Szil Ágnes
„Cipekedés a kijárat felé”
Beszélgetés Nádasdy Ádámmal
– Az idei könyvhétre jelent meg a Jól láthatóan lógok itt című verseskötete. Mintha magunkról olvasnánk, egy olyan ember tollából, aki jobban meg tudja fogalmazni az érzéseinket, mint mi.
– Azt hiszem, hogy ezzel rátapintott igazából arra, ami a költészet lényege, mert sok olyan ember van, aki azt mondja, hogy „Olyan jól megírta, én ezt nem tudtam volna ilyen jól megírni.” Ha ezt érezte, nagyon köszönöm!
– A kötet kifejezései – a fiókba szorulás, szekrényben-élés, sár, szittyó, gödör – az élet rosszabb felét mutatják be. Idős voltában is kamaszos, önmarcangoló, kételkedő, dilemmázva tanulságos szövegek ezek. A fiatalok keresik így a kérdéseikre a választ. Van-e arról visszajelzése, hogy az ifjabb korosztály mit mond a kötetről?
– Kevés fiatallal van kapcsolatom, ez talán természetes is, bár vannak ifjabb barátaim, tisztelőim. Ők nem érzik talán illendőnek, hogy a kötetről mondjanak véleményt… Érett, javakorabeli ismerőseim sokkal könnyebben beszélnek erről. Vagy a fiataloktól ez távolabb áll? Azt ugye maga is érezte, hogy ezek egy idős ember tollából származnak. Lehet, hogy a fiatalokat ezek a szövegek kevésbé érintik meg: hiába, ez nem az ő életük és problémáik. Remélem, hogy majd negyven év múlva rábukkannak erre, és azt mondják: a mindenségit, a szívemből szólt!
– Aranyt és Adyt nevesíti a kötet, egy-egy alkalmi vers róluk szól, valahogy mégis Babits létösszegző verseit idézi fel az olvasóban. Arany és Babits abban is hasonlítanak, hogy fiatalon is írtak rezignált verseket, míg Adyról ez nem mondható el. Hogy van ez az ön esetében?
– Babits fiatalon is öreg volt. Én nem hiszem, hogy öreg voltam fiatalon. De milyen érdekes… Ady, az sosem volt öreg, de nem is élt sokáig. Nem is az a típus volt. Arany, ő szépen volt öreg, de nem úgy öregedett meg, mint Babits. Babits szoborrá alakította magát. Ezt én nem akartam csinálni. De hisz nem maga mondta, az előbb, hogy valami kamaszos van ezekben? Ugye látja? Ezt nem tudom letagadni, kétségtelenül mindig is volt bennem valami játékos vagy fegyelmezetlen vagy szabálytalan… Jó, fiatalon én szerettem volna szabályos lenni és nyakkendős és öltönyös. De rá kellett jönnöm olyan huszonöt-huszonhat éves koromban, hogy az nem fog menni, akkor érdektelen leszek… hát mit csináljak? Finom hasonlat következik: mint amikor egy színész rájön, hogy ő tragikusnak nem jó, komikusnak viszont igen. Akkor el kell menni komikusnak. Nem kell forszírozni a komolyságot, a filozofikus tartalmat. Remélem, hogy amiket most írok – ha tetszik, kamaszos szabálytalansággal -, azokban van filozofikus mélység, csak hát mintha oldalról jönne, mintegy ellenőrizetlenül szivárog bele a szövegbe.
– Az egyik versében úgy fogalmaz: „cipekedés a kijárat felé”. Ezt örökre lehet folytatni vagy valami visszahúzódás (visszavonulás) érzékelhető?
– Nem tudom, nem tudom… persze a kijáratot lehet az élet végének érteni. Az az ajtó ott van a távolban, ha behunyom a szemem, akkor is ott van, hát akkor mért tegyek úgy, mintha nem volna ott? Sok más költő is nagyon szépen nézett szembe azzal idős korában, hogy az élet véges. Azt is jelenti, hogy nyugdíjba mentem, a tanítást abbahagytam, nem kell már hétről hétre, vagy legalábbis kéthétről kéthétre Magyarországon lennem, ezért át tudom tenni súlyomat, hogy úgy mondjam, Londonba, ahol az élettársam él, és akivel szívesen lennék sokkal többet együtt, mint az elmúlt években, amikor ő mint orvos munkát vállalván kiköltözött. Én ingáztam, ő nem tudott ingázni. Már belefáradtam. Egyébként van, aki ezt úgy értelmezte, hogy én elhagyom Magyarországot. Kérem, írja bele az interjúba, hogy én nem hagyom el Magyarországot! Csak többet leszek kint, mint itt. Két hónap London, egy hónap Magyarország.
– Nem fog hiányozni a nyelvi környezet?
– Itt leszek minden harmadik hónapban, egy hónapot. Így alakult az élet. Most mit csináljak? Egyedül már nem akarok annyit lenni, az ő karjai között akarok meghalni. Nem egyedül, és nem a repülőgépen.
– Reméljük, hogy ez nagyon távoli.
– Ne felejtse el, hogy a számítógépemet Londonban is kinyitom, ugyanazt látom benne, amit itt látok Magyarországon. Nagyon lecsökkent a különbség. De nem akarok panaszkodni: angoltanár vagyok, tehát Londonban nem lesznek nyelvi problémák. Meg azért nem lesz ott rossz lófrálni. Tudja, amikor fiatal voltam, még kommunizmus volt, vasfüggöny volt, valutazárlat volt, elképzelhetetlen álom lett volna, hogy én ott Londonban csak úgy ki-bejárjak, és a bankkártyámat csak úgy bedugjam a falba, és jön az angol pénz – ezek nagyon örvendetes dolgok.
– Még a versekre visszatérve egy kicsit… az ember akkor fordít, amikor nem akarja magát kiadni, nem? Kicsit úgy éreztem, hogy Nádasdy Ádám az elmúlt években visszavonult a fordításba.
– Nem alaptalan, amit mond. Mindig is keveset írtam verseket, persze ez típus kérdése. Van, aki sokat ír, hagyja magából jönni, ha jó, ha nem jó, és aztán szépen válogat. Én nem vagyok olyan: igyekszem nagyon megválogatni, hogy mi jön ki belőlem. Ez az egyik. A másik, hogy talán igaza van, hogy eleve is azért szeretek fordítani, vagy azért fordítok olyan sokat. Az elmúlt jóformán tíz évben ezt csináltam, abból nyolc évig Dante Isteni színjátékával dolgoztam, az eléggé kiszárító hatással volt a „versírási tintatartómra”, hiszen az is egy verses szöveg, no és az agyam is nagyon telement vele, az is olyan fantáziadús, olyan világa van, abban járkáltam, abban éltem, és persze mindig megnéztem, amikor elkészültem egy résszel, hogy az elődök mit csináltak, Szász Károly, Babits Mihály elsősorban. Érdekes, hogy Babitsot az előbb említette, biztos, hogy az ő árnya azért rám vetül. Nagyon más, amit én csináltam a fordításban persze, de hát azért ő ott van.
– Igen, de Babits nagyon szabadon fordított, nem? Én csak a latin fordításaiból tudom megítélni, az Amor Sanctusból… Látom a magyar szöveget és a latint, és nem mindig vannak azok párhuzamban.
– Ez így van. Ez így van. Őt nem nagyon érdekelte az a pedantéria, amivel Dante írta a művet. Egy picit azért Dante – nem is picit, elég alaposan - tankönyvszerű. Mondok magának egy példát! Emlékszik, az iskolában volt a súrlódás meg a közegellenállás. Ami nem ugyanaz, de mindig együtt emlegették őket, és persze egy kicsit ugyanaz, mert az fékezi a testeknek a mozgását, ugye? Tegyük fel, hogy maga egy tankönyvet fordít, amiben ezek szerepelnek, és vegyesen használja a kettőt. Érti? Kvázi azt mondja: jól van, súrlódás, közegellenállás… hát költészet ez, és most nekem ide egy hosszabb szó kell, úgyhogy inkább azt írom, hogy közegellenállás. Na most ezt egy fizikatankönyvvel nem szabad megcsinálni, mert az a szerzőnek nem mindegy, és a fizikának nem mindegy. Babits beleesik ebbe a hibába. Mondok egy igazi példát! Nem feladatom, hogy kritizáljam, csak hogy értse. A Purgatóriumban nagyon kínlódnak az emberek, mert meg kell szenvedni a bűneikért, de onnan már csak a Paradicsomba lehet kerülni, hosszabb vagy rövidebb büntetés után. Tehát olyan, mint egy mai börtön, ahol nem életfogytiglani, hanem határidős ítélet van. Tehát a lélek tudja, hogy szabadulni fog, de addig bizony nem jó neki. Dante leírja, hogy ez így szenved, ez úgy szenved. És Babits azt írja egy helyen, hogy „Néztem, hogy hogy szenvednek a kárhozottak.” Csak hát a kárhozottak, azok a Pokolban vannak, és az örök időkre szól. Aki a Purgatóriumban van, arra ezt nem lehet írni. Mondja akkor azt, hogy az elítéltek, a bűnösök, a vezeklők, de hogy kárhozottak, az technikailag, hogy úgy mondjam, nem stimmel. Ebben az értelemben ő elszáll egy kicsit a rögvalóság felett.
– Akkor olaszból is így fordított, mint ahogy latinból.
– Jó, de ez az ő szecessziós korában természetes volt, ez így volt szokás. Erről szól Rába György kiváló könyve, A szép hűtlenek. Ilyen volt az az egész nagy generáció… Akkor szívesen vállalom, hogy én vagyok a csúnya, de hűséges.
– Műfajilag sokszínű, de hangulatában egységes versek alkotják a Jól láthatóan lógok itt-et, mégis kilóg a kötetből Az igazi Márk-változat, amely alcímében is Esterházy-evokációként határozza meg magát.
– Ismertem és szerettem Esterházyt, bár barátok nem voltunk. Nagyon örültem, hogy ő létezik, és nagyon sajnáltam, hogy hipp-hopp meghalt. Egy évvel a halála után a Magvető Kiadó, amelynek dolgozott, ahogyan én is, szervezett egy estet, amelyre felkért szerzőket, hogy olvassanak fel valamit, amit erre az alkalomra írtak. De azt kérték, hogy ez mind legyen kapcsolatban Esterházynak a Semmi művészet című könyvével, ami az anyjáról szól. Valójában ez a szöveg, ahogy észrevette, anyámról szól, aki csodálatos és rendkívüli nő volt, de persze szól a szerelemről is, bizonyos Márk nevű is szerepel benne, a kettőjük találkozásai vannak benne összeszőve, és mivel Esterházynak van ilyen könyve, hogy a Márk változat, hát gondoltam, hogy akkor azt a címet adom, hogy Az igazi Márk-változat. Ez egy prózai szöveg, de eléggé költői. Egy régebbi kötetemben viszont hasonlóképpen egy prózai szöveget írtam az akkori, majdnem húsz évig tartó élettársam, Iván halálára (vagy halála után), aminek az volt a címe, hogy Az úr hegedűje. Azt gondoltam, hogy ha az benne van, akkor ezt a következőt is beleírhatom. Hát Márkkal már tizenöt éve vagyunk együtt.
– Miért került a kötet végére? Mert szerintem ez nem egy lezáró mű. Pl. a Gallér, az az lenne, vagy A testemet határozottan elveszi.
– Nem tudom. Az merült fel, hogy az elején vagy a végén legyen, és valahogy mégis inkább oda, oda éreztem. Érdekes, amit kérdez, mert Az Úr hegedűje meg az elején volt annak a kötetnek. A rend, amit csinálok, az volt a kötetnek a címe.
– Ugyancsak idei kötet a Bánk bán-fordítása. Leporolt egy élvezhetetlen művet, mondhatnánk. Én ilyennek látom a Bánk bánt. Nagyon szenvedtem diákként, tanárként meg még jobban…
– Tanította?
– Igen. Egy lépéssel jártam a diákjaim előtt, és nagyon nehezen ment nekem, és még mindig nem vagyok benne biztos, pedig már huszonéve tanítok, hogy jól értelmezem ezt a művet.
– Ha meg nem is oldja, amit én csináltam, de legalább kiélezi ezeket a kérdéseket. Valóban lehet leporolásnak nevezni, igaza van. Azt szeretném leszögezni, hogy én nem változtattam semmit Katona József dramaturgiáján és meseszövésén, azért én ezt fordításnak nevezem, mert ugyanott és ugyanazt mondom, mint ő, csak mai magyar nyelven. Ahogy egy fordító fordít. Ez különbözik attól, amit Szabó Borbála csinált, aki modernizálta a darabot, egyes jeleneteket rövidített vagy átugrott, de az színházi célra készült, nevezzük így: átdolgozás, és az ment Kecskeméten. Nagyon jól. De hát beleírt vagy kihagyott, mit tudom én. Vagy Illyés Gyula is csinált ilyet a hatvanas években.
– Van arról szó, hogy színre viszik?
– Nem tudok ilyenről. Nekem senki nem szólt. De ha egyszer óhajtják… Akkor is örömmel veszem a munkám használatát, ha egy színtársulat, egy rendező az enyém segítségével jobban megérti az eredetit. Érti: mint egy puska. Nevezzük puskának. A magyartanárok… meg a gyerekek! Ja, hogy itt Katona ezt akarja mondani! Az inspirációt részben Shakespeare adta, aki tulajdonképpen könnyebb, mint Katona József, pedig régebbi, de hát rutinja volt. Katona túl fegyelmezett. Mondok magának egy konkrétumot! Amerikában megjelenik egy sorozat, amelynek az a címe, hogy No fear, Shakespeare! Tehát semmi félelem Shakespeare-től, ne féljetek Shakespeare-től. Ez pont olyan, mint amit én csináltam a Bánk bánnal: bal oldalt az eredeti, jobb oldalt ott van mai nyelven, prózában. Angolul. Még én magam is használtam, amikor fordítottam, mert azért néha eligazít. Nem is az, hogy mit jelent, hanem hogy ezt például gúnynak kell venni? Vagy ez irónia? Vagy tényleg nem tudja, hogy miről beszél? Mert ez Katonánál is sokszor probléma, hogy ő csak annyit mond, hogy „ah.” És most nem tudom, hogy ez az „ah” azt jelenti, hogy bár így volna, vagy hogy a fene egye meg, hogy így van. Ezeket én mindig igyekeztem, hogy mondjam… lelőni a fordításomban. Hogy jól-e vagy sem, azt nem tudom. Margócsy István volt a szaklektor, ő jóváhagyta ezeket, de nagyon sok mindennel lehet vitatkozni, és kell is.
– Szerintem Katonát sosem értették, a kortársai sem.
– Nagyon nehéz a szöveg.
– Biztos, hogy mindig is problémás volt.
– Ráadásul a mai kornak, a mai nézőnek, a mai alkotóknak a lélektani, családi dráma, a nő kihasználása, a megalázása az igazán érdekes, és nem a hazafias része a darabnak. Nekünk az már túl átlátszó. Túl egyszerű. Érti: az olyan, mint a hatalmas nemzeti színű zászló, azt átviszik a színen, de ki az az Izidóra? És miért viselkedik így? Ugye érti? És Melindával hogy van igazából? Biztos annyira utálatos neki Ottó? Ha igazán utálatos lenne, akkor nem így viselkedne. Tudjuk, egy nő mire képes, ha tényleg le akar valakit pattintani. Bánk biztos szerette a feleségét, de a legjobban neki az fáj, hogy őróla mit fognak gondolni. Fölszarvazták. Érdekes módon kettejüknek nincs is szerelmi jelenete. Nem úgy, mint az Othello, ami azért azzal kezdődik, hogy látjuk őket gyönyörű harmóniában, majd a dolog sajnos tönkremegy. Itt nincs ilyen. És valahogy maga Bánk… ezen komolyan el kell gondolkozni, hogy mi baja van. Annyira konzervatív és rendpárti - ez érthető, hisz ő az alkirály. Azért van ott, neki az a feladata, hogy az országban semmi ne történjen, és rend legyen. Erre a kellős közepében találja magát egy felfordulásnak, a Petúr-féle felkelésnek, amit igyekszik minden eszközzel lecsitítani, majd azon kapja magát, hogy megöli a királynét. Mert kerítőnőnek tartja, és nem alaptalanul.
– Miben más egy kortárs Shakespeare-fordítás, mint mondjuk egy Kosztolányi? Eltelik száz év, de a művelt ember nyelve nem változik olyan sokat, mint mondjuk az utca nyelve.
– Tegyük fel, hogy igaza van. Azért változott: az, hogy „nékem”, az már nagyon nincsen, hogy cudar, az már nagyon nincsen, hogy „tudhatnók”, az már nagyon nincsen, de Kosztolányinál simán mind előfordulna. De igaza van abban, hogy kevesebbet változik. Csakhogy ők a saját idejüknél ötven meg száz évvel régebbi szöveget csináltak, szándékosan. Hogy úgy mondjam, kosztümösen fordítottak. Ők úgy érezték, hogy ezt kell csinálni, mert ez régi szöveg. Ebbe beletartozik az, hogy őnáluk, még Mészöly Dezsőnél is, aki pedig nem olyan régi mester, még mindenki mindenkivel tegeződik. Ami régies, és középkorivá teszi a dolgot, míg mondjuk a Rómeó és Júliában ugye Verona utcáin találkozik két ismeretlen, és az egyik megkérdezi, hogy elnézést, merre van a mit tudom én, micsoda – hát mért tegezne egy ismeretlen urat a reneszánsz Veronában? Ez nagyon távoli. Ez nem igazán nyelvtani kérdés, hiszen ma is van tegezés-magázás, ez nyelvhasználati kérdés. Vas István, egy modern költő, 1955-ben fordítja a IV. Henriket, és ott őnála mindig kupából isznak. Igaza van: valóban kupából ittak, mert poharat nem használtak még. Csakhogy ha nem volt más, mint kupa, vagyis angolul cup, (ugye ez a szó ma is létezik, csak ma csészét jelent), szóval nem volt más, akkor, kérdezem, mért kell ezen lovagolni – én simán azt írom, hogy azt mondja a kocsmában a pincérnek, hogy hozzál egy pohár bort. Ugye? Nem mondjuk, hogy hozzál egy kupa bort, amit Vas István írt. Mert úgy érzem, hogy a közönség figyelmét szükségtelenül ezekre a kis reáliákra terelném ahelyett, hogy a természetest a természetessel fordítanám. Ők, az elődeim azonban úgy érezték, hogy éppen a korhű, a régies a megfelelő, magyarán mondva kosztümösen fordítottak. Ahogy ma már nincs kosztüm a színpadon, olyan értelemben, és nincs díszlet a színpadon. Nem látunk királyi palotákat. Vagyis a nyelv valóban nem sokat változott, de a fordítói program, az változott sokat. Mert mondom: még Mészöly is megenged magának ilyesmiket, hogy „reám”.
– Visszatérve a beszélgetés végén a verseskötetre, még megkérdezem, némileg tiszteletlenül, de hát idézve a Padlizsán című verset, ami épp nálunk a Bárkában jelent meg: „Lesz itt még, öcskös, eufória”?
– Lesz, lesz, én például nem tudok sokáig szomorú lenni. Igazából nem ismerem a depressziót – ez talán jó, néha irigylem, mert azok olyan finom emberek, akik tudnak depressziósak lenni, mint a hervadó liliom, ehhez képest én néha mintha gyomnövénynek érezném magam, mindenhonnan kibújik, és mindenhol megkapaszkodik, szóval mit csináljak? Nem tudok tartósan szomorú vagy levert lenni. Az eufóriában benne van, hogy kicsit indokolatlan jókedv vagy felsrófoltság, nem tagadom, hogy arra inkább hajlamos vagyok, anélkül, hogy visszazuhannék vagy lezuhannék annak ellentétébe. Hát, így van ez.
