Beszélgetések

 

SzaboTAnna_FWEva.JPG 

 

Farkas Wellmann Éva

 

A szójáték öröme

Beszélgetés Szabó T. Annával

 

Hosszú útról érkeztél meg nemrég Gyulára. Hogy vagy, milyen érzésekkel ülsz most itt?

 

Besztercéről jövök, az ottani költészeti fesztiválról. A régi zsinagógában tartották, izgalmas volt, sok fiatal költővel beszélgettünk, ráadásul rossz felé tértem hazafelé, és véletlenül átjöttünk Kolozsváron, éppen azon a részen, ahol laktunk, meg a színház előtt, és rengeteg minden eszembe jutott a gyerekkoromból. Végig is gondoltam akkor, hogy Shakespeare-t nem láttam Kolozsváron a nyolcvanas években, mert leginkább a bérletes előadásokra jártam (később ezek az élmények is használhatóak voltak, amikor színházi feladatokat kaptam). Mégis van egy mesterséges Shakespeare-emlékem. Azért mesterséges, mert plántált emléknyom: saját emlékké tettem, amit Gyuri látott és elmesélt. Ő látta Tompa Gábor Hamletjét, és elmondta, hogy mennyire katartikus volt neki 13 éves korában. A szüleim is elmentek erre a híres előadásra, de engem nem vittek, azt mondták, hogy nekem nem való – nem tudom, attól tartottak-e jobban, hogy megértem az utalásokat, vagy attól, hogy nem értem meg... Nagyon bánom azóta is, mert egy diktatúra-ellenes előadás volt: Pink Floyd-dal kezdődött (Is there anybody out there?), és ütemesen megtapsolták a zsarnokot – még az elmesélése is katartikusan hatott számomra akkor, hiszen ennél direktebben nem is lehetett volna talán kimondani, hogy valami bűzlik Romániában. Autózás közben erre a Hamletre gondoltam, meg hogy Kolozsváron az 1700-as évek végén már játszották a Hamletet.

 

És mi az a Shakespeare-élmény, ami valódi, és a tied már?

 

Örököltem a nagyapámtól egy Genius kiadású, pici Shakespeare-szonettkötetet, 1923-ban adták ki, azt hiszem, ez már a második kiadása, mert amikor Szabó Lőrinc ezt először lefordította, készült hozzá egy jegyzetanyag, amit – mivel a közönséget nem hozta annyira lázba – később kivettek. Ez a könyv volt nekem nagyon nagy élmény gyerekkoromban. Nem tudtam, hogy fontos lesz egyszer majd az életemben.

Géher Istvánról szeretnék még megemlékezni. Nagyon szomorú, hogy olyanokról beszélünk, akik nincsenek köztünk, de ő szerencsére köztünk van mégis, mert ahányszor kinyitom a könyvét, mindig beszélgetek vele. A híres kötete, a Shakespeare-olvasókönyv nagyon gyakran a kezem ügyében van. Géher volt az, aki először nekem azt a feladatot adta válaszlevelében (az Eötvös Kollégium felvételijének alkalmával), amikor beküldtem neki A viharról írt OKTV dolgozatomat, hogy a szóbeli fordulóra olvassam el Jan Kottnak a Kortársunk Shakespeare című könyvét, és írjak egy szonettet. Életemben nem írtam addig szonettet. Persze verseket is küldtem neki levélben, azért mert ilyet kérni tőlem; a mostani eszemmel nem küldtem volna el a kamaszkori verseimet egy rangidős költőnek, de én már akkor is igen komolyan vettem magamat… Úgyhogy szépen elmentem, és vettem egy verstant (A múzsák táncát), aztán rögtön hazamentem, és kezdtem kísérletezni a formával. Írtam is egy szerelmes szonettet, és persze elolvastam a Jan Kottot, ezek után mentem felvételizni végül, Shakespeare-ről beszélgettünk, és bólogatva körbeadták a versemet – ez volt az első nyilvános megmérettetésem. Géher Istvánhoz kerülni elsősként nagyon nagy élmény, mert ő igazi Prospero volt tanárként, valódi mester. Írtam róla utána verseket is, és nem csak én voltam a tanítványai között, aki így nevezte őt. Mérhetetlenül élvezte ezt az atyai varázslatot, ami szelíd erőszakkal terelte a diákokat – és ez persze azzal járt, hogy harmadéven titokban mindenki fellázadt. Ez törvényszerű volt, szinte része volt ennek a varázslatnak. Az ő szemináriumain szembesültem először a paradoxon szépségével. Az én akkori gondolkozásom izgatott volt, kíváncsi, de meglehetősen naiv. A paradoxonban lakni nem tanultam meg – nagy küzdelem persze, és nem biztos, hogy mostanra megtanultam. Ő volt az, aki először rávilágított arra, hogy mindenben ott van az ellentmondás, ráadásul feloldhatatlanul. Jó humora volt, és remek pedagógiai érzéke, de nem tagadta, hogy a szakma vérre megy, nem lehet olcsón megúszni semmit. Azt csinálta a fiatal költőjelöltekkel, hogy leültette őket maga elé és elmondta, hogy „tudod, hogy ebbe bele lehet halni”. Ezen én akkor nevettem, mert ugyan ismertem és a sorsukkal együtt szerettem Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, József Attilát, de ez a fajta fenyegető, sötét megközelítése a költészetnek mégsem tudott megijeszteni, mert nekem akkor a költészet életmentő volt, átsegített a kamaszkor minden fájdalmán az, hogy ha nem is könnyen, de mindenről lehet beszélni. Géher is ilyen, bárhol kinyitom a könyveit, mindig szólnak hozzám, provokálnak vagy elgondolkodtatnak.

 

Gyakorlatilag a pályakezdéseddel olvadt egybe Shakespeare.

 

Teljesen. De nem tudtam akkor még, hogy mennyire fontos. Azt hittem akkor még, hogy a tudományos pályának lesz a része. Géher István miatt mentem reneszánsz PhD-re és nem kortársra – nem bántam meg egy pillanatig sem. Egészen kiváló tanáraim voltak, és életemben először felszabadultan élveztem az egyetemet. Közben – sorsszerű ez is – megkeresett Gyöngyösi Levente zeneszerző, hogy írjak egy librettót A viharból, de próbáljak belecsempészni még egy női hangot. Én akkor Sycorax címmel írtam meg a verses librettót, és az egészet a boszorkány szempontjából is megmutattam, aki az eredeti műben már nem szerepel, mivel a játékidő előtt meghalt. Én egy sötét anyafigurát gyúrtam belőle, aki a háttérben ugyanolyan erővel mozgatja a szálakat, mint a címszereplő. Az opera zenéje végül nem készült el, később zenés gyerekdarabként is elindult vele a munka Dés Andrással, de csak egy nagyon jó instrumentális szám lett belőle, rá is került az egyik lemezére. Ez volt életem első színdarabja, a másodikat pedig éppen Szabó Lőrincről írtam, Üdvözültek a címe, és a költői küldetéstudatról szól, arról, hogyan építi fel magát egy megszállottan munka- és szerelemmániás fiatal író. Mihelyst elkezdtem a szonettekkel úgy foglalkozni, ahogy Géher javasolta, sokkal fontosabbá vált ez a költői része az életműnek. Szabó Lőrinc kétféle szonettfordítását vizsgáltam meg, és ebből írtam a PhD-met is. Közben jöttem rá arra, hogy a saját verseimre is milyen nagy hatással van a felszabadult szójáték, a titok szabadsága, a paradoxonban lakozás, az, hogy nem szabad félnünk a többértelműségektől (mondjuk, a játékosságot mindig szerettem, de ez a sugallatosság másféle). Tulajdonképpen rengeteg szakmai trükköt tanultam a mestertől részben Géheren keresztül, de utána már neki köszönhetően ugyan, de tőle függetlenül is.

Engem legjobban a szem és a látás erotikája érdekel Shakespeare-ből. Később jöttem rá, hogy voltaképpen ez mennyire hasonló ahhoz, amit sok szonettben is, drámában is láthatunk: az érinthetőség, az értelem, az érthetőség játékai.

 

Valami ilyesmiről írsz a 75. szonett kapcsán is, amelyet a Bárkaonline számára újra is fordítottál néhány éve – arról értekezel, hogy milyen is a látás erotikája, és mit látott másképp Szabó Lőrinc. És egyúttal az is kiderül, hogy miért fordítottad újra. Szóba kerül a Dark Lady és az ifjú iránti szerelem is. Mi volt az a felismerés, ami tulajdonképpen megkülönbözteti ezt a kétféle vonzalmat egymástól?

 

Nem hiszem, hogy ez valóban felismerés volt – bár a magam számára mindenképpen az. Egyszer csak az ember úgy érzi, hogy megérti – de hát ki értheti meg igazán a világirodalom legsokkolóbban sokoldalú tüneményét? Shakespeare-ről, de főképp a szonettekről azt kell tudni, hogy mindenki belebolondul egy kicsit, a szó mindkét értelmében: szerelem és őrület ez egyszerre. Amikor a szonettekkel kezdtem foglalkozni, és – szintén Géher Istvánnak köszönhetően – kikerültem a PhD idején a Stratford-ba, és ott két hónapon keresztül a könyvtárban ültem, és Rosalie Colie Paradoxia Epidemica című könyvét és más hasonló reneszánszról szóló tanulmányokat és köteteket olvastam és jegyzeteltem, egészen a metafizikus költészetig jutva, akkor az őrület szelét én is megéreztem – egy idő után minden másról megfeledkeztem, és csak a könyvek éltettek, szellemileg nagyon izgalmas időszak volt, életem szakmailag talán legtermékenyebb ideje. Írni nem írtam ugyanakkor, de vadul tanultam, és közben alakult a saját hangom is. Megtanultam kérdezni és elfogadni, kitartóan keresni.

 

Hogy konkrétabbak legyünk, ezt mondod az említett kettőségről: „Shakespeare, aki elbeszélő költeményeiben kipróbálta már a frusztrált nő és a testiségtől megcsömörlött férfi szerepeit, a Szonettekben remek drámai érzékkel kettéválasztja a Fekete Hölgy képében megjelenő testi vágyat az Ifjú képében megjelenő szerelemtől. A Szonettek beszélője hol undort érez, hol frusztrációt: a szemet egyáltalán nem gyönyörködtető nő megelégíti vágyát, a szépségében elérhetetlen, festményszerű ifjú azonban folyamatosan táplálja.”

 

Leonardo Da Vinci azt írja, hogy a festészet a legmagasabb művészet, mert nem lehet megunni, hiszen a szemet gyönyörködteti. A vers túl részletesen fejt ki mindent, a zene mulandó, de bezzeg a festmény, az folyamatosan táplálja a vágyat. És azért mondom, hogy nem felismerés az enyém, mert itt van a kezemben például ez a könyv, Reading Shakespeare’s Sonnets, a New Commentary by Don Paterson, ő egyből azt mondja, hogy egészen egyértelmű, hogy Shakespeare meleg volt, és az ő szempontjából teljesen hülyeség, amit én beszélek, hogy szerintem kettéválasztja a vágyakozást és a beteljesülést. Én mégis azt mondom, hogy Shakespeare-nél az örök ifjúság, az örökkévalóság kulcsa ez a beteljesülhetetlenség, a – Nemes Naggyal szólva – „Szeretsz. Szeretlek. Mily reménytelen” állapota, vagyis a paradoxon maga.

Szerintem nem a testiségről beszélünk – ha írnék valaha erről hosszan, akkor azt fejteném ki, hogy a szemről van szó, a szem szomjáról, arról, hogy hiába is érintjük a másikat, azt, akit a legjobban szeretnénk megkapni, magunkévá tenni sohasem tudjuk. A nagyon erotikus ember számára a kielégülés lehetetlen, mert a vágy tartja életben. A szonettekben ez egy nagy kérdés, máig foglalkoztat. Nem a testi szerelem mibenlétéről beszélünk, hanem a vágynak a természetéről, az erotika intenzitásáról, ami persze játékossággal párosul a szonettekben,  könnyedséggel és fájdalommal. Van persze trágárság is benne, durva provokálás és fellengzős udvari beszéd, stílusparódia és felkavaró őszinteség. A leggyakrabban a kis Penguin-kötetet, a John Kerrigan-féle kiadást hordom magammal, ez nem pörgeti túl az értelmezést, teret hagy az olvasónak is, de különösen hasznos amiatt, hogy a szonettek mellett közli a velük szövegszerűen is összefüggő hosszúverset is, A szerelmes panaszát. Persze beszereztem azóta mindenféle kiadást, sőt, a magyar szonettfordításokat is gyűjtöm, amíg élek, foglalkoztat majd ez az életmű. Izgalmas látni, ahogy a kutatók tanácsot kérnek egymástól, újraértelmeznek, sőt, néha még át is rendezik a szonetteket – szerintem egyébként nem kellene, ma már a legtöbb kiadás egyetért abban, hogy valószínűleg maga a szerző alakította ki a sorrendet, még ha nem is feltétlenül hagyta jóvá a kiadásukat.

 

A 75. szonett azért is érdekes, mert szinte mindenki ismeri, ráadásul éppen Szabó Lőrinc fordításában. Milyennek látod ezt? Nagyon szép, viszont Szabó Lőrincnek abból a fordítói korszakából való, amikor kevésbé tudott angolul.

 

Valljuk be, egyáltalán nem tudott a legelején... Benne van egyébként a Tücsökzenében is, hogy Babits kezdte el tanítani: vettek egy nyelvtant, amit néhány óra alatt átvettek. Ez volt a PhD-m tárgya, hogy egymás mellé tettem a Szabó Lőrinc által elérhető német kiadásokat és megnéztem sorról sorra az összefüggéseket. Erős a hatás, de közben persze a fiatal, még kezdő magyar költő szépen megtanult angolul, vagy legalábbis rákapott az angol ízére. Lineárisan fordította a szonetteket, és nagyjából a közepe táján kezdett ráérezni és megtanulni a nyelvet. Addigra már gyakorlatképpen fordított németből, franciából, latinból, úgyhogy egy újabb nyelv megtanulása testhezálló feladat volt a számára.

 

És volt is neki egy második fordításkorszaka...

 

Igen, amikor már jól tudott angolul. De ne felejtsük el, hogy az első, fiatalkori fordításai sokkal szebbek. Amikor Shakespeare a szonetteket írta, kezdő költő volt, 18 és 45 éves kora között írhatott még hozzá vagy bele, de a legtöbb szonett fiatalkori, még ha sokban öregemberként gondol is magára. Tehát Szabó Lőrinc, amikor húszévesen fordította, ugyanazokat az izgalmakat élte át, konkrétan ugyanazokat az élethelyzeteket, mint Shakespeare – számomra revelatív volt észrevenni és nyomon követni ezt a folyamatot Vettem Török Sophie-nak a naplóját – akit akkor még nem így hívtak, hanem Tanner Ilonának – ő napról napra leírja, hogy mi történt Szabó Lőrinc, Babits és őközötte. Köztudott, hogy először Szabó Lőrinc barátnője volt, aztán a Babits felesége lett. Napra lebontva össze lehet vetni ezt a szerelmi történetet azzal, hogy Szabó Lőrinc mikor fordította a szonetteket. És az ő hármas történetük, a Dark Lady közbelépésével, egészen hasonló az „angol kollégája” vergődéséhez, amin ő látszólag csodálkozik. Valószínűleg a második fordításnál rájött, hogy mi történt vele valójában. Ebben a fiatalkori nekirugaszkodásban a viszonylagos hályogkovácsság is érdekes, de egy tündöklően tehetséges embernek a verseléséről beszélünk, és közben a lassan alakuló saját verseiről, versbeszédéről. Ebben az általad emlegetett 75. szonettben például a német hatás nagyon erősen érvényesül.

 

Meg a saját stílusa. Amikor újrafordítottad – éppen amikor ezt a szöveget is írtad – mi volt előtted? Mit akartál másképp fordítani? A szövegközeliség, az eredetihez való visszatérés, esetleg akartál egy kis Szabó T. Annát is vinni a versbe?

 

Gyanakszol, gyanakszol… Volt ebben némi önzés is, igen, hogy ilyen mohón foglalkoztam az életművel. Az elején egyszerűen a tanulás eszköze volt, nem a fordítás volt a célom. Olvastam, írtam róla, először a műről, aztán a személyről is, és Szabó Lőrinccel nemkülönben. Ő, mondjuk, már kicsi korom óta része volt az életemnek, édesapám nagyon sokat olvasta és idézte is nekem. Így írtam végül róla színdarabot – ezt még elmondom, mielőtt a fordításra rátérnék: úgy történt, ha már a vallomásnál tartunk, hogy meg kellett volna írnom a PhD dolgozatomat. És éppen rákészültem, hogy na, végre, ezen a nyáron már tényleg megírom, de akkor Gyuri, a férjem megkérdezte, hogy ha ennyit tudsz Szabó Lőrincről, akkor miért nem írsz róla egy drámát? Na, ezzel annyi volt a PhD-nek, azon a nyáron Szabó Lőrinc-drámát írtam, és közben a magam életével kapcsolatban is rengeteget tanultam. Annyi mindenre rájöttem: például, hogy a hivatás és az elhivatottság-tudata milyen erős volt Szabó Lőrincnél. Nekem vele egyébként nagyon sok vitám van, a személyével, de ugyanakkor rendkívül rokonnak érzem a látását. Ő az összes szemsóvárgását mind testi pénzre váltotta, és nem volt elég neki semmi. Az ő sóvárgása szerintem hasonlatos volt a Shakespeare-éhez. Mérhetetlenül ajzott volt. Szoktak utalni Shakespeare-re, hogy „majd örökké fényessé teszem a nevedet” – de mi a név? A mérhetetlen fricska és magamutogatás van benne, és ez Szabó Lőrincben is megvan. Például a Tücsökzenében, amikor kérdezi Babits, hogy mi akarsz lenni, mire ő: „Több mint te vagy.” Húszéves ekkor. Vagy tizennyolc…? Mindenesetre még katonaruhás, Pestre került ifjúként történik ez vele, és nekem felszabadító volt látni, hogyan alakul ki a költői öntudat. Ezt már a fordításban is felhasználhattam, amikor a magam örömére elkezdtem kísérletezni a Szonettek egy újabb változatával.

Az volt a célom, hogy egységesek maradjanak az egy-egy szonetten végigvonuló, többértelmű képek, és megmaradjon az az intenzív nyelvi játékosság és erotikus feszültség, ami például a Szabó Lőrinc-féle második fordításban már nem jelenik meg hangsúlyosan, mert ő a logikai feszességre és a pontosságra törekedett, de éppen ezáltal háttérbe szorította a költői játéklehetőségeket. Néha egészen az abszurditásig fokozza ezt Shakespeare, például vadul torlódtatja a hasonló hangzású szavakat. Persze, sokszor a magam értelmezését is hozzáteszem, a 129. szonett magyar változatában például nagyon megörültem, amikor a „megétetett méreg” szókapcsolatra rátaláltam, meg a kapásra, ami horgászkifejezés ugyan, de a „bekapta a horgot/csalit” egészen mást is jelent; másrészt pedig fontos itt a horog képzete, ami az én szövegeimben is nagyon fontos, az egyik könyvemnek, a Kerített térnek egyenesen ez van a borítóján. A húskampó, szerintem ez is elég erős shakespeare-i hatás volt abban, amit írok: a csali rajta az élet maga.

Közben, ahogy itt magamban a költői hatáson és a vers és a valóság viszonyán tűnődöm, eszembe jutott valami, ami szintén nagyon izgalmas, és engem régóta foglalkoztat, biztos már nagyon sokan megvizsgálták, csak én nem találkoztam vele. Weöres és Shakespeare viszonyáról van szó – itt van előttem Shakespeare összes verse magyarul, és ebbe Weöres is fordított. Már eleve a monogram: Weöres Sándor és William Shakespeare, mindkettő W. S., ennek egészen biztos, hogy Weöres tudatában volt, mert 12-13 éves korában az édesanyja olvasta neki a Shakespeare-darabokat, és mivel minden gyerek leírja a monogramját és próbálkozik vele, valószínűleg feltűnt neki az azonosság. Talán mondta is egyszer egy interjúban, hogy azért lett költő, mert ilyen jó drámákkal találkozott gyerekkorában. A magyar költészetre felszabadító hatással volt ez a Shakespeare-től tanult játékosság, ez a szabadság, ez az érzékiség. És hát Weöres sem tudott volna Fairy Springet írni, sem Szabó Lőrinc A huszonhatodik évet, ha nem találkoznak ezzel az életművet. Ez is megérne egy nagy, átfogó tanulmányt, hogy mekkora örömöt, boldogságot szerzett a magyar költőknek, hogy egy ilyen költővel és rajta keresztül Ovidiusszal is kapcsolatba kerülhettek – számomra ugyanannak a költőtípusnak a különböző arcait jelenítik meg mindannyian.

Visszatérve egy pillanatra az eredeti kérdésre: a 75. szonettből számtalan változatom született. A hibát ott követtem el, hogy fordítás közben nem mindegyik szonettnél írtam le kezdetben, hogy mi mozgat meg, és mik a problémák – erről az egy szonettről történetesen, a Bárkaonline-nak köszönhetően, időben leírtam, amit gondolok. Don Paterson könyvében, amely bevallottan futtában és hebrencs módra, szenvedélyből és direkt vitaindítónak készült, vannak olyan esszék, amelyek olvasás közben születtek, teljesen kortársi, improvizatív dolgok, sokszor szándékosan provokatívak. Ilyesmit lenne érdemes magyarul is létrehozni, ha jól tudom, nemsokára meg is fog jelenni egy hasonló magyar szonett-újraértelmezés. Van egyébként egy fiatal angol költő is, aki angolról angolra fordítja a szonetteket – nem rossz, de engem nagyon idegesít, mert átértelmezi és le is butítja azzal, hogy kortársi módon fogalmaz. Mindenesetre érdekes.

 

Szabo_T_Anna_KissZoltan.JPG

 

Hány szonettet sikerült lefordítanod eddig?

 

Sajnos nem az összeset, bár majdnem a háromnegyedét. Már jó tíz éve mondom, hogy ez életem legnagyobb mulasztása. Pont a Dark Lady-szonetteket, ezek közül sokat nem fordítottam le, és persze az unalmasabbakat sem, ha van egyáltalán olyan (számomra a konvenciózus szonettek nem olyan érdekesek). Végig akarom csinálni egyszer ezt is, de nagyon felszabdalt az ember ideje, főleg, ha nő; én nem tudok úgy tenni, mint Don Paterson, hogy fordítok, amíg várom a gyereket az edzésről – bár persze ezt is sokszor megpróbáltam. El kellene utaznom két-három hétre, és akkor visszazökkennék ebbe a lélek- és elmeállapotba. Közben persze rengeteget publikáltam, épp csak ezzel vagyok továbbra is adós.

 

Melyek a kedvenceid?

 

Nyilván az idealistább darabok, meg azok, amelyekben véresen komoly, amit mond. Újra meg újra megpróbál valami kiutat találni az idő szorításából – ez a másik téma, amiért nagyon izgatnak engem a szonettek. Az első könyvemnek is ez a címe, A madárlépte hó (ez még egy olyan könyv, amit kézzel ragasztottak), ennek a címadó verse, ami körülbelül 16 éves koromból való, arról szól, ahogy múlik, a hóval együtt olvad az időnk. Hogy a szonettekben milyen brutális erővel tapos az idő, mindenen keresztül, és a későbbi drámákban viszont mennyire ad egy kiutat ebben a ciklikusságban, ez is megrendítő távlatokat nyit az személyiség és a gondolatvilág felé. Ahogy a Téli regében is, amit a mostani eszemmel talán már leginkább Dajkamesének fordítanék, minden magában hordja az ellentétét. Hiszitek, nem hiszitek, de egyszer minden jóra fordul, fuvolázza Shakespeare. Aztán jön a hideg zuhany. A jóból rossz, a rosszból jó lesz, tehát van egyfajta kiút, és még sincs. A szonettekben is van kiút, az, hogy az ember a gyermekében folytatódik, és látja az arcát a gyermekében, a szemét az ő szemében, úgy próbál kiutat keresni.

 

Kétszer is szóba hoztad a Téli regét, beszéljünk arról is, hogy nemrég elkészítetted a gyerekeknek szóló változatát is. Mire koncentráltál, miközben ezt az átalakító fordítást végezted? Milyen más élményeid voltak a művel kapcsolatban?

 

Nagyon szép könyv lett, Schall Eszter gyönyörű rajzaival, az Operamesék sorozatba készült, felkérésre. Felajánlottak négy vagy öt operát, hogy azokból válasszak. Erre esett a választásom, de nagyon sok dologba nem gondoltam bele, mikor elvállaltam. Az egyik, hogy Goldmark Károly azonos című operájának szövegkönyve nem ugyanazt a darabot mutatja, mint a Shakespeare-dráma. A librettista sok mindent kihagy, a komikus elemeket is, ami pedig nagyon izgalmas lenne egy gyerekkönyvben. A fő probléma mégiscsak az, hogy hogyan magyarázok el 5 és 12 év közötti gyereknek egy olyan rettenetes és megindokolhatatlan családi tragédiát, hogy az apa halálba kergeti az anyát (még ha csak tetszhalálba is), és megöli a gyerekeit? Ez olyan sötétség, amellyel egy felnőttnek is lehetetlen szembenéznie. Rettenetesen sokat kínlódtam vele, megvallom. Írtam én már gyerekkönyvet, de soha életemben ekkora szívbéli szenvedéssel teljes munkám nem volt. Megpróbáltam valahogy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, anélkül, hogy a bűnöst mentegetném. Tanulságos volt – ráadásul én is írtam korábban hasonló verseket a Gyehenna című versciklusomban, abba is majdnem belepusztultam. Itt azonban nem volt más választás, el kellett mesélni a borzalmat, hiszen az egész Téli regének a központi eleme az, hogy a kisfiú voltaképpen előre elmeséli a szörnyűséget. A gyerekeknek nagyon erős történeteik és szimbolikus álmaik vannak, nagyon erős megérzéseik, és már eleve egy meggyötört gyerek mesél egy meggyötört történetet, ami nincs is befejezve, mert maga a kegyetlen valóság fejezi be. Sokáig nem találtam a megfelelő megoldást, amiben ezt a gyerekhalált valamiképpen feloldom, mert ezt Shakespeare nem oldja fel, nem teszi meg nekünk ezt a szívességet, hogy mindent megbocsát az áldozatok helyett; ennyire nem fordulhat jóra minden. Nekem viszont, elbeszélői felelősségem tudatában, valami megoldást mégiscsak kellett találnom, úgyhogy a magam világképének megfelelően a shakespeare-i körforgás mellett belecsempésztem a lélek halhatatlanságának sugalmazását. Fogalmam sincs, hogy a gyerekek mennyire vevők erre, én az anyai tapasztalataimra és az ösztöneimre hagyatkoztam itt.

A másik fontos megemlíteni valóm a Téli regével kapcsolatban, hogy a Radnóti Színháznak fordítottam, aminek kapcsán egy nyilvános vallomással is tartozom. Rémületes furcsa helyzetbe keveredtem: úgy történt, hogy éppen rohantam valahova, és felhív Morcsányi Géza, aki az egésznek a dramaturgja lett – jól emlékszem, az Erzsébet téri zebrán keltem át éppen –, és azt mondja, hogy nem akarom-e lefordítani a Téli regét. Életem álma volt Shakespeare-drámát fordítani, de idő híján csak olyankor foglalkozhatom elmélyülten valamivel, amikor felkérésem van, mert akkor van egy ürügyem, és „Persze, hogyne, nagyon boldogan” – igent mondtam. Majd hazamentem, elkezdtem foglalkozni vele, és – bár nehéz lehet elhinni –, de teljesen elfeledkeztem arról, hogy akkor még alig 5-6 évvel azelőtt küldte el nekem Várady Szabolcs a saját fordítását. Amikor erre rájöttem, nagyon elszégyelltem magam, mert ilyenkor az ember fordítói tisztességből azt mondja, hogy „nem, ott van az a kiváló fordítás, használják azt”. Ezt az amnéziát, amit nyilván a fordítói mohóságom okozott, azóta is nagyon szégyellem, hiszen még annak idején leveleztünk is, tanácsot kért tőlem Várady Szabolcs egy bizonyos pontján a Téli regének, a növénynemesítéssel kapcsolatosan, mert tudta, hogy az apámnak ez a szakterülete, úgyhogy ezt a jelenetet még a biológus édesapámmal is megkonzultáltuk. Velem is megtörtént persze, hogy egy általam fordított darabot később egy más fordításban játszottak sokáig, de nehéz a szívem, amikor a saját felelősségemre gondolok ebben az ügyben. A fordítást persze nem bántam meg, sőt, és van egy másik izgalmas történet a darabbal kapcsolatban: az a rendezői felkérés, hogy írjak hozzá bizonyos passzusokat. Az Idő főszerepet kapott Valló Péter rendezői koncepciójában, Bálint András alakította, és neki kellett két-három oldalnyi átkötő szöveget írni Shakespeare modorában-stílusában, egy kicsit rigmusszerűen, hogy ez a szándékolt középkorias naivitás a történeten is átüssön, és az egésznek az iróniája is. Szerettem ezt a feladatot, bár Shakespeare nevében beszélni felért egy halálugrással. Az első meghökkenés után, miután színpadon láttam, meggyőzött a rendezői koncepció.

 

De ezen kívül is fordítottál, ha nem is Shakespeare-től, hanem Tom Stoppardtól a Szerelmes Shakespeare-t...

 

Ez nagyon érdekes. Az egy egészen más jellegű munka, ezt a jelenlevő színházi fordítók tudják jól. Itt az történt, hogy elkészítettem gyorsan egy fordítást, mondtam is, hogy nem végleges, és aztán Szirtes Tamással leültünk, és végigbeszéltük. Felolvastuk, mondtuk, eljátszottuk, vitatkoztunk és nevettünk és bólogattunk, és nagyon intenzíven dolgoztunk együtt, úgyhogy a szöveg, bár alapvetően az enyém, de mégis neki, az ő figyelmének köszönhető. Nagyon jó élmény volt. Rengeteget tanultam akkor a színházról. Egyébként a Madách Színháznak készült ez a fordítás, és ott egy kicsit még maibbra kellett venni a figurát, mint ahogy én szoktam. Az előadás nagyon jó lett, és itt láttam igazán, hogy mennyire élvezhető ez az egész, és mennyire vérprofi a folyamat, és mennyire működik ez a masinéria, és hogy Csákányi Eszter Erzsébet királynő szerepében milyen fantasztikus – ez egy abszolút sikerdarab, nem azért, mert különlegesen jó lenne, hanem azért, mert óraműként működik és roppant dinamikus, szellemes és látványos. Shakespeare szelleme ott lebeg felette, de – az idézett klasszikus részleteken kívül – nem szól bele, és ettől súlytalanabb játék lesz bármelyik darabjánál, viszont épp ezért felszabadultan élvezhető.

 

Általában véve szívesen vállalsz színházi munkákat?

 

Szerettem, igen, de ez azért a konstans színházi feszültség nem az én békés természetemnek való. Most a próza sokkal jobban érdekel, de egy idő után szívesen visszatérnék ebbe a pezsgésbe, mert az viszont nagyon inspirál, hogy mások hogyan dolgoznak. Alapvetően magányos a munkám, és néha jó ebből a csendből kiszakadni.

 

Eléggé távolról indultunk, főként, hogy mindenki elsősorban költőként ismer téged, de nem is baj, mert cél is volt, hogy kevésbé ismert oldalaidat is bemutathassuk ebben a beszélgetésben. Ott van például még a prózaíró is, akit említettél, és aki nem túl sok éve debütált. Ezt hogy éled meg? Egyfelől Dragomán György felesége vagy, másfelől költőként nagy népszerűségnek örvendesz – milyen ebben a helyzetben megjelenni egy prózakötettel? Sőt, még azelőtt, elkezdeni írni ezeket a szövegeket...

 

Arról is sokat lehet tanulni Shakespeare-től, hogy nem a történet a lényeg, mert a történet egyáltalán nem kell hogy eredeti legyen. Nagyon élvezem például, ahogy ő lop, csal és hazudik, ugyanakkor mégis a lényeget és az igazat mondja. Prózaíróként feldolgoztam például japán népmesét is a Senki madarában, és amint megtaláltam azt a pontot, ahol ez a klasszikus történet engem személyesen érint, rögtön tudtam dolgozni vele. Mindig költő akartam lenni elsősorban, de könnyebb a költészet olyan szempontból, hogy fejben is sokat lehet írni, járkálás közben alakulnak a sorok, néha évekig is. A prózaírónak viszont ott kell ülni az asztalánál, és mivel prózaíróval élek, én ezt látom. Nem is tudom már, ki mesélte, talán Móricz Zsigmondról, hogy felhívták a figyelmét az írói alkat lényegére: „Nézz oda, ott van az író. Mi az író? Egy nagy fenék.” (És ez igaz is volt, mert a munkában elterebélyesedett szerző épp fürdőruhában állt a strandon.) A költő nyüzsgő állat, bár én is ülök eleget a fordítások mellett, de a szellemi csapongás, az asszociációs szabadság a költészet sajátja, nem a prózáé. Regényíráshoz bizony ülni kell, hosszasan, évekig – Gyuri azt mondja, hogy ott kell ülni és nézni a falat. Én az ablakon szoktam kinézni, lehet, hogy itt már eleve elhibázom a dolgot. Ez az asszociatív gondolkodás, ami rám jellemző, nem tudom, mennyire alkalmas a hosszú, nagy prózához. Kisprózához igen, a Határ című könyvem tele van ilyen képzettársítós, lírai feszültségű írásokkal. Talán kicsit tömény is, azért is hígítottam fel vallomásos jellegű, emlékezős szövegekkel a sűrű, nyelvjátékos prózát. Ezt a Határ-könyvet azért írtam, mert le szerettem volna tenni az asztalra egy korszaknak a lenyomatát. 15 éves voltam, amikor átléptünk a román határon, 16 éves már Magyarországon lettem, a nagy fiam is 16 volt akkor, amikor megírtam, lezárult egy korszak. Nagyon jó lenne hosszabb prózát is írni, neki is kezdtem, dolgozom is, de az izgékony és többfelé kapcsolódó természetem és az a rengeteg aprómunka, amit elvállalok, elég erős akadálya annak, hogy a napi feladatok mellett felszabadultan tudjak egy nagy szerkezettel foglalkozni.

 

Nagyapád, Szabó T. Attila nyelvész öröksége teher volt vagy öröm számodra?

 

Nagy ember leszármazottjának lenni mindig nagy felelősséggel jár, de sokkal többet kaptam tőle, mint amit visszaadni tudok. Például a nyelvek szeretetét is tőle származtatom, bár édesapámnak köszönhetem a korai nyelvtanulást. Nagyapám diákkorában, ha jól tudom, egyházi segítséggel, kikerült Edinburgh-ba. Teológiát tanult, és úgy jött haza, hogy lefordította a Hamletet, be akarta bizonyítani az édesanyjának, hogy nem volt hiábavaló a skóciai út, jól megtanult angolul. Elég furcsa, prózai fordítás ez. A versfordításai nagyon jók ugyanebben a kötetben, ugyanis magánkiadásban kiadott egy könyvet, amelyben volt Shakespeare- és például Whitman-fordítás is. Aztán mindezt visszakérte a barátaitól, felvásárolta, mert szégyellte – holott nyugodtan büszke lehetett volna rá. De legalább egy példány megmaradt, sőt már szakdolgozatot is írtak belőle – a család a ludas ebben, mert odaadtuk a fiatal kutatónak. A hagyomány viszont nagyon izgalmas, hogy ilyen régi a fordítói ambíció a családban, hiszen a fiaim is folytatják a sort. Kolozsváron, persze, sokan ismerték nagyapámat, de ahogy Szombathelyre kerültem, voltaképpen csak a főiskolán hallották a nevét, a városban nem. Ez eleinte kicsit fájdalmas volt, utána viszont nagyon felszabadító, mert már nem a legidősebb unoka voltam, hanem önerőből építhettem fel magamat.

 

Legutóbbi verseid mintha egészen általános problémákkal foglalkoznának. Például a környezetvédelemmel.

 

Magyarországon talán még szerencsére nem lehet annyira észrevenni, de Németországban például az egyik kedvenc parkunkban tavasszal szinte egyáltalán nem voltak rovarok. Méhek aztán lettek, de csak emberi beavatkozás nyomán. Nagyon félelmetes volt a hullámzó füvek és virágok felett az a nagy, szokatlan csent. Az egyik rovarász tudós, aki szintén ott volt velünk abban az egy évben, amit idén nyárig a berlini Wissenschaftskolleg vendégeként töltöttünk, azt jósolta, hogy tíz év múlva összeomlik az egész ökoszisztéma. Emberként sem túl biztató kilátás ez, anyaként pedig egyenesen borzalmas belegondolni. A gyermekeink nem ezt érdemlik tőlünk. Belecsúsztunk, hibásak vagyunk, nem tudom, hogyan lehetne kikecmeregni ebből a csapdából. Amit erről írok, csak halovány segélykiáltás, ennél erősebb hangok kellenének. Vagy az, hogy én tanuljak meg végre ordítani.

 

Számos egyéb terved mellett milyen írói álmokat szeretnél megvalósítani közelebbről?

 

Gyermekverseket írnék megint, ugyanazért, amiért Weöres írt gyerekverset: a lelki rugalmasság edzése végett, és a csiszolt beszéd adományát megtanulandó. Van a családban két majdnem egykorú kicsi Samu, hátha ők vevő lesznek az én nyelvi játékosságomra, mert igazi gyerek nélkül nem tudok gyerekverset írni – nagyon komolyan veszem a feladatot, de csak akkor tudok szórakoztatni, ha magam is szórakozom. Egy kicsit ez is Shakespeare-rel függ össze: a szójáték öröme gyermeki adomány, amit a nagy művészek úgy tartanak meg maguknak, hogy sokszorozva adják tovább. Ha ebből a folytonos, kíváncsi mulatozásból nem nő ki az ember, akkor garantáltan sohasem fog unatkozni.

 

Fotók: Kiss Zoltán (Gyulai Várszínház)

 

Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.


Főoldal

2019. november 29.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiak
Prózák
Egressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigóSántha Attila: Agyafúrt detektív nyomoz
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA