 1968-as nyilatkozataiért, majd pedig a Charta 77 aláírójaként - csak fizikai munkásként, többek között fűtőként és sörgyári munkásként helyezkedhetett el öt évnyi börtön után. Az akkori kommunista propaganda előszeretettel emlegette, hogy Havel nem a demokráciáért harcol, hanem saját vagyona visszaszerzéséért - ugyanis a Lucerna nevet viselő prágai palota mellett több ingatlanját is elveszítette a család az 1948-as kommunista fordulatot követő államosítás során. A nyolcvanas évek Csehszlovákiájában ez azonban már senkit sem érdekelt, Havel neve az ellenzékiség szinonimájává vált. A drámaíróként is híressé vált Havel a husáki normalizáció éveiben a csehszlovák ellenzéki mozgalmak vezetőjévé vált, szamizdat kiadót működtetett (Expedíció Kiadó), a cseh ellenzéki értelmiség titkos találkozóinak szervezője volt. Nem véletlen, hogy az 1989-es fordulatot a közvélemény Havel nevéhez köti, mint ahogy az egyik prágai gyászoló nyilatkozta a tévének: „Havel hozta el nekünk a demokráciát." Frappáns és közérthető jelszavai, amelyek nemcsak politikai síkon voltak értelmezhetők, hanem általános emberi dimenziót is magukban hordoztak, gyorsan elterjedtek. A mi nem olyanok vagyunk, mint ők- és az igazság és szeretet győzni fog a hazugság és a gyűlölet fölött-típusú kijelentések a csehszlovák vér nélküli, bársonyos forradalom ideológiai alapjaként értelmezhetők. Havel köztársasági elnökként is megőrizte a konvencióknak fittyet hányó értelmiségi auráját. Diákkoromban elterjedt fámaként emlegették, hogy a prágai várban rollerral közlekedett, s közismertek azok a videofelvételek, amelyeken Bohumil Hrabal és Bill Clinton társaságában vacsorázik és sörözik egy prágai kocsmában. Nem kevés cikk szól arról, hogy a szlovákok nem értették meg Havelt, a kilencvenes évek elején a nacionalista tüntetők kis híján meglincselték. Az igazság az, hogy Havelnak rengeteg szlovák barátja és tanácsadója volt, nem hiányoztak a szlovákiai magyarok sem (például a kalligramos Szigeti László és Hunčík Péter), s Szlovákiában bizonyos körökben éppolyan kultusza van, mint Csehországban. A szlovák függetlenségi törekvéseknek azonban a „csehszlovák" Havel - természetes módon - útjában állt. Könnyedsége, lazasága, szabályokat áthágó alkata, sikeressége sokakban keltett irigységet. Havelt nem érdekelték a gazdasági célok, sokkal fontosabbnak tartotta az intellektuális és szellemi értékeket - nem véletlen, hogy halála előtt egy héttel barátját, a dalai lámát fogadta. Nézem a temetést, és fölteszem a kérdést: vajon melyik közép-európai nemzetnek van ilyen formátumú politikusa, mint Havel, akit többször jelöltek béke Nobel-díjra, akinek a halálát nemcsak az egész nemzet, de a demokratikus világ egésze gyászolja, s akinek temetése újra lehetőséget ad elgondolkodni a társadalom legalapvetőbb kérdéseiről.
2011. december 22. (csütörtök)
The World Poetry Movement
Orcsik Roland szervezett be a The World Poetry Movement - Hungarian Edition című projektbe, amely tulajdonképpen egy rendhagyó online irodalmi folyóirat formáját öltheti magára sikeressége esetén. Azért rendhagyó, mert, ugye, az online irodalmi lapok esetében is olvassuk a szöveget, éppúgy, mint a hagyományos irodalmi folyóiratoknál - csak éppen nem papírról, hanem a monitorról. Nos, ebben az esetben az „olvasó" nem olvassa az irodalmi szöveget a felületről, hanem meghallgatja azt - ráadásul a szerző előadásában. Mindez rendkívül izgalmas médiumközi viszonyokat eredményezhet: a jelenlét mediális helyzeténél fogva kép, hang és szöveg hat egymásra, a szerző szövege, a szerző arca, szerző hangja, a szerző gesztusai, a szerző ruházata - szöveg, hang és test kopírozódik egymásra egy-egy ilyen előadásban.
Ülök tehát az autóban, reggel 7 óra van, és Dunaszerdahely felé veszem az irányt, ahol Polgár Anikó és Csehy Zoli olvas fel legújabb verseiből, illetve a Régésznő körömcipőben és a Homokvihar kötetből. Anikó Létó császármetszés után című versét közösen adják elő: Zoli a leíró részt, Anikó pedig a kar szövegét. A felvétel előtt arra is volt időm, hogy megismerkedjem Csehy Kornéllal, Csehyék mindig mosolygó, nevető kisfiával, aki Zoli szerint meglehetősen konzervatív ízlésű: főként a romantikus zeneszerzők CD-it imádja szájba venni, harapdálni - valami furcsa ok miatt a 20. századi zene ebből a szempontból teljesen hidegen hagyja.
Délután kettőkor már Komárom felé tartok, Gazdag Jóskához, aki a Kilátás az ezüstfenyőkre elbeszéléseiből olvas fel kettőt, hihetetlenül karakteresen, úgy mondanám, elvszerűen. Hazafelé az autóban azon gondolkodom, milyen elgondolkodtató az is, ahogyan a szerző felolvas: Csehy Zoli lendületesen, szinte klasszikus dikciót követve, N. Tóth Anikó sokszínűen, hangját, hangszínét profi módon váltogatva, Polgár Anikó visszafogott, éles, precíz határozottsággal, Gazdag Jóska kimérten, szinte minden szónak aggályos nyomatékot adva. Eddig négy kortárs szerzőről készítettem felvételt, és mind profi módon olvasta fel szövegét, ami egyébként nem nagy csoda, hiszen, ha jól tudom, Jóska országos szavalóversenyen is nyert diákkorában, N. Tóth Anikó tanárként egész generációkat készített fel szavalóversenyekre, s színjátszóköre is van, Zoli és Polgár Anikó pedig gyakorlott előadók.
Remélhetőleg a felvételekből készült minivideók nemsokára láthatók lesznek a The World Poetry Movement - Hungarian Edition oldalán.
2011. december 18. (vasárnap)
Jégre tapadt mancsok
Az Ipolybalog és Ipolyság közötti útvonal nem sok izgalmat tartogat számomra, legalább ezerszer bejártam már. Reggel van. Az autóra ráfagyott jégréteg miatt szinte feltépem az ajtót. Az út deres, a lépésben haladó kocsisor második helyén maradok. Az első település Ipolynagyfalu. Már a falu közepén járunk. Az előttem haladó autó ebben a pillanatban lassít, majd óvatosan kikerül valamit. A sáv közepén egy szétgyúrt macska teteme fekszik. Feszes hasából bél bodorodik elő, a szőr és a hús ellentéte egy pillanatra megakaszt. De nincs időm figyelni, mert a következő pillanatban már látom, hogy az előttem haladó kenyérszállító mit került ki ilyen óvatosan. A halott macska tetemétől körülbelül 10 méterre három cica kuporog egy csomóban, egymáshoz bújva, fázósan. Pici, rózsaszín talpacskájuk szinte ráfagy a jeges, deres útra, de nem mozdulnak. Csak a fejüket tekergetik jobbra-balra, vértócsában fekvő anyjukra egyik sem néz, mintha csak csodálkoznának a napfelkeltén. Nem kétségbeesettek, látom a szemükön, egész egyszerűen nem értik, mi van. Ott kuporognak az út szélén árván, szinte kíváncsian nézegetik a nagy ívben kanyarodó autókat, a telefonpóznát, a dróton ücsörgő gerléket, ezt az egész semmiről sem szóló szürke életet itt a reggeli párás ködben a világ végén. Könny szökik szemembe, eszemben sincs lassítani. Három cica, jégre tapadt mancsokkal.
2011. december 13. (kedd)
Joooo!
Kevesen tudják, hogy az olyan szavak mellett, mint a csákó, gulyás, hajdú, huszár, kocsi, lecsó, puli, amelyek közismerten a magyar nyelvből kerültek át a szomszédos népek vagy a világ nyelveibe, létezik egy szó, amely hasonló karriert futott be, mégsem említik a felsorolásokban.
Indulatszóról van szó, amelyet az asztaliteniszben használnak a győztes poén után - egy-egy sikeres labdamenet után üvölt fel a pontot szerző játékos: jooooo! A nemzetközi internetes fórumokon is tudnak a magyar eredetről, bár néhány helyen megjegyzik, hogy a csehben használatos „jo" is hasonló jelentésű a magyarral.
De vajon miért a magyar „jó" szóból került át a pingpongszlengbe az egyik leggyakrabban használt diadalüvöltés? Az ok a magyar asztaliteniszsport hihetetlen sikerességével magyarázható. Az első, 1926-ban sorra kerülő asztalitenisz világbajnokságon, amelyet Londonban rendeztek meg, az összes aranyérmet magyar versenyző nyerte el. Jacobi Roland férfi egyesben, Mednyánszky Mária női egyesben, a Jacobi Roland - Pécsi Dániel páros a férfi párost, Mednyánszky Mária és Mechlovits Zoltán a vegyespárost nyerte meg (női páros versenyszám nem volt az első vb-n). A két világháború közötti időszakban a magyar pingpongozók voltak a legsikeresebbek, őket követték a csehek, az amerikaiak és az osztrákok. Valószínűleg éppen az első, világbajnok magyar pingpongozók kiáltották egy-egy győztes pont után a „jó!" csatakiáltást, amely melléknévből indulatszóvá válva járt be sporttörténeti karriert. A romániai magyar Szőcs Bernadette egészen kivételes mesterfokon használja ma is, lásd a következő videót 4:03-nál...
Az utóbbi évtizedben azonban, igaz, ami igaz, egy kicsit megkopott a „jó", hiszen az elmúlt két-három évtized hihetetlen kínai fölénye a pingpongban új diadalüvöltéseket hozott be a nemzetközi köztudatba. Ilyenek a cho!, azaz csó!, a chu-li!, jia you!, a franciák használják még az Allez!, a németek pedig a Yassa! szavakat örömük kifejezésére. Még a magyar férfijátékosok is rendkívül előszeretettel csuliznak, csulióznak az utóbbi időben. De milyen szép is hallani, amikor több ezer néző előtt a világ legjobb európai játékosából, a sztársportoló német Timo Bollból egy győztes labdamenet után felszakad a „jó!", vagy amikor a világranglista-vezető kínai Ma Long a legutóbbi világbajnok kínai Zhang Jike elleni győztes mérkőzésen többször is így ünnepelte parádés pörgetését: Joooo!
2011. december 10. (szombat)
Kukorelly rulez!
Vannak egészen kivételes képességű és originális gondolkodású kortársaink, akiknek öt perc elég ahhoz, hogy egy új világot nyissanak meg. Tegnap Pest, a Cerkabella Kiadó könyvbemutatója a Szabó Ervin Könyvtárban, az Elfelejtett lények boltja című antológia bemutatója, illetve a könyv illusztrációiból összeállított kiállítás megnyitója. Harcsa Veronika jazzénekesnő énekelt egy-egy megzenésített Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes- és Tóth Árpád-verset (Nemes Nagy Ágnes Szomj című megrendítő verse az egyik kedvenc), Lovász Andrea, a könyv összeállítója, szerkesztője pedig szöveg és illusztráció kapcsolatáról beszél. Egy jól összeállított, színvonalas akció. Jó volt újra találkozni Schein Gáborral, Jász Attilával, Kukorelly Endrével, másokkal.
Apropó, Kukorelly! Mert róla van szó. A rendezvény hivatalos része után, amikor már-már el is hagytam a termet, valahogy Bandi mellé keveredtem, aki meglepetésemre arról kezdett beszélni, hogy mennyire megdöbbenti őt, hogy még egy ilyen - elvileg kortárs irodalmi - rendezvényen is a múlt szövegei szólalnak meg, s Harcsa Veronika például nem mai költők verseit énekli. Nem figyelünk egymásra, folytatta Bandi, a zenészek nem figyelnek a kortárs szépirodalomra, a költők nem figyelnek a képzőművészekre, a színészek nem figyelnek a kortárs drámára, mindenki bezárkózik a saját világába. Sosem volt ez így, mondta, mindig minden kor a kortárs művészetből indult ki, az ókori Athén drámaírói éppúgy, mint például Shakespeare, akit halála után „effektíve elfelejtettek", s majd a német romantika fedezi fel, vagy éppen Bach, aki talán a legnagyobb művész - és halála után mégis a feledés homályába veszett az életműve: amikor Mozart Bachról ír, akkor nem az általunk ismert és elismert Johann Sebastianra gondol, hanem saját kortársára, Bach fiára. Milyen elképesztő tehát, folytatta Bandi, hogy az egész irodalomértésünket úgy iskolázzák be, hogy tulajdonképpen 19. századi, 20. század eleji szövegekre készítik fel az „oskolában" a gyerekeket, a kortárs irodalom kimarad, a gyerekeknek irodalomtörténetet tanítanak, azt tanítják és sulykolják beléjük, hogy az irodalom valami távoli, halott, muzeális dolog. Innét nézve aztán egészen természetes az a lehangoló tény, hogy a ma emberét nem érdekli a kortárs irodalom. Nemcsak a kortárs művészek nem figyelnek egymásra, hanem az olvasók sem figyelnek a kortárs művészetre. Ami azért lehangoló, mert így egyrészt a politika is ki tudja játszani egymás ellen az egykorvolt pozícióikat már így is elveszített különféle művészeti ágakat, másrészt a kortárs művészek sem merítenek inspirációt egymás munkáiból.
Hihetetlenül elkeserítő, mondja Bandi, most már Harcsa Veronikának, hogy a kortárs rendezők, énekesek egyáltalán nem vagy alig ismerik a kortárs szépirodalmat, s az is hihetetlen, mondja, hogy amikor egy képzőművész vagy szobrász kiállítását nyitja meg, ezeken még sosem találkozott íróval, költővel. Veronika bólogat, ingatja a fejét, érti ő, de jó kiindulópontnak tűnt Tóth Árpád és Weöres Sándor, s tervezi kortárs költők verseinek megzenésítését is. Arról van szó, folytatja Bandi, hogy Tóth Árpád, Kosztolányi vagy Weöres poétikái nem tartalmazzák a kortárs költészet poétikáit, viszont a kortárs költők sorai mögött ott van Tóth Árpád, Kosztolányi vagy éppen Weöres is. Ha nem foglalkozunk a kortárs művészettel, lemondunk valamiről, ami a miénk lehetne, de a fent említett okok miatt mégsem a miénk...
2011. december 4. (vasárnap)
Az őrület nyelve
Vajon lehet-e írni a semmi közepéből? Semmiből induló, sehová sem tartó szavakat, amelyek elenyésznek már megszületésük pillanatában. Nem a jelentés célja létezésük, hanem a halál. Emberi, túlságosan is emberi (Nietzsche) minden jelentés ezeknek a szavaknak a számára, és ezért embertelenként, érzéketlenként, történelem nélküliként jelennek meg. Olyan mind, mint aki tudja, hogy az életet a halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja bármikor (József Attila) - ilyenek akarnak lenni ezek a szavak. Egyetlen lehetőségük sincs, csak a sajátlét torz hangja, amely elborzaszt. Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének harmadik része, az adagio idézi fel ezt a semmiből indulást, a kiüresített szívet. A semmi, amely mégis szavakat talál magának a seholban.
Huszadszor hallgatom meg. De a mű harmadik része tovább is visz bennünket az írás lehetséges területére. A kiüresedettség nyelve mellé az őrület nyelve állítható felhasználható alternatívaként. Minden szövegben egy őrült nyelvének kell megjelennie, amely egy iszonyú identitás elborzasztó képletével, irtózatos mintájával teperi, gyűri le az olvasót. Minden nyelv őrültnyelv, amely a lét eddig elérhetetlennek hitt tartományába vezet. Úgy embertelen, hogy iszonyatában emberi. Ilyen szavakat hol lehet keresni és találni?
Talán nem véletlen, hogy az említett Bartók-zenét Stanely Kubrick is felhasználta Stephen King Ragyogás című regényéből készült filmjéhez.
A nyelvkeresés harmadik lehetséges fázisa a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára adagiója szerint a vadság nyelve. Civilizálatlan, brutális, perverz nyelv, amely olvasója életére tör. A zene és a nyelv, amely kiszívja a kultúra vérét és félreköpi azt. De ezt a nyelvet nem a semmiben és az őrültségben, hanem a létezés brutalitásában, a másiklét fokozott megélésben, a nyelvtapasztalatban szükséges megtalálni.
Semminyelv, őrültnyelv, brutálisnyelv, ennyi feladat mára elég.
2011. december 1. (csütörtök)
Lelassítja a szívét
Át az árnyakkal teli, ösvényt nem ismerő, avar borította ligeten. Az erdőbe. Meredek sziklafal, majd lankás völgy. Szurdok. Eltüntetni a nyomokat, minden nyomot, hogy ne legyen visszafelé vezető út. Én semmi mást nem akarok érezni, csupán a halott tárgyakat. Halott fa, halott levelek, megfagyott, halott patak.
Jobb kéz felől patak. Nem engedelmeskedni semmiféle kényszerítő erőnek. Átvág a patakon, majd visszatér, újra átlépked a köveken. Bokáig az avarban. A szikla kétségbeejtő szilárdsága, keménysége. Belefeküdni a jeges forrásvízbe, sziklaként, órákra. Arccal lefelé, mindig lefelé. Mélyebbre. Még mélyebbre.
Az erdő egy pontján nincs nap, csak a napok óta itt veszteglő, szinte szilárd halmazállapotú köd. Ez is megfelel. Féregjáratokat vájni a ködbe a mozgással, amelynek nincs iránya. Vesztőhely, a fák néma, mozdulatlan ütései. Láthatatlan utak. Egyetlen egy útra sem rátalálni. Végigzuhan az avaron, nézi az eget, gomolygó ködfoltokon túl, de úgy, hogy ne lásson semmit. Nem lát.
Ellenállhatatlan kényszer, egy faág. Hullámzó víz. Nulla fok. Ami jégként rárakódik a vízre, azt a következő pillanatban lesodorja az örvénylő vízfolyás. Rárakódik, lemossa. Lemossa, rárakódik. Órákig. Napokig. Víz nyomul a jég alá, buborék rajzolódik ki, térkép, majd eltűnik. Eltűnik percekre. Majd mindenféle ok nélkül újabb térkép rajzolódik ki. Órákig mozog a térkép, változtatja határait, aztán eltűnik. Mereven ül a faágon. Ide nem követheti senki, itt nem találja meg senki, itt nincs senki, itt nincs, mintha nem lenne. Lelassítja a szívét, ha már nem áshatja el.
2011. november 26. (szombat)
Kalapáccsal ütött verskötet
Kedd: szegedi éjszaka az előadás után. Orcsik Rolanddal és Páczer Lillával megcélozzuk a legendás Mojót. Roland nem hagyja, hogy magamba szívjam a magyar dekonstrukció utolsó leheletét, azonnal letámad. Te vagy Rosmer János, mondja, és minden mondatomban talál egy szót, amely véleményét támasztja alá. Nemsokára Roland megy, Bíró Balogh Tamás érkezik, a moszkvai metróról beszélek, majd Tamás sziporkázik, aki hihetetlen mélységekig ásta bele magát a Kosztolányi-filológiába. Én forralt bort iszom, a hatodik három decis bögrénél tartok, de még mindig nem érzem, hogy alkohol került volna a véráramba, ezért száraz vörösborra váltok, na ez aztán betesz. Megérkezik Új Krisztina és Pál Sanyi, számolatlan üvegek, egy idő után az érkező-távozó sörök ritmikája szab irányt a beszélgetésnek. Aztán csocsó, és végül fél kettő körül kerülök ágyba.
Másnap elkeseredett kísérleteket teszek arra, hogy emberi szintre tornázzam fel magam, hiszen este beszélgetés a Grand Caféban. Fél kilencre megyek az egyetemre, megbeszélés a doktoranduszokkal. Ezután Fried tanár urat látogatom meg, akinek az irodájában a tudás archeológiájával szembesülök: könyvek, kéziratok halmozódnak egymásra, kupacok, dombságok, lankák folynak egymásba íróasztalról szőnyegre, szőnyegről könyvespolcra kapaszkodó szövegmezők. Egy óra úgy repült el, mint tíz perc, amelyben ironikus mélyfúrások által értelmeződött a kortárs irodalom, a határon túli irodalmak és a szlovák irodalom. Ezután az emelet felé veszem az irányt, Virág Zoltánnal és Ilia Mihállyal beszélgetünk. Ilia tanár úr megemlíti, nem olyan rossz szék az, amelyen ülök, mert Danilo Kiš is ezen a széken ült itt anno. Fél négy körül már a Koronában vagyok, Rolanddal úgy egyezünk meg, hogy hatkor találkozunk, addig megpróbálok aludni.
Arra eszmélek, hogy halászlét eszünk, és közben szinte öntudatlanul sorra vesszük és megvitatjuk a kortárs magyar irodalom legfontosabb kérdéseit... Megérkezik Gaborják Ádám, s ettől a ténytől új erőre kapunk. A vendéglő cigányzenekarának muzsikája közben távozunk, Roland hazaugrik, mi pedig Ádámmal a Tisza-parton sétálunk. Nemsokára a Grand Cafélban ülünk, Pál Sanyi és Lanczkor Gábor csatlakozik, megérkezik Roland. Szerda este fél tíz, Roland kérdez, kiderül, többet tud a verseimről, mint én magam - A perverzió méltóságában van például egy Vetélőgép című prózai rész, amelyet összefüggésbe hoz a legutóbbi verseskötettel (Boldogságtelep, vetélőgépben). Nem hiszem el, hogy van ilyen című szöveg, belelapozok a könyvbe. Megborzadok, ott van. Roland közben spárgát, fogót, kalapácsot vesz ki a táskájából, amelyekkel dialógusra akar kényszeríteni, így beszélgetésünk performance jelleget kezd ölteni. Arra figyelek föl, hogy a beszélgetés egy adott pontján kalapáccsal üti a verseskötetem, majd elérzékenyülve a fülembe súgja: ez nagyon nagy vers, ez nagyon nagy vers...
Hajnali háromkor kerülök ágyba, csütörtök délelőtt kétségbeesett kísérleteket teszek, hogy emberi szintre tornázzam fel magam. Benézek az egyetemre, Fried tanár úrral folytatjuk a tegnapi beszélgetést, majd Virág Zoltán irodájában beszélgetek, Ilia Mihály mellett itt van most Füzi László is, akinek frissen nyert székely bicskáját (ez a legendás Székely bicska-rend, a Székelyföld folyóirat díja) iszonyú nehezen tudom kinyitni, s a visszacsukásra már nem is vállalkozom. Amikor Ilia tanár úr beszél, megérzek valamit a legendás tanárok széles látóköréből, Virág Zoli esetében meglepődöm, mennyire képben van Farnbauer Gábor és Talamon Alfonz kapcsán (mindkét szerző kötetei ott sorakoznak könyvespolcán). Nemsokára már a Koronában próbálom pótolni az akut alváshiányt, majd Roland ébreszt, és irány az Orcsik-család rezidenciája, ahol Roland felesége, kislányuk, Juliska és Dezsőke, a kutyus vár. Malenyica mála, énekli Roland, és én pontosan tudom, miről van szó. Óriási vacsora, kitűnő hangulat, csevapcsicsi, melléje a Gaborjákéktól kapott egészen kitűnő laza homoki fehérbor. Éjfél tájban indulok el, bele a ködös szegedi éjszakába, az első nap karácsonyi fényekkel.
Másnap péntek, a városháza előtt találkozom Rolanddal, indulunk a Tiszatáj szerkesztőségébe, Hász Róbert és Annus Gábor fogad, majd megérkezik Tóth Ákos is. Annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy Róbert autóval visz ki a vonathoz, szerencsére még Pesten megvettem a jegyet, fél percen múlott, alighogy felugrok, máris indulok hazafelé.
2011. november 22. (kedd)
Spiegelmann Laurától Sebastianusig
Hétfő óta Szegeden vagyok, a Szegedi Egyetemen adok elő Erasmus-ösztöndíjjal. Tegnap Orcsik Roland várt a vasútállomáson, a Korona Hotelban foglaltam szállást, majd innét a Brnóba mentünk, ami a cseh-morva várossal azonos nevű vendéglő. Este kisétáltam a városba, a Dóm tér környékére, próbáltam eltévedni, de aznap nem sikerült.
Ma reggel tartottam meg az első 90 perces előadást Álnév és maszk a posztmodern magyar irodalomban cím alatt, amelyben Weöres Sándor Psychéjétől Spiegalmann Lauráig, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándorától Rosmer Jánosig, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjától Centauriig vázoltam fel a posztmodern szövegalakítás és a maszkos-álneves irodalom kapcsolódási pontjait. Előtte Virág Zoltán fogadott irodájában, s a Balkántól a volt Csehszlovákiáig szóba kerültek irodalmi, szociológiai és politikai kérdések is, majd Ilia Mihály is csatlakozott a beszélgetéshez. Nagy örömömre mindketten beültek az előadásra, valamint Balogh Tamás is, az egyetem tanára, illetve Páczer Lilla, besztercei diákom, aki Erasmus-ösztöndíjjal most itt tölt egy szemesztert - s rajtuk kívül vagy harminc-negyven diák.
Most itt ülök a Koronában, de nemsokára indulok vissza az egyetemre, mert délután 4-kor Kisebbség és irodalom, a kisebbségi irodalom provokációja címmel tartok előadást, ugyanabban az előadóteremben, a Sík Sándor Irodalmi Olvasóban. Deleuze-Guattari felől fogok indítani, Even-Zohart és Ďurišint érintve jutok el a posztkoloniális irodalomfelfogás által felvetett kérdésekig, majd az angol, francia és német többközpontú irodalom után a kisebbségi magyar irodalmakat érintem, azok kétféle stratégiáját: 1. teljesen betagozódni a magyar irodalom egészébe, s nem kisebbségiként válni a kánon részévé, 2. saját regionális-kisebbségi kánont építeni, s így jelenni meg a magyar irodalom egészében. De vajon a szövegtény szintjén van kisebbségi magyar irodalom? Paratextuális utalások (a szerző neve, kiadó neve, kiadás helye) nélkül elkülöníthető a kisebbségi magyar szépirodalmi szöveg a nem kisebbségitől? Ha mindezek a kérdések felvetődtek, utána Tőzsér Árpádra térek ki, akinek életműve szinte leképezi a 20. századi magyar irodalom egymás után következő poétikáit - életműve szinte teljes irodalomtörténet. S ha még ezután is marad időm, akkor Tőzsér Glossza, illetve Sebastianus, illetve Sebastianus mondja című versét elemzem. Ugyanarról (?) a versről van szó, amelyet a szerző eddig négyszer írt át.
Holnap este 9-kor pedig beszélgetés a Grand Caféban, de arról majd legközelebb.
2011. november 17. (csütörtök)
A bársonyos forradalom
Huszonkét évvel ezelőtt, 1989 novemberében, Pozsonyból hazafelé utazva álmomban sem gondoltam volna, hogy azon a hétvégén és a következő hetekben minden megváltozik. Az élet a létező szocializmus szürkeségében csordogált. Szürke volt minden: a házak, az utcák, az arcok, az autóbuszok, a villamosok, a gondolatok. Mint amikor a kiszáradófélben lévő őszi patak elhaló csordogálása szemetet rak le a kanyarulatokba. Elviselhetetlen volt.
De a hétvégén a híradóban már megjelentek a prágai tüntetés képei. Távoli, messzi világ volt az: Szlovákia az ország keleti provinciája volt Prágához képest. Akkor és ott mi, magyarok demokráciafelfogásban jóval szlovák tanáraink és csoporttársaink előtt jártunk - hiszen míg mi a magyarországi eseményeket követtük, Nagy Imre újratemetését, a demokratikus pártok megalakulását, készülődést a választásokra, addig Csehszlovákiában a husáki-jakeši konzervativizmus úgy hitte, végleg bebetonozta magát.
Jól emlékszem: azon a hétvégén lebetegedtem. Utáltam orvoshoz menni, főleg Pozsonyban, de rögtön, miután hétfőn reggel felvonatoztam a városba, máris az egyetemi orvoshoz indultam influenzámmal. Csak ezek után villamosoztam be a városközpontba, az egyetemre. Az előadóterem üres volt, az ajtaján papírdarab, amelyen az állt, hogy minden diák gyülekezzen az aulába. Ott már forrott a levegő. Az összes hely foglalt volt, körben is diákok álltak, több száz ember zsúfolódott be, s egymás után mentek ki az emelvényre, demokratikus választásokat követelve, bírálva a kommunista rendszert, a korrupciót. Öreg kommunisták (vagy talán csak hivatásos provokatőrök?) is kiálltak beszédet mondani, Gottwald fiataljait emlegették, illetve volt egy idősebb alak, aki arról szónokolt, hogy hiába akarunk mi harcolni a korrupció ellen, ha mi magunk is, az összes diák protekcióval került be az egyetemre. Óriási fújolás követte. Este a városban vonult fel a diákság, de hihetetlen kevesen voltunk, kb. háromszázan, emlékeim szerint az Igazságügyi Minisztériumtól a központi Hviezdoslav térig gyalogoltunk végig jelszavakat skandálva. Ekkor még egyáltalán nem lehetett tudni, mi fog történni, Prágában gumibottal verték a tüntető diákokat, s a hírek szerint valaki bele is halt a sérüléseibe. Pozsony az első három-négy napban kifejezetten szánalmas volt ebből a szempontból. Pár száz diák vonult fel, gumibotos rendőrök között, de atrocitás nem történt. A prágai diákok nem akartak hinni a szemüknek, amikor szerdán lejöttek Pozsonyba, hogy itt milyen békés az élet. Ekkor kaptuk feladatként, hogy tele kell ragasztani a várost szórólapokkal. A pozsonyi Duna utcai magyar gimnázium egyik tanárával vettem fel a kapcsolatot, onnét csempésztem ki papírt, tintát, illetve nyomtatott anyagot, amellyel éjjelenként plakátoltuk ki a házfalakat, kerítéseket. Annyira sikeresen, hogy voltak olyan részei a belvárosnak, amelyekről még évek múltán is a mi szórólapjaink köszöntek vissza - levakarhatatlan magasságból. A festéket és a papírt, ami akkoriban, a cenzúra időszakában kincs volt, a Színművészeti Egyetem épületébe vittem - az egykori Academia Istropolitana, azaz a Mátyás király által alapított egyetem valamikori falai közé. Itt volt a forradalom pozsonyi főhadiszállása. A következő héten csoportokban utaztunk a környező - magyarlakta - falvakba, agitálni. Csodálatos egyetértés volt akkor. A fiatal magyar demokraták üdvözlő üzenetét a diákgyűlésen felállva tapsolták meg a szlovák diákok. A Szlovák nemzeti felkelés terén kulcscsörgetés mellett tapsolták meg a magyar nyelvű felszólalást. De voltunk például a református püspöknél is, hogy támogató nyilatkozatot bocsásson ki - amelyet óvatosan visszautasított. Később tudtam meg, hogy szerepelt az ügynöklistán. Hihetetlenül egyszerű és bonyolult volt minden: amit akartunk, az naiv egyszerűségében volt nagyszerű, miközben a diktatúrában szocializálódott emberanyag a félelmeivel, kicsinyességével legtöbbször nem felelt meg elképzeléseinknek. Azoknak a napoknak, heteknek az igazságai és értékei a mai napig fontosak számomra. Milyen megdöbbentő volt, amikor pár évvel később egyik barátom, Csehy Zoli parodisztikus burleszkjelenetek sorozataként adta elő azt, ahogyan ő a rendszerváltozás napjait somorjai gimnazistaként megélte. Be kellett látnom, a köztünk lévő három év ebből a szempontból óriási generációs szakadék. Be kellett látnom: 1989 csupán azok számára feltétlen érték, akik 19-23 évesek voltak abban az időszakban - mert a forradalom katartikus élményét csak mi, akkori fiatalok éltük át. Be kellett látnom: bár ez a mai világ nagyrészt ott és akkor kezdődött, ez a legkevésbé sem érdekli azokat, akik a demokrácia minden - számukra magától értetődő - hihetetlen lehetőségeit élvezik és élik naponta.
De mégis: mi éltünk és értettünk meg valamit, amit senki más.
2011. november 12. (szombat)
Szalka, Turczel Lajos
Pénteken Szalkára megyek, az Esztergom, illetve Párkány közelében fekvő településre, ahol Turczel Lajos sírjánál mondok rövid emlékbeszédet. Turczel Lajos? - tehetik fel sokan a kérdést. Fiatal magyarországi irodalmár barátaim közül szinte senki sem hallott a szerzőről. Bizonyos szlovákiai magyar irodalmárkörökben viszont ő számít és számított a szlovákiai magyar irodalomtörténészek nesztorának, a szlovákiai magyar irodalom alapozó irodalomtörténészének, akiről a Szlovákiai Magyar Írók Társasága díjat is elnevezett.
Turczel Lajos (1917-2007) ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik hite szerint a semmiből teremtett magyar irodalmat Szlovákiában, a lakosságcsere, a kitelepítés, valamint a reszlovakizáció évei után. Egész tevékenysége és életpályája azt a sorsot példázza, amely ennek a generációnak jutott: a vidéki, falusi családból származó tehetség, akit szükségszerűen ébresztettek rá azokra a kényszerekre, amelyek egy egész életen át kísérni fogják. A Csehszlovákiában 1948 után kezdődő diktatúra viszonyai között akart ez a nemzedék magyar kultúrát és irodalmat létrehozni, s az egyik legsikeresebb pálya kétségtelenül Turczel Lajosé. 1947-ben még a kiskeszi állami gazdaság irodai alkalmazottja, 1951-ben már a komáromi magyar gimnázium tanára, később igazgatója, 1954-től a pozsonyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1959-től a Komenský Egyetem tanára, 1962-től 1975-ig a Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanszékvezetője. Tanszékvezetésének időszaka alatt az egyetemi jegyzeteket is beleszámítva tíz könyve jelent meg. Az Írás és szolgálat 1964-ben, A magyar irodalom története (1772-1848) című egyetemi jegyzet 1965-ben, A magyar irodalom története 1772-ig című egyetemi jegyzet 1968-ban, valamint a főművének tartott Két kor mezsgyéjén 1967-ben. Nem lehet véletlen az sem, hogy éppen Turczel Lajos volt az, akinek nevéhez az újabb költői és prózaírói generáció elindítása, irodalmi pályájuk egyengetése kötődik. Az 1958-as Fiatal szlovákiai magyar költők antológiában lépett színre például Tőzsér Árpád és Cselényi László, az 1961-ben megjelent Szlovákiai magyar elbeszélők antológiában pedig Duba Gyula és Koncsol László.
Turczel Lajos azok közé az irodalomtörténészek közé tartozott, akik nem innovatív, újító tevékenységükkel tűntek ki, hanem a szívós adatgyűjtők táborába sorolhatók. Nevek, életpályák, irodalmi kapcsolatok tucatjait, százait, ezreit ásta elő a feledésből, s mutatott rá egy-egy regény, vers, irodalmi esemény vagy akár egy egész életmű a lehető legszélesebb értelemben vett társadalmi kontextusára. Írásaiban nem találkozhatunk a huszadik századi modern irodalomelméleti és irodalomtudományi irányzatok felismeréseivel, alkalmazásával - Turczel a 19. századi pozitivizmus erőterében alkotott, az objektív és pozitív tények igézetében. Elemzései éppen ezért nem adnak lehetőséget újszerű értelemkonstrukciók megalkotására - sokkal inkább a becsületes filológus, az objektív történész, illetve a tehetségét és erejét az irodalom szolgálatába állító értelmiségi pozíciója az övé.
Feledésbe merülése éppen ebből a két okból következik: egyrészt nem volt fogékony a modern 20. századi elméleti irányzatokra (strukturalizmus, hermeneutika), az idejétmúltnak számító 19. századi pozitivizmus szellemében alkotta meg életművét. Másrészt azok a szerzők, akikre éveket, évtizedeket áldozott életéből, a műveiben tárgyalt szlovákiai magyar szerzők a magyar irodalom szempontjából hatod-, heted-, ha nem huszadrangú, érdektelen költők és prózaírók. Kanonikus, klasszikus szövegekről nem tett közzé kikerülhetetlen értelmezést, s így irodalomtörténészként Turczel sem válhatott „klasszikus"-sá.
Azt hiszem, Turczel Lajos pályája jól példázza a marginális irodalomfelfogás szűk lehetőségeinek veszélyeit.
2011. november 7. (hétfő)
Spiró György: Prah
A Komáromi Jókai Színház vendégelőadásán ülök az ipolysági városháza nagytermében, Spiró György Prah című előadásán. A kétszereplős darabban - Molnár Xénia és Mokos Attila játssza a nőt és a férfit - a közép-európai átlagember minden hétköznapi nyomorúsága felszínre tör. A korrupt politikusok, a pénzre áhítozó rokonok, a privatizáció, a szegénység, a kiszolgáltatottság, a megaláztatások, munkahelyen, hivatalban, családban. Paradox módon mégis mindez az összetartozást erősíti, az egymásra utaltság elemi élményéből valami mély, ösztönös, lelki összebújás jön létre, ami maga a család. Olyan ez a lakás és család, mint egy sötét, föld alatti vacok, odú, ahol kisemlősök bújnak össze, rettegve a kinti világ veszélyeitől. Ezt hasítja ketté a nyeremény, a 600 millió forint, amely nyomán kitágul a világ, s az élet paraméterei más dimenziókat nyernek. Ami ezután következik, az a házastársak párbeszédéből kirajzolódó álmodozás és gyanakvás hihetetlen, szinte szürreális sorozata, amelyből a létezés és az önvizsgálat egészen mély regiszterein követhetjük a szereplőket és önmagunkat. Nézem a színpadra állított elkoszolódott, divatjamúlt bútorokat, nagyszüleim karosszékei, komódjai, konyhaszekrényei köszönnek vissza. A nő sokkal bonyolultabb jellem ebben a darabban, mint a férfi. Tulajdonképpen a nő irányítja az egész darabot, az ő hisztériás víziói, kirohanásai, elfojtásai alkotják meg a darab (szöveg)terét, míg a férfi csak védekezik és tompít. Mokos Attila arca tökéletes ehhez a világhoz, a hangja viszont számomra végig idegen - valahogy túl színpadias, túl intellektuális, túl tanult hang ez. Vele ellentétben Molnár Xénia palóc nyelvjárásban mondja végig szövegét - ez annyira nem is zavaró, főleg hogy egyetlen pillanatra sem esik ki szerepéből (anno Parti Nagy Lajos Ibusárjának Sárbogárdi Jolánját is palóc nyelvjárásban mondta végig), viszont őt (ezt az arcot, testet) meg túl fiatalnak érzem ehhez a darabhoz. Ami szórakoztató volt, hogy a Spiró darabját ez az előadás megpróbálja a szlovákiai, illetve szlovákiai magyar reáliákkal és nyelvi regiszterekkel mintegy közelebb hozni a szlovákiai magyar nézőkhöz. Alapvető tévedésnek éreztem ezt. Egy olyan darabban, amelyet az ismert magyarországi író, Spiró György írt, s ahol a lottón 600 millió forint a tét, nem teljesen logikus, hogy miért használnak szlovakizmusokat, illetve miért 20 eurót vesz ki a pénztárcából a férfiszereplő. A magyarországi lottón nyerő szlovákiai magyar kisember színpadra állítása lett volna a cél? A szöveg éppenhogy a magyar viszonyok megjelenítésével válik a kelet-közép-európai posztkommunista országok utóbbi évtizedeinek általános tükörképévé, s a szlovák, román, lengyel, szerb néző az ilyen beleírások nélkül is önmagára ismerhet benne. Maga a darab végig feszültségben tartja a nézőt, hiszen végigzongorázza a milliós nyereményből adódó filozófiai, szociológiai és lelki tényezők legtöbb lehetőségeit, bár a történet íve eléggé egyértelműen és kikerülhetetlenül tart a szelvény elégetésének aktusa felé. Úgy gondolom azonban, hogy a férfi alkatától teljesen idegen volt a darab végén megjelenő átkozódó monológ a géppuska emlegetésével. Valahogy nem következett ez az egész sem a férfi személyiségéből, sem a darabból. Mégis, így utólag, itthon végiggondolva a dolgot, a szöveg valószínűleg azt a személyiséget írja bele a darab végén önmagába, aki saját elvesztegetett lehetőségeitől megrészegülve válik intoleráns eszmék hirdetőjévé.
2011. november 4. (péntek)
Félezer lövés
Még egyszer visszatérek a kéméndi temetőhöz, mert többszörösen is olyan hely, ahol a múlttal szembesül a látogató. Nemcsak az eltemetett és sokszor elfeledett ősökkel, azok nevével, a megőrzött családi legendáriumokkal, a gyakran műtárgyként is felfogható akár százéves sírkövekkel, illetve a múlt számolatlan gyötrelmével. Nemcsak az emberi lélek van tele fájdalommal itt ugyanis, hanem maguk a fejfák is. A kő, amely szenved, a megcsonkított, évtizedek óta vérző kövek, a sebekkel beborított sírkövek. Amelyek némán viselik fájdalmukat, sebektől ütötten állnak majd halálukig. A II. világháború idején ugyanis három hónapig állt a front ebben a faluban, s harcok folytak mindenhol: utcákon, tereken, szőlősdombon, pincék között, temetőben. Ennek nyomát őrzik az ég felé meredő sírkövek is, golyóütötte sebeikkel borítva. A sírkövek ugyanis testek, meztelen testek. A szenvedés mérhetetlen, hiszen gyógyíthatatlan. Néha apró lyukak, parányi lepattant törmelék jelzi a sorozatlövés útját, máskor egy egész darab hiányzik, ahogy a fegyver kiharapta a sírkő húsát. Apai nagyanyám bátyjának sírján tizennégy lövésnyom, tizennégy üres seb. De van sírkő, ahol csak a legalsó gránitlépcső egyik lapján több mint ötven golyó ütötte sebet lehet összeszámolni, s az egész sírkövet minden bizonnyal legalább félezer seb borítja. Félezer lövés, egyetlen, megcsonkított testen.
2011. november 2. (szerda)
Görögtűz halottak napján
Gyerekkorom egyik természetes élménye volt az ún. görögtűz a mindenszentek vagy halottak napján szokásos gyertyaégetéskor. Felnőttek, de főként gyerekek álltak körül egy serpenyőféleséget, esetleg pusztán egy nyéllel ellátott konzervdobozt, amelyben lobogó lánggal égett a tűz. Gyakran csupán tenyérnyi helyen gyújtották meg a tüzet a sír előtt, a puszta földön, rászórva a gyertyákról lecsurgó viaszt, száraz fűcsomót, ágacskákat. Mintha egy pogány vallás papjai állták volna körbe a tüzet a temetőben, s ami még szokatlanabb, a sírtól pár centiméterre lobogó lángba szokás volt köpni, nyálat engedni rá, amelyet érces sercenések követtek, pattogó hangok, ahogy a nyál keveredett a tüzes viasszal. Ez a külső szemlélő számára minden bizonnyal szokatlan látvány a hetvenes-nyolcvanas években az Alsó-Garam menti Kéménden egészen elfogadott jelenség volt mindenszentek idején. Semmit sem tudtunk a szokás jelentéséről, és gyerekként azt is természetesnek vettem, hogy más falvakban nem találkoztam ezzel a jelenséggel.
Néprajzi szövegekben nemrég utánaolvastam, hogy a tűz afféle közvetítő szerepét töltötte be a túlvilág, illetve bizonyos túlvilági lények felé, sőt a néphit szerint ezek meg is jelentek a tűzben. Én erről akkor természetesen semmit sem tudtam. Maga a tűzgyújtás eszerint az egyik legősibb rontáselhárító, tisztító eljárás, amely részben ünnepi alkalmakhoz kapcsolódik. De ismeretes az ún. halott etetése is, vagyis annak szokása, hogy a halottnak szánt ételt és egyéb holmit a tűzbe dobták, illetve az angyalkák számára szórták a tűzbe, vagy éppen hogy az ördögöt kielégítsék. Itt viszont fűcsomóról, ágakról, szemétről, viaszról van szó, illetve nyálról. Nos, a köpés a magyar népi hitvilágban általában valami rosszat, rontást, betegséget, boszorkányt, ördögöt megelőző, elhárító gesztus, s általában valamilyen mágikus eljárás részeként használták. Az online Magyar néprajzi lexikon viszont azt is megjegyzi, hogy a tűzbe köpés tilalma általános volt. Eszerint a legrégebbi európai keresztelési rítusban is szerepelt mint ördögűző gesztus, s eredetileg kétféle elgondolás állt mögötte: valamit elűzni a köpés segítségével, ill. a köpéssel együtt valamilyen tisztátalant kiűzni, „kiköpni" a testből. A köpés tilalmai valószínűleg az utóbbi képzettel függnek össze.
Nos, több helyen is a tűzbe köpés általános tilalmára találtam példákat - vajon hogyan jött ehhez szülőfalumban a mindenszentek napi tűzbe köpés szokása, közvetlenül a sír mellett? Nem tudom. Sajnos a kilencvenes évektől fokozatosan kikopott ez a szokás, és ma már a kéméndi temetőben sem találni hasonló jelenetet.
2011. október 29. (szombat)
A moszkvai metró
Körülbelül egy éve voltam Moszkvában, most pedig itt vagyok Komáromban, a Pavilon Klubban, s előadást tartok a komáromi Tiszti pavilon épületébe gyűlt magánvállalkozóknak. Boris Groys tanulmányából indulok ki, A földalatti mint utópia című szövegből, amely nagyszerű bevezetés a moszkvai metró ideológia konstrukciójának kérdéskörébe. Említi például, hogy a moszkvai metró mint utópisztikus hely/város nem előzmények nélküli az orosz gondolkodásban: gondoljunk csak Szentpétervárra vagy a futurista művészek terveire. Malevics például „planiták"-at tervezett, föld fölött lebegő lakásokat, El Liszickiij hatalmas lábakon Moszkva fölött álló várost, Hlebnyikov üvegből készült mozgó lakásokat. A sztálini dialektika az égit a föld alá helyezte: egy tökéletes, addig ember nem lakta térbe. Ég és pokol keveréke tehát a moszkvai metró, amely az új szocialista művészet kísérleti terepe is. Falain a munkás, a kolhozparaszt, a szovjet katona, Lenin és Sztálin tekint az utazóra. Hatalmas márványterei, monumentális konstrukciói antik templomok, barokk és empire paloták, illetve az Ezeregyéjszaka történeteinek mesebeli keleti gazdagságát idézik fel. Az áradó, sodródó tömeg nem képes műtárgyként kezelni ezt a sok csodát: helyettük a falon megelevenedő alakok szúrós tekintetét érezte magán a szovjet ember - a szobor és a kép figyelte az alatta elhaladók minden lépését, a Nagy Testvér, a totális ellenőrzés allegóriájaként.
A bolsevik párt központi bizottsága 1931. június 15-én hozott határozatot arról, hogy hozzá kell kezdeni a moszkvai metró megépítéséhez. 1935. május 15-én adták át az első vonalat, mely a Szokolnyikitől a Park kulturi megállóig húzódott mintegy 11,2 km hosszúságban. A Szokolnyicseszkaja vonal már ekkoriban is napi 177 ezer utas szállításáról gondoskodott. 1937-ben tovább bővítették a metróvonalat, s a Moszkva folyón átívelő, metrószerelvények számára is járható hidat építettek. 1941-ben a német támadás következtében már nemcsak közlekedési, hanem légoltalmi feladatokat is elláttak az egyes állomások. De a háború alatt sem álltak le a fejlesztések, 1943-ban 6, 1944-ben 7 km új szakaszt építettek. 1947-ben a Metropolitent (a moszkvai metró orosz neve) Lenin-renddel tüntették ki, s egyre újabb és újabb technikai megoldásokat alkalmaztak a működtetés során. A legenda szerint Sztálin még 1934-ben megszemlélte az építkezést és a szerelvényeket, s ráparancsolt a metró építkezését vezető Lazar Kaganovicsra, aki akkor az Összövetségi Kommunista (Bolsevik) Párt központi bizottságának közlekedési osztályát vezette, hogy különböző testrészeit tegye a nagy erővel becsapódó ajtóba. Mivel Kaganovics sarka beakadt, az ajtókat áttervezték és alul puha éllel látták el. A második világháború alatt óvóhelyül is szolgált, akkor 217 gyermek született itt. Állítólag léteznek titkos metróvonalak is. Sztálin 1941. november 7-i beszédét az egyik metróállomáson mondta el, viszont előtte senki sem látta őt kijönni a főparancsnokság épületéből. Ez a Sztálin számára épült „Metró 2" alig különbözik a jelenlegitől: alagútjainak átmérője, infrastruktúrája ugyanolyan, mint a mainak, egyedül a sínek vannak talajba süllyesztve, hogy autók számára is járható legyen. Oroszországban ma külön internetes fórumban számolnak be föld alatti kalandjaikról azok az ún. diggerek, akik szenvedélyesen kutatnak a nemrég még szupertitkos földalatti város, raktárak, menekülőutak, bunkerek után. Az egyik ilyen felfedező egy volt katonaorvos, Vlagyimir Gonyik huszonöt éve tanulmányozza a „város alatti várost".
A moszkvai metró adatai: a hálózat hossza: 298,2 kilométer, a vonalak száma: 12, az állomások száma 182, napi forgalom: 9 millió utas, a dolgozók száma 35 000 fő. Legmélyebb állomása (a Győzelem park) 84 méterrel a földfelszín alatt található, s itt van a világ leghosszabb mozgólépcsője is (126 méter, 740 lépcsőfok). Egy nap annyian utaznak a moszkvai metrón. mint a New York-i és londoni metrón együttvéve.
Egy éve azt írtam: „Azt hiszem, szerelmes lettem a moszkvai metró állomásaiba." Azóta tucatnyi cikket olvastam el a témában, tucatnyi videót néztem meg a metróról, s képek százait őrzöm számítógépemen. Itt tartok most.
2011. október 23. (vasárnap)
56
Anyám - akkor tízéves kislány - emlékei 56-ról hasonló korú fiam számára, néhány évvel ezelőttről: „...egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a himnuszt éneklik. Odamentem az ablakhoz, villanyt nem gyújtottam, kinyitottam a spalettákat, kinyitottam az ablakot, hűvös szél fújt. Gyertyákat láttam a földre letéve, és nagyon sok ember térdelt az úton a haranglábbal szemben, és a himnuszt énekelték. Pálfaluban ezzel kezdődött, és a tömeg elindult Barcs felé. Ekkor már becsuktam az ablakot. Mert amikor felálltak, féltem, hogy észrevesznek. Behajtottam a spalettákat is. Tömegmorajlás hallatszott, ami mindig távolodott. Egy darabig nem tudtam elaludni, nem tudtam mire vélni az eseményt. Még érdekesnek is találtam. A tömeg a templomtérre ment, és folyton csatlakoztak hozzájuk. A templommal szemben állt a szovjet katonák sírkertje. Emlékművek, fejfák kőből, rajtuk fém harci sisak. A közös síron talán Lenin-szobor. Sokszor voltam ebben a kertben, mert az iskola is a Templom-téren volt, és a Dráva Szálló is, ahol édesapám dolgozott. Erre a térre jöttek a tüntetők, ledöntötték a síremlékeket, leverték a vörös csillagot, a sarlót, a kalapácsot az emlékművekről. Nem sokat értettem az egészből. Édesapánk nem politizált, mert őt sokszor sértegették, hogy háborús bűnös, azért kellett neki eljönni a hazájából, konkrétan Zselízről. Mindig azt mondta, három gyereke van. Fel kell őket nevelni. Kaposvárról, a megyeszékhelyről ismerte Nagy Imrét, és elég sokszor fogadtak politikusokat a Dráva Szállóban. Amikor bejöttek az orosz tankok, harckocsik, kétéltűk verettek az úton. Néztük a lánctalpak nyomait. Puskaropogásra, robbanásokra emlékszem. Féltünk, hogy felrobbantják a Zimonya folyó hídját, mert akkor elvágtak volna Barcstól. Elég félelmetes úton kellett iskolába járni. Mindig valami nyomot láttam. Elvesztett táska, sál, sapkák, véres ingek. Felakasztott embereket. Lámpavasra voltak fölakasztva, volt, aki lábbal lógott lefelé. Borzasztó volt látni. Ilyenkor csak fél szemmel néztem arra. Úgy tettem, mintha nem látnám. De el kellett menni mellette, és akaratlanul is oda sandítottam. A bakancsok azok nagyon megmaradtak bennem. Mert feljebb nem mertem nézni. Nagyon sok fiatalt, felnőttet letartóztattak, főbe lőttek. Voltak, akiket a határnál fogtak el, és a Drávába lőtték. A Dráva és a Rinya folyó találkozásánál volt egy nagy fűrészgyár. Ott dolgoztak Feri bácsi szülei, parkettaüzemben. Itt óriási nagy rakásokba volt rakva a fa. Közte út kis autóknak, a rakások mintha házak lettek volna, kb. 80 cm távolságban, csak annyi hely, hogy egy-két ember elférjen. Itt sokszor voltak kémek elrejtőzve, akik Jugoszláviából jöttek kémkedni. Itt most nagy harcok voltak, mert el tudtak bújni a forradalmárok. Amikor később ott játszottunk, targoncáztunk, félelmetes volt, mert sokat hallottam, hogy ezt itt lőtték le, azt ott fogták el..."
2011. október 22. (szombat)
Terek
Az idő olyan anyagból van, hogy a benne élő valami irtózatos, magától értetődő természetességgel éli meg a változásokat. Az örök jelen szinte mindent eltöröl, a felejtés egyetemes. Az emlékezés a legtökéletesebb hazugság, mert olyasmire kényszerít, ami mind az időtől, mind a benne élőtől teljességgel idegen, s ebből a kettős idegenségből vajon mi képződhet meg? Ott kell lenni, vele kell lenni, csinálni kell: ez az idő. A halál ebből a szempontból értelmezhetetlen, mert megszűnt, ami nem is volt: annak a valakinek a vanja, aki a halál pillanatában már nem jelenünk - egyedül a temetésnek van értelme. Temetni kell.
2011. október 15. (szombat)
Feminista bábszínház
Este hét óra van, ülök Szlovákia egyetlen feminista bábszínházában, Besztercebányán, s várom, hogy elkezdődjön Elfriede Jelinek darabja, a Szeretők. A programfüzet szerint szcenírozott felolvasószínház, vagyis ez most nem bábos előadás. Három színésznő jelenik meg, a második sorban ülök, előttem senki, így abszolút testközelből élem meg, ahogy a három színésznő, még mielőtt egyetlen sort is felolvasnának, I love you feliratos piros szívecskékkel ugrál a színpadon. Ebben a pillanatban a három színésznő kiválaszt három férfit a nézőtéren, s kezükbe nyomják a műanyag piros szívecskés lufikat, pontosabban a botot, amelynek végén ingadozik az I love you feliratos szív. Miért van az, hogy meg sem lepődöm, hogy a legnagyobb szívet én kapom, az én kezembe nyomja a színésznő, aki máris tovarohan, és kezdődik az előadás. Az én szívem akkora, hogy nem rakhatom az előttem lévő üres székre, mint a másik kettő, mert legurulna. Az egész előadás alatt ott tartom a kezemben. OK, gondolom, vállalom a mártíriumot, ha ezzel valamit is jóvá teszek azokból a bűnökből, amelyeket a férfiak a nők ellen elkövettek, OK, rendben, fogom a botot, a végén az óriásira duzzadt vörös szív, megpróbálok valami normális testhelyzetet felvenni, leengedem a botot, az előttem álló szék karfájára, de nincs normális testhelyzet, összezárt tenyérrel nézem végig az előadást.
Brigitta és Paula: Heinz és Erik. Férjhez akarnak menni, nem akarnak férjhez menni. Teherbe esnek, férjhez mennek. Annyira hihetetlenül kiábrándító az, amit a darab és a szöveg bemutat, hogy egyfolytában arra gondolok: ez az élet? Ennyi az élet? Mint valami öntudatlan vegetáció, amely egy távoli, ismeretlen program nyomán tenyészik itt: ez a nemiség, az ember, az élet. A boldogság és a szerelem mint érdek. Úgy nézni az életet, mint a Szeretők nézi: rendkívüli tudatosság.
A darab végén maszkba öltözik a három színésznő, nejlonharisnyával takarják le arcukat, fejükön virágokkal, ékszerekkel díszes korona. Hátborzongató tánc és helyben futás. A lárva mint élet, szerelem, boldogság, nemiség, vegetáció, ember - mint lárva.
Egy óra elteltével hozzám jön a nő, kiveszi kezemből a piros szívecskés botot. Jön egy másik színésznő, és pálinkával kínálja a közönséget, sőt mind a három nő, szlovák szilvapálinka jár körbe. Az egyik színésznő nekem is tölteni akar.
2011. október 10. (hétfő)
Simon-Júda
A párkányi Simon-Júda vásár állítólag 1546-tól eredeztethető: ebben az évben foglalták el a törökök a várost. Az Esztergom túlpartján, a Duna másik, északi felén elterülő településnek nemcsak vásárt, hanem új nevet is adtak a hódítók - az addig Kakatnak nevezett várost Dsigerdilen Parkannak, az ellenség májába ékelt erődnek kezdték nevezni, innét egyszerűsödött Párkánnyá. Maga a vásár valószínűleg jóval régebbi múltra vezethető vissza, de azért egészen szép kis szám az a 465 év is. Én csak az 1970-es évektől látogattam a vásárt, gyerekként Párkány volt számomra „a" város, hiszen innét kb. 10 kilométerre északra nőttem fel, s akkor még a Duna partján megállva sóvár tekintettel néztem át Esztergom tornyai felé, a vágyott területre, ahová évente csak egy-kétszer lehetett eljutni, komppal.
A nyüzsgés, a tömeg, a rengeteg árus mindig is elmaradhatatlan része volt a Simon-Júda vásároknak. A 80-as évekből például arra emlékszem, hogy a magyarországiak a legrosszabb cipőjükben jöttek át a párkányi vásárba, mivel a határon nem lehetett átvinni, az itt vásárolt cipőt húzták fel, az otthoni cipőt pedig a szemetesek mellé rakták, ahol emlékeim szerint halomban álltak a cipők. A 90-es években a mindent elárasztó bóvli temette maga alá a vásárt, a távol-keleti műanyag akármik tömege. Mára viszonylag rendeződött a helyzet, a normál tömeg hömpölyög fel-alá az utcákon felállított sátrak között, s antropológiai mélyfúrást végezhet az ember az arcok között. De legizgalmasabb mégis az, mikor akkora a tömeg, hogy szinte percekre elakad, se előre, se hátra nem lehet mozdulni, káromkodások röpködnek a levegőben, s az emberi testek masszája egy 3-4 kilométernyi bonyolult, kígyószerű lényben egyesül.
Ezen túl hihetetlen emberi kreáció a vásár, valami mélyen emberi, az emberi lényeg olyan megjelenése, amely túlélt törököt és Habsburgot, világháborúkat és forradalmakat, szocializmust és plázakultúrát, 500 éve tízezrek hömpölyögnek az utcán, mézeskalácsot vagy bakancsot vesznek, burcsákot vagy pálinkat isznak, sült kolbászt vagy pecsenyét esznek, hullámvasútra ülnek vagy lufit vásárolnak, minden évben. Aki 3-4 napra elkeveredik itt a tömeggel, az monográfiát írhat a közép-európai emberről.
2011. október 6. (csütörtök)
Semiotica Agriensis
Vasárnap hajnalban indulok Egerbe, útitársam Nagy Csilla, a besztercebányai egyetem új magyar lektora. Eger mindig is kedvelt városom volt: egyrészt Gárdonyi regénye, az Egri csillagok miatt, amelyet gyerekkoromban hétszer olvastam el, másrészt a vár miatt, amelyet gyerekként volt szerencsém többször is meglátogatni. Mostanra mindez kiegészült a gyönyörű barokk emlékekkel, a zegzugos sikátorokkal, a minarettel, a vinotékával, illetve barátaimmal és kollégáimmal, az egri főiskola tanáraival. Két óra alatt Egerbe érünk, a vár szinte üres, úgyhogy első rohamra bevesszük, bejárjuk a várudvart, a várfalról az előttünk kibomló városképben gyönyörködöm. A konferenciára a Dobó-bástyában kerül sor, ez is milyen jó, hogy egy középkori várban konferenciázunk. Bevallom, az egyetemitanár-lét és az irodalmárlét egyik nagy pozitívuma az ún. konferenciaturizmus és felolvasóturizmus, amely nem mást jelent, mint hogy nemcsak előadok és felolvasok ilyen alkalmakkor, hanem próbálom bejárni a konferenciának helyet adó várost, műemlékeket és az élő, lüktető, nyüzsgő helyeket, városközpontot. Így jártam be többek között Bukarestet és Szófiát, Krakkót és Moszkvát, Egert és Marosvásárhelyt, Maribort és Kolozsvárt, Pécset és Belgrádot. Az egri szemiotikakonferenciákra is mindig szívesen megyek, a legizgalmasabbak közé a tavalyi tartozott, amelynek témája a gasztroszemiotika, vagyis az étkezés szemiotikája volt, illetve a tavalyelőtti, amely az utazás szemiotikáját tárgyalta. Az idei a kilencedik Semiotica Agriensis, amely az Emlékezet: ünnep - fesztivál címet kapta, és erre az aparegényeket tárgyaló szöveggel készültem, abból kiindulva, hogy az apa által megjelenített tér mindig szakrális, az apával foglalkozás összetett módon kapcsolódik az emlékezéshez és az ünnephez. Közben, ennek kapcsán sikerült felvázolnom a posztmodern irodalom hármas stratégiáját is, ami mostanság a vesszőparipám. Hogy mennyire tág lehetőséget nyújt egy ilyen konferencia, azt jól példázza, hogy előttem Nagy Csilla egy japán rajzfilmet elemzett, előtte pedig Pál Dániel Levente a pankráció ünnepi, cirkuszi, színházi vonásaira hívta fel a figyelmet. Kiderült az is, hogy a jövő évi egri szemiotikakonferenciát nem hagyhatom ki, hiszen címe A test szemiotikája lesz. Hazafelé Csillával ádáz vitába keveredünk a 20. századi magyar irodalom kapcsán, majdnem másfél órán keresztül érvek és ellenérvek, elemzések és újraértelmezések töredékei röpködtek a levegőben.
2011. október 3. (hétfő)
Pressburger Klezmer Band
Régóta adósságom volt önmagammal szemben, hogy meghallgassam a Pressburger Klezmer Bandet. Nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor a Csorba-tónál időztem a Helios szanatóriumban, elmulasztottam őket, pedig Monty Waters koncertjén ott voltam a bárban. Ugyan, fikció nincs is, minden valóságos, a képzelet valósága is, de itt képzeletről már nincs szó. Ó, Monty Waters, afrikai történeteivel, amelyeket most nem mondok el, hiszen nem írtam le A haláljáték leküzdhetetlen vágyában sem, maradjon titok örökre. Kilenc éve a gyógykezelés egyik utolsó napján nem mentem le két ismerősömmel a hotel hatalmas bárjába, s így elmulasztottam a Pressburger Klezmer Bandet, akik épp aznap este léptek fel. Azóta vártam a lehetőséget. S most itt ülök szombat este Ipolyságon a Hunčík Péter által felújíttatott zsinagógában, amely most kulturális központ, becsukom a szemem, és hallgatom a klezmer zenét. Többsége vidám, lakodalmas dal jiddis nyelven, és mégis sírok legbelül, és vérzik a lelkem. Körülöttem ülnek a város egykori zsidó lakosságának leszármazottai is, de ahogy az együttes egyik tagja elmondja, Ipolyságon már nincs zsidó élet. Mit őriz meg az emlékezet, hogyan lehet számot vetni a rengeteg halállal? Szól a zene, és a Csorba-tóra gondolok, az egykori Ipolyságra, a város két zsinagógájának haláltáborokba hurcolt hívőire. Szól a zene, és miért nem lehet visszatérni a múltba, újra elölről kezdeni, visszacsinálni, máshogy csinálni mindent, mindent, mindent.
2011. szeptember 29. (csütörtök)
Aparegények Bábel-tornya
Az utóbbi évtizedben a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb „műfaja" kétségkívül az „aparegény" lett. Esterházy Péter Harmonia Caelestise (2000) óta az aparegények szinte elárasztották a magyar irodalmat, a kortárs magyar írók nem tudták kivonni magukat a műfaj igéző hatása alól. Még felsorolni is sok az ide sorolható alkotásokat. Első nekifutásra a következő köteteket halmoztam fel íróasztalomra: Esterházy Péter: Harmonia caelestis (2000), Vámos Miklós: Apák könyve (2000), Esterházy Péter: Javított kiadás (2002), Györe Balázs: Halottak apja (2003), Kukorelly Endre: TündérVölgy (2003), Hajtman Béla: „Már nyugosznak a völgyek" (2005), Jánossy Lajos: Hamu és ecet (2006), Solymosi Bálint: Életjáradék (2007), Ayhan Gökhan: Fotelapa (2010), György Péter: Apám helyett (2011), Deres Kornélia: Szőrapa (2011), Egressy Zoltán: Szaggatott vonal. Aparegény. (2011). Ez így együtt 30,5 centiméter magas könyvkupacot tett ki.
Jó, tudom, tudom! Ayhan Gökhan és Deres Kornélia könyvei nem regények, hanem verseskötetek, tudom! De ugyanebbe a projektbe sorolhatók, az Apa alakját és a fiú/lány identitását kutatják az ő szövegeik is. Aztán elkezdtem keresgélni a neten további aparegények után, illetve a facebookra is felraktam egy képet az íróasztalomra halmozott aparegényekről.
A hozzászólások és a netes keresgélés eredményeként tovább bővítettem az aparegények képzeletbeli építményét: Bodor Pál: Apám könyve. Haldoklás anyanyelven (1995), Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka (2002), Spiró György: Fogság (2005), Grecsó Krisztián: Isten hozott (2005), Dragomán György: A fehér király (2005), Hernádi Krisztina: Kánonon túl - Aparegény (2008), Marék Veronika: Kippkopp, hol vagy? (2010). Ebből a listából már nem mindegyik könyv található meg a könyvespolcomon, de még így is 43,1 centiméteres halommá növekedett a könyvkupac.
Sőt, ha a dédnagyaparegényt is hasonló késztetésként fogjuk fel, akkor Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristójával (2006), ha az édesapja fotóival illusztrált N. Tóth Anikó-regényt is ide tartozónak véljük, úgy a Fényszilánkokkal (2005) is tovább építhetjük az aparegények Bábel-tornyát.
És így már eléri a tíz kilót, és fél méter fölé emelkedik...
2011. szeptember 25. (vasárnap)
Villa Romana
Már régóta terveztem, hogy visszatérek ide, Balácára, a Villa Románába, ahol 1989 nyarán jártam a pozsonyi egyetem régészhallgatóival. Másfél évtizedre tökéletesen elfeledkeztem arról az egyhetes útról, amelynek során Soprontól a szombathelyi római útig, Dunapentelétől Szegedig és Óbudáig keresztül-kasul bejártuk egész Magyarországot római kori emlékek nyomában. Kb. öt éve valamiféle kínzó késztetést érzek, hogy felidézzem annak az útnak az emlékeit, órák óta az internet előtt ülve, rossz kulcssavakat gépelve a keresőbe, téves információkara rátalálva - és igen: Balácán is voltunk, a Villa Románában!
22 év után újra itt sétálok, ez egy délelőtti nap, én vagyok az egyedüli látogató. Ennél tökéletesebbet nehéz kitalálni, ennél szívfájdítóbb kevés van. 1700-2000 éves maradványok között felidézni az egykorvolt ént, amiből ki tudja, mi maradt. Gyönyörködöm az egykor fűtött főépület (I.) 31. helyiségében talált mozaikpadlóban. Bejárom a labirintusszerű főépület helyiségeit.
Hátul egy újabb épület, benne sírkövek, szobrok. Két sírkő előtt hosszabban állok, mindkettő 26 éves ifjúnak készült. Emberfejekkel díszített oszlopfők. Istenek, istennők, áldozati oltárok. Itt most teljesen egyedül vagyok. Talán le kéne ülni egy kődarabra, és estig itt maradni a félhomályban. Kint egyre emelkedik a nap, egyre erősebben tűz, pattog az alumínium tető. Hirtelen egy meztelen kőtest: Hercules. Jobb lába helyén vascső.
1904-ben földművesek bukkantak a szántóföldben rejtőző római kori földbirtok-központ maradványaira, a Veszprém és a Balaton vonzáskörzetében elterülő hatalmas villagazdaságra. Az egyetemen úgy tanították a 20. század második felében is folytatódó feltárást, mint a légirégészet egyik fontos helyszínét. Ez egészen természetes is, ha belegondolunk, hogy a művelt terület 8,79 hektáros központját fallal határolták. Most, ahogy itt sétálok, rádöbbenek, hogy nemcsak a légirégészet maradt meg bennem mindebből, hanem főként és mindenekelőtt a villa főépületének peristyliuma a falfestménnyel.
Igen, ez a zárt udvar, amelyet szobák labirintusa vess körül. Itt, középen, hihetőleg a csend és nyugalom honolt. Egy ilyen udvar olvasásra jó. Néhány bokor, a szemközti falfestmény természeti képei, bokrok, ágak, olajbogyók, színpomás tollazatú madáralakok. Igen, ez az oszlopos folyosókkal körülvett udvar teljesen megmaradt, beférkőzött a képzeletembe és emlékeimbe, és innét maradt meg nekem.
Ami különösen nehéz azonban, saját szétomló arcunkat meglátni mindebben. A vágy, amiből semmi sem valósul meg. Belenézel az idő arcába, és a halál egészen valószerűtlen természetessége borzaszt el. Minden él tovább, madarak hangja szól a távolban, elhúz egy autó, aztán a csend. Akik itt éltek, mintha sosem éltek volna.
2011. szeptember 19. (hétfő)
Tsúszó Sándor zsilettpengés testversei 2.
Csak annyit szögezhetünk le, egyetértve Hizsnyai Zoltánnal, hogy Krausz Tivadar döbbenetes megállapítása, amely szerint Tsúszó Sándor kétjobbkezes költő volt - abszolút igaz! A ////// című testszöveg tükörjátéka csak ezzel a ténnyel magyarázható, hiszen ugyanarra az alkarra képtelenség ugyanazzal a kézzel írni, vagyis Tsúszó bal alkarjára a jobb kezével, jobb alkarjára a bal kezével írta-véste a szöveget. Hogy mindez egyszerre történt volna, hogy a két vers egy időpontban, párhuzamosan született meg, nem bizonyítható, viszont ismerve Tsúszót, csöppet sem lehetetlen. Az escheri Rajzoló kezek (1948) litográfiát kapnánk így meg, testre írva. A tükörjátékot egyetlen elem zavarja csak meg, afféle szöveghiba, amely az agy bal és jobb agyféltekéjének különbségét éppúgy demonstrálhatja, mint a hérakleitoszi kijelentést, miszerint „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba".
A greenaway-i „Használd a testemet úgy, mint egy könyv lapjait.", illetve „Bánj velem úgy, mint egy lappal a könyvben." elveket Tsúszó utolérhetetlen radikalitással előlegezte meg. Ülök a szánalmas képernyő előtt, íróasztalomon mélybordó vörösbor, s elképzelem az 1941-es Tsúszó Sándort, amint pozsonyi albérletében meztelen hasfalába csíkokat húz, még egyet, még egyet, még egyet. A kibuggyanó vér szinte eltörli a vágást, de már jön a következő, sorjáznak a rovások, tágul a rés. A vértől iszamós test, repedéseiben a jelentések, amelyeket elönt a vér. Vajon volt-e rongy Tsúszó kezében? A tajtékot vető vér, amint elönti a hasfalat. Az irtózatos kín esztétikája. A szenvedés megalomániája. A vágások végtelen sora: maga a betű is vágás. A betű mint a vágás ornamentikája. Az írás mint a túlélés kétségbe vonása. A toll mint penge, a toll mint zsilett, a toll mint sziké. Az írás mint operáció. Gyógyítás vagy szuicid késztetés? A nőiség abszolutizálása? A hús szétomló médiuma. A test szövegfestménye. Rések a felszínre hozott idegenségbe(n). Az írás mint terror. Az olvasás mint halottgyalázás. Az olvasás mint kihantolás. Az írás mint halálos kód. Az olvasás mint gyászmunka. Tsúszó Sándor.
2011. szeptember 15. (csütörtök)
Tsúszó Sándor zsilettpengés testversei
A Tsúszó Sándor-életmű leginkább tabuizált szövegeihez érkeztünk, amelyek egyrészt döbbenetes erővel vetik fel a költői létezés alapkérdéseit, másrészt problematizálják, némely helyen viszont egyenesen megerősítik a szakirodalom eddigi állításait. A fentebb közölt két vers már anyagában is teljesen eltér az eddigi Tsúszó-versektől, hiszen saját testébe vájt, bőrre írt, húsba vágott szövegekről van szó, amelyhez a költő rendkívül éles fémtárgyat, vélhetően zsilettpengét használt. A két vers test és szöveg kapcsolatára radikális módon úgy kérdez rá, hogy az önmagát író test képzetét kopírozza át az önmagára, önmagába író testre. A szöveg így a vágygépezet optikai médiumának állít emléket az emberi léptéken túlhaladó szenvedés és identitásprobléma tematizálásával.
A Semmelweis Egyetem I. sz. Pathológiai Intézet aláírásával és pecsétjével ellátott dokumentuma szerint a laboranalízis nyomán kétségtelen igazolást nyert, hogy a szövegnek felületet adó, éles tárggyal számtalan alkalommal felszabdalt, húsdarabokkal és vérfoltokkal kontaminált bőr DNS-e megegyezik Tsúszó Sándor DNS-ével. A //// jelű, azaz négy vágással felülírt mintázat az előzőleg nem perforált hastájon található, ezt a kivágott bőrlepedőn található szőrzet és az oldalirányú vágással kimetszett köldök egyértelműsíti. Ezzel szemben a ////// szöveg az előzőleg gondosan szőrtelenített jobb és bal alkaron foglal helyet, mintegy tükörként utalva egymásra. A dokumentumból kiderült, hogy amennyiben ez a két rövidebb költemény további bemetszésekkel folytatódott volna, úgy a csuklón található ütőerek felszabdalása nyomán rövid időn belül, az elvérzés következtében beállt volna a halál.
A két (három?) verset a Cserfaluról (Dubová) származó, Magyarbélre nősülő, onnét Sárkányfalvába telepedő dédapám, néhai Šikula János hagyatékában találtam, amelynek részét képezte egy megvetemedett mappa, melyet a család Köbölkúton őrzött néhány könyvvel egyetemben egészen 2005-ig, innét lánya, Sikula Júlia révén került Kéméndre, ahol tulajdonomba került. Bár Šikula János a két világháború között ismert volt Párkány közeli vadásztársaságok vezetőjeként, ez a tény nem ad világos választ arra, hogyan kerültek tulajdonába a két világháború közötti magyar és világirodalom egyik legjelentősebb képviselőjének földi maradványai, pontosabban az a 40x50cm-es hasbőr, illetve az a két darab, egyenként 15x20cm-es alkar bőr, amelyek a költő verseit tartalmazzák.
A két, bőrbe vágott szöveg több filológiai kérdést is felvet, amelyeknek a következőkben igyekszem utánajárni. Az első vers címe négy zsilettpengevonást, a második hat pengevonást tartalmaz. A számsorrendből arra következtethetünk, hogy először a négy, majd ezt követően a hat pengevonással ellátott verset írta a költő. Erre az is utal, hogy míg a hasbőrbe vájt szöveg esetében nincs utalás másfajta korrekcióra, nincs szőrtelenítés például, addig az alkar bőrbe vésett szövegeket gondos megmunkálás előzte meg, szőrtelenítés, vérzést gátló kenőcsök alkalmazása, illetve a felület más megmunkálása. Viszont a számsorrend logikája feltételezné a /, a //, a ///, illetve a ///// versek jelenlétét is, nem beszélve a további versekről. Sajnos azonban ilyen szövegek nem kerültek tulajdonomba. Másrészt további aggályok is felvetődnek. Az eddig elmondottak ellenében a ////// vers elsőbbségét igazolhatná az a pszichológiai tény, amelyre egy pszichiáter ismerősöm hívta fel a figyelmem. Eszerint általában először az alkaron ejtünk vágásokat, főként öngyilkossági szándékkal, s nem a hasfalon. Ennek ellentmondhat viszont az, hogy itt a végső, ütőeret érintő vágástól mintegy visszarettent az alkotó. Viszont sok esetben az öngyilkosság célja nem a végső megsemmisülés, hanem inkább a figyelem és a részvét felkeltése, amely főként a női öngyilkosok esetében tapasztalható. A //// vers elsőbbsége mellett szól viszont az a (szintén baráti körömhöz tartozó) bűnügyi helyszínelőktől származó megfigyelés, amely szerint a vers rendkívül sok, mindösszesen 34 vonással indul, azaz eredetileg vélhetően nem versírási céllal vésődtek a véres hasadékok a testbe, hanem mindez sokkal inkább önpusztítási hajlamról tanúskodik. Csak ezek után kerekedett felül Tsúszóban a költő, s döbbent rá a testre írásra mint lehetőségre. Másrészt azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a 34 vágás Tsúszó életkorára is utalhat, hiszen a bizonyos adatok szerint 1907-1941 között élő költő utolsó esztendejére, sőt talán utolsó napjára, utolsó óráira következtethetünk a véres hasítékokból. Nem véletlen baleset következtében hunyt el a költő, hanem tervezett öngyilkosságról lehet szó, közvetlenül e versek megírása után? A szöveg keletkezési körülményei a Tsúszó-szakirodalom egyik késhegyre menő vitájának kellős közepébe vezetnek bennünket. Jelesül ahhoz a kérdéshez, vajon mikor és hogyan halt meg a költő. Valóban 1941-ben, s így nem azonos azzal a Tsúszóval, akiről Szombathy Bálint írt kiváló tanulmányt, sem azzal, akihez fáradságot nem kímélő kutatómunkája során Hodossy Gyula talált nyomokat?
(Folyt. köv.)
2011. szeptember 12. (hétfő)
Találtam két Tsúszó-verset...
Tsúszó Sándor: ////
//////////////////////////////////ott/v///a//g/yok////a se///mmiben////ami///re////
/ne///m t///artas////z/s//////////z/á/m/ot//////a//////////mire nem emlékszel/
/////ar//ra///o////tt vagy////ok////ne/////////////////ked///amire///nem kell///
se///nki////ot///t vag//yok////ne///////ke//d///////ne////////////////m tudni////
ne/////m/élni///ne///m//m//on///d///ani///a se/m/mit////n//em//létezni////
a/////se//////////mmit////mo///n////d///a////n///i////o///t///t///v//ag///yok/////
eg///y///leh////e////tő////le///gt////á///vo////la////bb/i///é//n////be/////n////a//
mi////ne/////m/a////z////en///////yé/////m///am/////it////k///i///talál/////t///////
///////ne///////////ke//m////n////ek////ed/////ne///m//em////l///ék///e//z/ni/////
s////o////////ha/////se///////////n/////////////////kire/////////////////////////////////////
Tsúszó Sándor: //////
hozzád////tudod///nem////
hozzád////tudod//////soha////
mintha////egyszer////meghaltam////
volna////abban a////magamban////
amit/////kitaláltál////nekem////meghalni
hozzád////tudod///nem////
hozzád////tudod//////soha////
mintha////folyton////meghalt////
////abban a////magamban////
amit/////kitaláltál////nekem////meghalni
Cím: ////
Méret: 40x50 cm
Technika: test, bőr, vér, zsilett
Cím: //////
Méret: 15x20 cm, 15x20 cm
Technika: test, bőr, vér, zsilett
(Folyt. köv.)
2011. szeptember 8. (csütörtök)
Tanulj meg zihálni...
Minden gyönyörűen indult. Elég egyetlen bicikli, és máris megváltozik az egész világ. Elúszik, mint az akváriumi aranyhal. Tíz kilométer laza biciklizés, néha meghajtotta, hogy érezzen némi izomköteget a vádlijában. Beér az erdőbe. Keskeny aszfaltcsík, néma csönd. Ereszkedő árnyak.
Aztán hirtelen, mint egy látomás. Az aszfaltcsíkon egy őz, lehajtott fejjel, tétován. Ebben a langyos csöndben, az erdő közepén, egyedül, kilométerekre mindentől, egy keskeny aszfaltcsíkon, ahogy peregnek a másodpercek, és egyre közeledik a gyönyörű állat felé. Már tisztán látja a nedvesen csillogó szemet, a finom izomzatot, a mit sem sejtő naiv gondtalanságot. Amelyben a magányos vándort részesíti öntudatlanul, a létével. Ezek az életnek azok a titkos pillanatai, amelyekre hónapokat kell várni. Aztán az állat felcsapja a fejét, szembenéz, szökken egyet, s már el is tűnik. Hármat számol magában, s már arra a pontra ér, ahol egy pillanattal előbb még egy másik test, egy idegen világ. Beleszagol a levegőbe. A vadállat átható illata. Mintha megállt volna az út fölött, csak neki, az idegen lét.
Aztán gondol egyet, lekanyarodik az aszfaltcsíkról. Neki a szurdoknak. Kis patak csörgedez. Ilyenkor leugrik a bicikliről, vállára veszi, és megpróbál a köveken át. Recseg-ropog az avar, pattognak az ágak. Az egész erdő csöndje nehezedik rá erre a tekerésre. Megáll. Egy vízesés. Újabb patak, majd egy szakadék partján egyensúlyoz. Egyre beljebb jut, alig járt erdei utak nyílnak jobbra és balra is. Fölfelé indul, jobb felé. Az ágak közt alig harminc centiméternyi rés, azon küzdi magát előre és föl. A legnagyobb áttételen teker. Méterről méterre küzd. Az ágak belekapnak a karjába. Ezt most élvezi. Egyre följebb. Egyetlen hang sem. Ijesztő némaság. Csak a test szólal meg, a vér lüktet a fülében. Erős, kíméletlen dobolás. Az egész hát merő izzadság, ahogy küzdi le az emelkedőt. Kövek, ágak. Azt hiszi, már teljesen elkészült az erejével, de még mindig van tovább. Még mindig. És még mindig. Tanulj meg zihálni! Mondja.
Egy újabb szakadék. Itt elfogy alóla az út. Most már a lábával tapogatja az ösvényt. Még pár perc, és egy óriási tisztásra ér. Egy hatalmas mező az erdő borította hegyek között. Naplemente. Kitámasztja a biciklit a semmi közepén, és előhúzza a vizespalackot. Az órára néz. Nincs térerő. Indulni kell. Ahogy tolja visszafelé a biciklit, észreveszi, a gumi teljesen lapos. A tachométer szerint öt kilométerre van az aszfaltúttól. Amikor beér a fák közé, valami iszonyú nagy dobbanás közvetlen közelében, ágak reccsenése, rohanás. Semmit sem lát, de elfogja a pánik. Eszébe jut az innét harminc kilométerre található város, amelynek lakótelepe mellett medvét láttak, s a település, innét húsz kilométerre, ahol medvenyomot fényképeztek le. Rohanni kezd lefelé a lejtőn, tolja a biciklit. Ugrál a kerékpár, őrülten, mint aki szét akar esni. Van egy bicskám az oldaltáskában, gondolja. Újra bepánikol, amikor az ösvény résében meglátja a sötétet. Ide már nem süt be a nap. Nem tehet mást, rohan tovább, lefelé, amerre jött. Még elcsodálkozik, hogyan volt képes ezen a meredek szakaszon kitekerni a biciklivel, de tulajdonképpen már nincs is ideje elcsodálkozni. Oldalról, a meredek szakaszról egy rettenetes, óriási árny veti rá magát. Mancsával egy csapással leszakítja bal oldali fülét, két rántással elszakítja a kar tartóizmait. Lassan elereszti a biciklit. Most majd egymásba mélyed a két szempár, de ennek már nincs jelentősége. Az állat a fák közé vonszolja a testet. Még él. De ennek már nincs jelentősége, gondolja. Nem fogok gondolkodni, nem akarok még a halálom előtt is gondolkodni, gondolja. Legalább most ne.
A test másfél hónapja bomlik, egy szakadékos, fákkal benőtt teraszon. Még senki sem talált rá.
2011. szeptember 4. (vasárnap)
Jakab János
Talán kevesen tudják, hogy a futballhoz hasonlóan az asztaliteniszben is létezik Bajnokok Ligája. Ezen a héten került sor az idei Európai Bajnokok Ligája nyitómérkőzéseire, tegnapelőtt, a magyar-svéd futballmérkőzés idején játszott a tavalyi bajnok, a német Borussia Düsseldorf a 2008-as bajnokkal, az osztrák SVS Niederösterreichhal. A Kínai Szuper Ligából hazatért Timo Boll játszi könnyedséggel hozta mindkét mérkőzését, ezzel is bizonyítva, hogy Európában ebben a pillanatban nincs komolyan számba vehető ellenfele. A számomra élő legendaként tisztelt osztrák Werner Schlagert is 3:0-lal mosta le. (Azért a tisztelet, mert az utóbbi évtizedben csak kínai játékos nyert férfi egyéni világbajnoki aranyat - és Werner Schlager 2003-ban, Párizsban: a mérkőzés összefoglalója itt megtekinthető. A világbajnok Schlager edzője egyébként akkor is, ma is a magyar Karsai Ferenc.)
De nem ezért írok most. Hanem azért, mert ebben a BL-győztes csapatban, a szupersztár Timo Boll csapatában egy magyar fiú is játszik, Jakab János. Olyan ez, mintha az FC Barcelonában játszana egy magyar focista. Na jó, csak majdnem olyan, mert akkor már inkább egy kínai pingpongcsapatot kéne mondani. És tegnapelőtt Jakab János nemcsak csere volt, hanem a 3. asztalnál játszott is (Christian Süss betegsége miatt). Játszott - a világ 2. legjobb védekező játékosa ellen, a kínai származású, de osztrák állampolgárságú Chen Weixinggel, a Joola cég arcával, aki jelenleg 37. a világranglistán, s a tavalyi BL-mérkőzéseken „Jaki" csapattársai közül mind Timo Bollt, mind Patrick Baumot le tudta győzni. A világranglista 96. helyén álló Jakab úgy verte meg a kellemetlen stílusú, szemcsével játszó Chent, hogy 2:2-nél már 7:10-es hátrányban állt, vagyis ellenfelének 3 mérkőzéslabdája volt. Innét szerzett zsinórban 5 pontot, fordította meg a mérkőzést, s győzte le 3:2-re ellenfelét, aki ugyan összesen több poént szerzett (11:9, 7:11, 11:9, 4:11, 12:10), mégis alulmaradt magyar ellenfelével szemben.
Aztán a 90. percben a magyar futballválogatott is gólt lőtt a svédeknek, és teljes volt az öröm...
2011. szeptember 2. (péntek)
Jókai keze
Balatonfüreden sétálunk, s kihagyhatatlan élmény a Jókai-villa megtekintése. Az író 1857-ben járt először Füreden, hörghurutját gyógyítandó, s annyira megszerette a már akkor is divatos fürdővárost, hogy 1867-ben telket vásárolt, amelyen 1870-ben kora eklektikus stílusban épült fel a ma is látható villa.
Az épület alaprajza, a szobák elrendezése már az első pillanatban meghódította a szívem. Bejárat, fogadószalon, dolgozószoba, benne Jókai íróasztalával, konyha Laborfalvi Róza korabeli sütő- és főzőeszközeivel, étkező, gyerekszoba, háló. Annyira tiszta és logikus az elrendezés, annyira természetes és egyszerű.
Az íróasztalon pedig Jókai keze, pontosabban annak még életében elkészült gipszmásolata. Állítólag az író saját íróasztalán tartotta a saját kezéről készült másolatot, miközben írt. Mi ez, ha nem posztmodern gesztus? J A facebookra is kitettem a kezet, s ehhez Rapai Ágnes a következő kommentárt írta: „A mutatóujja kisebb volt, mint a gyűrűs, ez azt jelenti, hogy a felesége uralkodott rajta, és ő jó néven vette..." Ó, boldog férfiak!!!
Ezen az íróasztalon, ebben a villában, Balatonfüreden született meg Jókai legkedvesebb regénye, Az arany ember. A villa mögötti padon ücsörögve, azon gondolkodtam, van-e a magyar irodalomban akkora karrier, mint Jókaié. A szigligeti JAK-táborban Pál Danival és Csobánka Zsuzsával ez is szóba került. Dani elmondta, hogy Kukorelly Endre állítólag kiszámolta, mennyit érne mai pénzben az a honor, amit Jókai összeírt. Hihetetlen összeg jött ki. Ő hozta ki a legtöbb pénzt az írásból az összes magyar író közül. A dolgozószoba falán Jókai ezüst babérkoszorúja.
Ez a komáromi fiú a magyar próza csúcsát jelenti a mai napig, populáris és akadémiai író egyszerre. Ha ma született volna, akkor szlovákiai magyar íróként tárgyalnánk. Tényleg: vajon ha 1920 után születik, bejárta volna ugyanezt a pályát? Talán igen: gondoljunk csak Máraira. De hát Márai sem a határon túl csinált karriert magának.
Jókai kezét nézegetem, ezt a gipszöntvényt, amely szinekdochikusan az egész szépirodalmat felidézi, egy régen letűnt korszakot, a mediális kor olvasója és szerzője számára. Az aranykort.
2011. augusztus 29. (hétfő)
Vallomás
A blog mint vallomás. „Elmondom az elmúlt hetemet"-szindróma. Hétfőn autóval Ipolybalogról Kéméndre, Marcit vittük nyaralni szüleimhez. Innét Ágival, feleségemmel Esztergomon és Pesten, majd Debrecenen és Nagyváradon keresztül Kolozsvár. Útközben megállunk Csucsán, felmegyünk Csinszka és Ady kastélyába. Késő délután érkeztünk a városba, ahol a VII. Hungarológiai Kongresszus zajlott. Regisztráció, majd szállásfoglalás a Sport Hotelban. Este a belvárosban sörözés Balázs Imre Józseffel, Vallasek Júliával, Bolemant Lillával, Mészáros Andrással, Boka Lászlóval.
Kedden konferencia a Babes-Bolyai Egyetem Bölcsészkarának épületében. Selyem Zsuzsa a Deleuze-Guattari-féle Kafka-könyv „kisebbségi irodalom"-koncepciójából építi fel a Peer Krisztián-jelenség értelmezését, amely a költő A züllött költő esete a kapitalizmussal című minivideóiban és tabudöntögető szocioköltészetében jelenik meg. Gilbert Edit a „vidéki értelmiségi nő" biológiai és társadalmi alárendeltségi viszonyait elemezte a kortárs magyar irodalom kapcsán, Mekis János a női irodalom kánonjának kérdéseit feszegette, Balázs Imre József a száműzött (Exile) - emigráns (Émigré) - Expatriate hármasában szemlélte a kisebbségi irodalmat. Csehy Zoli? Nos, Csehy Zoli megint fenomenális volt. Hétfőn az ő plenáris előadásával kezdődött a kongresszus, kedd este a Bulgakovban Balázs Imre Józseffel és Fenyvesi Kristóffal a kreatív írásról beszélgetett és felolvasott (Imrével, Orbán János Dénessel és négy fiatal tehetséges íróval, költővel), majd pedig szerdai előadásában szinte kész irodalomtörténetet prezentált a magyar meleg költészetről 1577-től napjainkig. A kedd estét éppen Zolival és Polgár Anikóval töltöttük a Bánffy-palota gyönyörű udvarán, ahol a kolozsvári polgármester adott fogadást a konferencia résztvevőinek.
A szerda délelőtt előadásai után délután kirándulás: Kolozsvár - Nagyenyed - Torockó útvonal. Nagyenyeden megnéztük a hangulatos főteret, a templomban azt a helyet, ahol a világon először hirdették ki a vallásszabadságot, Jósika Miklós szülőházát. Torockó gyönyörű skanzenfalu, a fölé magasodó Székelykő hegy, az unitáriusok hófehérre mázolt történelmi házacskáival, a falu főterén található kúttal, amelyből először ivóvíz nyerhető, ezután a hosszú itató következik, amelyből az állatok oltják szomjukat (ottjártunkkor épp egy kocsit húzó hálás lovacskát vezettek oda), majd pedig két nagy négyzet alakú medence fogja fel a vizet, ahol az asszonyok mostak. Egy videó. Este vacsora a szomszédos településen, egy asztalnál négy felvidéki doktorandusz lánnyal, köztük besztercebányai kolléganőmmel, Hriczo Ágival, a nyitrai Petres-Csizmadia Gabival és Brutovszky Gabival, valamint magyarországi Hansági Ágival és Kulcsár-Szabó Zoltánnal. Éjjel fél egyre kerültünk haza a Sport Hotelbe, amely mellett éppen egy új futballstadion épül.
Csütörtök: hazafelé indulás előtt reggel bemegyünk a székesegyházba Csehy Zolival és Polgár Anikóval, ott beszéltük meg a találkozót, együtt megyünk egészen Pestig. Útközben megállunk a Királyhágón, Zolival felelevenítjük 2000-es erdélyi utunkat. Aztán megállunk Nagyváradon, bemegyünk a belvárosba, bejárjuk a sétálóutcát, leülünk egy üdítő erejéig. Kolozsvártól Pestig nem volt összesen fél percnyi csönd a kocsiban, annyira jó volt beszélgetni mindenről. Az Árpád-hídnál szállt ki Anikó és Zoli, innét Esztergomon, a Mária Valéria hídon keresztül Párkány, majd Kéménd, ahol a nyaralónknál várt Marci, a testvérem és legidősebb fia, illetve a szüleim. Vacsora (egész nap nem ettem), majd a férfiak (öten) levonultak a Garamba fürödni, úsztam egy jót, este pedig haza Ipolybalogra.
Másnap reggel irány Szigliget, Komáromon keresztül 4 órás út. Akikkel összefutok, rögtön Csobánka Zsuzsa és Pál Dániel Levente, kiülünk a teraszra beszélgetni, ez mindig olyan jó. Aztán L. Varga Péterezek egy kicsit, majd Bedecs Lacival a szállásra megyek (vele lakom egy szobában), aztán közösen levonulunk a szigligeti strandra. Itt nagy társaság: Peer Krisztián (elmesélem neki Selyem Zsuzsa kolozsvári előadását), Kéri Piroska, Pénzes Olivér, Garaczi Laci, Nagy Ildikó Noémi, Kukorelly Bandi. A víz annyira meleg, mint a párkányi termálfürdőben, úszunk, beszélgetünk. Este beszélgetés a három verseskötetről (Pollágh Péter, Orcsik Roland és az én Boldogságtelep, vetélőgépben című könyvemről), Payer Imre, Gaborják Ádám, Herczeg Ákos, L. Varga Péter. Amikor Imre arról beszél, hogy a könyvem megváltoztatta az életét, vagyis, hogy L. Varga szavaival mondjam, meg kellett változtatnia az életét, szinte szégyellem magam. Aztán felolvasok 3-4 verset, majd a szünetben megjelenik Kukorelly Bandi, aki elhív pingpongozni a könyvtárterembe. Imádom őt, ahogy teljes egójával beleveti magát a játékba, „Baszd meg!", mondja, mikor pontot érek el, „Geci!", kiáltja, mikor lepörgetem a labdát, „Ez nem igaz!", üvölti, mikor a nyeséseim nyomán feltáruló ziccert túlüti. Aztán meccset is játszunk: 3:0-ra nyerek (0,6,5). Ezután Csobánka Zsuzsa és Aaron Blum felolvasása, majd fröccsözés következik Orcsik Rolanddal, Nemes Z. Márióval, összeismerkedünk Aaron Blummal, és a biciklizés filozófiájáról kérdezem őt. Payer Imre ölelget, aztán Gaborják Ádámmal beszélgetünk sokat. Orcsik Rolanddal szívatjuk egymást, de éjfél után végül a szállásra megyek.
Laci horkolásától nem sokat alszom, korán kelek, kelek egyáltalán?, reggeli a kastélyban, félórás séta a parkban, Balogh Endrének mesélem, hogy sajnos nem láttam mókust a fák között. Aztán indulnom kell, mert délután 2 tájban Párkányban kell előadást tartanom, de az előtérben Láng Zsolttal találkozom, és visszaemlékszem Kukorelly Bandi esti szavaira, aki a kiváló erdélyi prózaírót ajánlotta pingpongozásra, erőt veszek természetes félszegségemen, meg is szólítom, lelkesen mesélek pingpongozós múltamról és jelenemről. Ez Láng Zsoltot is magával ragadja, elmeséli, a marosvásárhelyi Látó szerkesztőségében pingpongasztal is van, naponta játszik, sőt az ÉS-ben esszét írt a pingpong filozófiájáról Pingpong avagy az együttírás címmel. Lázasan beszélgetünk, feltárul egy új jövő, amelyben erdélyi és felvidéki írók pingpongoznak. Nemsokára kocsiba ülök, fél óra múlva Balatonfüreden a belváros kellős közepén egy mókus szalad át előttem az úton, kígyózó autósorok között ugrik fel a fára. Mégis van hát mókusélményem! Eztán megállok Székesfehérvár előtt letérek a főútról, megállok Balácán, ahol egy 2000 éves római farm nyoma láthatók. Nosztalgia ez, 1989 nyarán voltam itt utoljára pozsonyi egyetemistaként régész- és történészhallgatókkal. Komárom után, Zsitvatőnél a testvérem hívom meg, belekiabál a telefonba, hol vagy éppen?, állj meg, állj meg, 100 méterre vagyunk tőled, a komáromi világbajnok kajaknégyessel biciklizünk. Megállok, és már látom is, szembe velem 15-20 biciklista piros egyenmezben, autókíséret, megállnak, az egyik belefordul az árokba, és az alján landol. Mindenki engem néz és nevet, a Füles testvére, köztük Vlček Erik, a friss szegedi világbajnok, ez megint valami hihetetlen véletlen, hogy épp itt és most kell találkoznom a testvéremmel.
Folytatom az utat, Párkány, a főtéren Hajtman Kornél vár, egy diákom Besztercéről, Stugel Karin is eljött. Négy fiatal szlovákiai magyar költőnő, Puzsér Zsuzsanna, Takács Zsuzsa és Tóth Tímea olvasnak föl. Ezután következem én, szabadtéren, főtéren még sosem tartottam előadást, körülöttem sétálnak az emberek, néhányan megállnak, végighallgatnak. Kiderül, Beke Zsolt, a Kalligram szerkesztője is itt van. Estére érek haza, belelapozok az Új Szóba, amelyből kiderül, a Bilbao Pozsonyban fog játszani a Slovannal, azonnal Gazdag Jóskát hívom, hogy menjünk. Aztán belesüppedek a hétköznapi álomvilágba.
2011. augusztus 21. (vasárnap)
Egotrip: bicikli
Biciklizni azért jó, mert minden alkalommal részesülhetek legalább egy feledhetetlen pozitív élményben. Legyen az akár egy útszélen bűzlő, feszesre puffadt, de egyúttal oszlásnak indult borztetem látványa, akár meztelencsigák nyálkás hada, amelyek az év bizonyos szakában szinte elárasztják az aszfaltot. De ide sorolható az is, amikor az esővel teker versenyt az ember, a távoli villámcsapások elől menekülve. Hasonlóak a biciklibarát kamionok is, amelyek 10 centiméterre húznak el a kerékpáros mellett.
De azért vannak valóban emlékezetes pillanatok is. A múltkor, ahogy magányosan tekertem éppen, lágy muzsikaszóra lettem figyelmes. Körülnéztem, de csak egy távoli kerékpáros közeledő sziluettjét fedeztem föl. És a zene egyre erősödött. Aztán megláttam őt, a fekete, madárfészek hajú fickót, amint fél kézzel a kerékpár kormányát fogta, másik kezével pedig megállás nélkül szájharmonikázott. Laza volt, nagyon laza. Majdhogynem spanglival a kezében, kétes eredetű füst által körülölelve - de biciklizett.
A másik eset majdhogynem pontosan ugyanezen a helyen történt, két héttel később. Félpályás útlezáráshoz érkeztem, és az egyik útkaparó melós, felém fordulva, ahogy elhúztam mellette, vidáman rám kiáltott: „Kolléga, taposson bele!"...
Arról már nem is beszélek, amikor a parányi falu egyik kapujában csimpaszkodó kisgyerek úgy néz rám, mint egy istenre, ahogy elbiciklizek előtte. Szemem sarkából látom, ahogy fordul a feje utánam, majd kiesik a szeme, a teste megfeszül, s még percekig néz utánam nagy, ámuló bociszemekkel, amíg elmosódó nyomot nem hagyok a távoli mezőn. Ilyenkor tudom, itt és ebben a pillanatban én vagyok Armstrong és Contador egy személyben, a földre szállt tökéletesség, egy hihetetlen látomás, a jobbik én, amely nincs is, csak a kegyelem pillanataiban látható, de nem beszélünk róla soha, senkinek.
2011. augusztus 18. (csütörtök)
Szerezd meg!
Egy nyaralás alkalmával hirtelen jött tapasztalat lehet a textuális kultúra háttérbe szorulása, mint amely a vizuális és akusztikus hatásoknak köszönhető. Szöveg versus kép és hang. Kép és hang, mint amely megkerüli a tudatost, s az ellenőrizhetetlenre, kontrollálhatatlanra, ösztönösre hat. A sétálóutcákon a szövegek pusztán felhívó erejűek: szerezd meg! Az információ másodlagos, hiszen a kép eleve tudósít, mi is kapható az adott helyen. A feliratok sok esetben inkább (angol) divatszavak, nem az információ a cél, nem a feliratokból tudható, mi található éppen ott.
A kép és hang kultúrája legerőteljesebben a szórakoztatás területén nyomja le a szöveget. A bárokban lüktető zene, amely szinte lehetetlenné teszi a mélyenszántó párbeszédet. Pusztán az elüvöltött szavak hasítanak bele a levegőbe. Ebből a szempontból valószínűleg nincs különbség a középkori forgatag és a mai diszkó között. Sokkal fontosabb a zene, amely kikapcsolja a tudatost, s a vizuális információ, amelynek egyik legfőbb médiuma a test. A test, amelynek mediális felülete szintén egyetlen központi információ: szerezd meg!
De akkor most arra lehet gondolni, hogy hang és kép könnyedén kizárható. Lecsukott szem, befogott fül. Egy érdektelen test így kerül a vágy forgatagába.
El tudsz érni olyan csöndet, amikor egyetlen szöveg sincs a fejedben?
2011. augusztus 12. (péntek)
Állatkert
Adva van minden egy gyönyörű naphoz. 145 éves az Állatkert, a budapesti, csábító a program. Én imádom az Állatkertet, még azt is legyűröm magamban, hogy sajnáljam a rab állatokat, merthogy sajnálom őket. De tudom, sok esetben kint, a szabadban még rosszabb élet várna rájuk, merthogy már nincs szabad.
Viszont fél órával a kezdés előtt még mindig 30-40 méteres sorok kígyóznak a jegypénztár előtt, és iszonyú lassú a kiszolgálás. A 145 cm alatti érdeklődők ugyanis ingyen mehetnek be, s az állatkert jól láthatóan nem készült fel ekkora tömegre. Így kényszerűségből délutánra halasztjuk az állatkerti sétát.
Az egy négyzetméterre eső kérdések számát illetően valószínűleg az Állatkert vezet most Magyarországon, de lehet hogy az egész galaxisban. Apu, miért van ennek az elefántnak ilyen hosszú ormánya? Anyu, veszel nekem fagyit? Apu, miért olyan zöld az a kígyó? Az nem kígyó, kisfiam, az egy öntözőcső.
Ezeket a kérdéseket én találtam ki most itt, de kb. ilyenből is sok száz röpködött a fejem körül, mikor végre bejutottunk. A sok kipirult arc, csillogó szem, a végeérhetetlen kérdések, a nyüzsgés, a tömeg. Olyan szép is minden, de valahol a szőnyeg alól mindig kibukkan a szomorú magyar valóság. A vendéglátó-ipari egység teraszán ácsingózó hatalmas dudva. Igazán kihúzhatta volna valaki. A mogorva arcú kiszolgáló személyzet, akik a vendég előtt szidják félrevonuló cigiző-mobilozó társukat. Vagy a bejáratnál a kifelé igyekvő ovisok között bazmegoló melós, aki még viccesnek is érzi magát. Illetve a papagájokhoz betolt bicikli, hát nem tudom, ez a dizájn tényleg fenomenális ötlet...
A tevék, köszönik szépen, jól vannak. A kistigrisek fülecskéi és csíkozásuk gyönyörű. A szurikáták? Nos, a szurikáták pedig egyszerűen felülmúlhatatlanok.
2011. augusztus 8. (hétfő)
Szent Korona-ünnep
Ipolybalog Árpád-kori, a Kárpát-medence egyik legkorábbi templomának tornyát nem kereszt, hanem a Szent Korona másolata díszíti - mint a pozsonyi dómot és némiképp (ott kereszt is van) a jászberényi templomot. Több helyen olvasható, de hitelességét nem igazolták, hogy a Szent Koronát az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályok idején Csehországba „menekítő" Vencel állt meg 1304. augusztus 14-én Ipolybalogon, s egy éjszakán át a templom falába vájt titkos üregben őrizték az ereklyét. Állítólag ennek emlékére került a templom tetejére a korona. Nekem szimpatikusabb az a változat, amelyet egy diák gyűjtött irodalomórára, amikor még a helyi iskolában tanítottam. Eszerint a törökök vagy a tatárok elől menekítették a koronát, s ekkor rejtették el az ipolybalogi templomban. Ha ránézünk a térképre, akkor a vesztes muhi csata után a tatárok elől északra, majd nyugatra, majd pedig délre, Splitig menekülő IV. Béla éppen útjába is ejthette volna Ipolybalogot.
Azt is sok helyen tényként olvasom, hogy Mátyás király 1464-es rendelete nyomán került volna az ipolybalogi templom tetejére a Szent Korona másolata - de erre sincs hiteles forrás, én nem láttam ilyen dokumentumot. Viszont hogy egy mítosz mennyire lehet közösséget összekovácsoló erő, arra jó példa, hogy a kialakuló Szent Korona-kultusz nyomán megtalálták és kibontották a Szent Korona egykori rejtekhelyét, 2005-ben pedig egy hiteles másolatot készíttetett a község, amelyet itt helyeztek el, s azóta minden évben Szent Korona Ünnepet rendeznek a településen. Idén került sor a hetedikre.
Felteszek egy fotót a templomról, egy másikat a templom barokk oltáráról, illetve a kép bal oldalán található rejtekhelyről, amely a kivilágítás miatt most erősen fénylik, s amelyben a Szent Korona másolata található. A harmadik képen Csáky Károly községről készült honismereti kiadványának címlapja látható. A negyedik képen a VII. Szent Korona Ünnep szabadtéri előadása - épp Döbrögit veri Lúdas Matyi.
2011. augusztus 7. (vasárnap)
Meztelen testek lebegnek kapálózva a semmiben
A fürdőkultúra: hihetetlen erős hatás. Az egész tér, amely megjelenik. Részei a testek, iszonyú mennyiségben. Hús hús hátán. Hús húsra dobálva. Egy abszurd ötlet: vonjuk ki a vizet a medencéből, és mit látunk: szinte teljesen meztelen testek lebegnek kapálózva a semmiben. Vonjuk ki a pénzt az egészből, és mit látunk. Meztelen testek gyűlnek össze, hogy beborítsanak minden négyzetméternyi helyet egy adott területen. Iszonyúan sokféle az ember. Óriásira növesztett hasak lógnak, liternyi zsír omlik a combok közé. Egy szőrös hát, szinte alig látszik a bőr. Szemek, orrok, szájak, fülek, járomcsontok, szemek, szemek irtózatos mennyiségben egymásra dobálva. A hús orgazmusa. Egy gigantikus húskompozíció az egész. A fürdő egyetlen élőlény húsból.
Mitől válik széppé egy arc? Attól a néhány milliméterről, amellyel följebb, lejjebb, balra, jobbra áll az arcon egy-egy csont, a szem és száj rése, attól a néhány millimétertől, amely szinte elhanyagolható - és mégis: az egyik arc gyönyörű, a másik átlagos, a harmadik egyenesen ronda. Mi ez a pár milliméter? Mi ez a pár milliméter??? Mitől???
A rengeteg test, ahogy elviseli szexualitását, szinte észvesztő a fürdő kettőssége. Egyrészt a túlhangsúlyozott nemiség: kirakott, hullámzó mellek, átsejlő mellbimbók, kidudorodó péniszek, izomcsoportok, szétrakott női combok, szétkapcsolt melltartók. Másrészt a szinte kényszeres aszexualitás: a meztelen testek nem esnek egymásnak, valami őrült fegyelmezettség, hogy nem alakítanak sade-i csoportokat, nem keresik az élvezetet egymásban. Mindenhol látni csókolózó párokat, de a strandon a legkevésbé. Ez lenne az evolúció végterméke, a kultúra és a civilizáció, az elfojtás hihetetlen evidenciája?
A férfivécében takarítónő. Csoszog a meztelen férfiak között. Szinte megállás nélkül mossa fel a csempét. Körülbelül egy ötven magas, zsíros ősz haj, görnyedt váll, hatvanéves kiszáradt test. Állnak a férfiak széttett lábbal a piszoár fölött, vizelnek, ő pedig beáll közéjük, felmos a lábak között, benyúl a piszoár alá, továbbmegy, újra felmos. Ügyet sem vet senkire, ügyet sem vet rá senki. A természetesség megmagyarázhatatlan természetellenessége. Elképzelem, hogy a férfivécében az idős hajlott hátú néni helyett egy modell szépségű, gazdag mellű, meztelen fiatal nő lenne a vécé takarítónője. Mi változna? Miért nincs így? Mi történne? A válaszban feltárulni vélem az emberiség működésének legfontosabb titkát.
2011. augusztus 3. (szerda)
Cserkésztábor
Tegnap rövid biciklitúra a Csali-völgybe Kocur Lacihoz. Ezt az Ipolynyéken túl elterülő festői szurdokot most cserkészek népesítik be, így kerül oda Laci is, aki a tábor főszervezője. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak: a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség IV. Szövetségi Nagytáborának táborparancsnoka. Illetve hát ő nem is Kocur Laci, hanem per pillanat II. Rákóczi Ferenc. Több mint 500 fős serege van itt a nyéki dombok között, és a legjobb pillanatban érkeztem, mert nemsokára vezérlő fejedelemmé választják. Vagyis 1705-öt írunk, a szécsényi országgyűlésre érkeztem tehát, és afelől érdeklődöm, milyen sikerrel járt Laci tárgyalása Nagy Péter cárral és a Napkirállyal. Legyint, bevonul egy katonai sátorba, követem, majd pedig végignézem, ahogy felölti díszegyenruháját, felcsatolja kardját. Nemsokára néhány markos legény érkezik, táborparancsnokok, és én is besegítek Laci pajzsra emelésében, vagyis hát ez egy főpróba a hatalmas sátorponyva alatt. A főpróba sikeres, a fejedelem nem zuhan le a vállunkon tartott alkalmatosságról.
Néhány perccel később már a beszédet hallgatom, megbízható távolságból, nehogy a harcias kurucok kardélre hányjanak. Az eseményről készült videó egyébként itt megtekinthető, 4:20-tól. A beszéd után hazafelé az egyes altáborok fából készült kilátótornyait, díszkapuit nézegetem.
Laci két hete itt van, két hete lakója a sátortábornak. Amikor először találkoztam vele, még a szlovákiai magyar irodalom egyik tehetséges irodalomkritikusaként emlegették, több jelentős tanulmány szerzőjeként volt ismert. Aztán az Új Szónál lett újságíró, illetve a cserkészetbe is mélyebben beleásta magát. Nem beszélve arról, hogy profi vőfély, sőt erről (is) blogot vezet. Így aztán elmaradt a szépirodalom, nincs több tanulmány, konferenciákon sem futunk össze. Úgy látszik, találkozásra marad az ipolynyéki cserkésztábor.
2011. július 27. (szerda)
Valami egészen originális dologról írjak?
Valami egészen originális dologról írjak? Amiről magyar nyelven nem lehet olvasni egy sort sem? OK. Ma játsszák a Kínai Asztalitenisz Szuper Liga 2011-es évfolyamának utolsó előtti, 13. fordulóját, amely valószínűleg döntő befolyással lesz a végső sorrendre. A két első helyezett csap össze, az egyaránt 22 pontos Shandong Luneng Club és a Zhejiang Nirui Bank Club. Hogy érzékeltessem, milyen játékerőt képvisel ez a két csapat, csak röviden. A Shandong Luneng Club játékosa Zhang Jike, az idei év egyéni világbajnoka (a rotterdami világbajnokság döntőjében tigrisüvöltéssel szakította szét mezét a győztes poén után), aki per pillanat a világranglista 4. helyén áll, de a csapat játékosa a koreai Joo Se Hyuk, a világ legjobb védekező játékosa, aki most a világranglista 10. helyét foglalja el. Mellettük két junior világbajnok, a világranglista 105. Fang Bo és 120. Song Hongyuan, akik szinte bárkit képesek megverni, ranglistahelyezésük csak azt tükrözi, hogy még kevés nemzetközi versenyen vettek részt. Meg elég tapasztalatlanok is, gondoljunk csak az idei koreai és japán Pro Tour versenyekre. Most akkor jöjjön a Zhejiang Nirui Bank Club csapata, amely két csillaggal szállt harcba: az egyik a pekingi olimpiai bajnok Ma Lin (a világranglista 4. helyezettje), illetve a világ legnépszerűbb asztalitenisz-játékosa, a Butterfly cég arca, a német ikon Timo Boll. Timo a rotterdami világbajnokság 3. helyezettje, a világranglista 2. helyén áll jelenleg, s 2007-ben már játszott a Kínai Asztalitenisz Szuper Ligában. Most azért indul újra itt, Kínában, mert nagy tervei vannak. Az egyéni világbajnoki cím még mindig nem sikerült neki, de a 2012-es londoni olimpián szeretne valami nagyot alkotni. Így hát a világ legerősebb asztalitenisz-bajnokságában indul, hogy napról napra a legerősebb játékosokkal tréningezhessen és játszhasson. 2011. június 26-án már összecsapott a két csapat, akkor a Zhejiang Nirui Bank 3:0-ra lelépte a Shandong Lunenget:
Timo Boll - Fang Bo : 3-2 (9-11, 11-7, 9-11, 11-3, 12-10)
Ma Lin - Zhang Jike : 3-0 (11-6, 11-3, 14-12)
Ma Lin / Hao Shuai - Zhang Chao / Fang Bo : 3-1 (15-13, 11-5, 2-11, 12-10)
Persze ez semmit sem jelent, a pingpongban gyakran apróságokon múlik egy egész mérkőzés: Fang Bo például 5:10-ről egyenlített 10:10-re Timo Boll ellen az első mérkőzésen, s innét kapott ki. És akkor a két sztárcsapat mellett ne feledkezzünk meg a világranglista első helyezett (olimpiai és világbajnoki 2.) Wang Hao csapatáról, a Bayi RSHI Club katonacsapatról, amely alig 1 ponttal van lemaradva az előbbi két klub mögött, s ahol egy másik ifjú titán, Yan An is játszik. Közlöm tehát az aktuális táblázatot, hogy kicsit képben legyen az olvasó, zárójelben a sztárjátékosok:
1. Shangdong Luneng Club 12 10-2 22 (Zhang Jike)
1. Zhejiang Nirui Bank Club 12 10-2 22 (Timo Boll, Ma Lin)
3. Bayi RSHI Club 12 9-3 21 (Wang Hao)
4. Bazhou Hairun Club 12 8-4 20 (Xu Xin)
5. Ningbo Haitian Club 12 5-7 17 (Ma Long)
6. Sichuan Changhong Club 12 3-9 15 (Qiu Yike)
6. Shanghai Jinzhou Bank 12 3-9 15 (Wang Liqin)
8. Jiangsu Super Cable Club 12 0-12 12 (Chen Qi)
Kicsit csalódott vagyok a Ma Long vezette Ningbo Haitian Club szereplése miatt (itt játszik Jun Mizutani, a legjobb japán játékos is), de a 2010-ben egy teljes évig (!!!) világranglista-vezető Ma Longnak sajnos nincsenek megfelelő társai. Illetve - mint már említettem - itt nincsenek könnyű mérkőzések, s gyakran egy-egy csuszán múlik az egész mérkőzés. Folytatnám tovább is elemzésem az angol, orosz és kínai (google translator!!!) cikkek alapján, de nem teszem, inkább volna egy javaslatom azok számára, aki lélegzetelállító labdameneteket szeretnének látni. Kattintsanak a youtube-ra, ott írják be valamelyik felsorolt játékos nevét, s nézzenek meg egy-két meccset akár a Kínai Asztalitenisz Szuper Ligából, akár máshonnét. Az élmény, az asztalitenisz szépsége, azt hiszem, önmagáért fog beszélni.
Humorfesztivál Gyulán
Nem tudom, egy több mint 150 soros versnek, amely arról szól, hogyan próbálkoztam - sikertelenül - házasságot kötni egy cirkuszi barnamedvével, aztán egy chivavával, majd pedig egy akváriumi hallal, mekkora esélye van egy humorfesztiválon. A siker mértékegysége ebben az esetben nem lehet más, mint a felhasznált időmennyiségre eső nevetések/röhögések számának és intenzitásának aránya. Abban biztos vagyok, hogy Győry Attila 2000-es szigligeti JAK-táboros felolvasásának orgiasztikus sikerét (a Púposról) vagy Podmaniczky Szilárd Üvegfenék című életveszélyes, röhögőgörcsbe torkolló produkcióját megközelíteni sem tudom. Péntek reggel 7 körül ülök a Balassagyarmat - Aszód - Budapest vonaton, és azon gondolkodom, vajon elérem-e a Pannóniát, vagy csak a Nesebarra tudok felülni - ez utóbbi esetben ott kísért a veszély, hogy véletlenül rajta felejtem magam a vonaton, és irány Bulgária. Vagyis nem, dehogyis. Hiszen Gyuláról nagyon jó emlékeim vannak, kétszer voltam itt konferencián, nagyszerű társaságban. Végül is tíz másodperc rezervával elérem a Pannóniát, Békéscsaba, aztán Gyulán Kiss Laci vár, aki elvisz a szállásra, majd pedig talál nekem egy vendéglőt, ahol sör és kóla mellett végignézhetem a Tour de France - általam döntőnek ítélt - 19. szakaszát, ahol Andy Schleck átvette a sárga trikót, s már én is elhittem, hogy győzni fog. Aztán szombaton tanúja voltam, ahogy Cadel-Evans két és fél percet ver a Schleck-testvérekre - és győz. Lacival egy lehetséges baszk - magyar válogatott focimeccs eredményét is megbeszéltük, majd jött Darvasi Feri a barátnőjével, velük a Tour eddigi legizgalmasabb befutóját néztük végig. Aztán futás a megbeszélésre, majd egy nagy zuhé, amelyet a platánsor alatt vészeltünk át, aztán a vacsora. Őrület, hogy micsoda sor állt a vár előtt, amelynek udvarán került sor a felolvasásokra. Tarján Tamás - mint mindig - most is profi módon tartotta kézben az eseményeket. Podmaniczky Szilárd első fellépőként megadta a kezdőhangot, amelyre egy-egy lapáttal rátettek a következők. Varró Dani Édes Gergely-imitációjával, Kiss Ottó álnaiv rigmusaival. Fekete Vince a székely humort csempészte fel a színpadra, Garaczi Laci fanyar iróniája megint bejött. Orbán János Dénes meghökkentő irodalomtörténetet prezentált, Kiss Judit Ágnes reppelt is, s a végén robbant a bomba: Muszka Sándor székely nyelvjárásban előadott szövegei. Másnap hajnalban már vonaton ülök, kezemben György Norbert Átmeneti állapot című elbeszéléskötete: „Ott állsz a helyi vasútállomás peronján, zsebre tett kézzel." Szóval hazaértem.
Átírás
Rendkívül érdekes az egyes alkotói módszereket az átírás függvényében vizsgálni. Vannak szerzők, akik az elkészült szöveghez már sosem nyúlnak vissza, s azt a részlegesség tudatában ott hagyják az időben, egyszeri műalkotásként, miután kitették az utolsó pontot. Más szerzők viszont szinte kényszeresen írják át újra meg újra szövegeiket, valamiféle tökéletesség ideálját követve közlik újra meg újra átírt szövegeiket. A napokban Tőzsér Árpád költészetéről fejeztem be egy hosszabb tanulmányt, s annak egy alfejezeteként a költő Sebastianus című versével foglalkoztam. Ez a vers többszörösen is érdekes számomra. Egyrészt azért, mert a költő összesen négyszer írta át ezt a verset, s négy egymást követő verseskötetben közölte is azt. Az 1995/96-ban íródott vers eredetileg a Glossza cím alatt jelent meg a Leviticus (1997) című kötet második verseként. A 2001-es Finnegan halála című kötetben Sebastianus cím alatt, „(miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták)" alcímmel a kötet első szövegeként látott napvilágot a vers, amelynek 2. versszakán kívül minden strófáját átírta a költő. Harmadszor a Léggyökerek (2006) című kötetben jelent meg, azonos cím - Sebastianus - alatt, de megváltozott alcímmel: „miután az agyonnyilaztatását túlélte, és halálra kínzatása előtt börtönbe zárták". A vers strófái a harmadik közlés alkalmával már nem változtak. A vers utóéletéhez és kitüntetett helyzetéhez azt is feltétlen meg kell említeni, hogy Tőzsér Árpád legutóbb megjelent válogatott verseinek kötetcímébe a vers egyik sorát - az 5. versszak 2. sorát - emelte be: a kötet A vers ablakán kihajolva (2010) címmel jelent meg. Ebben a kötetben a szövegnek már egy negyedik változata olvasható, hiszen megint csak megváltozott a cím: Sebastianus mondja, megváltozott az alcím: „(miután az agyonnyilaztatását túlélte és börtönbe zárták)", illetve a negyedik versszakban is találhatunk változtatást.
Talán elítélhető módon én nem az utolsó, a negyedik változatot választottam ki értelmezésre, hanem a harmadikat. Izgalmas kérdés ez is: vajon mindig az utolsó változattal szükséges foglalkoznunk? Számomra a negyedik változat címe szűkítő: a Sebastianus mondja mint cím az én meglátásom szerint egyszerűsíti és leszűkíti azt az összetett elbeszélőhelyzetet, amely a második és a harmadik változat sajátossága. Az első változat címe (Glossza) megint csak szűkebb a versben megszólaló hangot illetően, hiszen a Sebastianus mint név, alak és hang nem bukkan fel ebben az első változatban. Vagyis a második és a harmadik változat az, ami izgalmasabb, illetve kreatívabb az értelmezői aktivitást illetően. De rosszul döntöttem, hogy nem az utolsó változattal foglalkoztam? Ezt is meg lehet indokolni azzal, hogy tiszteletben kell tartani a költő döntését. Viszont az is igaz, hogy a második és a harmadik változat az, amely megkerülhetetlen pozíciót vívott ki magának a recepcióban, s nem a negyedik! És itt kell megemlítenem, hogy azért is rendkívül izgalmas a Sebastianus című vers (és nem a Glossza, és nem a Sebastianus mondja!!!), mert H. Nagy Péter értelmezi egy Tőzsérrel folytatott vitában (itt olvasható; illetve ennek nyomán maga Tőzsér is esszét ír saját verséről, annak keletkezéstörténetéről és lehetséges értelmezéseiről (itt olvasható). Mindez annyira izgalmassá tette számomra a Sebastianust, hogy a kedvéért lemondtam az első és eddigi utolsó változatáról. Vajon jól tettem?
Létezik-e ilyen test?
Pár napja kezdődött meg a legendás Tour de France, az emberi teljesítmény eszméletlenségig fokozásának egyik lehetősége, s ahogy nézem a hihetetlen energiákat leadó kerékpárosokat, emberi testeket, azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon létezik-e olyan emberi test, amely a háromhetes Tour de France-ot úgy abszolválja, hogy 10 órát ver az összes többi versenyzőre, majd a verseny után elmegy a moszkvai világkupára, ahol 100 méteres síkfutást is két másodperc előnnyel nyeri, majd pedig elutazik az amszterdami sakkversenyre, ahol a sakkozók világkupáját nyeri meg toronymagasan, ezek után repülőgépre száll, a detroiti egyetemen egy hetes kutatómunka után feltalálja a rák ellenszerét, amelyért majd Nobel-díjat kap, öt napra visszavonul egy Amazonas-parti haciendába, ahol megírja azt a 20 verset, amely a világirodalom elképesztő fordulatát hozza maga után, s az orvosi Nobel-díj mellett ugyanabban az évben irodalmi Nobel-díjat is kap, majd pedig a New York-i maratonon egy óra alatt futja le a távot, és közben magnóra mondja azt a szöveget, amelyet meghallva legyen az arab vagy kínai, amerikai vagy angolai, japán vagy svéd, leteszi a fegyvert, sosem fog ölni, nem tud ezek után ártani a másiknak egyetlen bűnöző vagy katona sem, ezt beolvassák minden nyelven minden tévében, rádióban, közzéteszik minden nyelvű újságban, s ezzel megoldódik az emberiség egyik legfőbb problémáját, a háború, amely eltűnik, pár év múlva már nincs is ilyen szó a világ nyelveiben, még aznap beiratkozik egy pingpongtanfolyamra, s két nap alatt úgy elsajátítja a sportot, hogy a három nap múlva kezdődő olimpián szabadkártyásként megnyeri az egyéni és a párost versenyt is, de nemcsak asztalteniszben, hanem tizenkétféle úszószámban, huszonkét futószámban, ezenkívül lövészetben, kajak-kenuban, vízisíben, egyik éjszaka, itt, az olimpiai faluban megtalálja a boldogtalan szerelem, az összes párkapcsolat és egyúttal a depresszió ellenszerét, egy képest fest ugyanis, és ezt három másodpercig nézve minden megoldódik, minden, minden megoldódik a mindenki számára, ezután, már másnap a futball-világbajnokság selejtezőjében egyedül lép a pályára, de az ellenfél tizenegy játékosa képtelen kitalálni ellene bármit is, egyetlen épkézláb támadást sem tudnak vezetni, a világbajnoki döntőben 6:0-ra nyer egymaga a brazilok ellen, majd másnap már felfedezi azt a búzamagot, amelyből egyetlen szem egy hétre oltja az éhségérzetet, megakadályozza az elhízást és a kóros soványságot, valamint minden betegséget, és természetesen a halált, pár órára rá komponál egy zenét, amelyre úgy kezd tágulni a világegyetem, hogy békében találjanak egymásra az intelligens civilizációk, mindegyik, majd pedig már ott látjuk a következő évi Tour de France-on, de mindenki meglepetésére az első szakasz közepén leül szalonnázni az út szélére, katonákat készít magának, ahogy édesanyja tanította, kenyér, vaj, szalonna, paprika, és lassan, félelmetesen boldog lassúsággal uzsonnázik, az út szélén, őt mutatják, kitágult pórusait, ahogy falatozik, boldogan. Én nagyon kíváncsi lennék erre a testre, ezekre a szervekre, lábra, karra, izomzatra, agytekervényekre, én eléggé kíváncsi lennék.
Meg kéne találni
Valamikor talán lehetne az "életrajzi kódról". Nem arról, amit úgy neveznek, hogy "valóság", hanem azokról az eseményekről, amelyek a létezés, a léthelyzetek azonosságából adódóan összekötik az úgynevezett (emberek)et. Ezek a szöveghelyek azonosítóként működnek, az eltérő sorsok összekapcsolódási pontjaiként. Ezek ütnek szíven? Ez talán merész kijelentés. Egy másik téma az, amikor szél fúj be a mondatok közé, összekeverve a szavakat, és levegő után kapkodva olvasódik. Mondatvihar. Ez jó szó? Fodrozódó mondatfelszín inkább? Nem, hiszen éppen hogy nem felszínről van szó, hanem az egész nyelvről. A mondat szintjén. A szavak megőrült játékáról, a szakadatlan hullámzásról, amely összezavarja a szavakat. Ez hogyan működik. Mennyire. Milyen módon. Aztán nem szabad megfeledkezni a hasadékokról. Vagyis a szókapcsolatok közötti hasadékokról. Az elvesző szavakról, amelyek magukban állnak, szinte jelentés nélkül. Meg kéne írni ezeknek a szavaknak az elveszített jelentéseit. Amit elhagynak a szöveg kedvéért. Éppen a szabványjelentés elhagyása nyomán válnak kitapinthatóvá. Vagy egy másféle olvasás. Hangsúlyosan a szem révén olvasni. Semmi, ami a lélekkel kapcsolódik össze. Nem is a szem a legjobb szó erre, hanem a kéz. Manuális olvasás. Kézzelfogható jelentések, amelyek beépülnek a szervezetbe. Mindez valamiféleképpen a hús összefüggéseiben? Egy olyan lehetőség, amely a szakadékokról szól. Az üres helyeken álló szókapcsolatokról. Csak annak van értelme, ami kimondhatatlan, mert túl van az értelmen, tehát értelmetlen? Mi szolgál erre a célra? Ezt is meg kéne találni.
Az irodalom szintetikus drog
Szerda, Nagykovácsi, a JAK műfordító-tábora. Azon veszem észre magam, hogy este fél kilenc van, és Kukorellyt hallgatom, ahogy rendkívül szenvedélyesen arról beszél, hogy a jó irodalom nem más, mint drog, amely elrepít, brutális anyag, vagyis a jó irodalom megbasz, orgazmust okoz, a jó irodalom olyan, hogy beleremeg az egész tested. Kukorelly nem hisz a stílusban, az ő metaforája a jó irodalomra a közvetítetlenség, amikor az irodalom olyan erős, hogy két embert teljesen összekapcsol, a stílus mindig csak manír marad, éppen ezért az irodalom legfontosabb sajátossága az autentikusság, amely legyőz mindenféle stílust. Sajnos azonban - fűzi tovább a szerző - az emberek 95%-a süket az erre az autentikusságra, sosem lesz orgazmusa az irodalomtól, éppen ezért értelmetlen az élete. Ti vagytok az élet császárai, pontosabban császárnői, mondja a többségében lányokból álló hallgatóságnak, mert a Ti munkátok a legszebb e világon, hiszen Ti keresitek ezt az orgazmust, abból éltek, hogy hajszoljátok az élvezeteket, és amikor végre találtok egy autentikus szöveget, akkor Ti közvetítitek, lefordítjátok, hogy más ember is részesüljön ebből az örömből. Megvan? - kérdezi Kukorelly, érthető, amit mondok? A félórás, elsöprő erejű monológ, amelynek során Bandi többször szenvedélyesen rácsap az asztalra, engem annyira elragad és legyőz, hogy úgy érzem, értelmetlen itt ülnöm, mert kérdéseimmel csak leszállítom, hétköznapi síkra terelem a szöveget, amely most kialakult. Tétován és kábán felteszek azért pár kérdést, amelyre Endre válaszol is, mégis teljesen a kezdő monológ hatása alatt vagyok, amely szenvedélyes, elvarázsol, ezért inkább Reet Klettenberg észt műfordító jóval objektívebb beszámolóját ajánlom az eseményről. Ezután már csak arra eszmélek, hogy másnap reggel Parassapuszta - Ipolyságnál átlépem a határt, s folytatom utam Besztercebánya felé.
Macskanyomok
Megboldogult Félszemű Kandúr arról vált nevezetessé, hogy tökéletes megoldást talált a ház előtt parkoló autó felhasználására. Télen az érkező autó még meleg motorháztetőjén feküdt órákig, esetleg az autó tetején élvezte a nap melegét, nyáron az autó alá húzódva hűsölt. Ezt a három pozíciót variálta az év nagy részében, amely ugyanazt a végeredményt vonta maga után. Ez pedig nem más volt, minthogy az autó motorháztetője, szélvédője és teteje állandóan sáros macskanyomokkal volt tele. Ezekből a macskanyomokból aztán vicces jelenetek kerekedtek a szervizben, amikor az egyik autószerelő megkérdezte, hogy a dizájn miatt vannak-e a macskanyomok. Nem, mondtam, letörölhetők. Vagy egy másik, aki arra kérdezett rá, miért kergetem föl a macskát az autó tetejére, nem látom-e, hogy összesározza. Csak a dizájn miatt van, mondtam. Semmi düh és kergetés, színtiszta dizájn. Egy éjjel a nappaliban tévézett a család. Egyszer csak erőteljes kopogás hallatszott a teraszajtón. Még fel sem kiálthattam, hogy ne, feleségem már nyitotta is az ajtót, amelyen egy pillanat alatt besuhant ő, a macska. Két lábra állva verte az ajtót a mancsaival, mint a szomszédban szokta, ahová rendszeresen beengedték. A szívbajt hozta rám. Pedig csak valószínűleg eltévesztette a házszámot. A hét elején még erőteljes hangok kíséretében verte el a rivális bakmacskát a ház kertjéből, aztán pár nappal később kimúlt. Végelgyengülés-e vagy patkányméreg, nem tudni. Azóta színtisztán, hidegen csillog az autó a ház előtt.
Šamarchilovka
Húsz évvel ezelőtt nemcsak Magyarországról vonultak ki a megszálló szovjet csapatok, hanem az akkori Csehszlovákiából is. Még 1968-ban "baráti segítségnyújtás" keretében érkeztek, leverni a prágai tavaszt, a dubčeki "emberarcú szocializmus" kísérletét, ennek során 108 ember halt meg, ötszázan szenvedtek súlyos sérülést. Aztán valahogy itt ragadtak, akkor még úgy tűnt, az idők végezetéig. A számadatok elég megdöbbentőek: 73 500 katona állomásozott Csehszlovákia területén, 39 000 családtag kísérte őket, 1220 tank, 2500 harckocsi, 105 katonai repülőgép és 175 helikopter. Három helyen nukleáris fegyverraktárt rendeztek be. Gyerekkoromból emlékszem a párkányi szögesdrótra, amely a szovjet katonai bázist vette körül, a sportpályára, laktanyára - a terület egy részét most a párkányi termálfürdő használja, a panelházakat renoválták, és civilek lakásaiként működnek. Azonban nem mindenhol ilyen egyszerű a helyzet. Volt, ahol olyan nagy mennyiségű szemetet, szétvert épületeket hagytak maguk után, amelyet húsz év alatt a mai napig nem sikerült rendbe hozni. Egyes helyeket az ökológiai katasztrófa állapotában hagytak, több ezer liternyi kiöntött benzin és gázolaj szennyezi ma is ezeket a területeket. Hogy mennyire "örök időkre" gondolták az itt tartózkodást, jól mutatja a Közép-Szlovákia déli határa mentén húzódó lesti katonai körzetben felépített orosz város, Šamarchilovka, amelyet háromezer orosz katona és családtagjaik népesítettek be. A helyi lakosok által csak "Kis Oroszország"-nak nevezett város saját óvodával, iskolával, egészségügy központtal, mozival - és olyan nagy kiterjedésű zuhanyozóhellyel rendelkezett, ahol egy óra alatt 400 katona tudott lemosakodni. Ma Šamarchilovka szellemváros, egyetlen lakos nélkül. Pontosabban: nemzetközileg is jegyzett, híres gyakorlóhely terroristaelhárító egységek számára. Az orosz nyelvet az angol váltotta fel, az egykori "dicsőségre" csak az azbukával írt szövegek, csillagok, sarlókalapácsos és szovjetkatonás képek emlékeztetnek. Más a helyzet Komáromban, ahol a híres erődrendszer (nem túlzás: 200 000 katona is elfért volna benne) falai között is berendezkedett a szovjet megszálló sereg, hogy aztán katasztrofális állapotban hagyják maguk mögött a több tíz kilométeres föld alatti katakombarendszert és labirintust. Szétvert falak, kirángatott kapcsolók, huzalok, szeméthalmok maradtak utánuk. Jól példázza a történelmi épülettel való bánásmódot az, hogy miután már nem volt hová szétszórni a szemetet, egyszerűen belebetonozták az épületbe, illetve hogy ha a nagyobb tárgyak nem fértek be, egész egyszerűen az épület statikáját megbontva verték szét a bejáratokat. Valószínűleg egyedül az erődrendszer siralmas állapota akadályozza azt, hogy az UNESCO Világörökségi Listáján még nem szerepel. A szlovákiai Sme újság linkjére kattintva még több képet láthatunk az akkori és mai viszonyokról: http://www.sme.sk/c/5942459/ako-tu-zili-a-ako-odisli-sovietski-vojaci.html
A női nyelv
Éfévifikefetufudofodmifitöförtéféntafafafalufubafa? - kérdezte Ilonka néni anyut, én pedig ebből az elhadart szövegből nem értettem semmit. Éfévifikefe, tufudofod, mifi töförtéfént afa fafalufubafa?, azaz Évike, tudod, mi történt a faluban? És aztán Ilonka néni mondta, mondta, de úgy, hogy nehogy Évike fia, azaz én, valamit is értsen belőle. Az én jó szüleim, ha azt akarták, hogy ne értsem, mit beszélnek, általában szlovákul szoktak beszélgetni, de Ilonka néni és anyu ezt az - utánanéztem - ún. fanyelvet használták egymás között, ha nem rám tartozó pletykák voltak a terítéken. Így ez számomra afféle női nyelv volt, mást nem hallottam így beszélni. Mint később megtudtam, máshol viszont egy sajátos, játékos gyermeknyelvként használták ezt a fajta szóalkotást. De van-e egyáltalán női nyelv? Elkülöníthető a férfinyelvtől? Világszenzációt okozott, amikor Zhou Shuoyi a nyolcvanas években felhívta a figyelmet a Hunan tartomány Jiangyong megyéjében (Guangzhou (Kanton) városától 200 kilométerre) használatos titkos női nyelvre és női írásra, a nusura. De ha a gender szempontú (szocio)lingvisztikai kutatásokra gondolunk, akkor is rengeteg kérdés vetődik fel az olyan megállapítások kapcsán, hogy miért használnak a nők kevesebb obszcén kifejezést, miért magasabb a nők hangja. Huszár Ágnes Női nyelv? Férfi nyelv? című tanulmányában írja, hogy "A magyar nők alaphangja átlagosan 184 Hz, ami lényegesen mélyebb, mint a spanyol, francia, lengyel vagy orosz nőké. A férfiak esetében az átlagos hangmagasság 103 Hz." Sőt, a japán nők hangmagassága néha a 400 Hz-et is túllépi, sőt bizonyos foglalkozásúakat külön trénerek tanítanak "csicseregve" beszélni. A szerző több példát hoz fonológiai, alaktani, szintaktikai és lexikai különbségekre is, illetve eltérő normakövetésre. Cseresnyési László A genolektus (genderlect) elméletéhez című tanulmányában a sumértól a dravida kurux nyelvig veszi át a férfi és női nyelvváltozatok különbségeire, ahol "még a ragozás is a beszélő és a hallgató nemétől függ." Ahogy Reményi Andrea Ágnes írja Nyelv és társadalmi nem című tanulmányában, két eltérő irányzat alakult ki a kérdés kapcsán, miközben mindkét irányzat a nem és az alárendeltség viszonyai felől értelmezi a témát. Eszerint "a nyelv és a társadalmi nem összefüggéseinek kutatásában az elmúlt negyven évben valójában annak a vitának vagyunk tanúi, melyben az egyik oldal (a variációelemzők, ill. a differenciában hívő interakció-elemzők) szerint a nyelvi viselkedés megannyi jelenségét (például a nyelvi változások követésére való hajlandóságot, a sztenderd nyelvváltozathoz való viszonyulást, vagy a nyelvi viselkedést az interakcióban) alapvetően meghatározza a nyelven kívüli valóság, így például a beszélők nő vagy férfi mivolta, s e valóságnak a nyelvi viselkedés csak tükörképe vagy lenyomata. A másik oldal szerint pedig éppen ellenkezőleg, a nyelv használata hozza létre a magunktól függetlenül létezőnek érzékelt valóságot. Az utóbbi, konstruktivista álláspont "erős" verziója szerint maga a társas valóság, sőt a társas rendszerek is a nyelvhasználat során jönnek létre (...), míg az elterjedtebb "gyenge" verziója szerint a nyelv "csak" világképünket, a valóság értelmezését formálja. A társadalmi nemek eszerint tehát a nyelvhasználat (értelmezési hangsúlyok, nyelvi viselkedési mintázatok stb.) során nyerik el összetett értelmüket, amikor is egyes explicit vagy implicit értelmezéseket a beszélő felek elfogadnak vagy megkérdőjeleznek, megerősítenek vagy figyelmen kívül hagynak." Ha a "női nyelv" eszerint az alárendelt nyelve, akkor nem lehet más feladat, mint ezen az alárendelt nyelven írni. Pontosabban, mivel a nemi viszonyok szerepe megkerülhetetlen: az alárendelt nyelv alárendeltjén, egy totálisan kiszolgáltatott nyelven.
A bicikli
Most már valóban csak pár nap, és eltűnik az életemből egykori biciklim. Hetedikes koromban kaptam, egy igazi versenybicikli. Az, hogy igazi, erős túlzás, én ugyanis mindig egy Favoritról ábrándoztam, ez viszont még csak nem is Eska, hanem Liberta, elöl nem is volt váltója, csak hátul, ott is csak három sebességes, viszont versenybiciklinek nézett ki és főleg viszont az enyém volt. Tizenhárom éves vagyok, megyünk a falu főutcáján, és tolom a Gizi néninél
vásárolt biciklit. Megyek a Gizi nénihez, még akkor is így mondtuk, ha a mindenes boltba mentünk, amikor Gizike néni már nyugdíjba vonult - mint ahogy a Batyába ment mindenki, ha cipőboltba indult, pedig hol volt már Baťa a nyolcvanas években! Hetekig, hónapokig spóroltam a biciklire, ötkoronásokat gyűjtöttem, egy zacskóba, és álmaimat az is segítette, hogy akkoriban éppen építkeztünk, és apám a különféle munkák elvégzésére ötkoronásokkal is inspirált. Ha jól emlékszem, egyenesen ötven koronát kaptam két bonyolult vaskonstrukció lesmirglizéséért, vagy hetvenötöt ketten, a testvéremmel? Mindegy, 1983 táján lehetünk, tolom a biciklit a falu főutcáján, a Gizinénitől a Batya mellett át a síneken (mert ez egy olyan falu, ahol a falu közepén vonatok közlekednek), és még az sem szomorít el, hogy narancssárga színű, én viszont jobban szerettem volna egy kék Favoritot, a kék mégiscsak fiúsabb színű, igaz, a pingpongütőm borítása is narancssárga, mindkét oldala, mert akkor még ilyen idők jártak. Nem tudom összeszámolni, hány kilométert bicikliztem vele, rajta összesen. A leghosszabb útvonal minden bizonnyal a Kéménd - Gyűgy (Kamenín - Dudince) távolság volt, 1994-ben, amikor kezdő tanárként Botlík Pista testnevelés szakos tanárral kerekeztünk fel június végén az 55 kilométerre található fürdőhelyre, majd másnap vissza. Igaz, az Ipolybalog - Kékkő (Balog nad Ipľom - Modrý Kameň) egynapos
osztálykirándulást, 1997 táján, már másik iskolában, más gyerekekkel, de ezzel a biciklivel jártam be, az oda-vissza megvan vagy 70 kilométer. Hát így leírva elég szánalmas. Nem voltam sose nagy bicikliző. Amikor Ipolybalogra költöztem, elhoztam magammal, de az utóbbi időben már csak a falhoz támasztva nézelődött. Hosszú utakra nem indultam, vékony kereke terepre nem megfelelő, szétrázta még a beleimet is, a nyereg megkeményedett, és ami a legfurcsább - alig bírtam tekerni. Mintha elege lett volna önmaga bicikli létéből. Semmire sem volt jó, csak arra, hogy életem részévé vált. Hogy sirassam, életem végéig, a hiányát.
Hrapka Tibor
Boldog lehetek, hogy eddigi öt verseskötetem közül az utóbbi négy borítóját Hrapka Tibor tervezte. Imádom a munkáit. Provokatívak, magukkal ragadók, drámaiak. Elég belelapozni a Kalligram folyóiratba, és máris láthatjuk, milyen az a vizuális világ, amely Hrapka sajátja. Bár általában kikéri a véleményem az aktuális borítót illetően, babonából semmilyen ötletet, tanácsot nem adok, mert Hrapka Tibor borítóterve mindig felülmúlja legvadabb, legmerészebb elképzeléseimet is. Például A perverzió méltósága címlapjára egy Jan Saudek- vagy Veronika Bromová-montázst gondoltam, de Tibor annyira eltalálta azzal a hihetetlen szopómaszkos női arccal, hogy az egyik ismerősöm szerint egy barátjának vásárlás nélkül kellett elhagynia egy szegedi ábécét, mert egész egyszerűen kinézték az elárusítónők. A haláljáték leküzdhetetlen vágyának borítóján található röntgenkép, vagyis a két, csókolózó csontváz is hihetetlen reakciókat kapott. Tibor a Bohumil Hrabalról készített fotósorozatával vált híressé. Szigeti Lászlóval többször is jártak az írónál, ezekből a találkozásokból készült Szigeti beszélgetőkönyve és Tibor fotósorozata. Maga a cseh író is foglalkozott a róla készült Hrapka-fotókkal, az Arc és álarc című Hrabal-írásra gondolok. De ha valaki többet akar megtudni Hrapka Tiborról, akkor két interjút ajánlok a figyelmébe: Jánossy Lajos interjúja a literán jelent meg, olvasható. Legutóbbi kalligramos könyvem, a Boldogságtelep, vetélőgépben borítóját is Hrapka Tibor készítette, s megint felülmúlta minden előzetes elvárásomat. Három verzióból választottuk ki az utolsót, afféle kompromisszumként. Az első verzióban a kövezetet nem borítja vér, míg a második borítóverzión nemcsak a padlót, de a fekvő nő testét is vérfoltok borítják gazdagon. De talán a harmadik verzió a legizgalmasabb szerintem. Itt csak a márványpadlón látható vér, a kibontott hajú nő testén nem. Vagyis eldönthetetlen, a fekvő nő alszik-e vagy halott. S egyúttal eldönthetetlen az is, gyilkos-e vagy áldozat. És ezen túl még rengeteg gondolatom van erről a gyönyörű Hrapka-borítóról, de a többit az olvasóra bízom.
2011. június 10. (péntek)
Kék villám
Százharminccal megyek a sztrádán, amikor kék villám hasít el keresztben előttem. A pontos helyszínhez tudni kell, hogy valahol Vágsellye mellett, a Vág folyó fölött átívelő hídon történik mindez. A kék villám pedig, nos a kék villám pedig egy gyönyörű ékkő, egy hihetetlen szépségű madár. Amely elvillan előttem, elcikázik, s máris a híd korlátja mögött lombosodó fa zöld ágai közé surran. Három megoldás van. Lehetett jégmadár vagy gyurgyalag, esetleg szalakóta. Tájainkon csak három madárfajt ismerek ilyen gyönyörű kék tollakkal. De jégmadarat eddig még csak télen láttam, Kéménden, a Garam-parton, illetve Ipolybalogon, az Ipoly-parton. Gyurgyalaggal többször is találkoztam, Kéménden, illetve Páld határában. Sőt: Zalaba mellett egyszer meg is álltam a fiammal, mert észrevettük, hogy egy gyurgyalag élettelenül fekszik az út mellett. Gyönyörű kék, narancssárga, sárga tollai hibátlanok voltak, annyira ép volt, mintha csak aludna. Aztán észrevettük, hogy vékony, ívelt csőre mellett vér szivárog. Valószínűleg egy autó szélvédőjének ütközhetett, amint éppen a fészkére sietett. Felnéztünk. A szemközti agyagfalban apró lyukacskák sorakoztak, egy-egy gyurgyalagfészek. Bele sem mertünk gondolni, hogy mi van, ha fiókák várják. De talán mégis inkább jégmadár lehetett, hiszen folyóparton történt az eset. Szalakótára gondolni sem merek, sajnos még sosem láttam. Annyira ritka madár, és annyira várom már a találkozást. Vagy mégis gyurgyalag? Esetleg mégis, mégis szalakóta? Szalakótával találkoztam volna, végre, szalakótával???
Ipoly-napok
Tegnap az egész délutánt Ipolyságon töltöttük, a Hunčík Péter által megálmodott és életre hívott Ipoly-napok kulturális rendezvényen. A Köteles Judit és N. Tóth Anikó által irányított Csillagszóró-csoport Családi kör című kalapos jelenetei (Kukorelly Endre, Varró Dániel és mások verseiből), illetve a székely meséket előadó bábos Lábita Színház (Csernik Szende, székely lábbábos előadása) után két olyan beszélgetésre került sor, amelyek minden kívánalomnak eleget tettek. A Nemek egyenlősége a XXI. században című kerekasztal-beszélgetés résztvevői, Zora Bútorová és Hadas Miklós a női és férfi magatartásmintákat elemezték rendkívül izgalmasan. Hadas konkrét példákkal szemléltette a férfi magatartás dominanciájának eseteit. Ilyen például a kórházi szülés férfiuralmú kezelése, amikor is a nő nem a számára legelőnyösebb pózban, hanem kötelezően háton fekve szül, mert így a kényelmesebb a szülésznek. A szülész kezében szike, kés: ezek a tárgyak megfeleltethetőek a férfias vágás, szúrás agresszív képzeteinek. A szülész feje sosem kerül a szülő nő fejének szintje alá, mert az alárendeltségét fejezné ki. S ugyanezért nem kuporodik a szülő nő alá: kuporogni csak a nő kuporoghat, a férfi nem, mert férfiassága kérdőjeleződne meg. Hadas egy bábahagyományú szülés mellett érvelt. Másrészt azonban néha bizonyos nők is magukra veszik a férfias viselkedés jegyeit, szexista lennék, mondja Hadas, ha azt állítanám, hogy nem. A tülekedés, agresszív érdekérvényesítés, állandó konfliktushelyzet, amit a társadalom el is vár a férfiaktól, azt vonja maga után, hogy a férfiak tízszer gyakrabban halnak meg autóbalesetben, mint a nők, s 6-8 évvel élnek rövidebb ideig, mint a nők. Vagyis a férfiasként kódolt viselkedésformák a férfiak számára sem kifizetődőek.
A jövő identitása címet viselő kerekasztal-beszélgetésen Martin Bútora szociológus, Hankiss Elemér, Szigeti László, a Kalligram Könyvkiadó igazgatója és Jozef Hašto pszichiáter vettek részt. Milyen jó is volt N. Tóth Anikó és Béres Gábor mögött ülni, a beszélgetőket hallgatni az emberiség jövőjéről, s olyan szédítő távlatokban gondolkodni, mint például a beszélgetést vezető Hunčík Péter!
2011. június 1. (szerda)
Ez a munkája
Tegnap, kedden Kalligram-est volt Pozsonyban, este 7-kor. Tőzsér Árpád Érzékek csőcseléke című naplóját, azaz „Naplók naplójá"-t mutattam be. A rendkívül sűrű szöveg valódi olvasmányélmény, ezen túl pedig a Domonique Viart - Bruno Vercier szerzőpáros Kortárs francia irodalom című monográfiájának izgalmas megfigyelését juttatta eszembe. Könyvükben ugyanis arról van szó, hogy a hatvanas évek avantgarde szövegkísérletei és a hetvenes-nyolcvanas évek posztmodern intertextuális játékai után a nyolcvanas évek végétől a francia irodalomban újra a szubjektumról, illetve az elbeszélés, a valóság, a líraiság, a történelem és a kritikai elkötelezettség újradefiniálásáról szükséges beszélni. Mindez az autobiográfiai műfajok sokaságát vonta maga után, a napló, az önéletrajz, az autofikció, a circonfesszió, az autoportré, az emlékezőirodalom elterjedését. Ahogy a Viart-Vercier szerzőpáros megjegyzi, senki sem várta volna például az „új regény pápájától", Alain Robbe-Grillettől, hogy „valaha is aláveti magát az autobiográfiai irodalomnak", mint ahogy azt tette önéletrajzi trilógiájában, a Romantikus történetekben (Romanescues) 1985 és 1994 között.
Az esten végre találkoztam Veres Istvánnal, aki hozzám hasonlóan kéméndi származású, s akit általános iskolásként majdnem tanítottam is a kilencvenes évek közepén. A könyvhétre jelent meg első kötete Galvánelemek és akkumulátorok címmel, nagyon érdekel a könyv. Mint ahogy György Norbert regényére, amelyet Schein Gábor mutatott be kiválóan, Király Kinga Júlia A test hangjai című prózakötetére, Grendel Lajos Négy hét az élet című regényére és Száz Pali Arcadiájára is kíváncsi vagyok. Hihetetlen teljesítmény a Kalligramtól, hogy mennyi jónak ígérkező könyvet jelentet meg az idei könyvhétre.
Az est után, éjjel Gazdag Jóskával utaztam haza, hosszú száguldás Komárom érintésével - ahol Till Tímeát és Jóskát tettem ki - Ipolybalogra. Arról beszélgettünk, mennyire szimpatikus Tőzsérnél, hogy minden kérdést komolyan vesz, saját létére vonatkoztatott kérdésként kezel, s próbál legjobb tudása szerint válaszolni - s ezzel valódi mélységet ad szavainak.
Aztán már csak arról volt szó, hogy milyen volt Londonban, a Wembley-ben. Jóska ugyanis a médiaszektorból, a Focitipp tudósítójaként követhette végig a szombati FC Barcelona - Manchester United Bajnokok ligája döntőt. Közelről látta Messit, Xavit, Iniestát és a többieket. De hát ez a munkája, nem?
A szívecskés terrorista
Besztercebánya az utóbbi hetekben az ún. szívecskés terrorista által került be a médiába. Egy ismeretlen figura rózsaszínű szívecskéket fújt fel spray-vel különféle objektumokra. Eddig három helyen hagyta ott keze nyomát: a városi börtön belvárosi épületének falát egy kb. 50 méter hosszú vonal díszíti, rózsaszín szívecskékből. A szlovák nemzeti felkelés múzeuma mellett található parkban kiállított tankok, harckocsik, lövegek közül az egyik szovjet tankot tetőtől talpig befújta - rózsaszín szívecskékkel. Harmadszorra pedig a Zólyom - Besztercebánya sztráda mellett található, Besztercebánya címerét tartó betonoszlopot fújta tele. Egy kis véletlennek köszönhetően még pontosítani is tudom a médiában megjelent hibás állításokat. Ezek szerint először a tankot, azután a börtön falát, majd utoljára a betonoszlopot díszítette fel a szívecskés terrorista. Nos, a helyes sorrend: börtönfal, tank, oszlop. Onnét tudom, hogy éppen magyarországi vendégeimmel, Erdős Virággal, Nagy Ildikó Noémivel, Garaczi Lászlóval és Gerőcs Péterrel sétáltunk a városban május elején, s elsétálva a városi börtön mellett már láttuk a materializálódott festményt. Valaki meg is jegyezte, biztos egy rab kinti szerelme üzen így a börtönbe. Még aznap, pár órával később megnéztük az említett múzeumparkban az összes - orosz és német - tankot is, de akkor azok még érintetlenek voltak.
Hogyan értelmezzük a „street art"-nak ezt a jelenségét? Egyrészt egyfajta hagyományos hippi ideológia felől tarthatjuk a békevágy kifejeződésének (szív - béke, rózsaszín - béke). Másrészt a fogyasztói társadalomnak és a giccsnek való ellenszegülésként (a rózsaszín mint a giccs színe, a szív mint az érzelem giccsjelképe). Harmadszor a patriarchális társadalomnak ellenszegülő nőiség felforgató gesztusaként is értelmezhetjük (rózsaszín kultúra - női (kék kultúra - férfi), szív - női érzelem). Negyedszer a „gyengéd barbár" pozíciójának újraértelmezéseként is felfoghatjuk az akciót (rombolás és béke kettőssége). Ötödször az ego kiáradásának szimbolikus jeleneteiként szemlélhetjük (a „belülről" jövő rózsaszín szívecskék, amelyek elborítják, befedik az egész világot - a szerelmes én jelei).
Sokan azonban egyszerűen csak rongálásként interpretálják a rózsaszín szívecskés performance-t. A városvezetés már ki is számolta, hogy a városi címert tartó betonfal rendbetétele 200 euróba kerül, s a múzeum igazgatója is 500 eurós kárról beszél. Ennek nyomán akár egy évi börtönbüntetésre is ítélhetik a művészt. Erre akkor kerülhetett volna sor, amikor a művész a városi börtön falát értelmezte újra - itt ugyanis térfigyelő kamera található. Amely azonban nem készített felvételt sem az eseményről, sem az alkotóról. Így marad a névtelen alkotó, aki nem önmaga dicsőségére vállal kockázatot, hanem a művészet egyetemes jogaiért. Hiszen vérprofi. A tank a figyelem középpontjába került azóta, szerelmes párok fényképezkednek mellette. A randa betonoszlopot és a szétmálló címert is feldobták a szívecskék. Legalábbis ez a beszterceiek véleménye. Egyedül a börtön szívecskéi sikerületlenek - de az meg talán a rabok szívét dobogtatja meg. Ha a falon kívülre kerülnek.
Talamon Alfonz Samuel Borkopf álnéven írt utolsó, befejezetlen művét olvasom újra, a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényt, elbeszélésfüzért. Holnap konferencia lesz Besztercebányán, a Hungarisztika Tanszéken, téma a multikulturalizmus. Talamon egényének egyik rendkívül erős rétege a multikulturalizmusra jellemző keveredés, hibriditás, kultúrák közti párbeszéd. Maga a mű nyelvek interakciójából épül fel, nyelvek egymásra rakódó rétegeiből, amelyek palimpszesztszerűen rakódnak egymásra, s így rakják ki egy
lehetséges száz évvel ezelőtti világ kulturálisan sokszínű mozaikját. A Barátaimnak... szövegét egy sajátos tolvajnyelv, egy magyar-héber-jiddis-német-latin-angol keveréknyelv építi fel, tele idegenséggel, amely az olvasót gyakori szótárazásra és kutatómunkára kényszeríti. Csak néhány példa a jiddis eredetű ganef, kremzli, bajzli, rebach, a héber giluj, talesz, tfilin, szükesz, chupó vekidussin, a német gagenfrist, katzenjammer, skribler, trinkgeld, Schlaraffenland, Feierkorps, wundermanschaft, steckenpferd, stimfli, szulc, míder, mándli, slauf, tegethoff, standess-gemäss, kanderwelsch. Emellett olyan latin kifejezések is a szöveg részeiként jelennek meg, mint az "inter mammas coitálnia kellett", vagy a "bőven nedvedző labia maiorok és minorok". De mégis, leglátványosabban talán a regényt átszövő különleges,
eklektikus, hibrid személynevek rétege jelenik meg multikulturálisként. Példaként a regény egyik legmulatságosabb, hatodik fejezetét lehet említeni, "Melyben egy labdarúgó-mérkőzés okán visszakalauzolódik az olvasó a futball hőskorába, s végigkalauzolhatja a Gelbe Stern-MUE derbyt, mely Schön Attila jóvoltából nem szokványosan ért véget". A fejezetben a budapesti műegyemisták "football" csapata érkezik meg a kisvárosba, hogy összecsapjon a diószegi műkedvelők Gelbe Stern (Sárga csillag...) nevet viselő csapatával. A pestiek már a félidőben 10 gólt pakoltak be a "libatollal bélelt szerelés"-ben pompázó Samuel Borkopfnak, aki kapusként lépett pályára, hogy aztán végül 180 fokos fordulatot véve 3:0-s kontumációs eredménnyel záruljon a mérkőzés, a diószegi football club legnagyobb dicsőségére. Bennünket most a nem a kacagtató story, hanem a futballcsapat összeállítása, a nevek érdekelnek. Tehát: Gelbe Stern: Samuel Borkopf (kapus); Schön Attila (liberó), Sipos I. Vince, alias Herr Vincenzó, Sipos II. Zoltán (szélső), Zoltán Thor (alkalmi kapus és fedezet); középpályás sor: Lothar (Lotti) Spátay, Morvay (Mömö) Péter, Stofek Tamás, Jószéf (Pepík) Zefstein; Béla von Goffa (centerhalf), Molnár Péter. Láthatóan igazi poétikus hibridnevekről van szó, amelyben a vezeték- és keresztnév sorrendje éppúgy nem követ semmilyen eltervezhető szabályt, mint ahogy maguk a nevek sem. Míg a Schön Attila név a német vezetéknév és a jellegzetesen magyar keresztnév által válik hibriddé, addig a Stofek Tamás a szláv-szlovák-lengyel és magyar keveredés által. A Pepík Zefstein a cseh és német, pontosabban jiddis keveredése nyomán válik poétikussá, a Herr Vincenzó névben a német és az olasz nyelv lép humoros párbeszédbe. Vagyis a legelemibb szinten, a név által jelzett identitás szintjén vetődik fel a tolerancia igénye, a másság, az Idegen, a Másik elfogadásának és megértésének feladata. A multikulturalizmus esztétikája felől talán ez Talamon regényének legfontosabb jelentése.
Egy cseresznyével teli hatalmas fa május közepén rendkívül csábító. Nemcsak nekünk, hanem a seregélyeknek, feketerigóknak, de akár a talajt vastagon beborító lehullott cseresznyére járó borznak is. Ha az első napon a seregélyek által megszállt fa felé közelítesz, még elrepülnek. A második napon már le se fütyülnek, de ha feléjük dobsz valamit, azért már riadtan menekülnek. A harmadik napon már dobhatsz akármit, le se bagóznak, ülnek tovább az ágon, és csipdesik az érett cseresznye húsát. Greenaway-i tobzódás. A csipkedés nyomán lecsurgó édes lé ráfolyik a többi cseresznyére, a levélre, minden tapad és ragad. Az aranykor gazdagsága. Negyedik nap, gondolom, már a madarak fogják dobálni az embereket a fáról. Amíg szedjük a cseresznyét, a környező fákról, bokrokról felháborodott káricálás hallatszik. Komolyan, szinte emberi intonáció. Seregélyek tucatjainak vádló, felháborodott hangja: Ti mi a fenét kerestek itt, tűnjetek el, ez a mi fánk, ez a mi területünk, mars innen, betolakodók! Hitchcock jut eszembe. De ha az ember természetvédő, madárvédő, úgy a madár is lehet embervédő? Ez azért mégis képtelenség. Ahová az ember beteszi a lábát, ott megszűnik a természet. Gyönyörűen süt a nap, tűző, nyári délután. Távolból dörgés, sűrű felhők. Idehúzták a seregélyek, napsugárból font kötélen.
2011. május 16. (hétfő)
張繼科
Tegnap véget ért a rotterdami egyéni és páros asztalitenisz-világbajnokság, hihetetlen, káprázatos mérkőzésekkel. A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség, az ITTF honlapján található itTV-n online három asztal mérkőzéseit lehetett követni, aztán minden negyeddöntős, elődöntős mérkőzést - és persze a döntőket. Minden közvetített mérkőzés megtalálható az archívumban is, így munka után gyakran néztem vissza egy-egy érdekes összecsapást. Mint például a fiatal magyar Kosiba Dániel mérkőzését, aki a selejtezőből verekedte föl magát a főtáblára, illetve a Jakab János - Kosiba Dániel páros mérkőzését, akik a későbbi győztes kínai Ma Long - Xu Xin kettőstől kaptak ki - de szorosabb meccset játszottak velük, mint a döntő volt. Megnéztem a szlovákiai színekben versenyző komáromi Ódor Éva, a romániai válogatott marosvásárhelyi Szőcs Bernadettet, a vajdasági-szerbiai Erdélyi Annamária, Fehér Gabriella és Pete Zsolt mérkőzéseit. Szőcs Hunor és Bernadette amúgy is a kedvenceim, követem a pályafutásukat. Ahogy az várható volt, minden döntőt kínaiak játszottak, tehát a férfi egyest, férfi párost, női egyest, női párost és a vegyespárost is. Ez nem meglepő annak fényében, hogy Kínában az asztalitenisz nemzeti sport, minden századik kínai igazolt játékos, vagyis kb. 13 millió igazolt kínai pingpongozó van. Ráadásul már hatéves koruktól olyan tartományi központokba gyűjtik őket, ahol a hét hat napján csak pingpongoznak, egy-egy délelőtt és délután kivételével, amikor tanulnak. Ilyen gyerekből több ezer van, s mindben a legeltérőbb stílusú versenyzőket nevelik ki - támadó, védekező, szemcsével játszó, tollszárfogású stb. Az már a régi idők mozija, hogy a kínaiak tollszárfogással (penhold) játszanának: a mai nyolc elit kínai férfi játékosból, akik a világ legjobb 20 versenyzője között van, 3 játszik tollszárral (Wang Hao, Ma Lin, Xu Xin), a többiek mind „európai" (shakehand) fogással játszanak. Sokan várták a német sztárt, Timo Bollt a döntőbe, de a későbbi győztes Zhang Jike az első szett kivételével szinte lemosta őt (4:1), s a harmincéves német pingpongozó úgy vonulhat be az asztalitenisz történetébe, mint olyan nagy versenyző, aki nem nyert sem egyéni világbajnoki, sem egyéni olimpiai aranyat. Persze azok az idők már messze vannak, amikor Barna Viktor huszonkét világbajnoki aranyérmet tudott nyerni, közülük nyolcat egyéniben. A kínaiaknál most zajlik a nagy generációváltás, a híres „öregek" (Wang Liqiun, Ma Lin, Wang Hao) után jönnek a 20 év körüli fiatalok (Ma Long, Zhang Jike, Xu Xin), erre a rotterdami világbajnokság végeredménye is jó példa. Emlékezetes pillanatok? Amikor a kínai Chen Qi lecsapott labdáját a belorusz Vlagyimír Szamszonov hat-nyolc méterről úgy pörgette vissza fonákkal, hogy a kínaiban megállt a levegő. Amikor a kínai válogatott legendás edzője, Liu Guoliang védence, Zhang Jike Timo Boll fölötti győzelme, a szorossá vált utolsó szett után összekulcsolta a kezét és az égre, a „Mennyei Atyára" :) mutatott. (Elég szokatlan egy kommunista ország hivatalos sportvezetőjétől.) Amikor Zhang Jike ugyanennek a mérkőzésnek a végén az asztalra dobta az ütőjét és a mellét verte. A legviccesebb jelenet? Amikor a Wang Hao - Ma Long elődöntőn 3:2 és 6:4-es állásnál nem tudták elkezdeni a szervát, mert egy bogár röpködött komótosan körbe-körbe az asztal fölött - úgy néztem, a népiesen büdösbogárnak nevezett mezei poloska, esetleg katicabogár, amit aztán Wang Hao megfogott, odavitt a bírónak, aki két tenyérrel összenyomta, majd kisfiús, bocsánatkérő arccal felnézett a nyolc-tízezres publikumra (vagy a kivetítőre? amely premier plánban közvetítette... :)). De a legemlékezetesebb mégis az volt, amikor a hét (ismétlem: 7) kihasználatlan mérkőzéslabda után végül Zhang Jike megnyerte a férfi egyes döntőjét. Először földre feküdt, majd felkelt, elkezdett körbeszaladni az asztal körül, vadállati üvöltéssel két kézzel feltépte mellén a mezt, nemsokára letépte magáról az egész felsőt, kiszaladt a nézőtérre összeölelkezni a személyi edzőjével, aztán a sikító lányok közé dobta dresszét, majd meztelen felsőtesttel újra körülfutotta az asztalt. Az ő neve olvasható a címben. Nagy nap volt.
Amerika
Amerikában nem lehet forró teát inni, mindent két kiló jéggel szórnak tele, mert Amerikában a meleg tea az nem jó, nem? Amerikában a GPS azt mondja be: fordulj 20 méter után jobbra, 50 méter után balra, aztán menj 250 km-t egyenesen. Amerikában a szőlőtő vastagsága akkora, mint
a combod. Amerikában a Négyes saroknál (Four Corners), pontosabban a Négyeshatár Emlékműnél egy navahó indián árusít álomfogókat. Amerikában a nemzeti étel a hamburger, amelynek száz fajtája van; nemzeti ital a kóla. Amerikában a kólát két kiló jéggel isszák, éppúgy, ahogy a teát. Amerikában mindenki elhízott, dagadt, kövér, na jó, majdnem mindenki. Amerikában csak úgy nem biciklizik senki, vagyis postára, üzletbe nem megye biciklivel senki; aki Amerikában biciklizik, az sportol, az biciklisportot űz.
Amerikában a kolibrik úgy röpködnek körülötted, mint nálunk a lepke, szívják a kirakott édes levet. Amerikában rengeteg amerikai nem beszél angolul, hanem mondjuk csak spanyolul. Amerikában senkit sem érdekel, milyen nyelven hirdetsz, milyen nyelven indítasz tévé- vagy rádióállomást. Amerikában dínókakit lehet vásárolni, természetesen megkövesedett dínókakit. Amerikában a sztrádán vonuló autók fele lakókocsi, bevágják magukat a lakókocsis autójukba, vagyis pontosabban húzzák maguk után a lakókocsit, és ahol megtetszik nekik, ott megállnak, és így bejárják az egész országot. Amerikában a benzin szinte harmadába kerül, mint nálunk. Amerikában a forgalomban lévő autók motorjának űrtartalma átlagban kb. 6 liter. Na jó, lehet, hogy túlzok, de nem nagyon. Amerikában a köszönés után az első kérdés: honnét jöttél? Amerikában a vécékagylóban nyolc liter víz lebeg folyamatosan, az zúdul lefelé, ha lehúzod a vécét. Amerikában van olyan, aki nem hallott még Európáról. Amerikában, ha elmegyünk egy közeli étterembe, az kb. 50 km-re van. Amerikában mindenhová autóval megyünk. Amerikában az amerikai természetfilmben azt mondják: az európaiak irtották ki Amerikában a természetet. Amerikában Amerika van.
2011. május 10. (kedd)
Egyedül fogunk meghalni
Van egy jelenet az Őfelsége pincére voltam című Jiří Menzel-film végén, ami nem hagy nyugodni. A főszereplő, Jan Dítě egy kihalt szudétanémet faluban él magányosan, s a film tulajdonképpen az ő nem mindennapi életét dolgozza fel az emlékezésen keresztül. Majdnem 15 évnyi börtön után szabadul, s a vidéki emlékezős magányban, egy maga mögött tudott élet után ismerkedik meg a gyönyörű Marcelával. Az ismeretségből semmi sem lesz, Dítě ott marad egyedül a romos településen, amikor egyszer csak, a film utolsó jelenetében azt látjuk, hogy a főszereplő egykori jótevőjével, a haláltáborba deportált Waldennal sörözik, és együtt újra boldogok, mert a legjobb sört isszák.
Sajnos ezt a jelenetet, és most csak a filmre gondolok, Hrabal regénye ebből a szempontból nem számít, teljesen fiktívnek tudom csak elgondolni. A főszereplő képzelgéseként. Számomra nem erről a csehes kedélyes sörözgetésről szól a film vége, hanem arról, hogy az ember szükségszerűen olyan helyzetbe kerül élete végén, hogy sem lehetősége, sem ereje nincs ahhoz, hogy ne magányosan végezze be az életét. Megdöbbent. Sosem gondoltam erre, erre a jellegzetesen öregség-problémára, de most valahogyan szíven ütött, elképzelni, egy leélt élet után, ahogy valaki egyedül él évekig, tele emlékkel, miközben senkinek sincs szüksége rá. Csak a képzelgés marad, én ezt éreztem Menzel filmjének utolsó jelenetében, nincsenek barátok, nincs semmi és senki, csak a képzelgés. Egyedül fogunk meghalni.3. liga
Tegnap osztályozót játszott a csapat Rimaszombatban a 3. ligába kerülésért. Ez egyrészt nagy lehetőség, mert minden feljutás siker is, másrészt a 3. ligában azzal is számolnunk kell, hogy alig pár csapatot tudunk majd megverni, és nem túl kellemes élmény a pofozógép szerepét betölteni. Viszont ha arra gondolok, hogy három éve még 5. ligát játszottunk, és a 4. ligában az első évben csak az utolsó előtti helyen végeztünk, akkor meg óriási siker, hogy három év elteltével oda jutott a csapat, hogy újra a felkerülésért játszhat - most már a 3. ligába.
Négy csapat vett részt az osztályozón, Hliník (Geletnek), Podbrezová (Zólyombrézó) és a rimaszombati csendőrök csapata, illetve mi, ipolybalogiak. És minden milyen szépen kezdődött: Hliníkkel kezdtünk, és mindkét páros mérkőzést megnyertük. Aztán még vezettünk 4:1-re is, de a végén 8:5-re kaptunk ki. Egy kis szerencsével döntetlenezhettünk volna talán. Rimaszombattól a „demoralizált" társaság 8:3-ra kapott ki, majd jött az a Podbrezová, amelyik eddig mindenkit simán vert. És nem tudom, mi történt, de egy rendkívül szoros mérkőzésen kaptunk ki 8:5-re, vagyis annyira azért nem volt égés. Főleg annak tudatában, hogy ezek a csapatok pár éve 3., sőt néhány játékos 2. ligát játszott. Bár Podbrezová, Hliník és Rimaszombat mögött a 4. helyen végeztünk, azért még megvan az esély, hogy fellépünk a 3. ligába. Minden attól függ, hogy hány csapat iratkozik ki a felsőbb osztályokból.
Az én teljesítményem? Paradox, meglehetősen paradox. Azon a bizonyos első meccsen, amit megnyerhettünk volna, egyetlen pontot sem szereztem, csak párosban. Az első helyezett Podbrezová csapatából viszont minden játékost megvertem. Ha ez fordítva történik, akkor a 2. helyen végzünk, és minden szép és jó. Reggel 9-től délután 3-ig összesen 12 mérkőzést játszottam, a 3 párosból egyet nyertünk meg, a 9 egyesből négyet megnyertem, négyet elvesztettem, a maradék egy meccset 1:0-s vezetésemnél hagytuk abba, mert időközben az ellenfél a másik asztalon megszerezte a végső győzelmet jelentő nyolcadik pontot.
Most várjuk, hová fordulnak az események, és addig edzés, edzés, edzés.
IV. Béla király tér
A héten a JAK szervezésében Besztercebányán és Komáromban lépett fel az Erdős Virág - Nagy Ildikó Noémi - Gerőcs Péter trió. A Bél Mátyás Egyetemen és a Selye János Egyetemen tartott beszélgetésekből kiderült, hogy bár Nagy Ildikó Noémi A nyelve az angol, mégis a B nyelvén, vagyis magyarul írt prózáit adta ki első kötetében, amely az Eggyétörve címet viseli. Az is kiderült, hogy Erdős Virág nem feminista, sőt szűkítőnek érzi az általam tágítóként használt jelzőt. Gerőcs Péter pedig már szinte nem is emlékszik első kötete novelláira. :)
Útközben Beszterce felé megálltunk Szklabonyán, Mikszáth Kálmán szülőfalujában, beugrottunk a kékkői várba, kedd este megnéztük Besztercebánya gyönyörű belvárosát, sőt a szlovák nemzeti felkelés tankjait és lövegeit is az emlékparkban.
Este, amikor a szlovák-orosz meccset néztük, Ladislav Nagy vezető gólt ütött, mint ahogy most is, bár a csehek már 3:1-ra vezetnek éppen. Nem nézek ki ebből a vb-ből semmi jót, bár ahogy utaztunk, rengeteg autót öltöztettek nemzeti színbe, lobogó szlovák zászlókkal, zászlóval körültekert visszapillantó tükrökkel furikáznak az autók.
Ahogy készültem a blogírásra, egy érdekes, éppen 100 éves képeslapot találtam a neten, a somorjai Forum Intézet gyűjteményében. A város főterét - akkor még IV. Béla király teret - ábrázolja - a jövőben. Hasonlítgatom a részleteket...
Tandori és Csáth
Átnyomtam Tandori Dezső Koratavasz című versét - az Egy talált tárgy megtisztítása című kötetből - Csáth Géza Naplóján (az 1912-1913-as évből). Az eredmény:
Koratavasz
(Tandori Dezső: Koratavasz)
(Csáth Géza: Napló)
„Innom túl sok volna, túl világos:
de e lassú, váró mozdulattal
tündöklése már elönti elmém."
(Rilke; Nemes Nagy Ágnes ford.)
Most már csaknem biztosra vehető
hogy holnap is megduglak. Már vasárnap
este sírógörcsöt kaptál, és
nem akartál hazaengedni, visszahúztál
a bejárati ajtóból. Ráadásul teleraktad
illatosított mécsesekkel az ablakot,
ágyat, szekrényt, két rajongódat
pedig egész egyszerűen kizártad
(egy órás megalázó ácsorgás!) és csak
az ajtón keresztül szórakoztál
velük. (Az már nekem is sok volt, ahogy
a beszélgetésetek közben velem csináltad
a lábtörlőn.) - Négy pozitúrára lehet
tippelni egyébként holnapra: a „szuper G",
a „főmeccs" az „őrjöngő rodeó",
a „nagy 8-as", s végül a meglepetés erejével
ható „talicska" pózra. Így tehát
a korlát - nem hiszem -, a hinta,
a párna, az ehető tanga,
a gésagolyó vagy a gyöngysor
jön számításba.
Ami az emlékezetes vasárnapi rangadót
illeti (8:8), délelőtt, „félidőben"
4:2; három palack vörösborral,
azt hiszem, mindketten kitettünk
magunkért, és naplónkba új bejegyzések
íródtak. Az első menet 8. percében
vettem át a vezetést, de alig 2 perccel
később egy gyors csípőmozgásnak
köszönhetően egyenlítettél.
Vörösbor, sajtok, majd
0,014 P-t vettem magamhoz.
Öngól sajnos, 1:2.
A 45. percben egyenlítettem, majd
huszáros rohammal átvettem a vezetést,
equinus pozícióban hamarosan
egy áldozat következett.
Délután 2-kor nagyszerű ebéd,
vidám csevegésbe merülve,
a hatodik roham következett.
Ezt csődör és kanca pozícióban,
oldalt fekve végeztük (5:3).
Édességben még felülmúlta
a délelőttieket. Így feküdtünk,
majdnem elalélva a boldogságtól
egészen este 1/2 6-ig, csókolózva,
ölelkezve, dicsérve és kölcsönös
vallomásokkal árasztva el egymást,
mialatt a lángok még négyszer
csaptak fel (6:4, majd láncorgazmus,
negyed 5 és fél 5 között, amellyel
átvetted a vezetést).
Ekkor 11-est ítéltem a magam
javára. Már az első büntetőnél
elmentem, de megismételtettem,
megint csak nem hibáztam, az
erős lövéssel ugyanis most a kezedről
pattant be a hálóba. 8:8.
A többi napra is akad
meglepetés. A legnagyobb:
Desiré hatalmas, női testekre
idomított dán dogja,
amit születésnapodra kölcsönöztem.
Péntekre a terv egy vérszegény 0:0,
hogy szenvedj,
s a hét üde színfoltja lesz
az azt követő 0:4 - : javadra...
2011. április 27. (szerda)
Fecskék
Ma április 27. van, és még mindig nem láttam egyetlen fecskét sem. Üres a tavasz nélkülük. A nyarat már el sem tudom képzelni. Tavaly, tavalyelőtt, régebben kb. április 12. táján szoktak megérkezni. Valahogy megjegyeztem ezt a napot. Most egyetlen példány sincs. Olvasom, hogy 2020-ra kipusztulhatnak a fecskék Magyarországról. 1999-2009 között a molnárfecskék populációja 65 százalékkal, a füsti fecskéké 44 százalékkal, a parti fecskéké 30 százalékkal csökkent az országban. A környezetszennyezés, a klímaváltozás, az állattartás összeomlása... Nem folytatom.
Eszembe jut az a tavalyi kisfecske, amelyik egy forró júliusi napon repülhetett be a nyitott ablakon, és a konyhaszekrény mögött tölthetett el legalább 4-5 órát, mire észrevettük, és sikerült szabadon bocsátani. Vajon hol lehet?
Gyere vissza!!! Hallod???
A bárányok sírnak
Kamionok mellett húzok el. Ahogy elhagyom magam mellett, az egyik oldalán rácsos ablakok. Mint egy börtön, egy mozgó fogolytábor. Megdöbbenek: hófehér, göndör hajú angyali gyerekfejek néznek ki a rácsok mögül. Nem, ez káprázat. Oldalt fordítom a fejem, már nem az utat nézem, és tényleg látomás volt, mert göndör szőrű kisbárányok néznek ki a rácsos ablakokon.
Megállok a kereszteződésben, pirost kapok. Oldalt, mellém áll be a kamion. Végigmérem, rácsos ablakok sora húzódik végig, több emeletnyi ablaksor, mindegyikben bárányfejek. Mindegyiknek véres az orra, homloka. Valószínűleg annyira igyekeztek kifelé, csak kifelé, a szabadságba, a távoli legelőkre, a friss fű illatába, hogy hozzádörzsölték az orrukat a rácshoz, és a hosszú út alatt felsértett bőrt szétkenték arcukon. Mind véres. De nem, mégsem. Ahogy állok a kamion mellett, látom, hogy piros festék. Egyszerűen piros festékcsík. A legszebbeket piros festékkel jelölték be, hogy azokat vigyék a vágóhídra.
Ahogy várakozok, alig telik el pár másodperc, és az irdatlan, szakadatlan forgalom városi dübörgésén, a sorban álló autók, kamionok motorzaján túl valami furcsa zümmögést hallok meg. Mintha egy egész méhkaptár szabadult volna ki, és ölelte volna körül az autót. Lehúzom az autó oldalsó ablakát, és akkor meghallom, hogy nem méhek, nem is darazsak, hanem egy egész kamionnyi, szerencsétlenségüket egyetlen pillanatra sem feledő, egyfolytában, keservesen bégető fogolytábor, kisbárányok sírását hallottam véget nem érő zümmögésnek.
Még ezerhatszáznyolcvan kilométer folyamatos sírás Olaszországba.
Kéméndi Ördöngős
A múlt héten a szőlő nyitása volt napirenden. Az egyik honlapon azt olvasom, hogy a nyitás egy nehéz talajmunka, amikor az ősszel, talajjal befedett, betakart tőkét tavasszal kiszabadították. Nekünk ebben a házilag összeszerkesztett kistraktor volt segítségünkre, amelyet apám egy hatvanas évekbeli Škoda Octavia-motor felhasználásával készített el. Én képtelen lennék egy ilyen mozgó műtárgyat alkotni, megteremteni, de most a land art, vagy más néven tájszobrászat azon ágát művelem, hogy a traktor nyergében ülve egy ekét magam után húzva párhuzamosokat rovok az anyagba á la Jackson Pollock. Tájszobrászat föld felhasználásával. Én az ekét csorgatom végig a tájon, s a különös nyomok egy sajátos performansszá állnak össze: csillogó, éles földhantok, traktorzúgás, hosszú vonalak, némi füst.
Tavasz van, és kedvem lenne belefeküdni a tájba, elveszni, felszívódni a földbe, elpárologni a vakítóan kék égbe. De aztán újra összerakok egy ént, kiszakítom magam az égből, ágból, fatörzsből, földből, ekevasból, sétálni indulok. Nemsokára dél. Arra eszmélek, hogy egy 2002-es évjáratú, házilag palackozott Chardonnay van a kezemben, apu ajándéka. Viccesen Kéméndi Ördöngősnek neveztük el, a közeli dűlőnév nyomán. A mi borunk.
TOP 12
Tegnap került sor Hontnémetiben (Hontianske Nemce) a 4. liga legjobb játékosainak asztalitenisz-tornájára. Azért jók az ilyen tornák, mert itt minden sikernek dupla értéke van, hiszen csak a legjobb játékosok kapnak meghívást rá. Tavaly például csak a 10. helyen végeztem, igaz, akkor jóval erősebb volt a mezőny, például a német tartományi ligában profi játékosként szereplő huszonéves Günther Kühn is részt vett rajta. Na most mindenki kérdezhetné, mit keres a zólyomi 4. ligában egy német játékos. Kühn édesanyja kékkői szlovák hölgy, a fiú is tud szlovákul, fél évre hazaköltözött a nagyszülőkhöz, s így csapott le rá a kékkői pingpongcsapat. Hát így játszottam én német tartományi játékossal. Egyébként minden meccsét megnyerte a bajnokságban, és szuverén módon a TOP 12-t is.
Azért az idei TOP 12-ben is voltak jó játékosok - például a korponai Štefan Tóth, aki harmadik ligát is játszik, s aki a 4. és 3. ligás játékosok számára rendezett ún. pontszerző asztalitenisz-tornát is megnyerte, s ezért az idei ranglista 1. helyén végzett bajnokságunkban. Nos, tegnap sikerült megvernem ezt a játékost, rendkívül szoros, 3:2-es meccsen, 17:15-ös szett is volt (ez utóbbit 10:7-es vezetésről veszítettem el). Az utolsó szett is a lehető legszorosabb volt, azt 11:9-re nyertem.
Végeredményben 3. lettem, ez elég jól hangzik, 2 vereséget kivéve minden meccsem megnyertem, sőt a hivatalos verseny után rögtön rendeztünk egy házi páros bajnokságot, amelyen a kóvári Jakuš Adriánnal indultam, s meg is nyertük ezt a nem hivatalos páros versenyt. Úgyhogy ez egy jó szombat volt.
A fenti kép bal oldalán az ősz hajú korponai Štefan Tóth, jobb szélén a fiatal, szintén korponai Róbert Čunderlík, aki végül megnyerte a versenyt. Középen svédasztal, pingpongasztalon megterítve. Alul pedig az oklevél, photoshoptól nem érintve.
Tartalom
Az ismeretlen nyelv Nyelvtan Olvashatatlan Könyvek Képeskönyv Névadás Atomok Nyomolvasó Nyelvhamu Tájnyelv Tej Mondatok egyszerre Érintés Egyszeri tulajdonságok Festék Kirándulásaink Kráter Vesztőhely Sírkő Iszonytartály Szoríts Halálpark Maradék Zihál Papírok Vérfolt Élvezőautomata Naptár Neon Bonctan Mondat A könnyen felejtő Márvány Pótnaplemente Macskabél Ócska lélegzetpárna Jégbetűk Írás Senkiföldje Geometria A másik oldal Koratavasz Torokhang Másféle orgazmus Vágófény neonhangra Fehér-fekete Plüssmaci Romok Fejsze Kopoltyú Mozgássérült Idegen nyelv illuminációk Férfianyag Meztelen állat
Vihar
Orkán erejű szél. Egész éjjel tördeli a fasort, egy villám belecsap az egyik nyárfába, amely kettétörve zuhan alá. A vihar ide-oda rángatja az ágakat, belecsapnak a második emeleti ablakba, az életükért küzdenek.
Reggel van. Három kisgyerek nagykabátban, mennek a kísérteties májusi szélcsendben. Mindenütt romok, ágak összehordva a kerítés sarkában, levelek csomóban.
De már építenek is. Az egyik egy karvastagságú ágat húz maga után, a másik alig bírja, egy egész köteg ágacskát cipel. Ha azt ott sikerül megemelni, már meg is van a bunker felső része. Most aztán hordják az ágakat, felkutatnak mindent, és bunker, tényleg, bunker lesz az.
Még legalább három térés faág kéne, amikor az egyik hirtelen megáll. A másik kettő odarohan. Egy élettelen kismadár fekszik a földön, a fészekből zuhant ki. Barnás, színtelen pihék fedik: egy kisveréb. Alig pár méterre tőle egy másik. Ennek azonban sárga csík húzódik a szárnya szélén. Sárgarigó.
Most izgatott tanácskozás kezdődik. Közben ágakból ravatalt készítenek. Aztán a kis társaság hirtelen elindul a garázs irányába. Ketten a tenyerükön egyensúlyozzák a fiókákat, a harmadik éles botokat cipel.
Alig pár perc múlva két kis gödör látható a garázs oldalfala mellett. A levelekkel bélelt gödrökbe fektetik a két fiókát, egymás mellé. Aztán ágakat raknak keresztbe, és fűszállal vagy hajlékony kéreggel kötözik egybe. Keresztek.
Még délelőtt befejezik a bunkert, amely hetekig áll, lecsüngő, száraz falevelekkel. Aztán egyszer majd elhordják a közeli szemétdombra. És a két kismadár sírja? Azt még évekig emlegetik.
„Nem jó az arckép."
Ottlik Géza Iskola a határon című regényét hallgatom. Hallgatom? Ülök a kocsiban, vágtatok 130-cal, és a CD-ről Kulka János meséli Ottlik regényét. Az elbeszélés nehézségei. Medve kézirata. Hét újonc. Megérkezik a zászlóalj.
Van valami megható abban, hogy pár órával később Kulka János édesapjának, Kulka Frigyesnek és nagyapjának, Kulka Miksának a háza előtt kanyarodok el éppen, Ipolyságon, s még mindig az Iskola a határon szól, Kulka János hangján. Én legalábbis meghatódom.
Ottlik regénye sokáig nem tartozott a kedvenceim közé. Körülményeskedőnek tartottam. Túlférfiasnak is? Túlpatetikusnak is? Túlmoralizálgatósnak is? Nem, ez talán túlzás, mindenesetre messzebb állt tőlem, mint Csáth Géza Naplója.
Pár éve aztán valahogy ráéreztem a regényre. Az elbeszélés nehézségeire. A két kézirat együttolvasásának bonyolult viszonyaira. Pontosabban arra, ahogy Bébé kézirata eljátszik-elbánik Medve kéziratával. „Nem jó az arckép." „Medve nem írja le..." „Medve Gábor nem látta pontosan..." „Azt sem tudom, Medve miért írta le mégis..."
Az eltűnő igazságok és valóságok helyén megjelenő egyéni érdekek, nézőpontok ilyen mesteri bonyolítása ma már elragad. Az értelmezés regénye: az egész regény a kéziratot értelmező kézirat regénye, a metafikció szövege.
Milyen könnyen lehetne egy Ottlik-tanulmánykötetet írni:
Az első magyar posztmodern regény - metafikció és újraírás
Nézőpont, narráció, idézéstechnika
A férfitapasztalat és a férfivilág rendje - értelmezés a maszkulinitás felől
Hang, írás, szín, illat - médiumok felületei az Iskola a határon szövegében
Nyelvtelenség - az elveszített nyelv, az érthetetlen nyelv, az eltitkolt nyelv
A női kód hiánya - feminista szempontú értelmezés
Musil és Fowles - Ottlik regénye a 20. századi irodalom terében
Test és dialógus - testképzetek és a hatalom kérdései
A cenzúra jelei az Iskola a határon szövegében
Diktatúra és poétika - politika, társadalom és hatalom kérdései
Ah, sorsom mily mostoha, hogy mindezt nem írom meg soha... :)))
Véres, eleven szőnyeg
Irtóztató. Élő, mozgó, eleven szőnyegen hajtok keresztül az autóval. Kétségbeesetten kapálózó lény, száz meg száz végtaggal. Az egész útszakasz majdnem egy kilométer hosszan merő lucsok a vértől, a testnedvtől és a pépes hústól. Néha megmozdul egy-egy göröngy, tétován elindul, ugrik, vonszolja magát az éjszakában. Ha hörögni, sírni, vonítani, zokogni tudna ez a lény, akkor megszakadna az ég szíve.
Békák vonulnak hosszú, tömött sorokban, rendezetlen összevisszaságban a folyó felé, átvágva a főúton, rajtuk keresztül pedig a kamionsor, autók, buszok, minden. Iszonyú, földöntúli látvány, mint egy látomás. Nem akar véget érni, merő vér, vérfolt, hús- és bőrcafat borítja az utat, nem túlzás, nincs egyetlen négyzetcentiméter sem, amely ne lenne véres. Bőgni volna kedvem. Micsoda gonosz tréfa, hogy évek óta kint a békavonulásra utaló figyelmeztető közlekedési tábla - de minek is? Egyetlen sofőr sem fog napokat ácsorogni az út szélén, várva a békák lassú elvonulását, viszont hiába kerülgeti a békatesteket, képtelenség, képtelenség, képtelenség. Először még rángatod a kormányt, aztán már csak beletörődve próbálsz minél gyorsabban áthajtani felette. Rajta.
Érzem, hogy egész más itt az útszakasz. A gyakorlott sofőr megérzi a lábával, hogy más az úttest minősége, állaga. Puha massza. A szervek bojtjai. Szőnyeg ezer meg ezer élő testből. Iszonyú és siralmas tehetetlenség.
Két szakaszon volt ehhez a régi sokkhoz hasonló élményem az idén: az egyik Magyarországon, Hont közelében, Parassapuszta felé, a másik Ipolyhidvég és a Somos között, Szlovákiában - az Ipoly két oldalán. Én azt hiszem, mindenki tudja, mit kéne tenni. Békaterelő kis kerítést tenni az út két oldalára, és néhány helyen átfúrni az út alatt, hogy ott keljenek át ezek a kiszolgáltatott kis lények.
A kétéltűek a világ legveszélyeztetettebb élőlényei. Egyharmadukat a kihalás veszélye fenyegeti.
Ui. Most olvasom, hogy valami mégis megmozdult. Én március 16-án, vagyis a békamentés előtti napon jártam a Hont - Parassapuszta vonalon. Akkor még nem láttam az akcióból semmit. Remélem, Szlovákiából is érkeznek majd hasonló hírek.
Hc3
A Szépírók Társaságával közösen szervezett A Könyv Utóélete program keretén belül most Bedecs Laci jött Besztercebányára. Talán Laci jobban elbeszélgetett volna magával, mint én, hiszen nemrég jelent meg Mi volt a kérdés? című kötete, amelyben kortárs magyar költőkkel beszélget - de hát be kellett érnie velem.
A szófiai lektor és a lírakritikus válaszai után egy nagyszerű előadás következett, melyhez Tandori Dezső szolgáltatta a példát (Laci Tandori költészetéről írta Beszélni nehéz című tanulmánykötetét). Pontosabban Tandori sakkverseiről, személyes kérésre. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című Tandori-vers - Hc3 - tekinthető egy játszma nyitólépésének, illetve a bibliai történet újraírásának is. Még izgalmasabb talán a Táj két figurával című sakkvers, amelyet az előadó a szerelmi költészet felől értelmezett: a huszár kezdeti tétova lépései a gyalog feltűntével megváltoznak, s bár lépéseik során leüthetnék egymást, mégsem teszik. Sőt, a gyalog nem vezérré, hanem szintén huszárrá változik át az utolsó sorban, mintegy vállalva a közös sorsot a másik huszárral.
Még két Tandori sakkvers-elemzés után bejártuk Besztercebánya gyönyörű főterét. Mint gyakorlott mítoszgyártó, megmutattam Lacinak azt az épületet, ahol 1772-73 táján Baróti Szabó Dávid felfedezte (Rauch Ignác nevű társa ösztönzésére), hogy magyar nyelven is lehet időmértékben írni - igen, igen, Besztercebányán, jezsuitaként, lásd: Uj mértékre vett külömb verseknek három könyvei (Kassa, 1777). Na, ezt a poént minden, a városba látogató magyar költőnek-írónak elsütöm: itt kezdődött Kazinczy, Kölcsey, Babits, Radnóti, Devecseri, Weöres és Csehy Zoli iránya - Besztercebánya nélkül nem születtek volna meg az Éj mélyből fölzengő molosszusai, illetve Radnóti eklogáinak vagy Pacificus Maximusnak a hexameterei sem, ha-ha-ha...
Aztán este vacsora Kováčován, egy rusztikus hangulatú vendéglőben, esti fényárban megkerültük a zólyomi várat, ahol meg a magyar nyelvű líra született meg - Balassi Bálint jóvoltából, aki a várfalhoz tapasztott kapitányi házban látta meg a napvilágot a helyi emlékezet szerint. Aztán már csak a holland-magyar meccs hullámzó eredménye hallatán kapkodtuk a fejünket, egy szolid szlovák-dán meccs után, sörözve.
Gekkó Pattayában
Láttad már, milyen a naplemente Agrában? Hasítottál már a sztrádán Kaliforniában el, minél messzebbre a Silicon Valley-től? Imbolyogtál nepáli függőhídon, 5000 méteres magasságban a tengerszint felett, fuldokolva a ritkás levegőtől?
Ő igen. Ott hagyta az ujjlenyomatát Mae Hong Son-ban egy elefánt ringatózó oldalán. Az az ujjlenyomat ma is ott van. Végighúzta kezét a Tádzs Mahal északi falán: ott néhány sejtje még mindig megtalálható. Varanasíban, a Vishnu Rest House-ban néhány szőkésbarna hajszál a sarokban: az övé.
Találkoztál már éjjel egykor gekkóval Pattayában, riadtál fel arra, hogy arcodra mászik? Belemártottad kezed a Gangeszbe? Kergettél búvárruhában a Maldív-szigeteken (North Male Atoll) színes halrajt? Nézted a GUM-ban a plafont, miközben a Vaszilij Blazsennij-székesegyházra gondoltál?
Az a mosoly még mindig megvan, amikor Delhiben a vasútállomás konyhájában lepénnyel kínálták. Los Angelesben egy kockakő, amelyre rálépett. Shenzen fölött az ég. Egy darázsfészek a Tadzs Mahal sarkában, sírnivaló. A plovdivi amfiteátrum. Felhőkarcolók Guangzhou-ban és Hongkongban. Láttad már? Ő igen. Viharos a tenger Észtország partjainál. Föld alatti bunkerlabirintus Vietnamban, egy Tunnel Rat nyomában. Egy év Londonban. Ő igen.
Mai üzenet: Szerencsésen megérkeztem, nagyon jó utam volt. Szép képeket csináltam a gépből.
Útban Arizona felé, a sivatagba.
Ma van a születésnapja.
Testvérem.
Természet mém
A világ végén. Megkaptad a tudást, hogy szépnek tekintsd a természetet. Egy kis patak, például. Legyen egy kisebbfajta patak, patakocska, csordogálni. Kövek és sziklák, kényesen kerülgetve a köveket, sziklákat.
Fák: szobrok, oszlopok, karok. Lények, amelyek mély hallgatása mögé az időt lehet képzelni. Hangok a víz alól kibukva, ahogy a kövek beszélnek ki a víz alól. Buborékozó, elfulladó hangok perceken, egy egész életen át.
Nyelv nélküli állapotban. Elfelejteni minden nyelvet, és eggyé válni az avarral, elmosódni egy távcső üveglencséjén, beleveszni egy mohával telenőtt sziklafal prémes csendjébe. Meghúzódni egy pattanó ág zörejében, egyetlen másodperc törtrészében, és holtan élni tovább.
Paradox módon egy jégzuhatag az egyetlen életnyom. A folyamat merev másolata. Az élet piszkosfehér szorítása az erdő kietlen, embertelen csendjében.
Aztán már csak a gyökerek. A tó átható pillantása, ahogy farkasszemet néz az égbolttal. De semmi biztatás. Egyetlen hunyorítás sem. Merev, gyönyörűen élettelen szemek között, pillantások sortüzében.
Plüssmaci
Leveleket írtam, naponta, gondolatban és a hosszú, viaszfehér műanyagszirmokra. Az ablakba szántam, neki küldtem. Plüssmaci eltűnt. Naponta elküldtem leveleim az ablakba, neki. Nem volt Plüssmaci, leveleket írtam, Plüssmaci eltűnt. A szekrénybe zárta magát. Naponta végignézte a hasadékon keresztül, ahogy leveleim írom. Egy szobában aludtunk el mégis. Fél évig. Nem tudtam róla. Az elveszett. Így nevezhettem, másként nem lehetett. Fél év múlva kinyitotta az ajtót, elém állt, átölelt. Itt vagyok, mondta. Ágaskodott, hogy elérje a szám. Felraktam a polcra és folytattam a levélírást. Műanyag növények, lakáskultúra, imádlak. Közben Plüssmaci nem szól hozzám. A fél évben én megszűntem. Közben Plüssmaci nem szól hozzám többé. Megvártalak, hogy ne várj meg. Plüssmaci szeme a hasadékban. Fél év néma monológ. Gyereket szült a szekrénynek, gyereket szült a polctól, amin ült. Plüssmaci üvölt a szekrényben, zokog, de nem hallom, írom neki a levelet, teszem az ablakba, a levél minden este eltűnik, írom a következőt, eltűnik. Itt vagyok, mondta. Átölelt, gyűlölt. Egy vaníliaszín műanyag, ahogy gyűlölni tud, az hihetetlen. Kentem a szőrét illatosító kenőccsel, simogattam. Igenis, mindenhol. A petefészkem, mondta. Az ölembe ültettem, kezébe adtam a kormányt, ő vezetett, míg én simogattam a combja tövét és szorítottam magamhoz sírva. Gyűlöllek, mondta, amikor megtörtént. Fél évig vártam rá. Férfiatlan vagy, mondta. Csatakos a szőre, a combjai reszketnek a felindultságtól. A hasadék, az ajtóhasadék rám égett egészen. A szeme villanása, amiről nem tudok, az rám égett. Hazug vagy, mondta, és megölelt vagy megölt egy érzékeny, rózsaszín műanyag szőrű bábu. Így kellett lennie, másként nem lehetett.
Esőisten siratja BB-t
A hetem meglehetősen zsúfolt. Hétfőre elolvastam L. Varga Péter Töréspontok című tanulmánykötetét, és csodák csodájára túltéltem. Ezen felbuzdulva rögtön kritikát is írtam róla, hogy legyen mit felolvasnom a Műcsarnokban, tudva, hogy nehéz hetem van, s szerdán fáradtan érkezem majd Pestre. Kedden Beszterce, az előadások után este megbeszélés három diákkal, akik vállalták velem a másnapi utazást. A megbeszélés olyan jól sikerült, hogy éjfélkor kerültem ágyba.
Másnap reggel hatkor indultunk Pozsonyba. Ahogy elintéztem ügyeim, máris indultunk tovább Pestre. Csináltunk egy kis városnézést, Mátyás-templom, Vár, Parlament, Westend, Hősök tere - majd a Műcsarnokban a JAK-Prae-est 7-kor. L. Varga Péter csillogó szemmel hallgatta előadásomat, ez felvillanyozott, ha már a Pál Dániel Levente által felszolgált pálinkákból nem kóstolhattam. Oxana Yakimenko egyenesen Szentpétervárról jött az estre. Csobánka Zsuzsa, H. Nagy Péter, Nemes Z. Márió, Balogh Endre, Vida Gergely - nem folytatom, nagyszerű este volt. Éjjel vissza Besztercére.
Másnap, csütörtökön Bél Mátyás-nap Besztercén, amelynek részeként Elek Tiborral és Farkas-Wellmann Évával beszélgetek. Délután bejárjuk a zólyomi várat, majd városnézés Besztercén - zuhogó esőben.
Pénteken út hazafelé, kis kitérővel, Selmecbányán állunk meg. Erről a városról majd később bővebben. Mamutfenyőtobozokat gyűjtök az erdészeti egyetem parkjában, a Petőfi-emléktábla alatt parkolunk. Itt bukott meg költőnk, majd az atyai pofonok elől szökött Pestre. Ipolyság előtt érzékeny búcsú Elek Tiboréktól, most pedig szombat, itt ülök Komáromban a testvéreméknél. Dávidka és Levike zümmögnek a fülembe, testvérem ötéves ikerpárja.
Hazafelé újabb 120 kilométer, valahol Ipolyság után lépem át az 1000. kilométert ezen a héten, úgy számolom.
Egri Bikavér 2005
Hol is hagytam abba? Szerdán megtartottam az utolsó előadást Egerben, aztán elindultam a városban, csak úgy. Útközben eszembe jutott, hogy megkeresem a színházat. Aztán ahogy visszafelé jöttem, már a színháztól újra a városközpont felé, felfigyeltem az Uránia mozi plakátjára. Pár perccel később jegyet vettem. A színház Olympia című nyilvános főpróbájára, a bemutató előtti napra, másnapra, csütörtökre. Visszamentem a szobámba, megettem két almát, és újra a városban kötöttem ki. Az Uránia moziban vettem jegyet A gyermekeim apja című filmre. Mintha érzőideget fektettek volna belém, eléggé megviselt a film.
Másnap Balázs Laci hív. Délután bemegyünk a városba, a negyedik vendéglőben végre üres asztal. Mivel Bednanics Gábor szinte előadást tart a csülökről hétfőn, most már muszáj csülköt ennem. Laci nem akar bort inni, de aztán átvágunk a Dobó téren, és beülünk a hétfői vinotékába. Egri bikavér sort, „csíkot" iszunk, úgynevezett csíkot, többféle pincészet többfajta évjáratát. Ha van tökéletes érzés, ez azok közé tartozik. Beszélgetünk, koccintunk, körben a polcokon palackok, és ahogy haladunk befelé a bor lelkébe, azt mondja Laci, kezdi érteni az öregeket, akik addig készítenek bort, gürcölnek a szőlővel, amíg csak bírják. Ahogy itt ülök, elhiszem, hogy ez a világ közepe, ott a világ közepe a boldog ember lelkében. Jót nevetek magamon.
A borozás után fél óra alvás, majd a színház, Molnár Ferenc már említett Olympia című darabja. Az eleje nem tetszett. Álproblémáknak éreztem Molnár darabjának problémáit, valami fáradt, idejétmúlt sznobizmusnak, de Szabó Emília valami eszméletlen szép volt a Monarchiabeli kosztümben, tehát maradtam a második felvonásra. Bozó Andrea és Vajda Milán igényes játéka után aztán húszas éveim egyik kedvenc színésze: Kaszás Gergő. Minden mozdulata színészi. Mint amikor egy focicsapatban rögtön tudod, ki a játékmester. Az ösztönös, taníthatatlan tehetség. Egy mozdulatában egy egész világ. És a végére Molnár még valami filozófiát is beledolgozott a többszörösen megcsavart szerepekbe.
Pénteken hazaút.
Maszk és álnév Egerben
Hétfő reggel van, a balassagyarmati buszmegállóból átlátok a határ túloldalára, a Nagykürtös - Ipolyság autóútra. Salgótarjánig olvasgatok, majd átszállok az Egerbe induló távolsági buszra.
Eger, a barokk Eger! Szeretem ezt a várost, a hangulatát, történelmét, a várat, a székesegyházat, a főteret, a borokat.
A buszpályaudvarról egyenesen az egyetemre igyekszem, ahol elintézem a szállásfoglalást, majd Bednanics Gáborral találkozom. A két egyetem (Eger, Besztercebánya) közti Erasmus-kapcsolat részeként tartok itt előadássorozatot, a posztmodern irodalomról és Parti Nagy Lajosról, a maszk és álnév szerepéről, valamint a kisebbségi irodalom provokációjáról. Már hétfőn négy órán túljutok, délután, majd rövid pihenő után este hétkor Varga Gyulával, Bednanics Gáborral és Balázs Lacival a belvárosba megyünk. Kis pálinkázás, majd egy nagyszerű vacsora két korsó frissen főzött házi sörrel, aztán a vár alatt egy vinotéka, ahol borkóstolás, nagy beszélgetések.
Ma egy érdekes előadásra ültem be, Madovy Sanyi a facebookról tartott előadást kommunikációszakos hallgatóknak.
Jó itt Egerben. Azon gondolkodom éppen, mennyi álnevet tudok felsorolni a magyar irodalomból: Fanni, Lónyay Erzsébet Psyché, Csokonai Lili, Tsúszó Sándor, Sárbogárdi Jolán, Troppauer Hümér, Lázáry René Sándor, Alekszej Asztrov, Jack Cole, Caius Licinius Calvus, Kavafisz, Hadd-el-Kaf, Csakcsöngzöng Cángráng-gjacó, Palicsi P. Howard Jenőke, Gorotva, Elemér, Kafga Ferike, T. Olivér, T. Orbán, Szanitter Tibike, Regény Misu, Bicskei Ottó, Bocskai Ottó, Székely Árti, Virágos Mihály, Dumpf Endre, Martossy Borbála, Lotte Lenya, Karácsonyi Petra, Sztyepan Pehotnij, Nat Roid, Underlord T., Hc. G. S. Solenard, Pacificus Maximus, Kanetti Norbert, Szív Ernő, Óváry Emma, Mittel Ármin, Samuel Borkopf, Jake Smiles, Hattyú Nándor, Poletti Lénárd, Hollósy Adél, Centauri, Spiegelmann Laura, Rosmer János... (Hála Benedek Anna, Kabai Lóránt, Rudas Jutka, Korpa Tamás és Boka Laci facebookos hozzászólásainak a témában.)
2011. március 6. (vasárnap)
Nem
Jól emlékszel, és hihetetlen, hogy még ilyesmire is emlékszel. Gyerekkorom egy részét Írországban töltöttem, és az ír költészet, illetve Seamus Heaney iránti vonzódásom onnét eredeztethető. Már tizenéves koromban elkezdtem fordítani a verseit. Amikor megkapta a Nobel-díjat, megszólítottam Tandori Dezsőt, aki szintén fordította, hogy ki kéne adni egy magyar nyelvű Heaney-kötetet. Heaney költészete kultúrák határán áll, leegyszerűsítve az ír és a - nevezzük most így - brit kultúra között, és ez nagyon mai téma. Az identitásprobléma jelenik meg nála. Nincs valamiféle különös fordítói elvem. A magyar nyelv ritmusa, a szavak hosszúsága más, mint az angolé, és szerintem a legfontosabb, hogy a lefordított vers magyarul jól szóljon, a formahűség ehhez képest másodrendű kérdés. Jó esetben a cél, hogy a lefordított vers végül magyar vers legyen, ne legyen erőltetett vagy fordítás ízű, és amennyire lehet, hű legyen az eredetihez. Ez a nagy kihívás. Gyakran az angol szöveget is eleve úgy olvasom, mintha közben, párhuzamosan magyarul olvasnám. New Yorkban rendkívül sokat tanultam a filmforgatókönyv-írásról. Valójában itt kezdtem megérezni, mit jelent az, hogy magyar vagyok. Elnyertem két pályázatot, mehettem Los Angelesbe és Londonba is. Londont választottam, mert Amerikában döbbentem rá, hogy mennyire európai vagyok, és hogy engem Európa érdekel. Ez érdekes, amit a narratív versekről mondasz, igen, általában van valamilyen életrajzi történet a verseim mögött. A melegségemet vállalom. Alapvetően családcentrikus vagyok, és a versek egy része abból a fájdalomból jön létre, hogy valószínűleg nem lesz gyerekem. Nem. Igen: „A kakaómat a tengerbe csöpögtetem..."
Te vagy Rosmer János?
Úgy emlékszem, a tatai JAK-táborban ismertelek meg, kb. 1995-96-ban. Akkor kb. 19-20 éves lehettél. Létezik ez, vagy én emlékszem rosszul? Seamus Heaney-ről beszélgettünk. Már egészen fiatalon foglalkoztál műfordítással? Mit kell tudni Heaney-ről? Beleolvastam Heaney kötetébe. Végre egy ember, aki megmagyarázza nekem, miért jelentő költő Heaney. Én semmit sem találtam benne a 20. század izgalmas irodalmi kísérleteiből, a pszichikai mélyfúrásokból, az én végletes léttapasztalataiból. Konzervatív költészet, néhány szép pillanattal. Oravecz Imrében is inkább az 1972. szeptember, mint a Halászóember. Téged mi fogott meg Heaney-ben? Mit, kit fordítasz még? Van valamilyen műfordítói elved, amelyhez ragaszkodsz? Voltak vitáitok Seamus Heaney kapcsán a társakkal? Milyen érzés a Szépírók Társasága alelnökének lenni? Milyen tapasztalataid voltak a JAK-nál? Filmforgatókönyveket is írsz. Hol tanultad, miben más ez az írástechnika, mint a költészet technikája? Elsősorban költőként vagy ismert. Készülve erre a beszélgetésre, mindhárom köteted végigolvastam. Kétharmada szerelmes vers, a szókimondó fajtából. Lecsupaszítod magad a verseidben és kiírod magadból az érzelmeid? Ez a metaforátlanított, szinte narratív verstípus angolszász hatás eredménye? Első versesköteteid témája az általánossá emelt szerelmi érzés. Második és harmadik (Barátok, Férfiak) kötetedben viszont a férfi - férfi szerelem jelenik meg. Hogyan jött létre ez a váltás? Miért neveznek merész költőnek? Összeköti valami a meleg költészetet? A magyar irodalomban van ennek a megszólalásnak hagyománya? A világirodalomban? Te vagy Rosmer János? Verseidben rengeteg a földrajzi név: New York, London stb. Mi fűz ezekhez a városokhoz? Felolvasnád néhány versed?
2011. február 26. (szombat)
Ötvenkét évig
Egyszer Barcsra látogatott Rákosi Mátyás, és nagyapámék vendéglőjében fogyasztották el az ebédet (Losonczi Pál meghívására, ő volt a híres Vörös Csillag szövetkezet elnöke). Mamácska a saját pénzén vásárolt méregdrága rózsákat, azokat tette a vázákba, de a Rákosit kísérő katonák ebéd után szépen összeszedték, és az összes virágot elvitték. Senki se mert mukkanni sem, hogy ne vigyék el a rózsákat, mert semmi közük hozzá. Anyukám pedig? Nos az én kislány anyukám fogadta Rákosit, és puszit kellett adnia. Nagy zsíros feje volt Rákosi elvtárnak.
A kocsma körül állandóan ávósok járkáltak, a szemközti sarokról figyelték a házukat. És mindig volt valaki a kocsmában, aki besúgóként működött. Nagyapám pedig mindig azt mondogatta keserűen Mamácskának: „Csak menj a barátaidhoz!" És a „barátok" alatt a kommunistákat értette. De ha nem ment volna, ha nem intézett volna folyton valamit, mondta Mamácska, éhen haltak volna. Egy ávós tiszt, valami vezető udvarolt anyu nővérének, és ez is csak növelte a gondokat, mert sokáig nem merte visszautasítani, nehogy baj legyen.
Ötvenhatban nagyapám ki akart menni nyugatra, de Mamácska lebeszélte. Aztán valakik benzines hordókat raktak a kocsma kerítése alá, hogy ha jönnek az oroszok, akkor fel tudják robbantani őket, de észrevették. Nagyapámat többször beidézték, ő mondta, hogy nem tudott semmiről, de folyton kérdezték, hogy kire gyanakszik.
58-ban aztán végül meghalt a nagyapám. Ezt nem fogom elmesélni. Még pár hónapig Magyarországon maradtak, Mamácska és a három nevelt gyerek. Vicuska, Pistuka, Katóka. Senkijük se volt ott kint, csak a többi kitelepített. Vissza akartak jönni Köbölkútra, Csehszlovákiába. A legidősebb lány közben férjhez ment (nem az ávós tiszthez). Ő inkább maradt Magyarországon, Mamácska meg levelet írt Kádár Jánosnak és Dobi Istvánnak, hogy engedjék vissza. Meg is kapta a vízumot, vonattal felutaztak Szobig, az utolsó napon, de akkor derült ki, hogy csak az ő neve van a vízumon, a gyerekeké nincs. Augusztus 30. volt, a két kisgyereket ott hagyta az állomáson egyedül. Felkönyörögte magát egy hullaszállító autóra, amelyik Pestre ment. Megesett rajta a szívük, elvitték. Pesten rohant a minisztériumba, hogy írják rá a két nevet, a két gyerekét, mert aznap lejár a vízum, és nem tudnak átmenni a határon. Mikor visszament Szobra, éppen elérte az utolsó vonatot. Azzal tudtak átmenni Csehszlovákiába. Német turistákkal utaztak együtt a vonaton, és azok megpróbálták rábeszélni, hogy menjen velük a gyerekekkel együtt Németországba, majd ők elbújtatják őket a vonaton.
Maradt. Leszállt a két gyerekkel. Maradt. Még ötvenkét évig.
2011. február 21. (hétfő)
Letérdelt a hóba, március volt
„Meg volt beszélve, hogy Szalkán mikor menjen át a hídon. Letérdelt a hóba, március volt, imádkozni, aztán elindult. A határőr bement a házába, a kutyája meg akkor kapott enni, föl se nézett a táljából, pedig Mamácska ott ment el mellette, a kutya akkora volt, mint egy borjú. Ez Isten segítsége volt, meg a meghalt testvéréé. És akkor már elrejtették egy gazda házában, meg volt beszélve, hogy valaki gyufát gyújt, akkor bemehet. De a határőr észrevette, hogy nyomok vannak a hóban. És követni akarta a nyomokat, de a felügyelő azt mondta, hogy ha valaki jött volna át, akkor a kutya észrevette volna, és ezek biztos őznyomok, mert Mamácskának magas sarkú cipője volt, az hagyott olyan nyomokat. Utána Vácra ment, onnét Barcsra. Minden nélkül, papírok nélkül, a jugoszláv határ mellé, ellenőrzött határövezetbe, az imperialisták láncos kutyája, Tito elnök miatt. Mikor kérték a papírjait, mutatta a nagyapám levelét, hogy három árva gyerekről kell gondoskodnia, a katona szíve megesett rajta, és elvitte őt a nagyapám házához. Egy-két hónapig papírok nélkül élt, bujkált otthon, aztán elment a helyi párttitkárhoz, elvitte neki is nagyapám levelét, és elmondott mindent. Ezt jól tette, mondta neki a párttitkár, és segített neki."
A három gyerek szinte éhezett, lesoványodtak, vitaminhiány miatt csomóban hullott a hajuk. 50-es évek eleje, Magyarország. Nagyapám egy kocsmát vezetett Barcson, a jugoszláv-magyar határ menti kisvárosban. Amikor meghalt az apai dédapám, nagyapámat nem engedték vissza, Csehszlovákiába az apja temetésére, merthogy az ország ellensége. Sosem léphetett be többé Csehszlovákiába, amit azért nehezményezett, mert a szülei sírjához szeretett volna elmenni.
Anyu törölgette a kocsmában a pálinkás és likőrösüvegeket. Anyám a marhavagonban kezdett el beszélni, egyévesen. Egyszer, amikor nem látták őt, belenyalt a diólikőrös üvegbe. Arra aludt el legszívesebben, hogy a kocsmába igyekvők talpa alatt csikorgott a hó.
2011. február 19. (szombat)
Mamácska
Kedden délben meghalt Mamácska. Péntek délben temettük. Nagymama, de sosem szólította így senki. Csak úgy, hogy Mamácska. Nem volt nagymama. Három gyereket nevelt föl, de egy sem volt az övé.
Vér szerinti nagyanyám egészen fiatalon halt meg, huszonévesen, 1949 táján, miután három gyereket szült, köztük anyámat, akinek szinte emléke sincs róla. Vér szerinti nagyanyám még megélte, hogy marhavagonban Magyarországra telepítették ki őket Csehszlovákiából. A családi emlékezet szerint még egy pohár vizet sem adtak nekik és a három gyereknek „a magyarok", mert háborús bűnösök. Így lettek a felvidéki kommunistákból 6 év alatt fasiszták.
Hosszú és bonyolult az élet. Mamácska elkísérte a háromgyerekes családot, de aztán hazaszökött Csehszlovákiába. Elfogták a határon. Egy ismerős segítségével szabadult, de útlevelet már nem kapott. Aztán meghalt a kitelepített nagyanyám, aki Terézia névre hallgatott. Nagyapám, Papp István, a zselízi kaszinó egykori vezetője, a tököli légelhárító-bázis tisztje, akit Csehországba, Olomoucba deportáltak közvetlenül a háború után, a meggyőződéses antikommunista, akinek a Herczeg Ferenc-összes díszkiadásban volt meg, ott maradt Barcson egyedül a három gyerekkel. Mamácskának, Sikula Júliának, mennie kellett. A szororátus intézménye lépett működésbe. Meghalt testvére helyébe lépett, özvegy sógora felesége lett.
Még előtte azonban át is kellett valahogy jutnia a csehszlovák-magyar határon. Hiszen útlevele nem volt.
2010. február 15. (kedd)
Mizser Attila
Írom a blogom. Itt ül mellettem Mizser Attila, most fejeztük be a beszélgetést. Kiderült, hogy Attila Hab nélkül című első verseskötete nem kávéra, hanem sörre utal. Sörhab nélkül. Egyetemista évei alatt Sánta Szilárddal és György Norbival került egy szobába a koleszon. Kiderült, hogy nekik köszönhetően kezdett szonetteket írni - hiszen „a szonett már vers" -, amit azóta sem tudott abbahagyni. Aztán az is kiderült, hogy Szakmai gyakorlat külföldön című verseskötete címét egy vélhetőleg Erasmus-pályázatfelhívást tartalmazó faliújság ihlette. Mizser Attila rendkívül felkészülten és tájékozottan válaszolt kérdéseimre. Most épp itt ül mellettem, mint már említettem és bár szeretném, hogy cenzúrázzon, igazi demokratához méltóan nem teszi. Mit tehetek ehhez még hozzá? Az is kiderült, hogy a Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika Tanszékének diákjai nyitottak és érdeklődők. Ezt már szinte Attila írja, az ő szavait írom.
Megjegyzés: Attila legújabb, először felolvasott kiváló versei, a Kirakat, a Corvin köz és az Átültetés nem szonettek.
„A pluszost leköpöm.
A mínuszra alkuszok.
A nullás nem lehet kázusunk.
(...)
Nem ismerek viszonyt,
illetve ismerek,
de nem gondolom,
hogy A. B.-vel,
A. és B. AB.-vel."
2011. február 13. (vasárnap)
Mész és átgondolod
Csütörtökön a Szlovák Kulturális Intézetben, Budapesten a Revue svetovej literatúry és a Magyar Lettre Internationale példaszerű egymásra találása volt a téma. Mindkét lap a világirodalom egészében gondolkodik, az irodalmat kultúrák párbeszédeként érzékeli, s éppen ezért alapvetőnek tekinti a fordításirodalmat. A Lettre esetében ráadásul magyar szerzőket helyez világirodalmi kontextusba, vagyis párhuzamokat talál, a magyar irodalmat természetes közegében értelmezi. Nagyon elgondolkodtató volt Silvester Lavríkot hallgatni, aki Márairól beszélt felsőfokon, miközben kiderült, éppen egy Márairól szóló drámán dolgozik, amely négy nyelv természetes interakciója nyomán jön létre majd, ha jól emlékszem a szlovák, a magyar, a német és az angol nyelvről esett szó. Vlado Janček fordításairól pedig az derült ki, hogy heteken át tartó családi műhelymunka eredménye, különféle verziók kipróbálása, elejtése, újraírása. Sajnos az est mégsem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Pedig az utolsóként felolvasó Garaczi csúcsformában hozta az utolsó taktust.
Aztán száguldás hazafelé. Imádok sötétben vezetni, kihalt, éjjeli utakon. Ilyenkor gondolom át az életem. Ilyenkor általában Vlagyivosztok vagy Bombay felé kerülök, hogy legyen időm mindent megfontolni. Lábam a gázpedálon. Mindent megfontoltam. Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára. Mész és átgondolod az életed.
2011. február 10. (csütörtök)
Vizy Kornél
"Édes Anna" <edes.anna@t-zoneline.hu> írta:
T. Cím!
Tisztelettel kérdezem aktuális-e még a házvezetői állás.
Referenciával rendelkezem
Édes Anna Tel: 36-20321071600
Kedves Édes Anna!
Téves cím.
Üdv. nz.
(Én nem akarok Vizy Kornél lenni! Én nem akarok, én nem akarok Vizy Kornél lenni! Az én édesanyám, azt mondta nekem: Légy jó, fiam, légy jó mindhalálig! Én nem akarok Vizy Kornél lenni! Én meg akarok halni!)
Ranglista, 4. liga, asztalitenisz
A mai, vasárnapi mérkőzéssel véget ért a 4. liga (Besztercebánya megye, déli csoport) első szakasza. Utolsó mérkőzésünkön az újonc Sielnicát (ejtsd „szielnyica", magyarul Szélnye, de már senki sem használja) fogadtuk, és eléggé meggyőző 16:2-es győzelmet arattunk. Még úgy is, hogy legjobb játékosunk, a 18 éves Molnár Dávid betegsége miatt sajnos már hetek óta nem játszhat velünk, most is csak nézőként volt jelen. Innentől két részre osztódik a mezőny, az első tíz különválik az utolsó hattól, s jönnek a visszavágók.
Egy játékos maximum 56 mérkőzést játszhatott az alapszakaszban. Minden mérkőzésen játszottam, az 56 meccsből 47 győzelem és 9 vereség jött össze. Ez 83,92 %, és sokkal jobb, mint amire legmerészebb álmaimban számítottam. Tavaly kb. 64 %-os volt az eredményességem. Ez a majdnem 84 % a 6. helyet jelenti egy olyan mezőnyben, ahol több mint 100 játékos lépett pályára 15 csapatban az elmúlt 15 fordulóban.
Különös hely ez a mi 4. ligánk. Játszanak itt 50-60 év felettiek, köztük olyanok, akik valaha, huszonévesen (csehszlovák!) 1. ligát játszottak, és valószínűleg életük végéig pingpongozni fognak. Aki játszott már pingpongot, az tudja, hogy a kornak az asztaliteniszben olyan nagy szerepe nincs, a biztos kéz egy bizonyos szinten pótolhatja a mozgást. A szlovák extraligában láttam már 65 év feletti játékost is játszani. Aztán vannak itt olyanok, akik felnőttkorban kezdtek el komolyabban játszani. Bár gyerekkorukban megnyertek ilyen-olyan versenyeket, de aztán jött öt-tíz-húsz év szünet, és most akkora szenvedéllyel vetik bele magukat a pingpongba, hogy az hihetetlen. Aztán vannak egész kicsi gyerekek, 10-12 évesek, kamaszok, 14-15 évesek, akik valamikor majd 1. ligát fognak játszani, és rajtunk csiszolják magukat. És volt egy női csapat is például tavalyelőtt, a zólyomi extraligás női csapat szoft változata, akik afféle edzőmérkőzésként kezelték a férfi 4. ligát. Itt például játszottam egy korosztályában szlovákiai ranglistavezető 12 éves kislánnyal, akit akkor még 3:0-ra vertem, de most valószínűleg vereséget szenvednék tőle.
Nem folytatom, mert túlzottan belebonyolódnék, a pingpongtémához majd még úgyis visszatérek, az egzotikum kedvéért inkább idemásolom a 4. liga ranglistáját. Ez a 14. forduló utáni állapot, mai 4 győzelmem még nem szerepel benne. Eléggé tartottam is a mai meccsektől, egy hete nem volt ütő a kezemben, ilyen hosszú szünetre alig emlékszem, még nyáron sem hagytam ki egy teljes hetet. Tehát a táblázat:
2011. február 4. (péntek)
Egy kutya szeme
Az autóból csak egy pillanatig lehet regisztrálni az elsuhanó faágakat. Csak egy pillanatig, de mégis, abban a pillanatban benne van az egész faág, és mindez megőrződik a szem adottságaként a sejtekben, kötőszövetben.
Egy kutya lohol az úton a semmiben. Már messziről, száz méterről látom. Kinézek a szélvédőn át, és látom, amint a sűrű forgalomban lohol az úton. Ritmusosan fut. Egyre közelebb érek. Mellette húznak el az autók, szinte súrolják. Nem izgatja. Lassan, kétségbeesetten fut, távol mindenféle lakott területtől, valahol a semmiben.
Egyre közelebb érek. Látom gerincén a rettegést. A gerince mozgásán látom a félelmet és a kiszolgáltatottságot. Egy kutya fut a semmiben. Látom a mozgásán, hogy nem tudja, hova fut. De értelmes, jól idomított kutya. Nem fog az autó alá futni, nem rohan át az úton. Félelmetes ez az egyedüllét, a futás ritmusába kódolt állati szorongás, a test rugalmasságába, ütemes mozgásába zárt félelem, kiszolgáltatottság és jólneveltség.
Egyre közelebb érek, és ekkor, ebben a pillanatban, szinte mellékesen, ahogy mellé érek, a kutya egy pillanatra hátraveti a fejét, hátranéz, a szemembe néz, találkozik a tekintetünk, összekapcsolódik, rám néz, megérzi a gondolataimat, retteg és engedelmesen fut mellettem, én is engedelmes vagyok, nem lassítok, a tárgy mozgásában nincsen egyetlen jel sem, amely a részvétre utalna, fegyelmezett vagyok, és ő is fegyelmezett, így futunk egymás mellett, rám néz, belenéz a szemembe, miközben jeges félelem szorítja a szívét, már egészen pontosan látom a gerincén, a mozdulatain, nem tudja, hova fut, engedelmesen aláveti magát önnön futásának, de közben hátranéz, rám, rám néz és meglát,
észrevett, meglátott.
Azt hiszem, meg fog halni. Azóta már meghalt. Azt hiszem, azóta már meghalt.
Athletic Bilbao
Utolsó nyolc bajnoki mérkőzéséből ötször nyert, kétszer kikapott és egy döntetlent ért el az Athletic Bilbao. Legutóbb az ellen a Hércules ellen győzött a szentélyben, a San Mamés stadionban, amely szeptember 11-én a listavezető FC Barcelonát verte 2:0-ra idegenben - a Barcelona azóta sem kapott ki a bajnokságban. Ezzel az Athletic feljött a 6. helyre, vagyis jelen állás szerint Európa Ligát játszhatna, mint ahogy tavaly is.
A Bilbao már gyerekkorom óta kedvenc csapatom. Talán összefügg azzal, hogy már harmadikos koromban, tízévesen olvastam Móricztól a Légy jó mindhalálig című regényt, és azóta szinte fizikai fájdalmat érzek minden igazságtalanság láttán, amikor a hatalommal és a kiszolgáltatottsággal szembesülök. Ezért volt az, hogy már egész kisgyerekkoromban filoszemita lettem, a zsidó, a csángó, a roma, a székely, a baszk, a tibeti sorsnak teljesen átadtam magam. Olvastam mindent, ami csak kezembe jutott, a holokauszttól a finnugor népek sorsáig, a tibeti tragédiától az Amazonas menti őserdők indián törzseinek helyzetéig.
Hát valahogy így lett kedvenc futballcsapatom a dunaszerdahelyi DAC és az Athletic Bilbao is, ez a baszk csapat, amelyben csak baszk és baszkföldi futballisták játszhatnak ma is, ellenszegülve a milliós tranzakciók nyomán felemelkedő globális pénzfoci világának. Mert ez nem pusztán egy csapat a sok közül, ez maga a csapat, amely a nemzet szabadságát és ellenállását szimbolizálja. Továbbmegyek: hangot ad az alárendeltnek, nyelvet az elnyomottnak, jelentést a kisebbségnek. Egy hihetetlenül célorientált világban, a futballban.
2011. január 24. (hétfő)
Akvárium, gyilkos játék
Van egy akvárium itt a lakásban. Szép. Még azt is mondanám, hogy szép. Amíg nem volt, csodáltam az akváriumot, szerettem a titokzatosságát, távoli, buta kis színes lényeiket, a halakat, amelyek nem őrülnek bele, hogy egy ötvenliteres térben kell leélniük az életüket. Aztán lett akváriumunk, és minden nagyon gyönyörű volt, a mesés kis halacskák, szifóktól a neonokig, szipózó kis tapadókorongos őslénykinézetű halaktól a csigákig, többféle növény himbálta ágacskáit a hullámzó vízben.
Nyugalom volt. Beültem a fotelba könyvvel a kezemben, olvastam, felemeltem a fejem, újra olvastam, újra csak gyönyörködtem a halacskákban, aztán kinéztem a madaraimra, amelyek ott kopogtattak a madáretetőben, megint olvastam pár sort, pár oldalt, aztán újra az akvárium színes nyugalma, olvasás, könyv, akvárium, madarak. Jaj de jó volt!
Hazugság! Mindez primitív, buta hazugság. Amikor lélegzetvisszafojtva vártuk az első halacskákat, akik majd a mi akváriumunkban fognak megszületni, akik igazán a mieink lesznek, akkor döbbentem rá a borzalomra. Mert igen, megszülettek, alig is látható, áttetsző, színtelen kis testtel, amelyből csak a nagy fekete szemek világítottak - és... és... és akkor kezdődött az őrült hajsza. Mert az akvárium eddig csendesen uszikáló halacskái szinte kéjjel vetették magukat a kis ártatlanságokra. Kergették őket, a farkincájukat harapdálták, beszívták a szájukba, majd kiköpték, majd megint beszívták és kiköpték, borzalmas! Borzalmas, igazságtalan, gyilkos játékot játszottak, szülők a gyerekeikkel, szülők felfalták elevenen az ártatlan kis csöppségeiket. Belebetegedtem.
Azóta nem tudok örülni az akváriumnak. Ott libegnek azok a színes halak, de csak az undort érzem. Nem tehetek róla.
Miért írom ezt? Mert ma megint született egy pici, és megint a hajsza, az idegesség, a fölösleges mentőakció. Azt hiszem, kiborulok az állati természettől.
2011. január 19. (szerda)
Jégorgonák
Besztercebánya felé legalább négyféle útvonal közül választhatok. Van az abszolút pragmatikus út, nyugat felé Ipolyságra, majd a város főterén, a Szentháromság-szobrot megkerülve, szemben a volt megyeházzal (Hont vármegye) kilencven fokos kanyar egyenesen észak felé, aztán Korpona, Zólyom és végül Besztercebánya. Abszolút nemzetközi főút, elszórva lengyel kamionokkal, magyar turistákkal, szlovák munkavállalókkal. Túl egyszerű.
A másik éppen az ellenkező irányba indul, keletre, majd lassú hurokban fordul észak felé, Nagykürtös, majd a Balassiak kékkői vára alatt tovább, úttalan utakon, vadregényes tájon, hogy aztán Zólyom előtt nyolc-tíz kilométerrel jussak ki az előbb említett főútra.
A harmadik még vadregényesebb, szinte kezdettől fogva úttalan utakon, vad hegyi patakok és szakadékok mellett kanyarogva, legyek romantikus: összehajló fakoronák sátra alatt fut az aszfaltcsík, hogy megkerülve Bozók masszív négytornyú várát Korpona előtt egy kilométerrel érjem el az említett főutat, s folytassam tovább Zólyom érintésével Besztercéig.
A negyedik útvonal annyira romantikus, hogy túl könnyű lenne eltévedni, ezért eddig kihagytam, pontosabban egyszer jártam arra, egy társasággal. A jövő számára tartogatom. Mint ahogy a többi lehetséges útvonalat (még két-három ínyencség van a pakliban).
A múlt héten a „harmadik út" mentén az olvadó, majd megfagyó, majd újra olvadásnak induló, újra megfagyó hó, víz és jég alkotta csodálatos, néha több méteres jégorgonák kísértek utam mentén. Lassítottam, megálltam, fényképeztem.
Aztán mintha megállt volna az idő. Pattogott az autó motorháztetője, ahogy lassan hűlt ki a motor, és hallottam, a zsigereimben éreztem az erdő lélegzését. Egyetlen hang sem hallatszott a januári télben; ember nem látta csend, amelynek alkatrésze lettem. Nem mertem megmozdulni. Becsuktam a szemem, mert tudtam, hogy ez azoknak a kivételes pillanatoknak az egyike, amelyek miatt érdemes élni. Tehát ott maradtam.
2011. január 17. (hétfő)
A disznóölés metafizikája
Írásomban a disznóölés kifejezést fogom használni, amelyet mérhetetlenül hatásosabbnak és egyúttal kifejezőbbnek érzek a disznóvágás terminus technicusánál. A disznóöléshez szükséges eszközök jelen pillanatban egy orrfogó, egy hangtompítós lőfegyver és egy hosszú, borotvaéles, kifejezetten erős pengével bíró kés. Hajnalok hajnalán, amikor felhangzik a disznó sírása, a levegőben pálinkafoltos lihegés. A mázsányi test tompán forog és tolat a markoló kezek kötelékében. Mintha egy bödön zsírban akarnál úszni, olyan a disznó kétségbeesett vonaglása a kezek közt. Aztán egy alig hallható hang, az aortában forgó kés repedt hangja, amely hörgő sikításba torkoll.
Képzeletemben most nagyanyám térdel a disznó torkához, kezében zománcos lavór, felfogja a spriccelő, sugárzó vért, kezével és egy fakanállal keveri. De most semmi ilyesmi nem történik. Pálinka, erős férfihangok, a félelem vérszaga átváltozik a friss bőr és hús szagává. A forrázott és égett bőr szaga. Kaparók, kések, propán-bután palack. Szőrcsomók marékszámra. Higított vér kannaszámra. Zihálás, amelynek során egy hatalmas tetem rákerül a boncasztalra. A disznóölés kocsma és műtőterem. Speciális keveredés, a katona, az orvos és az alkoholista identitása. Levágott végtagok, felszabdalt hús, és máris kitárul a belső. A fej elbukik a véres vízzel telt lavórban, majd mintha levegőt akarna venni, a hangtalan röfögő száj újra kibukik a véres-zsíros folyadékból. Ahogy himbálózik, mintha levegőért kapdosna. A lila, szederjes nyelv mellett agyar. A tüdő foltjai, a hófehér csontok zömök struktúrája. Évmilliók, amelynek során az apró, dinoszauruszok lábai alatt futkosó, riadt tekintetű, egérnyi nagyságú protoemlősből disznó és ember fejlődött az előadás kedvéért. Évszázadok óta meghatározott alakú húsok kerülnek le a disznó testéről, a disznóölés precíz szabásminta. Tekeredő bélszag a vese, a máj és a húgyhólyag fölött. Egy ország, amely rövidesen szétesik.
Azután már nincs semmi, ami élőlényre hasonlítana. Fröccs és a paprikás-borsos darált hús illata. Só és zsír mindenütt. Könyékig zsír és könyékig a darált húsban. A zubogó vízben szervek kergetik egymást, ó boldog fogócska! Geometriai alakzatok, a csőszerű és masszaszerű élelmiszer típusai. Az élvezet materializált alakzatai.
Az a „pazarlás", amelynek során az élőből tárgy lesz, lelkileg mindig kikészít. Ez vajon milyen ösztön?
2011. január 16. (vasárnap)
Mikszáth
Ma van Mikszáth Kálmán születésnapja. Nem tartozott a kedvenc íróim közé, de talán Mikszáthra is meg kell érnie az embernek. Meg aztán Balassi Bálint, Madách Imre, Komjáthy Jenő és Szabó Lőrinc mellett ő az, akinek köze van ahhoz a vidékhez, ahol most élek. És ilyenkor az ember elkezd mégiscsak érdeklődni azok iránt, akik átlényegítik a tájat.
Szombaton Szklabonyán volt az a megemlékezés, ahol „beszédet" tartottam. Az „előadás" valószínűleg nem volt szokványos, erre végül is, tudat alatt, törekedtem is. Hiszen Esterházy Termelési-regénye, Grendel Lajos New Hont-trilógiája és Grecsó Krisztián Pletykaanyuja mellett Quentin Tarantino filmje, a Becstelen brygantik is szóba került. Sőt, a kortárs irodalomelméletre is kitértem Mikszáth kapcsán. Ha valakit érdekel, itt elolvashatja a szövegem.
Jó volt találkozni az ismerősökkel abban a házban, ahol Mikszáth felnőtt. Az író egyébként nem itt született, ötéves korában költöztek ide, ha jól tudom. A szülőházat a hatvanas években bontották le a faluban, helyén egy gránit kockakő áll az író monogramjával. Viszont az emlékház az a ház, ahol felnőtt, a temetővel szemben, amely annyira megmozgatta fantáziáját. Szóval itt találkoztam hosszú idő után Sipos Szilviával (ő is Pozsonyba járt egyetemre), akivel rögtönzött könyvbemutatót is tartottunk kétnyelvű, Mikszáth Kálmán nyomában című kötetéről. És Nagy Csillával, Jarábik Gabriellával és másokkal, meglepően sokan maradtak azon a közös poharazgatáson/beszélgetésen is, amely a megemlékezést és könyvbemutatót követte.
Ma van Mikszáth születésnapja, a cinikus, kedélyes, bravúros Mikszáthé, és várom, mint a zöld téli alma, hogy megérjek Mikszáthra. Azt hiszem, egyre több dolgom lesz vele. Egyik állomása Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben című mély ívűen szép, képzeletet megmozgatóan poétikus című tanulmánykötet, a talán még poétikusabb, a képzeletet még inkább megmozgató, még mélyebben ívelt nevű besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Humán Tudományok Kara Hungarisztika Tanszékének nemrég megjelent kiadványa, amelyben egy Mikszáth-tanulmányom is megjelent (a kedvenc most az Új Zrínyiász!), a címlapját ide is másolom:
2011. január 12. (szerda)
A műhely
Apu levitt a műhelybe. Abból a célból, hogy megmutassa, milyen szerszám mire való. Rengeteg eszköz, szerszám, a legkülönlegesebb dolgok, némelyeket ő állított össze, a saját kezével és fantáziájával. Maga a műhely egy kész vagyon. Tizenöt éves vagyok. Finom olajszag, némi fűrészporral. Munkapad. Polcok. Vasszekrény, ő hegesztette össze. A polcokat is. Ő vágta föl a fát. Én mindig csak kisegítő voltam. Amit mondott, csináltam. De sosem jegyeztem meg. Sosem jegyeztem meg egyetlen munkamenetet sem. Csak belefektettem a fizikai erőmet, aztán rögtön elfelejtettem.
Ott állok tehát a finom, olajszagú műhelyben, az értékes szerszámok között, apu magyaráz, a napfény rézsút besüt az alagsori helyiségbe, a sarokban rotovátor, oldalt az olajkályha, előttem apám saját kezével összeállított, csodaszámba menő fűrészasztala, amelyen hatvanhatféle módon lehet fűrészelni, állok a napsütésben, a tarkómra tűz, és furcsa alakzatokat ír le a sarokban, az én kémia és műhely szakos apám magyaráz, nagyon szeret a munkáról beszélni, és most is, beavat a munkába, a másik oldalon a polc a rengeteg szerszámmal, gyaluk, kalapácsok, vésők, fogók, franciakulcsok, fúrógépek, reszelők, fűrészek, ismeretlen, névtelen szerszámok tucatjai, mit tucatjai, százai, ezrei, és akkor halkan megszólalok, szinte mellékesen, és azt mondom, apu, engem ez nem érdekel.
Nemsokára már fönt vagyok a szobámban, ülök az ágyon, olvasok, apu lent szerel a műhelyben, olvasok, ma is egész nap, apu egyedül szerel a műhelyben, soha többé nem kényszerített, soha.
2011. január 7. (péntek)
Álhír 2
Éppen a mailjeimet néztem tegnap a gmail-en, amikor bejelentkezett Csepregi János, hogy tegnap adták le a Kossuth Rádióban az álhír-konferenciáról készült hanganyagot, egy álköltő álversével együtt, teszem hozzá. Ha erre a linkre kattintok, írta, akkor 21:20-tól jövünk mi.
Elújságoltam, hogy én is megírtam a tudósítást a konferenciáról az Új Szó számára, meg is jelent a szilveszteri számban, de nem találom a neten. Úgy tűnik, János jóval életképesebb nálam, mert kb. 15 másodperc alatt megtalálta a cikket, amelyet be is linkelek ide.
Aztán hosszas beszélgetést folytattunk az álhír kérdésének metafizikai és politikai vonzatairól, amit nem fogok most ecsetelni, viszont idemásolom azt az álhírt, amelyet még decemberben írtam. Mára ennyi.
Látványos, pozitív változások a Nobel-bizottságban
Közös, magyar-svéd konzorciummá alakul át a napokban a Nobel-díj odaítélésében illetékes bizottság. Mint azt a Svéd Királyi Tudományos Akadémia sajtótájékoztatóján Sven Johansson elnök elmondta, nem tartanak attól a veszélytől, hogy a közeljövőben szinte kizárólag magyar írók kapják majd meg az irodalmi Nobel-díjat. Johansson kiemelte: elképzelhető ugyan, hogy a következő egy-két évtizedben a magyar írók akár fele-fele arányban is részesülhetnek a legpatinásabb irodalmi díjban, de ezt nem tartja problémának. Sőt, tette hozzá, még azt is el tudja képzelni, hogy Jókai Anna, Kukorelly Endre, Csoóri Sándor vagy Dunajcsik Mátyás Nobel-díja után akár Kulcsár Szabó Ernőnek is odaítélhetnék az irodalmi Nobel-díjat, mint azt a bizottság magyar tagjai - Vasy Géza, Veres András és Balogh Endre - teljes egyetértéssel felvetették közös megbeszélésükön. Ezáltal - fejezte be gondolatmenetét Johansson - tágulna a díjazottak köre, s ez pozitív hatást gyakorolna a goethei értelemben vett világirodalom egészére.
2011. január 3. (hétfő)
Karinthy és Besztercebánya
Sikerült!!!
Na most elmondom egy kalandom történetét, egy „kutatásét", egy több éve foglalkoztató kérdés feloldásának storyját.
Kb. 4-5 (7-8?) évvel ezelőtt a szlovákiai magyar Pátria Rádióban felolvastak egy vicces, humoros sci-fi novellát, amely arról szólt, hogy egy költő eljutott a Marsra, és ott felkérték őt a marslakók, hogy tartson előadást a Földről, az emberiségről. A történet poénja pedig az volt, hogy a költő, miután hosszasan gondolkodott előadásáról, végül felolvasta - egy versét, amely egy besztercebányai lapban jelent meg...
Megfogott a költői lélek, ego önzetlenségének ez a magasztos ábrázolása - de egyúttal az is, hogy vajon miért pont Besztercebánya? Mi köze volt Karinthynak Besztercebányához? Járt ott? Jelent meg írása valamelyik besztercebányai lapban? Volt magyar irodalmi lap Besztercebányán valamikor régen?
Próbáltam tessék-lássék módjára utánakeresni, semmi eredményt nem hozott, elrejtettem hát a problémát agyam egy hátsó szektorába, és évek óta ott őrizgettem, néha előhúztam, megörültem a problémának, aztán visszacsúsztattam ugyanoda. A múlt héten viszont csütörtökön teljes véletlenséggel az m2-re kapcsoltam, ahol A múzsa csókja című dokumentumfilm Karinthy Frigyes és Judik Etel (később Karinthy első felesége) viharos szerelmi életével foglalkozott. Aztán... aztán... Aztán majdnem elfelejtettem levegőt venni, mert amikor ahhoz a szomorú részhez ért a dokumentumfilm, hogy 1918 októberében Judik Etel spanyolnáthában megbetegedett, az is kiderült, hogy Karinthy éppen akkor Besztercebányán volt, felolvasóesten, és miután hazavonatozott, tudta csak meg, hogy felesége halálos beteg.
Tehát Karinthy volt Besztercén!!! Újra nekiültem a számítógépnek, google-oztam, érdekes cikkeket találtam (például ezt az útleírást és ezt a Karinthy-naplórészletet). És ahogy így folyattam a szemem a gép előtt, valami isteni szerencsének köszönhetően rátaláltam a régen hallott Karinthy-novellára is. Legenda a költőről a címe, és a Viccelnek velem kötetben található meg a neten, a végéről a hatodik írás.
Most, hogy írom ezt a blogbejegyzést, Erős Zoltán Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig című kötetét is felütöm, és megdöbbenve látom, hogy a több mint tíz éve könyvespolcomon heverő könyvből is megtudhattam volna, hogy „Karinthy Frigyes 1918 szeptemberében riportúton járt Besztercebányán és környékén". Lehet, hogy tudtam is, csak kitöröltem az emlékeim közül? De akkor szeptemberében vagy októberében? Riportúton vagy felolvasóesten?
És vajon létezett-e a Beszterce és Vidéke lap vagy létezett-e irodalmi lap Besztercebányán? Várok vele újabb 7-8 évet.
2011. január 2. (vasárnap)
The Beach
Tegnap megnéztem újra, sokadszor, most éppen cseh (vagy talán szlovák?) nyelven A part (The Beach) című filmet. Úgy örültem neki, mint a gyerek, imádom, benne van minden, utazás, magány, szerelem, titok, őrület, tenger, drog, vér, vágy, csábítás, halál. Egyszer el fogok jutni Thaiföldre, az biztos.
És most néhány link:
Filmzene:
Trailerek közül:
2010. december 29. (szerda)
Drámai térkompozíció
Metszően hideg hétfő délelőtt van. Apámmal és öcsémmel első nekifutásra csak almáért mentünk a - családi nyelvhasználatban - vityillónak nevezett nyaralóba, hétvégi házba. Most ide lehetne egy lírai mondatot. A jeges Garamba hajló fűzfák ágain összecsilingelnek a fagyott, villogó jégdarabok, ahogy a folyó örvénye játszadozik a természet utolérhetetlen műremekével. A havon vakondtúrás, arra nem is gondoltam eddig, hogy ezek a lények télen is aktívak. Sőt, egy dráma térkompozíciója nyílik ki előttünk. Vakond elől menekülő két földigiliszta fúrta át a földet, még a hótakarót is, hogy aztán pár centiméterrel odébb megfagyott merev holttestükre legyünk figyelmesek. A fákra kúszó hihetetlenül kreatív liánokra kúszó hihetetlenül kreatív hóra kúszó hihetetlenül kreatív képzelet. A neve most tél. Aztán hosszú séta a szőlőnkig. Harkály és kopogása száll a levegőben. A Garam, illetve a falu (Kéménd) felé nézve a horizont átható szürkeségét kék sáv választja ketté. Nyúlnyomok, hatalmas hancúrozás emlékei, egy kb. háromszor négy méteres területen. Leereszkedünk a Szince nevet viselő patakhoz. Őznyomok. Cinkék tucatjai, kék és széncinkék. Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy körülöttem kavarognak. A távolban párosan vadászó sasok. Majd a Szince mentén vissza a torkolatig, a Garamig, ahol a nyaraló található.
Apám a kezével melegíti föl a lakatot, az olvadt hó belefagyott, mialatt gyalogoltunk. Almaválogatás a pincében. A folyó fölött egy kormorán fekete árnya húz el. Két vadkacsa. A hídról másfél méteres, deréknyi szélességű jégcsapok lógnak. Egy gémet keresek a Garam vizében, de arra riadok, hogy csak egy gém alakú hiányt figyelek perceken át.
2010. december 25. (szombat)
Karácsonyfa
A karácsonyfa, amely a lakásunkban áll. Nem a szabályos fenyőket kedvelem, hanem a szabálytalanokat. Egy kilógó ág, egy sűrű rejtek. Ott jobban elrejtőznek a madarak. Lucfenyő, amelyen most díszek vannak. A lépcső felé van egy bagoly, tobozból, ágakból, és egy madár, meghatározhatatlan, téli madárnak néz ki, az ajtó felé van egy mókus, és a teraszajtó felé egy másik bagoly. Ők a kedvenceim.
Idén nincsenek gömbök. A karácsonyfa egyszerű. Vannak áttetsző üvegből készült figurák: angyalok, harangok, szarvas, fenyő. Madzagra húzott halvány vörös és fűszínű csillagok, madzagból. A karácsony madzagja az uniceftől.
Mégis van néhány gömb. Nagyon apró gömbök. Leginkább ezüstszínűek. Aztán piros, sárga, kék, zöld fények körbetekeredve. Szaloncukrok párban. A karácsonyfa tetején ezüst dísz.
Nagyon szép sötétzöld tűlevelek. Lucfenyő. Fenyőillat. Ajándékok.
2010. december 21. (kedd)
Madáretető
Ülök az ablak mögött. Hajnali fél hat. Hat óra után már érkeznek.
Reggel fél 8. Nézem a madáretetőbe érkező madarakat. Három széncinege.
9.15. Az ablak mögött ülök. Három széncinege. Mintha hullámvasúton közlekednének. Felkap egy napraforgómagot, visszarepül a fára. Megtöri. Kicsipegeti a belsejét. Vissza a madáretetőbe.
Már öt órája ülök az ablak mögött. A három széncinege fáradhatatlan hullámmozgása a nyírfa és a madáretető között. Csatlakozik hozzájuk két tengelic.
10.50: három széncinege, két tengelic, egy erdei pinty, négy veréb.
Fél 12-kor mozdulok meg először. Felállok, kimegyek a szomszéd szoba erkélyére, visszajövök, kinyitom az ablakot, feltöltöm a madáretetőt.
Negyed egy. Valahogy nem vagyok éhes. A madarak táplálkozási szokásai egészen eltérőek. A széncinege alig száll be a madáretetőbe, máris vissza a fára. A verebek belakják a madáretetőt, csőrüket jobbra-balra forgatva kiszórják a magot a hóra, iszonyú pazarlást végezve. Az erdei pinty a földön ugrál. Nem száll az etetőbe.
Háromnegyed kettő. A verebek által leszórt magot csipegeti föl. Az erdei pinty. A búbos pacsirta szintén. Szürke. Apró lábacskáival futkos. Fára nem repül fel.
Negyed háromkor egy gerle érkezik. A madáretető mellé. Nem férne be. Forgatja a fejét, azzal a buta tyúkmozdulattal, látom a korlátolt szemeit. Egy széncinke majdnem leviszi a fejét, majdnem nekirepül.
A tengelicek merev tekintettel ülnek az etetőben. Néha oda-odacsapnak egymásnak és más madaraknak.
Három óra. Az ablak mögött ülök. Egy macska ül a fa alatt, nézi a fa csúcsán billegő cinkéket, verebeket, tengelicéket, pintyet. Fél óra, szinte mozdulatlanul. Aztán eloldalog.
Három óra tíz. Nincs egyetlen madár sem az etetőben. Ülök az ablak mögött, próbálok nem mozdulni. Eddig elég sikeres.
Három óra ötven. Úgy látszik, már nem jön egyetlen madár sem.
15.56 a napnyugta hivatalos időpontja. Úgy látszik, tényleg sötétedik.
Sötét van. Próbálom elképzelni a madarakat. Egy ideig még látszódnak a nyomok a hóban. A nyomok a madáretető tetején, a nyomok a fa alatt.
Sötét van, és nem jönnek a madarak. Elképzelem a madarakat. Tavaly volt egy, egyetlen egy darab csuszka is.
Csuszka. Nagy szó: csuszka! Két ujja előre, kettő hátra. Fejjel előre lefelé a fán. Fél hat.
Negyed nyolc. Sötét van. A kinti lámpa fényénél látom, hogy nem látok egyetlen madarat se.
Kilenc óra. Elképzelem, hogy az ablak üvegében visszatükröződik az arcom, és azt nézem. De nem tükröződik vissza.
Nem hallok egyetlen hangot se. Az ablak hideg lehet. Elképzelem.
Fél tizenegy. Elképzelem. Már nincs kedvem enni, de azt hiszem, éppígy nincs kedvem lefeküdni se.
Talán mégis inkább megvárom a hajnalt, a madarakat.
Álhír és álvers
Nem arról fogok most beszélni, hogy vajon egy Škoda Octavia nyitott csomagtartójából ittam-e már Tatranský čaj nevet viselő tudatmódosító szert Eger belvárosában az éjjeli órákban (talán majd erre is sor kerül), hanem hogy csütörtökön voltam a Hírek az érme másik oldaláról című dezonformációs konferencián, és rendkívül jó volt!!!
Csepregi János meghívására jöttem, végighallgattam az előadásokat, jegyzeteltem öt oldalt. Szép szavakat hallottam: „illúziófátyol" például (Papp László Tamás), „AIDA-elv" (Marosán György), „áltüntetés" (Kovács Gergő), „gyógyító webgömbök" (Csepregi János), „mellek hengerűrtartalma" (Dezső András). Aztán felolvastam halhatatlan álversem, amely a Kőrnyék címet viseli, s így végződik:
„Kultúr vágyakozást
vágy vásarlast
bisztosan beteljesitenk önöknek
Beszterce Banyaban
vagy környékben közel áló varosokban."
Aztán beszélgetés Tacskó Mukival, Sisa Pistával és Sobri Jóskával: feltette az i-re a pontot. Megtudtam, hogy manapság a „faszozás" a trendi céges szórakozás (tessék utánakeresni), s azóta kizárólag a http://hircsarda.hu/ híreit olvasom!!!
Samba, Zappa, Bajza utca
Az érsekújvári főtéren most nem keresem meg azt az aranyszínű jelet, amelyben az O L rövidítés szerepel 1710 fölött, utalva Ocskay László kivégzésének helyére és évszámára. A Samba cukrászdát keresem, ahol Juhász R. József szervezésében H. Nagy Péter beszélget velem irodalomtörténet-írásról, a monográfiaírás lehetőségeiről, a kritikaírás jellegzetességeiről. Boldog vagyok, amikor az Állati nyelvek, állati versek kötetből felolvasott szövegeimen néhányan hangosan röhögnek.
Másnap Mizser Attilával autózom Pestre, a Lehel téren beszáll a metróba Rácz I. Péter, és vajon kivel van találkozója? Azzal az L. Varga Péterrel, aki épp pár napja mondta le a hétfői találkozást, merthogy dolgoznia kell. Na, most megkapod a magadét, Péterkém, gondoltam magamban, és elsőként rontottam a Zappába. Persze mindent megmagyarázott, bla-bla-bla, én meg el is hittem neki (muszáj volt a városba bejönnie, munkaköri kötelesség stb.) 
Aztán Attilával elmentünk az Írók Boltjába, majd az Írószövetségben rendezett Tőzsér- és Utassy-esten kérdezett Turczi István Tőzsér Árpád költészetéről a Parnasszus Tőzsér-blokkja kapcsán. Kénytelen voltam idő előtt elindulni az estről, mert ma hajnal 5-kor keltem, hogy felérjek Besztercére, taní-/tani.
Tudd meg
Ágoston Attila a burgenlandi Parndorf érintésével Dunaszerdahelyről vonatozott le szerdán Pestre, hogy meghallgassa beszélgetésemet Müller Péter Sziámival és Jónás Tamással. A beszélgetés első egy órája a szokásos koreográfiát követte, kérdeztem, válaszoltak, izgalmasan, meghökkentően, őszintén, aztán a második órában olyasvalami történt, amire nem számítottam, de aminek mégis teret és lehetőséget adtam a különlegessége miatt. Müller Péter Sziámi és Jónás Tamás felváltva olvasták fel szövegeiket, egymást inspirálva, s a beszélgetés versek párbeszédévé minősült át, éteri találkozássá. Jónás Tamás például elénekelte Tudd meg című lélekbe vájó versét, amelyet Juhász Gábor zseniális zenéjéhez írt, s amelyet Marozsán Erika gyönyörű hangján tudok most megmutatni. Ezt hallgatom ma már vagy harmincadszor. Jó volt ez az este, L. Varga Péterrel, Deák Bárdos Ágival, Pali bácsival, Deák Renátával és férjével.
Másnap irány Salgótarján, Balassagyarmaton felvettem a kocsiba Nagy Csillát, majd a Palócföld szerkesztőségében Mizser Attilával megtárgyaltuk a beszélgetés menetét. Attila rendkívül felkészült kérdező volt, a Mikszáth-próza kortárs hatásáról kérdezett, de szóba került a Palócföld-könyvek legutóbbi kiadványa, amely „Ezek a kedves kis portékák..." címmel jelent meg (benne Parti Nagy Lajos, N. Tóth Anikó, Garaczi László, Kiss Judit Ágnes, Grecsó Krisztián, Ficsku Pál, Tóth Krisztina, Kőrössi P. József, Jenei László Mikszáth-novelláival). Bemutattam a besztercebányai hungarisztika tanszék friss konferenciakötetét (Az interkulturális kommunikáció Mikszáth Kálmán műveiben), aztán hosszú beszélgetés következett irodalomról, versről, kritikáról. Ez az este is jól sikerült, legalább annyira, mint az előző.
2010. december 7. (kedd)
Háy
Este érkeztek vendégeink, s az elszállásolás után rögtön belevetettük magunkat a karácsonyi Besztercebánya gyönyörű főterének hangulatába. Kivilágított havas, középkori házak, kis faházikók, amelyben sült kolbászt, forralt bort, puncsot, mézbort árusítanak, óriási hangulat. Megszakítva a vásári forgatagot, sztrapacskázni ültünk be egy vendéglőbe, majd éjfélig beszélgettünk kint, visszatérve a főtér házai, palotái közé.
De volt szó a műfordítás kérdéseiről, a szépíró műfordítók és a kizárólag műfordítással foglalkozók közti különbségekről, a műfordításhoz szükséges „pofátlanságról" (Deák Renáta) és „bátorságról" (Háy János).
A szállás felé vezetve, a kocsiban arra gondolok, kemény lesz az előttem álló hét: ma a Revue svetovej literatúry és Háy János, holnap Pest, este 6-kor a Gödörben beszélgetés Müller Péter Sziámival és Jónás Tamással, csütörtök este Salgótarjánban, a megyei könyvtárban beszélget velem Mizser Attila, vasárnap délután Érsekújvárban hasonló H. Nagy Péterrel, hétfőn újra Pest, Parnasszus-est az Írószövetségben, ahol Tőzsér Árpád költészetéről beszélgetek. Csak ennyi.
2010. december 5. (vasárnap)
Revue
És hogy kik jönnek? Háy János és Juhász Katalin mint szépírók, Renáta Deáková és Gabriela Magová műfordítók, valamint Görözdi Judit, akinek a lapban írása jelent meg a magyar posztmodern irodalom szlovák fordításairól, a pozsonyi Nádas Péter-konferenciáról, valamint beszélgetést készített Parti Nagy Lajossal.
Mint azt a pozsonyi, júliusi bemutatón elmondták, két szempontból is egyéni ez a szám: egyrészt a magyar irodalmat szlovákra fordító új nemzedék markáns bemutatkozása, másrészt ez az első olyan hely a szlovák fordításirodalomban, ahol a szlovákiai magyar irodalom nem izolálva jelenik meg, hanem a magyar irodalom természetes közegében.
A bemutatót szlovák nyelvű szinkrontolmácsolás kíséri, s az eredeti helyszín, a C 422-es terem helyett a C 235-ösben kerül sor a beszélgetésre, ahová nagyobb számú résztvevő fér be. Sajnos Tóth Krisztina nem tud jelen lenni, de bemutatják a verseiből készült szlovák nyelvű fordításkötetet, Gabriela Magová műfordításait.
2010. december 2. (csütörtök)
Szmrty
Este Sziámit hallgatok, a 2007-es Az Isten Álljon Meg! album hihetetlenül erős, az Elég zsidó c. számhoz többször is visszatérek. Erőteljes, emlékezetes sorokkal. Most, hogy írok, közben ezt hallgatom.
Szerdán a tanszéki számítógép a partnerem, délelőtt 10-től este fél 8-ig, a magam számára is hihetetlen teljesítmény. Áhhh... VEGA, VEGA, VEGA, nem folytatom. Szinte egész nap havazik, némiképp járhatatlan utak. Este a havazásban besétálok a tanszékvezetőnkkel, Alabán Ferenccel a belvárosba. Ahogy késő este átvágunk a belvároson, már visszafelé, a szállásra, látom, óriási kupacokba hordják a havat, teherautóra rakják, és viszik ki a városból. Végre az igazi besztercei fíling!!!
2010. november 27. (szombat)
Sziámi
Decemberben a Gödörben fogok beszélgetni Jónás Tamással és Müller Péter Sziámival, úgyhogy a tegnapi nap az URH, a Kontroll Csoport és a Sziámi jegyében telt el. Müller Péter Sziámi Dalszövegkönyvét (1980-2005) olvasom, illetve CD-n és neten hallgatom a számokat. Például az URH-tól a Vigyetek el! ma is üt, a Kontroll Csoporttól a , a Halálos szerelem vagy a Sziámitól a Kicsi, kicsiszolt kő a kedvencek.
Egyetemista éveimben hallgattam Pozsonyban, akkoriban még az A. E. Bizottság, a Vágtázó Halottkémek, a The Cure és a cseh Psí vojáci voltak a kedvenceim. Azt hiszem, ez nem is nagyon változott azóta sem. Gondolom Ágoston Attila, Molnár Norbi és Lampert Csaba is így van vele, nekik köszönhetem a zenei ízlésemet...
Ma reggelre pedig leesett a hó.
2010. november 25. (csütörtök)
Puha falak
Három napig vártam a régtől beharangozott havat Besztercén, de végül semmi sem lett belőle. Vagyis hóesés, havazás, hóhullás, szállingózás volt, de mindebből semmi sem látszik. Pontosabban a környező hegyek, hegycsúcsok havasak.
A szállásom melletti kórház viszont nem havas. A falai egészen puhák: abban kering a betegek vére. Ott keringeti az összes beteg vérét, megduzzadt, tömör falak, áradó vér, a kilencedik emeletről a másodikra, vissza. Ha belenyomod az ujjad a kórház falába, érzed a lüktetést, az áramló vér őrjítően lassú hullámzását. De nem nyomom bele, csak nézem, elképzelem. Majd meglesz az is.
2010. november 21. (vasárnap)
Semmit sem szabad, de mindent lehet.
A Lomonoszov Egyetem főépülete. Fegyveres katonák őriznek minden bejáratot. Minden egyetemet. Fél óra tárgyalás.
Valami szédület, hogy az Ezeregyéjszaka meséinek föld alatti palotáiban jársz. Ez a moszkvai metró.
Grísa, Okszána szerint az egyik legjobb kortárs orosz költő, azt magyarázza, hogy bizonyos szavakat vissza kell hódítanunk. A használat által. Pl. taváriscs. Vengérszkie taváriscsi, mondja a pincérnek, szolgálja ki a vengérszkie taváriscsit.
Háztömbök. Ebbe az épületbe kényszerítette az apparátus és a minisztériumok legfontosabb embereit Sztálin, unokáik még mindig itt élnek. Lemegyünk a retrókocsmába, a falakon Lenin, a Kreml, vörös nyakkendő pionír, KGB-s telefon, Moszkva típusú írógép. Vodkát kell innom, érzem, bár csak én iszom vodkát.
Azt hiszem, szerelmes lettem a moszkvai metró állomásaiba.
A Lenin-mauzóleum márványborításán tükröződnek a karácsonyi vásár vörös sipkás manóházai. GUM.
Alapgázon járatott autók a parkolókban. Előmelegített autóval várják a főnököt hosszú percek óta.
Okszána Parti Nagy Lajost fordít. Van miről beszélgetnünk. A társaság tagjai még egy lett fiú, Medvegyev egyik tanácsadója, felesége, egy internetes portál szerkesztője és egy zsidó-orosz üzletember, Garfunkel vezetéknevű, japán politológiai doktorátussal. Itália, Toszkána a szíve csücske.
Óriási labirintus márványból. Majd egyre följebb. A Lomonoszov Egyetem 27. emeletén, kétszáz méter körül. Kilátás. Liftek tucatjai. Átszállás a következőre és a következőre, csak így jutsz fel. Az épület stílusa: Sztálin-barokk. Hatvanéves bútorzat az előadótermekben és a folyosókon.
Ázsiai pincérek a belvárosban: kirgiz, kazah, üzbég arcok. Nomádok, mint mi.
Az ismereten katona sírja, két egyenruha merev vigyázzban. Kb. 20 méterre egy gyönyörű kovácsoltvas kerítés és kapu. Alig akarok hinni a szememnek: a kerítés oszlopait összefont vaspálcák alkotják, közepén bronz szekerce. Ezt vitték a római hadvezérek előtt a győztes csata után, római bevonuláskor. Neve: fasces. A fasizmus szó etimológiája.
A Majakovszkij-színház első emeleti vendéglőjében az egyik legsikeresebb kortárs orosz filmrendező, Alekszej German Jr. egy babaarcú szépséggel. Később egy csatornatölteléknek kinéző alak, arcra German testvére, csapódik hozzájuk. Mellette kiskutya, öleb, lenyalja testvérem ujjáról a pástétomot.
A régi Arbaton Puskin és felesége. A moszkvai metrón többen utaznak, mint a londonin és a New York-in együttvéve. Tízsávos utak, tömve autóval. Zöldüveg felhőkarcolók.
Kikérdezem Grísát. Magyar címek az orosz irodalomból. Csak a Karamazov-testvéreket és a Mester és Margaritát ismeri fel. Kineveti a francia költőket, mondja. Minden jó kortárs orosz költő meghalt, mondják viccesen.
A lélek mint Matrjoska-baba.
2010. november 18. (csütörtök)
Moszkva
Kedden szállt fel a repülőgépünk Bécsből, most itt vagyok Moszkvában. Jana Kresan várt bennünket a repülőtéren, szerencsére elkísért a szállásra, a Lomonoszov Egyetem főépülete mellé. Az este vodka sörrel, de nem vittük túlzásba. Szerdán kezdődött a konferencia. Elég érdekes volt, hogy néhány orosz nyelvű hozzászólást szinte teljesen értettem, a berozsdásodott orosz nyelvtudásom alatt valami megmozdult. Testvéremmel, Ottival és barátjával, Kurucz Csabával bejártuk a belvárost, ismeretlen katona sírja, Kreml, Zsukov marsall szobra, Vörös tér, bárok stb. Ma megtartottam az előadásom, majd bejártuk a legendás Arbatot, mind a régi negyedet, mind az újat. Udmurt és komi kollégával társalogtam az előbb, és egy vlagyivosztoki fiúval, aki magyarul is tanult. Őrület ez az egész. Per pillanat egy hihetetlen billentyűzeten írom mindezt, minden billentyűn kétféle betű: cirill és latin. Daszvidányija!
A tegnapi napom is elég zsúfolt volt, tulajdonképpen csak aznap reggel kezdtem el készülni az esti beszélgetésre Karol D. Horváthtal a Nyitott Műhelyben.
Én írtam az utószót a könyvhöz, így aztán nem esett túlságosan nehezemre összeírni hét-nyolc kérdést, majd pedig folytattam az előkészületeket a moszkvai konferenciára. Ilyenkor áldom az eszem, hogy néha előre dolgozom, bizonyos szövegdarabok, ötletek, vázlatok bekerülnek a gépbe, és aztán már csak ki kell fejteni, húst rakni a csontokra.
Szóval délután értem Pestre, az Írók Boltjában Turi Timivel futottam össze, aztán L. Varga Péterrel beültünk egy pohár baracklére, majd a Nyitott Műhelyben Urfi Péterrel és Krusovszky Dénessel megbeszéltük a koreográfiát, Bárdos Deák Ágival pedig egy decemberi program részleteit egyeztettük.
Az est első felében Nádori Lídia beszélgetett Franziska Gerstenberggel, majd Karol D. Horváth került sorra velem. Karol hihetetlenül profi volt, frappáns és poénos. Kiderült, diákkorában abból szerzett pénzt, hogy csoporttársai helyett szerelmes leveleket írt. Hogy volt birkapásztor, általános iskolai tanár, polgármesteri hivatal titkára, majd pedig barman, dramaturg, reklámspotíró, copywriter (jelenleg a Szlovák Rádióban dolgozik). Hogy fiatal korában punk zenekart alapított, s ma is vágyai közé tartozik, hogy egy punk együttes hangosítója legyen. Hogy írástechnika terén rengeteget tanult abból a tevékenységből, hogy hangjátékokat írt egy csomó meséből, elbeszélésből, regényből. Hogy a viszonylag fiatal szlovák irodalomban rengeteg bor, de főleg kemény szesz folyik, s rengeteg a melankolikus alkoholista szlovák író. És hogy ő újfajta folyadékokat akart becsempészni a szlovák irodalomba: a test folyadékait, a testnedveket. És hogy az írásaiban tudatosan törekedik arra, hogy minden harmadik oldalon legyen szex, és minden ötödik oldalon minimum egy halott. Hogy az első kézből szerzett élmények izgatják, a másodkéz nem érdekli.
A beszélgetés után, vacsora közben a kötet fordítójával, Garajszki Margittal beszélgettünk a sibáról, Balogh Endrével az est fénypontjairól, Halász Margittal Besztercebánya szépségeiről, Deák Renátával a szlovák Parti Nagy Lajos-fordításokról, majd pedig Bozsik Péter egy szegedi verekedős éjszaka részleteibe avatta be társaságunkat... Éjjelre értem haza, bő egyórás könnyed vezetés után.
2010. november 9. (kedd)
halálvers
Tegnap végre befejeztem egy régóta tervezett tanulmányt. Halálvers és halálköltészet a kortárs (pontosabban: posztmodern) irodalomban: Baka István, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Marno János, Lövétei Lázár László, Acsai Roland, Borbély Szilárd - illetve ki ne hagyjam, hiszen érte, miatta jött létre a szöveg: Tőzsér Árpád köteteiről.
Hát akkor idemásolok egy passzust, vagyis kérdésözönt a szövegből:
„A halálról elfeledkező élet lenne az egyetlen megoldás a halál problémájára? Az élet pazar sokszínűsége, titokzatossága vajon képes eltörölni a halál szürke egyformaságát, mindenféle halál végső soron egyféleségét, a halál ürességét, jelentéstelenségét? A halálról való elfeledkezés, megfeledkezés lenne a megoldás a kötet kínzó kérdéseire? Hiszen ha a halál semmi, üres, egyforma szürkeség, akkor voltaképp érdektelen is? Az ilyen halál miért lenne tárgya a költészetnek? Vagy ha már költői tárgyról beszélünk: a halált megvető élet poétikája nem méltóbb és izgalmasabb téma?
A halál halála lehetne az élet? Az egyetlen méltó téma?"
A kész szöveget még átolvastam ötször (ez itt az önreprezentáció helye), kijavítottam a tudatos és rejtett hibákat egyaránt, majd véletlenül felnyitódott a Csatavirág borítója, és az első oldalon szemembe villant a költő ajánlása: az „Il faut cultiver notre jardin" jegyében... Mit tehettem mást, kivonultam a kertbe, és másfél órán keresztül ástam egyfolytában, szakadatlan.
2010. november 5. (péntek)
oh, a szerelem
A héten nyertem 6 millió fontot, 200 millió dollárt, és a nem létező profilom megdobogtatta kb. 4 ismeretlen nő szívét. Micsoda levelek! Például így kezdődik az egyik: „Hogyan csinálsz mostanában? Szeretnék bemutatni Önnek egy nagyon jó társaság tudtam."
Vagy egy másik: „Kedves, az én nevem Fifi Jama, és én vagyok 22 éves nő. Én láttam a profilodat, és ez érdekel engem nagyon. Szeretném tudni, hogy te és megismertelek. Van valami nagyon fontosat mondani. Kérjük, lépjen kapcsolatba velem e-mail címemet, amely (na, ezt megtartom magamnak...), vagy akkor elküldené nekem e-mailt nekem, hogy elmondjam többet magamról, és elküldjük Önnek a képeket. Bye-mail Fifi"
Vagy egy másik másik:
„Szia Kedves,
Hogy van ma remélem, hogy minden dolog rendben van veled, mert én nagy pleassure hogy Önt abban, kommunikáció akkor a mai naptól után megy keresztül, a profil, kérjük kívánok majd a vágy velem, hogy mi is megismerjük egymást, a jobb és mi történik a jövőben.
Én nagyon boldog lesz, ha tudsz írj nekem az e-mail a legegyszerűbb kommunikáció és mindent tudni egymást, és megadom a képeket és információkat rólam, én várni fog hallani rólad, mint én szeretném, ha minden a legjobb az a nap.
az új barátom.
Miss Hellen"
Hát új barátaim vannak, sőt barátnőim. És ez jó!!! Csak tudnám, hogy miért spam formájában kommunikálnak a külvilággal???
Csütörtökön Pécsen voltam, a habilitációs oklevelem átadásán, de hát mit ér az mindehhez, az előbbi két levélhez képest??? Mindegy, azért felteszek egy képet a helyszínről, a Halasy-Nagy József auláról:
2010. november 3. (szerda)
aranyló Szófia
Ma délelőtt Pozsonyban voltam, intézni az orosz vízumot (erről majd később). A másfél óra várakozás közben volt időm elgondolkodni, mennyivel egyszerűbb volt Bulgáriába utazni. Kb. két hete voltam Szófiában, ahol Bedecs Laci, az ottani Hungarológia Tanszék lektora és a kortárs magyar irodalom befolyásos kritikusa várt bennünket, ő szervezte meg a programot is Kosztolányi születésének 125. évfordulója kapcsán. Testvérem Komáromból indult, Ipolybalogon szálltam fel én, Pesten, a Széchenyi fürdőnél Térey. Útközben megálltunk Belgrádban egy ebéd erejéig, a híres Skadarlija bohémnegyedben, majd le a sztrádán Niš mellett a vadregényes, sziklahasadékos Dél-Szerbián át Szófiáig. Még este elmentünk vacsorázni, rakijázni (bolgár törkölypálinka), sörözni, majd másnap délelőtt bejártuk a várost. Szófia igazi eklektikus nagyváros, ortodox székesegyházzal, mecsettel és minarettel, szocreál terekkel, ókeresztény templommal. Görözdi Judit írta, hogy neki „aranyló képzetei" vannak Szófia-ügyben, és igen, az ortodox templomok hagymakupolája arannyal futatott, igen: aranyló, ragyogó, csillogó Szófia.
Úgy érzem, jól sikerült a beszélgetés az egyetemen, amiben része volt, hogy Bedecs Laci a híres cseh, szlovák (?) csokival, a Študentská pečať-tyal kínálta a diákokat... Az ebédnél végre találkoztam Nikolaj Bojkovval, aki a Szozopoli anziksz c. versem fordította bolgárra. Az esti felolvasásra és beszélgetésre a szófiai Magyar Kulturális Intézetben került sor, amelynek megbízott vezetőjéről, Dimitrov Györgyiről kiderült, hogy gyerekkorát a szlovák határ közelében töltötte, s szüleivel gyakran jártak át Ipolyságra. Hát, kicsi a világ, ahogy mondani szokás...
Ó, ez az este volt a csúcs! Niki Bojkov a „made in home"-ba vitt bennünket, itt dolgozik most, és valami eszméletlen hely. Tele palimpszeszt tárgyakkal. Teáscsészében kanalak, villák, kések. Újságok tapétaként. Ajtó asztallapként. (Vagyis: funkciót váltott tárgyak.) Bolgár írók, Bedecs Laci, Martin Hrisztov, Térey, Otti, hungarológus lányok és persze Niki. Utána páran átvonultunk a Hambarába, az is valami hihetetlen nonkonform hely, romkocsma stílusban, nagy beszélgetések. Elhatározzuk, másnap irány Plovdiv.
Ha Szófia szép, hát Plovdiv gyönyörű! Egyrészt a nagyszerű paloták övezte sétálóutcája. Másrészt az itt is, ott is felbukkanó török építészeti emlékek, mecsetek, minaretek! Az egyikbe bementem, köszönöm, Visha... :))) Harmadrészt a bolgár Szentendrének is nevezett városrész pompás épületei, a bolgár reneszánsz! Negyedszer az antik maradványok, a nagyszerű plovdivi amfiteátrum!!!
Nikinek és két modellszépségű kísérőnknek, Bilyana és Visha áldásos tevékenységének, rendeléseinek köszönhetően bolgár nemzeti ételek és italok (pl. banicát ettünk és bozát ittunk) sokaságába kóstolhattunk bele, majd egy hosszú séta után vissza Szófiába, ahol Laci felesége, Éva várt nagyszerű vacsorával. Köztudott, hogy lélekben kb. hároméves vagyok, ezért Laci legkisebb fiával, Dáviddal értettem meg a legjobban magam, Marcival szemben két sakkpartit veszítettem el, Dórival a bolgár irodalom rejtelmeiben vesztünk el.
Éjjel Nikolaj majdnem halálra gyalogoltatott egy sherwoodi erdő nagyságú rengetegben, ahol három tanulmányra való beszélgetést folytattunk a kortárs magyar és bolgár irodalomról, illetve fordításelméleti és gyakorlati kérdésekről. Sajnos nem volt nálam sem toll, sem diktafon, sem rejtett kamera...
Hazafelé minden ment, mint a karikacsapás, Térey hátul elolvasott egy könyvtárnyi könyvet, én pedig annak örültem, hogy végre megértettem Nándorfehérvár, azaz Belgrád stratégiai jelentőségét a középkorban: Belgrádtól Pestig egyetlen dombot, egyetlen kupacot sem láttunk, csak a végtelen, száguldásra váró, szeles síkságot. Így hát valahol Palics és Szabadka táján vesztünk bele a nagy depressziós semmibe.
2010. október 27. (szerda)
Kedves Blogom!
Titok, titok, titok. Titokzatos vagy nekem, mint egy vágyott tárgy, amely folyton kisiklik a kézből (no comment...), de azért sosem túl messzire. Alkoss meg retorikailag! - szinte hallom, ahogy L. Varga Péternek, a fiatal irodalomteoretikus titánnak (Heidegger, Gadamer, Derrida egy személyben) a hangján sikítod felém.
Én pedig alkotlak.
Most hirtelen arra a gyerekre gondolok, aki képes volt órákon keresztül fantáziálni a semmiről. Ültem a faluvégi második emeleti lakásban, talán nyolc-tízéves lehettem, és néztem a nappali erkélyének üvegajtaján keresztül, ahogy róják a köröket testnevelés órán a nagyok, és arra gondoltam, miért épp itt vagyok, miért nem ötezer kilométerrel északabbra, keletebbre, nyugatabbra, délebbre, vagy éppenséggel kint, fönt az űrben, egy távoli galaxison. Vagy én lennék-e én, ha háromezer évvel korábban születtem volna meg? :)))
Micsoda, messzire vezető gondolatok!!! Ha-ha-ha. Talán nem jó irányból közelítettem meg. Szóval gondolj akkor inkább arra a jelenetre, amikor Frantz Fanont (pszichiáter, aki egyesek szerint a terrorizmus ideológiai alapjait rakta le) megpillantja egy anyukájával sétáló fehér kislány és felkiált: „Anyu, nézd a négert! Félek!" Fanon ekkor találkozott „a fehér ember pillantásával", a leküzdhetetlen idegenség és másság tapasztalatával.
Érted?
Hát ilyen idegen vagyok most a magam számára. Mint az a bizonyos ősmajom önmaga számára, Kubrick filmjében.
Na most arra várok én is, hogy ember legyek a blog segítségével. Ez az!!! Végre kimondtam!!! :)))
Napi teendők: az elmúlt 2 napban összeállítottam egy tanulmány- és egy verseskötetet. Ez utóbbi esetében hosszas vívódás után elvetettem a „Csáth szeretője" címet, pontosabban alcímmé fokoztam le, s helyette a „Boldogságtelep, vetélőgépben" címet adtam. Távolabbi terveim közt az szerepel, hogy aki olvassa, menjen el az életkedve - de utána dupla erővel, bumerángként csapjon vissza rá. Közelebbi tervek: a következő alkalommal bulgáriai utamról írok, itt, Neked. Még a feledés előtt, de már innen, Belőled nézve.
Üdv. z.
2010. október 25. (hétfő)
Képzeletemben a blogíró égő, perverz tekintettel feszül a képernyőre, mert az utolsó sejtjéig azonosulni akar a vibráló felülettel, hogy beleölje magát az ujjai alatt rúgkapáló billentyűzeten keresztül a hullámzó betűkbe. Nem normális, az tény. Aki blogot ír, nem normális, egy sem.
A blogíró névtelen alak. Visszavezet a középkor anonimitásába. Átvezet a távoli jövő extremitásába. Névtelen, mert így tud kibújni a mindent behálózó és ellenőrző kommunikációs sémák uralma alól. Létrehoz egy felületet a milliárd más felszín között, és belekezd. Magányos szabadságharcos, akinek mondatai egy-egy szabadcsapat.
Úgy képzelem, csak így van értelme.
Hogy ehhez képest nevem kényszerűen vállalva egy közismert online irodalmi lap felületén űzöm a fent említett tevékenységet: önvád, dac és önirónia.
