Szabados Attila
„Költői életem gyakorlatilag megszűnt”
Beszélgetés Zalán Tiborral
A nehéz léptű ember két ciklusra, verscsoportra oszlik: az első a felezőszonettek, a második a versek a hagyatékból. Magától értetődő volt ez a felosztás, szerkezeti megoldás? Milyen dilemmák kerültek elő szerkesztéskor?
Ennek a kérdésnek a megválaszolására igazából nem vagyok az illetékes. Bármilyen meglepő, a könyv szerkesztésében jómagam nem vettem részt, a versek összerendezéséről, a szerkesztő szándékairól vagy szempontjairól egyedül a valódi szerkesztő, Zalán-Lipák Sára tudna érvényes válaszokat megfogalmazni. Hogy kiadtam – elengedtem magamtól – ezt a fontos alkotói feladatot, csak részben magyarázom lustaságommal, illetve túlterheltségemmel. Több bizodalmam van a lányomban, mint magamban, ezzel azt is elmondtam, hogy feltételezem, mind a versekről, mind a megírási időszakról többet tud, jobban emlékezik, nálamnál, és jobban ismer, mint én ismerhetem magamat. Objektívebb az irodalomtörténész oldaláról a könyvszerkezet létrehozásában, és szubjektívebb a versek érzelmi megközelítésében. Ami az anyag ön-elrendeződését illeti, nyilvánvaló volt, hogy a könyv nagyrészét a mintegy másfélszáz felezőszonett teszi ki. Ehhez nem kell külön szerkesztő. Amikor tisztába kerültem a befejező, azaz, az utolsó felezőszonett megírásának a várható idejével, már csak az volt a kérdéses, mi legyen azokkal a versekkel, amelyeket vagy az előző kötetem és az újabb elkészülte között írtam, illetve, mi legyen azokkal a sok „kósza”-versekkel, amelyeket vagy kifelejtettem még az előző kötetemből, illetve, valahonnan a versidőimből előperegtek. Bejelentettem ugyanis, hogy 2023. december 31-ével befejezem a versírást. Most már múlt időben kell fogalmazzak: befejeztem. Több verseskönyv kiadását semmiképpen sem terveztem. Ekkor vetődött fel bennem, hogy adjuk ki azokat a verseket, amelyek hagyatékként maradtak volna utánam – a halálom után. De hát, költői életem gyakorlatilag megszűnt, egyfajta alkotói halált elszenvedtem, még akkor is, ha a magam jóvoltából történt ez meg. Ezek a nagyobb rendezőelvek, vagy inkább a tények. A komoly szerkesztői munka ez után következett el Zalán-Lipák Sára számára: a felezők elrendezése, ciklusba rendelése, ha úgy gondolja, egybeszakítása, ha meg úgy, tematizálása; és a hagyaték-verseket is valamilyen sorrendbe kellett állítania, amelyek időben, hangban és üzenetben nagyon különbözőek voltak, egymástól elütők, olykor egymást kizáróak. Nagy és remek munkát végzett, miközben nyomasztotta az utolsó kötet vélt fontossága és tudomásul vett véglegessége. Nem kis felelősség volt rajta, nem irigyeltem.
A második ciklust (versek a hagyatékból) Gyenge Zoltán esszéisztikus – talán – előszava nyitja meg, melyben lényegében a szövegek primátusát hangsúlyozza a szerzővel szemben: „A szerző maga, törődjünk bele, teljesen lényegtelen.” Miért éreztétek fontosnak, hogy egy ilyen külső, elemző-előkészítő szöveg kerüljön a második ciklus elé?
Részben játékból, részben egymást szerető emberek finom egymásra figyeléséből. Jellemző, hogy épp egy grinzingi-borozós, esős délutánon merült fel a kiváló filozófus-professzorban, hogy szívesen írna előszót ehhez a hagyatéki vállalkozáshoz. A „halott költő talált versei”, barát általi találtságban, igazán kedvére való játék volt. Másrészt, nekem nem csak hiúsági szempontból volt fontos, hogy egy részemről (és nem csak részemről) ennyire megbecsült ember áll alkotóként mellém, hanem az ebbe a ciklusba került verseknek is teremt pszeudokierkegaard-ként pszeudolétet. A hagyaték szó halottat feltételez, a halott után maradt (talált) holmik meglétét, amelyeket a túlélőknek kell elrendezniük. Ebben az esetben ketten is rendeztek: Zalán Sára a szerkesztést, verselrendeződést (vers-összejátszatást) vállalta fel, míg Gyenge Zoltán a „talált verstárgyak” megtisztításának történeti-filozófiai megalapozottságát teremtette meg. Utóbbinak természetesen hangsúlyoznia kellett, hogy nem halott barátja fölött akar lamentálni, hanem a hagyaték mibenlétéről és létjogosuláságáról kell töprengenie. Így tehát a találtság, a meglét kapott a létrehozóénál nagyobb fontosságot. Meg kellett teremtenie egy halott költő helyett egy halott költészet hagyatéki ügyeinek a létterét. Ezt kellő humorral, „baráti” iróniával, kritikával és tetszetős önkritikával fogalmazta meg.
Az első ciklus több mint 170 felezőszonettet tartalmaz. Van még ennél több is, vagy a kötetben szerepel az összes? Kellett válogatni, elengedni? Ha igen, milyen szempontok mentén?
Hogy így mondod, meglepő számomra, ez milyen sok. Írtam, írtam és csak írtam. Ahogy kívánkoztak, a maguk tempója szerint, bizonyára sokáig. Elsősorban ők érdekeltek az elmúlt évek során, a felezők. Ezekben gondolkodtam, a tizennégyszótagos, hétnél megforduló tizennégyes két-versszakokban. (Persze, a számtan soha nem tartozott az erősségeim közé – a szerkesztő a százhetven versnek minimum felénél „elszámolási problémákkal” keresett meg – a hét az se nem nyolc, se nem hat, és sohasem öt…) Természetesen a százhetven lehetett volna valamennyivel több is, akár a hagyaték-versek rész is terjedelmesebb – a kézirat leadása óta nem egy, a két könyvrész valamelyikébe belekerülhető, vers fényre derült; most nem tudom, mit kezdek majd velük. (Géczi János költőbarát – épp az erkélyemen időzött, amikor három szöveg is előrobbant a mély feledésből két régebbi megjelenés fölemlegetésekor – kárörvendő igyekezettel és némi epével azt javasolta, Sára adja ki majd „Újabb versek A versek a hagyatékból-kötetből” címmel, ami szellemes, de nyilván használhatatlan.) Két gonddal kellett szembesülnöm a szerkesztéshez átadott versek ügyében. Egyrész, rendkívül trehány, esetlen, már-már idétlen vagyok az önadminisztrációban. Három gépen dolgozom párhuzamosan, adott pillanat kérdése, a kész művet melyikbe mentem a három közül, illetve ott is hova. Ráadásul, az elmúlt pár évben legalább három laptopom hagyott cserben elhagyás vagy ellopás útján a vonatokon. Teli, rám jellemzően, másolatoknélküli szövegekkel. Magyarán, szüretkor találtam, amit találtam, amit a seregélyek rajta hagytak a tőkéken. A szerkesztő maga is a „hóna alá kapta” az internetet, és szedte össze mindenhonnan a folyóirat-megjelenésekben föllelhető szövegeket. Az elengedés és a válogatás munkáját elengedtem, természetesen. Azért természetesen, mert a kötetbe került összes vers megjelent folyóiratokban. Kettős szűrőn mentek tehát keresztül a szövegek. Én nyilván késznek gondolt, készre szerkesztett és kalapált szövegeket küldtem a szerkesztőségeknek, a szerkesztőnek pedig nyilván érdeke volt figyelni a szövegek minőségére, tehát szerkesztettségére is. Ki nem kerültek szövegek a kéziratból. Hogy hány vers nem került bele, az még a jövő idő meglepetésjátéka.
A felezőszonett mint forma a kötetet olvasva nagyon nagy teret biztosít tematikai értelemben: (mély)filozófia, alanyiság, hommage stb.; de nyelvi szempontból is változatos. Úgy tűnik, a forma egyértelmű szabadságot ad. A felezőszonettek tükrében hogyan értékeled ezt az állítást?
Nem csak nagy tematikus és gondolkodási vagy érzelmi tereket biztosító forma volt számomra a felezőszonett, hanem bármire lehetőséget biztosító találmány. Bármin értsd azt, hogy bármi. Hajdanán én megalkottam a radikális eklektika kifejezést, és megtöltöttem tartalommal. Nos, a felezők ennek a csúcsmegvalósításai. Szonettek, amelyek a szonettformának gyakorlatilag csak egyetlenegy paraméterét mutatják fel: 14 sorból áll a vers. nincs a klasszikus tagolások bármelyikre is emlékeztető részre bontás, a vers feléig tart, és felétől visszaégeti magát. Vagy inkább tükrözi. Régóta írok én már „tükörverseket”, de ott a téma kibontása kívánta meg a szerkezetet. Ezek a szonettek eleve erre a kívánalomra épülnek rá a maguk tizennégyszer tizennégyükkel (valamennyi sor ugyanis tizennégy szótagot tartalmaz, nem egészen véletlenül…). A metafora talán ismert, többször nyilatkoztam, de talán nem elégszer. Olyannak tekintem ezeket a felezőket, mint valahány vízparton eljátszott tükörjáték. A víz sima tükrén képezem meg az első hét sorban a képet. A második hét sorban ellentétére vált a szemlélő nézőpontja, azaz, úgy haladunk előre a sorokkal, hogy valójában visszafelé haladunk az első hét sorral, az olvasásban. Ráadásul, egy apró kavicsot is ráejtek az addigi tiszta és világosan tükröző felületre, ami szavak, sorrendek, elmozdulását, olykor cseréjét idézik elő, kívánják meg. Az olvasat tehát akár erősen el is különbözhet az előző hét sor első olvasatától. A lelkiismeretes versolvasó ilyenkor újraolvassa az első hét sort, ami viszont diszkrepanciát eredményez a második hét sor első olvasatával. Valójában így a végtelen olvashatóság, avagy, a végtelen olvasás lehetőségét teremtem meg.
Végezetül: min dolgozol most? A felezőszonettek alkotói korszaka lezárult vagy – valamilyen formában – tovább él?
Az előbb már félig megválaszoltam érdeklődő kérdésedet. Nem csak a felezőszonettek alkotói korszaka zárult le, hanem egy alkotó versalkotói korszaka is lezárult vele. Öröm és büszkeség, hogy a Kortárs Kiadó a könyvvel méltó keretet adott ennek a búcsúnak. Zalán-Lipák Sára az ötödik, Horváth Bence igazgató, felelős szerkesztőként, a sokadik könyvemet szerkesztette. Bogdán Csilla a második, a szándékaimmal mindenhol találkozó könyvborítót és -belsőt tervezte meg, és ahogy valahánynál ott volt, itt is velünk van – egy ideje már csak emlék-lélekként – a barát, Kovács Péter, a grafikai munkáival. A költő tehát elköszönt. Sokan hitetlenkedve rázták és rázzák a fejüket a bejelentés hallatán. Bár legyen nekik igazuk! Mindenesetre fél év eltelt, és nyoma sincs költői munkáknak a „fiókomban”. A még az előző év végén írt versek fel-felbukkannak itt-ott, de frisseket már nem tudok a kérőknek küldeni ezek után a megjelenések után. Egy drámán dolgozom éppen, Jókai és Munkácsy képzelt párizsi találkozását vizionálom összevissza, a magam módján, a Jókai Színháznak. Még egy drámát írok az idén a Nemzeti Színház, majd a Békéscsabai Jókai Színház legendás ügyelőjének „megrendelésére”, és azt befejezve szándékozom lezárni drámai barangolásomat a drámák írói világában. Így már csak a Papírváros befejezése marad hátra, terveim szerint azt a jövő év közepére tető alá hozom, év végéig talán meg is jelenhet. Az azt követő évben, tehát 2026-ban, a Kortárs Kiadó ígéretében bízva, a pentalógiát, azaz, az öt könyvet egy nagy könyvben fogom megjelentetni. Ez lesz az utolsó szépírói munkálkodásom – és nem először, de alkotóként talán utoljára – hátraarcom az irodalomban. Az irodalomnak. Írói önmagamnak. És ne kérdezd, hogy miért, azt meg főleg ne, hogy majd mit kezdek magammal akkor, mert ez most egy időn túli kérdés lenne – ezt az interjút (is) már lefújta a bíró.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
