Farkas Wellmann Éva
„Vessünk egy pillantást a közelmúltra!”
Beszélgetés Márton Lászlóval
1984-ben jelent meg a Nagy-budapesti rém-üldözés című novellásköteted, és rá pontosan egy évre (rögtön?) regény is. Mindkettő a Magvető Kiadónál. Mi volt a titka annak, hogy egyfelől ilyen kis időközzel láttak napvilágot ezek a könyvek, másfelől pedig, hogy éppen a Magvetőnél debütáltál?
Ennek életrajzi okai voltak. Ma is minden pályakezdő írónak azt tanácsolom, hogy halmozzon fel tartalékokat: energiatartalékokat is, meg eredménytartalékokat is. Tehát, ha össze tud rakni egy kötetet, akkor, ha egy kis türelme van, és kibírja, akkor várja meg, amíg a második kötet anyaga is elkészül. Mert ebben az esetben tud gazdálkodni az eredményeivel, és ha például éri egy elbizonytalanodás, akkor ez nem látszik meg rögtön. Vagy lehet, hogy egyáltalán nem látszik meg, mert mire a második könyve is megjelenik, és annak a visszhangja elül, addigra hátha túljut rajta. Én akkor ezt nem ilyen tudatosan gondoltam végig, hanem egyszerűen nagyon korán elkezdtem írni, és volt néhány év, amíg nem publikáltam, mert a szerkesztőségek sorra egymás után visszaadták az írásaimat. S nem politikai okokból, hanem mert nem tetszett nekik. És mire odáig eljutottam, hogy a Nagy-budapesti rém-üldözés elment a nyomdába, már készen volt a Menedék is. Egyszerűen volt időm: elkezdtem írni tizenkilenc éves koromban, és huszonöt voltam, amikor megjelent az első könyvem. Addig a régi Mozgó Világot leszámítva, ahol összesen három írásom jelent meg, egyáltalán nem voltak folyóirat-közléseim. Mert ahonnan visszakaptam, oda többet nem küldtem írást. Ehhez kapcsolódik a másik kérdésed, hogy hogyhogy a Magvető... Nagyon egyszerűen, úgy, hogy 1982 tavaszán felhívott akkor már közeli barátom és nemrég még tanárom, Margócsy István (a Mozgó Világnak akkor még szerkesztője), hogy indul a JAK-füzeteknél egy új sorozat, elmondta, hogy kik a szerkesztőbizottság tagjai: Szilágyi Ákos, Kulcsár-Szabó Ernő, Kornis Mihály meg Parti Nagy Lajos, és hogy azonnal rakjak össze egy kötetet az általa is ismert novelláimból, mert egyelőre még kevés a kéziratuk, és van esély rá, hogy elfogadják. És szerinte nagyon jó lenne ebben megjelenni. Én ezt megtettem, elég sok novellám volt, ezekből körülbelül harminc jött számításba, abból tízet kiválogattam, eldöntöttem, hogy mi legyen a sorrend, és hogy elviszem Kornishoz. Elvittem, Kornis viszont rövid idő múlva összeveszett a szerkesztőség többi tagjával (szeretett összeveszni, csak azt akkor még nem tudtam). Aztán meg telik-múlik az idő, és egyszer csak berendelnek raportra a JAK-irodába, ami akkoriban az Írószövetség épületében volt a Bajza utcában, s ott áll Jankovich József, Kulcsár-Szabó Ernő és Borsi Kálmán-Béla. És amit akkor kaptam Kulcsár-Szabótól, az nem volt mindennapi, iszonyúan lehordta az anyagot. Néhány évvel később aztán nagyon jó lett a viszonyunk, és azóta is teljesen baráti, de akkor ő nagyon szigorú volt. És a végén azt mondta, hogy „és ha nem hiszek neki, akkor vigyem be a Magvetőbe”. Soha nem mertem volna megtenni, de ezek után dacból bevittem. Ott egy nem túl kedves nő fogadott, odaadtam neki a kéziratot, elrakta. Teltek-múltak a hónapok, aztán kiderült, hogy ugyanaz a nő nagyon keményen harcolt Kardos Györgynél, a kiadó igazgatójánál ezért a könyvért, és végül is úgy döntöttek, hogy megjelenhet. Megérdemli, hogy mondjam a nevét, Zsámboki Máriának hívták, meghalt már.
Aki megígérte a hátoldalon a „nagy írót”.
Zavarba is hozott, mondtam is neki, hogy ezt nagyon nem kellett volna... És a második könyvnek is ő volt a szerkesztője, nagyon jó szakember volt egyébként, később már nem is volt annyira barátságtalan. Egy csomó mindenkinek segített, például Krasznahorkainak ő volt az első szerkesztője, de Esterházy Péternek, Karácsony Gábornak is, és még sorolhatnám. Visszatérve a JAK-füzetek első szerkesztőire: kiváló emberek, nem kell bizonygatnom, hogy mennyi érdemük van, meg lehet nézni a JAK-füzetek első köteteit, tényleg nagyon jók, borzasztó érdekesek mai szemmel nézve is. Csak annyit mondok, hogy két kéziratot adtak vissza: az egyik a Nagy-budapesti rém-üldözés, a másik Krasznahorkainak a Sátántangó című regénye. Ez nagyon határozott és biztos ítélő erőről tanúskodik, nem viccből mondom. Tehát: így kerültem a Magvetőbe.
Egyszer mesélted, hogy 24 éves korodban fordítottad Novalist. De Luthert, Goethét és másokat is. Miközben megjelentek az első könyveid, intenzíven fordítottál. Mi vezetett el a műfordításokig?
Germanisztikát tanultam, és mindig érdekelt a műfordítás. Jártam az egyetemen Györffy Miklósnak a fordítói szemináriumára, és Györffy nagyon hatékonyan tanított. Jó módszertani érzéke volt, ami óriási felkészültséggel párosult. Egyszerre volt irodalomtörténész, műfordító, tanár és kiadói szerkesztő: több szemszögből tudta nézni és mutatni ugyanazt a művet. Volt néhány év, mint már említettem, amikor saját írásaim nem nagyon jelenhettek meg, s akkor arra gondoltam, hogy mi lenne, ha fordítanék, mert akkor az még mindig az én mondataimból állna, és azt esetleg könnyebben meg lehetne jelentetni. És ez így is lett: mert éppen akkor, 1982-ben vált önállóvá a Helikon Kiadó, addig ugyanis az Európa Kiadó egyik részlege volt, de az Aczél és Pozsgai közti hatalmi harc eredményeképp, ahogy a Katona József Színház elszakadt a Nemzetitől, úgy a Helikon Kiadó is függetlenné vált az Európától. Küszöbön állt 1983, Luther születésének ötszázadik évfordulója, és az új igazgatónő, akinek nem volt könyvkiadói múltja, arra gondolt, hogy ki kell adni valami Luther-kiadványt. Ezt a munkát rábízta egy harmadéves egyetemistára. Ez voltam én. Elvégeztem a munkát, a könyv megjelent, sikeres volt, 23.000 példányban elfogyott, ami ma már elképzelhetetlen, de akkor a nagy reformátor alakja érdeklődést keltett, a felsőbbséggel való dacos ellenszegülése pedig a Kádár-rendszerrel való szembehelyezkedésre asszociáltatott. Egy nagyon sokszínű, roppant érdekesen gondolkodó és nagyszabású egyéniség képe rajzolódott ki a válogatásban, s nyilván akkor ez is érdekelte az embereket. S akkor utána folyamatosan fordítottam, és ez mind a mai napig tart. Egy idő után már nem azért fordítottam, mert nem publikálhattam, hanem azért, mert rájöttem, hogy ha én párbeszédet kezdek egy, akár halott szerzővel is, akkor egyszerre tudok fordítóként meg íróként viszonyulni hozzá. Egyrészt kipihenem az írás fáradalmait, mert a legfárasztóbb a cselekményt kitalálni, és ha fordítok, azzal nincs dolgom, másrészt meg nyomon tudom követni egy másik alkotónak a gondolkodásmódját, és azáltal egy kis távolságból tudom szemlélni a sajátomat is. Annyi változott csak, hogy mostanában másmilyen szövegeket fordítok.
Szeretném, hogyha beszélnél a Tristan-ról is…
Az utóbbi tizenegy évben egy eléggé monumentális középkori verses regénnyel foglalkoztam. Ez egy Gottfried von Strassburg nevű szerzőnek a Tristan és Isolda szerelméről szóló műve, közép-felnémetül van írva, ami hasonlít a mai németre, de nem azonos vele, és teljesen más a logikája. Most készültem el a fordítással, és hihetetlen, hogy mennyi mindent adott ez nekem. Tristan története a Wagner-opera jóvoltából sokak számára ismerős, de Wagner forrása, a Gottfried által írt verses regény óriási meglepetéseket tartogat a mai olvasónak. Ez az ember rájött arra, hogy a szerelem ellentmondásos dolog, és akkor tud intenzív lenni, ha a boldogság és a boldogtalanság együtt gerjeszti egymást, hogy az ember nem egy készen kapott személyiség, mint mondjuk a ravasz vagy leleményes Odüsszeusz, vagy mint ahogy a vele egykorú Nibelung-énekben a bosszúálló Krimhilda vagy az alattomos Hagen, akik készen vannak, mert a régi típusú eposzokban – azért is nem nevezem ezt eposznak – ha színre lép egy figura, akkor az kőből ki van faragva. Gottfried viszont arra jött rá, hogy a személyiség alakul. Változik; fejlődik is, adott esetben hanyatlik is, és hogy ez a folyamat történetként mondható el, ami ma sem mindig magától értetődő. És hogy a személyiség alakulásának a története összefügg a szerelem alakulásának a történetével. Szerintem ez egy óriási horderejű felfedezés, mert a modern regény ezen alapul. Ha ez a tudás nincs, akkor nincs Anna Karenina sem, meg Bovaryné sem, de Italo Svevónak A vénülés évei című története sem, de még Németh László Iszonya sem, ami egy negatív szerelmi regény. Gottfried küszködik a konvenciókkal, és próbál megfogalmazni dolgokat, amelyek számára fontosak, de nincs szó, ami leírja őket. Például fontos neki az írói hitelesség. Erről többször beszél kis, beiktatott esszékben, de nincs rá kifejezése. De pontosan azt mondja meg, hogyan tud megfelelni egy eseménysor vagy egy szereplő viselkedése vagy döntése az elbeszélés belső feltételrendszerének. Vagy például: nem szereti a csodás elemeket, hanem mindent lélektanilag próbál megokolni. És még hosszan sorolhatnám... S amikor azt látja az ember, hogy itt van egy zseniális író, aki iszonyúan küszködik, hogy valahogyan megvalósítsa a szándékát, miközben a szándékát nem tudja pontosan megfogalmazni sem, 6-700 évvel később, a modern korban egy sokkal kisebb tehetség is kirázza ezeket a megoldásokat a kisujjából, mert azóta akkora tudáskészlet halmozódott fel, hogy abból bárki, aki kicsit is ismeri a mesterség szabályait, szabadon választhat, és bőségesen meríthet. De az olvasóval való beszélgetés ötlete is Gottfried-től jön, mert ezt tőle tanultam.
Említetted is, hogy a műfordítás közben tetten éred a szerzőnek a munkamódszerét, észjárását, de nyilván a saját módszereidet is kell tudatosítanod. Merthogy például íróiskolai tanár is vagy. Ott, gondolom, ezek a dolgok gyakran szóba kerülnek, és ennek kapcsán kérdezem: mi az, ami tanítható a prózából, mennyi tehetség kell hozzá, van-e valamilyen „titkos recept”?
A dolog úgy áll, hogy néhány éve, 2006 óta afféle botcsinálta tanár vagyok. Van tanári diplomám, de nem nagyon tanítottam korábban. Féltem is tőle, meg az egyetemi üzembe nem kerültem be (hála Istennek, teszem hozzá, mert látom az egyetemi tanár pályatársaimat, és rettentően panaszkodnak), középiskolába nem eresztettek be, de aztán egy darabig az Íróakadémián tanítottam, újabban a Werkakadémián, és eltöltöttem egy szemesztert Berlinben a Humboldt Egyetemen mint vendégtanár – ez teljesen más volt, mint itthon, többek között azért, mert német nyelven zajlott a tanítás, és mert sokkal több irodalomelmélet volt, és sokkal inkább poétika, mint kreatív írás. De egyébként az Íróakadémián is inkább poétikát tanítottam, pontosan azért, mert úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy a poétika többé-kevésbé tanítható, viszont írót nem tudok faragni egy emberből. Utóbb viszont arra a belátásra jutottam, néhány év alatt, hogy bizonyos korlátok között az írás is tanítható. Tehát végül is, ahogy meg lehet tanítani a rajzot egy rajziskolában, vagy az olajjal való festést a festőiskolában, bizonyos mesterségbeli fogások átadhatók. Például lehet mérlegelni azt, hogy mekkora bekezdések legyenek egy szövegben, vagy azt, hogy gondolatjeles dialógusok legyenek, vagy inkább függő beszéd. A mérlegelés tanítható meg igazából. Azt nem tudom elmondani, hogy ha itt állok, akkor én-elbeszélő kell hogy legyen, mert csak az jó, ha meg ott állok, akkor egyes szám, harmadik személy... Nem, mert az írásban az a szép, többek között, hogy nincsenek készen kapott szabályok, amiket kódexbe lehet rögzíteni, és ami legalább egy évszázadon át változatlanul megmarad, hanem azt lehet elmagyarázni annak, aki erre fogékony, hogy vannak törvényszerűségek, meg, hogy nemcsak a megoldásokat kell megtalálni, hanem a problémákat is meg kell találni, mert nincsenek készen kapott problémák. Hanem az írás többek között azt jelenti, hogy az ember megteremti a saját problémáit, és azokat többé-kevésbé jól megoldja. De hát minden problémára nagyon sok megoldás adható az írásban. Egyik ezért jó, a másik meg azért. Ebbe be lehet járatni sok mindenkit, meg természetesen az íráskészséget is lehet fejleszteni, a műveltséget, arra is rá lehet venni a delikvenseket, ha hajlandóak rá, hogy több nyelven olvassanak, egyáltalán, hogy olvassanak, és próbáljanak írószemmel olvasni, hogy nézzék a régi kollégának a trükkjeit, nézni a kezét, „mert csal”, hogy Rodolfóra utaljak – meg nagyon sok ilyesmit. Egy valamit nem lehet: tehetséget adni valakinek, ha nincs benne. Ha valakiben van tehetség és kellő fogékonyság, akkor nagyon sok mindent meg lehet tanítani. De akkor magától is rá fog jönni dolgokra. Nekem egészen különböző csoportjaim voltak, előfordult, hogy például a maga módján nagyon értelmes ember oly mértékig zárt volt, annyira nem tudott mit kezdeni csak egy bizonyos szöveggel, és azon kívül semmi mással, hogy alapvető kommunikációs nehézségek voltak. De még neki is el tudtam magyarázni dolgokat. Ő történetesen fantasy-ket akart írni, és értésére tudtam adni, hogyan lesz jobb, vagy hogy lesz egy fokkal intenzívebb meg érdekesebb. Szóval valamit mindig lehet csinálni, ha a másik emberben megvan az erre irányuló szándék, fogékonyság.
Milyen a történelmi regényekhez való viszonyod? Az életművedben a régmúlttól egészen a (majdnem) jelenig találni számos példát arra, hogy írói érdeklődésedet a legkülönbözőbb korok kötik le... A fikciós részek és a valóságelemek hogy viszonyulnak egymáshoz?
Az a kérdés, hogy hol húzódik a történelem és a nem-történelem határa. Meg szerintem a történelmiség is nagyon sokféleképpen tud jelentkezni. Nyilvánvaló, hogy ha valaki ír az egyiptomiakról egy regényt, mint Boleslaw Prus A fáraó című munkájában, az is történelmi regény, de az is, ha valaki a második világháború idejére teszi a cselekményt. Mert ma már az is történelem. De nyilvánvaló, hogy az időhöz egészen másképpen viszonyul a két szerző – függetlenül az írástechnikáktól meg a világszemléletétől. Mindenben, ami nem akar a jelen pillanat zárványába beragadni, ott a történelem. Csak különböző mértékben, és különböző hangsúlyokkal. Ha egy húsz évvel ezelőtti eseménysort idézünk fel, abban is ott van. Pedig arról a középgenerációnak személyes emlékei vannak, csak a legfiatalabbaknak nincsenek, és ennek ellenére az ember átértékeli a saját személyes emlékeit is. Beszéltem olyan emberekkel, akik állították meggyőződéssel, hogy hallották a rádióban Mindszenty bíborosnak azt a beszédét 1956-ban, amelyet egészen biztosan nem mondott el, hanem a propagandaszövegekben, a fehér könyvekben volt szó erről, és oly mértékig interiorizálták, hogy saját személyes emlékükként voltak képesek felidézni. Biztos, hogy nem hazudtak. Vagy inkább: nem szánt szándékkal hazudtak. És van példa ennek fordítottjára is: amikor valaki utólag jön rá arra, hogy amit akkor nem tudott, az valójában mi is volt. Ez is a tapasztalat történelmivé tétele. S nyilván más az, amikor olyan dolgokról van szó, amikről a most élő legidősebb embereknek még vannak tapasztalatai, mondjuk a második világháború, más az, amikor olyasmiről van szó, amiről biztosan nincs személyes emlék, de a kollektív emlékezetben nagyon erősen él még, és frissen, közvetett tanúvallomások formájában, mondjuk 1848-49. Olyan emberekkel beszéltem, akiknek a dédapja vagy ükapja még ott volt és részt vett az eseményekben, és ez bekerült a családi emlékezetbe. És a családi emlékezet is még nagyon nagy mértékben személyes. A török időkről már nem nagyon vannak ilyen családi emlékek, és a Rákóczi-szabadságharcról sincsenek. Sajnos a török idők emlékezetét némely kötelező olvasmány – például az Egri csillagok – nagymértékben torzítja és rombolja, én ezt egy kártékony könyvnek tartom. Mert ez egy sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb, és azt kell mondanom, sokkal érdekesebb korszak is volt, és ha valaki például Szalárdy János Siralmas magyar krónikájából akarja ugyanezt a korszakot megismerni, vagy Forgách Ferenc humanista történetíró visszaemlékezéseiből, akkor egy teljesen más képet lát, főleg gazdagabbat, árnyaltabbat és emberileg érdekesebbet. Nyilván nem lehet elvárni az általános iskolásoktól, hogy Forgách Ferencet olvassanak, pláne, hogy 1980-ig nem is létezett magyar fordítása. De emiatt, ellentétben más jelentős időszakokkal, Gárdonyinál a korszak nagyon be van árnyékolva: annyi maradt, hogy jönnek a gaz törökök, akik ráadásul pogányok is, és itt mindent elpusztítanak, és mi meg hősiesen védekezünk. Holott ez egy kicsit bonyolultabb ügy volt...
Mi volt a helyzet a Testvériség-trilógia megírásánál? Tudom, hogy nagyon sokat könyvtáraztál is közben. Ezt hogyan alkottad meg?
Az úgy volt, hogy kialakult egy ötlet. Az ötlet akkor alakult ki, amikor egy másik munkához, A nagyratörő drámatrilógiához kerestem az anyagot. Még 1992-ben történt, hogy átnéztem a Századok című folyóiratnak a régi évfolyamait. És az 1872-es évfolyamban teljesen véletlenül rálapoztam egy Waltherr Imre nevű levéltáros egy közleményére, aki a Károlyi-levéltárnak volt a főlevéltárosa, és az volt a címe, hogy Az ál-Károlyi. Nagyon röviden összefoglalva: arról van szó, hogy Károlyi Sándor, Rákóczi későbbi generálisa egy olyan családban nőtt fel, ahol volt neki két bátyja, az egyik meghalt egy betegségben, a másik, aki szintén jóval idősebb volt, mint ő, eltűnt a zentai csatában 1685-ben. Halottnak hitték, megsiratták, aztán egyszerre csak jön egy értesítés, sok évvel később, amikor Károlyi Sándor már felnőtt, és már Szatmár megye alispánja volt, hogy mégiscsak él az elveszett fivér, Károlyi István, Bécsben van, egy angol kereskedő kiváltotta a török fogságból, mert nem halt meg, csak megsebesült, fogságba esett, és menjen érte. Érte megy, kifizeti a váltságdíjat, hazaviszi, és egyszerre csak feltámad a gyanú benne, hogy ez nem is a testvére, hanem egy csaló. És utána elkezdődik egy per, és mire a per befejeződne, addigra Károlyi Istvánt a saját jobbágyai agyonverik. Így lehet röviden a történetet összefoglalni. S akkor feltevődik a kérdés, hogy mi teszi az embert önmagává, meg mi az én, mi a nem-én, hogy lehet egy embert azonosítani, főleg egy olyan korban, ahol nem volt fényképezés, meg nem volt világítás sem, és az emberek az idejük nagy részét ma már elképzelhetetlen sötétségben töltötték, tehát az arcvonásokat nem is lehetett jól látni mindig. Az egy olyan helyzet volt, hogy éppen sikerült kinyomni a törököket az ország területéről. S akkor ott, egy idegen megszálló hatalmat sikerült eltávoztatni az ország területéről, a régi, a középkori magyar állam nem létezett már, és ki kellett találni valami újat a helyére. A történet arról is szól, hogy ez milyen állapot, és milyen feszültségekkel jár – mert ez magyarázza meg a Rákóczi-szabadságharcot is. Szóval nagyon bonyolult, sokrétű munkának ígérkezett, az is lett, s akkor szerencsére kaptam egy ösztöndíjat Bécsbe, és ott, a Bécsi Nemzeti Könyvtárban és a Katonai Levéltárban nagyon érdekes dolgokat lehetett találni, meg egyáltalán: a munkám egyik helyszíne Bécs, és elég jól megismertem Bécs szerkezetét (ez fontos volt), végigjártam a helyszíneket, csak Törökországba nem jutottam el, de különben mindenhová. És persze, elolvastam pár folyóméter anyagot is hozzá. És ez úgy van, hogy ha az ember minél több tényt tud, ezek közt annál több rés támad, ugyanakkor összekapcsolódnak, de a résekben ismét a fantasztikus elemeknek van helye, és így alakult. Egyik dolog húzta maga után a másikat, aztán ki kellett dobálni egy csomó mindent – a szokásos alkotófolyamat egy nagyobb mű esetében. Persze, nem mindegy, hogy az ember egy húszoldalas szöveget ír meg három vagy négy nap alatt, vagy egy ilyen három kötetes munkát – ez 1998-tól 2003-ig tartott, tehát öt évig – mert 5 év alatt az ember maga is megváltozik, a világról való képe is, a világ is változik valamennyit, szóval megnő a bizonytalansági faktor, másfelől egy ilyen nagy műnek az írása részévé válik az életformának is. Tehát ki kellett dolgozni egy életritmust, és benne élni ennek a regénynek a megírásában. Egy novella esetében maga a novella, annak megalkotása nem nyomja rá a bélyegét az élet alakulására, legfeljebb életesemény, mint Móricznál a Hét krajcár. Lehet, hogy a rendszeres novellaírás része az életritmusnak, ha valaki erre állítja be magát, de egy szöveg önmagában nem. A Testvériség írásakor azonban erről volt szó.
Az utóbbi években inkább novellásköteteid jelentek meg, viszont az új könyvednek eléggé furmányos a műfaja: történetek egy regényből. Mennyire és hogyan tartozik össze a három történet? Milyen regénynek az építőkockái ezek számodra?
„Vessünk egy pillantást a közelmúltra”, mondjuk így. Körülbelül ennyi. Volt az életemben egy időszak, ez mondjuk A nagyratörő írásával kezdődött (ez egy drámatrilógia, nemrég játszották Egerben), azt még 1991-ben kezdtem írni. És akkor utána, egymás után írtam a történelminek nevezhető regényeket, és az volt a jó, hogy kísérletezhettem közben, hogy új meg új formai variációkat próbálhattam ki, amikor találtam egy témát, mint például Károlyi Sándor és állítólagos fivére, akkor valójában arra is kíváncsi voltam, hogy hogy viselkedik az elbeszélő próza a kezeim között, amikor erről beszélek. Az Árnyas főutca című kis terjedelmű regényben egész más prózaproblémák voltak, de ott is egy nagyon markáns dolgot sikerült megtalálnom és megfogalmaznom, s aztán azt hittem, hogy ha megleszek Károlyi Sándorral, akkor ezt befejezem. De nem így volt, mert beesett még egy regény teljesen véletlenül – hirtelen eszembe jutott, és ez lett a Minerva búvóhelye, de akkor, utána úgy éreztem, hogy amit én ezzel a módszerrel vagy módszerkomplexummal, -csomaggal tudok, azt nagyjából elmondtam. S rengeteg témám lett volna még, mert menetközben felgyűlik, csak úgy gondoltam, hogy most ezzel le kell állni. S akkor arra voltam kíváncsi, hogy hogyan lehet viszonylag rövid szövegekben nem egysíkúan, hanem úgy, többsíkúan építkezni, ami egyébként a regényekre jellemző. Az Amit láttál, amit hallottál, az egy utólag összerakott kötet, nagyrészt már meglévő írásokból, hozzá is írtam néhányat, ahol úgy éreztem, hogy hiányzik, a Te egy állat vagy! meg egy tudatosan megkomponált kötet, és eleve mint kötet volt elgondolva. És akkor azt gondoltam, hogy most menjünk megint előre a regény felé, és nyilván ez teljesen másmilyen lesz. S hogyha megjelenik ezekben a történelem, mert mondjuk, ha húsz évvel ezelőtt, a Balkán-háború idején játszódik egy történet, az is történelem, az egész másképp fog kinézni, mert engem egészen más dolgok érdekelnek íróilag.
Egészen konkrétan az új könyv címadó novellájára kérdeznék rá: azt írja felül a borítón, hogy Márton László, és közvetlenül alatta, hogy M. L., a gyilkos. Akár azzal is megvádolhatnának, hogy marketing-fogás volt ez, én megkérdezem: mi volt ez?
El kell olvasni az első mondatot, és szerintem akkor minden kiderül. (Most nem olvassuk el.) Nyilvánvalóan arról van szó, hogy itt van egy olyan szereplő, akinek ugyanaz a monogramja, mint az enyém, van egy elbeszélő, aki felidézi fiatalkorát, amikor egy dél-alföldi kisvárosban katona volt, és ennek az elbeszélőnek is ugyanazok a neve kezdőbetűi. Ez akár velem is azonosítható volna, de közben meg semmi közöm hozzá. Na most, az a bizonyos Molnár Lajos, az egy büntetett előéletű ember, aki kioltotta egy embertársának az életét még egészen fiatalon, leülte a büntetését, és utána besorozták katonának, s tényleg, minden ezredben voltak büntetett előéletű katonák. És ráadásul egy olyan személyiség, akiben kiszámíthatatlanság, vadság, kegyetlenség él, és ez keveredik valamilyen furcsa, nehezen megfogható, de ugyanakkor mélyre nyúló emberséggel. Egy nagyon ellentmondásos egyéniség. És az elbeszélő nézőpontjából hallunk róla dolgokat, és nem csak róla, hanem erről a folyamatról, hogy hogyan kerül egy pillanatra közel egymáshoz ez a két ember, és miért meri azt mondani az elbeszélő, hogy Molnár ebben a pillanatban „fontosabb volt nekem, mint az összes barátom, mint a szerelmem, mint a szüleim, a testvérem, ő jelentette számomra igazán azt, ami ember”. Egy hajnali órán, miközben húsz forintot kér tőle Molnár, és a nyitott ajtón egy géppisztoly csöve kandikál be, így tudom vázolni a szituációt.
Szeretném, ha beszélnél a drámáidról. Bemutatott drámákról, előadásokról, A nagyratörő sorsáról – van-e mindennek valamiféle folytatása, készülsz-e bármi hasonlóra a következőkben?
Ez úgy van, hogy ha valaki nem hal meg kellően fiatalon, akkor különböző korszakok vannak az életében. Volt az életemben egy olyan időszak, mondjuk a 80-as évek közepétől a 90-esek közepéig, amikor sorjában írtam a drámákat. És ezeket általában be is mutatták. Aztán megírtam a megítélésem szerinti legfontosabb és legjobban sikerült drámámat, és azt nem mutatták be. Ez volt A nagyratörő, amit a 90-es évek elején írtam, aztán Egerben végül bemutatták mind a három részt, 2008-ban az elsőt, rákövetkező évben a másodikat, 2010-ben a harmadikat, s az derült ki, hogy ez egy élő mű, még 20 év elteltével is. Ez nekem egy nagy visszaigazolás volt. Volt egy kolozsvári bemutatója is az első résznek, ami legnagyobb színházi típusú élményeim egyike volt. Még nagyon közel volt Ceauşescu bukása, a Gheorghe Funar nevű, időközben félig-meddig elfeledett szörnyeteget pont akkor választották meg polgármesternek, tehát egyrészt nagyon nyomott volt a hangulat, másrészt közben egy olyan felszabadult nyüzsgés volt és tarkaság, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna a 80-as években. És ott részt vettem a próbafolyamaton. Ha nem vagyok ott, és nem látom saját szememmel, hogy mi történik, el sem hiszem. A magyar színházon belül oly mértékű keresztbetevések voltak, hogy az hihetetlen, és Parászka Miklóst hívták meg Szatmárról rendezőnek mint vendéget. Azt tudjuk, hogy ha egy vendégrendező érkezik egy másik társulattól, annak semmi hatalma nincsen, még egy jól működő színházban sem, a kolozsvári magyar színházban meg totál káosz volt. Tudniillik készültek az erdélyi magyar színjátszás kétszázadik évfordulójának megünneplésére, ennek ürügyén például nem engedték meg, hogy a próbák a magyar színházban legyenek, hanem a román színház egyik próbatermében zajlottak. Nem volt díszlet például, a jelmezek pedig olyanok voltak, hogy a színészek kiválasztottak egy-két kacagányt meg álbajuszt a jelmezraktárból. A magyar színházba, ahol a bemutató volt, a bemutató előtti napon lehetett először bemenni, s nem volt világítás, hanem vakító derítőlámpák voltak, amitől kifolyt a színészek szeme. És a bemutató előtt egy órával szerelték be a véglegesnek szánt világítást. Hogy csak ilyen egészen alapvető dolgokat mondjak. S ehhez képest, ilyen körülmények között létrejött egy értékelhető előadás. Hála egyrészt Parászkának, aki megpróbált ura lenni a helyzetnek, másrészt a nagyszerű színészeknek, mert Bíró József, akit Lónak becéztek, László Gerő, Senkálszky Endre, Boér Ferenc és a többiek tényleg kitették a lelküket, ennek következtében azt tudom mondani, hogy szívem minden melege megilleti az ő munkájukat. Egerben pedig normális, jó körülmények között zajlottak a próbák; Csizmadia, aki rendezte, az egyszersmind színházigazgató is volt, tehát engedelmeskedtek neki, minden rendelkezésre állt, minden működött, és nagyon jól ment, nagyszerű díszlet volt, jelmezek is, és sikeresek voltak a bemutatók. Én meg ott voltam, és nem kellett izgulni, mert néha megkérdezték, hogy mire gondolt a szerző annak idején, amire én mondtam, hogy „úgy emlékszem, hogy arra gondolt”... Meg még néha azért volt rám szükség, mert a súgólányt időnként elvitték tájelőadásra, és én voltam az egyetlen, akinek nem volt konkrét feladata – volt viszont hangom, ismertem a szöveget, és nagyjából fel tudtam becsülni, hogy most azért hallgat a színész, mert hatásszünetet tart, vagy azért, mert segítségre van szüksége. Lényegében odaköltöztem a próbaidőszak alatt. De nem szóltam bele a rendezői instrukciókba: azt hiszem, hogy ilyen szempontból jó szerző vagyok (vannak olyanok, akik a társulat rémei), közben meg a szünetekben Csizmadiának mondtam dolgokat, amiket tudott használni. A Báthori Zsigmond szerepét egy akkor még nagyon fiatal színész, Schruff Milán játszotta, vele meg más színészekkel egész éjszakákat végigbeszélgettem erről a korszakról – ez nagyon jól ment. De akkor én már a drámaírói korszakon túl voltam, meg nem nagyon látom a helyemet mint élő szerző a magyar színházi életben. Van egy csomó tehetséges fiatal, huszonévesek, harmincasok, akik azóta jöttek, vannak az én nemzedéktársaim, akiknek megvan a masszív helyük, Parti Nagy Lajostól Kárpáti Péterig. Én nem tartozom ezek közé. Tudomásul vettem, és nem az történt, hogy azóta is potyogtatom a könnyeimet; persze, nem esett jól, amikor meg kellett hoznom ezt a döntést, de végül is regényírás és elbeszélésírás terén is fel tudtam mutatni bizonyos eredményeket.
Úgy látom, az utóbbi időben megjelent szövegeidből, mintha a regény beszédmódja felé mozdultál volna el. Hadd kérdezzem meg: regény készül?
Regény készül. Befejeztem a Tristan-t, ami elég sok időmet lekötötte, és amikor azzal megvoltam, akkor előjött egy ötlet, aztán elkezdtem hozzá anyagot gyűjteni, tulajdonképpen gyűjtöm még most is, de már nyáron megírtam az első fejezeteket. Nagyon nehéz megoldandó problémák vannak; most éppen egy hónapja nem írtam semmit. De ez azért is van, mert közben meg dolgozom a már említett Luther-féle Asztali beszélgetések új kiadásán, és az is elég sok munka. Annyit azért elmondhatok, hogy készül, és úgy képzelem, – ez is a vénüléssel meg a tapasztalatok gyarapodásával jár együtt – hogy az ember fel tudja mérni, hogy körülbelül mi hozható ki egy tervből, és körülbelül mennyi idő alatt készül el vele. Úgy képzelem, hogy ez kétesztendőnyi munka. Lehet, hogy három lesz belőle, de nem azt jelenti, hogy húsz év. Meg azt sem, hogy jövő karácsonyra meglesz. Középtávú munka, el kell döntenem bizonyos dolgokat benne, meg szerencse is kell hozzá – lehet, hogy amikor következőkor Békéscsabán járok, már többet tudok mondani róla. A cselekményt most még nem szívesen mesélném el.
Ajánljuk még:
Márton László: Csipkár kivonul (regényrészlet)
Márton László estje Békéscsabán (Fodor György helyszíni tudósítása)
