Erdész Ádám
Képek a történelem elveszett színpadáról
A Rubicon 180 oldalas október-novemberi dupla száma izgalmas utazásra invitálja lap olvasóit. A szerkesztők a szokás szerint gazdagon illusztrált, könyvterjedelmű számot a szomszédos országokhoz csatolt városok és tájak történetének szentelték. A 16 írás többsége a magyar történelem egyes korszakaiban kulcsszerepet játszó városok múltját és közelmúltját idézi fel, de a várostörténeti esszék között tájegységeket, legendás falvakat bemutató összeállításokat is találunk. A tematikus szám címe: Magyar tájak – magyar múlt – Trianonon túl. Az alcím arra is utal, hogy az írások szerzőinek többsége a távolabbi évszázadok történetének felidézését követően figyelmet szentelt az 1920 utáni folyamatoknak is. Vázolták, hogy egy-egy város az új államkeretek között mennyit őrzött meg arculatából, milyen arányban változott meg a népesség etnikai összetétele, az új viszonyok között mennyiben módosultak területszervező funkcióik.
A várostörténetek sorát Miskolczy Ambrus Gyulafehérvárról szóló esszéje nyitja, következik Brassó (Tarján M. Tamás), Székelyudvarhely (Újváry Gábor), Marosvásárhely (Fodor János), Nagyvárad (Fleisz János). A Felvidéket Kassa (H. Németh István), Lőcse (Szarka László) képviseli; Sokcsevits Dénes Csáktornyáról és Ragusáról írt, Dévavári Zoltán Szabadkáról. Eszik Veronika pedig a legendák ködébe vesző Fiume históriáját idézte fel. A várostörténetek között olvashatunk Vereckéről, a Vaskapuról (Nánay Mihály), Kalotaszegről (Balogh Balázs és Fülemile Ágnes). A két háború közötti erdélyi irodalmi központ, Marosvécs világáról Margittai Gábor, Bonchidáról, Válaszútról, Székről Szilvay Gergely írt. Történetileg és földrajzilag egyaránt változatos világ, amelyről a szerzők az egységesítésre törő szerkesztői instrukciók ellenére is eltérő közelítéssel beszéltek. Voltak, akik egy-egy város középkorban játszott szerepéről adtak a fejlődéstörténet állomásait követő, a virágkort részletesebben bemutató összegzést, mások lényegesen nagyobb teret szenteltek az 1920 utáni 100 évnek.
Miskolczy Ambrus feszes szerkezetű, szellemes írásában úgy idézi fel Gyulafehérvár múltját, hogy a történeti események bemutatása mellett felvillantja azt is, ugyanazon események a formálódó nemzeti mitológia, a politika építőelemként hányféle interpretációban került az olvasó elé. Írásának egyik fejezetében összefoglalja a jelképpé magasztosult Mihály vajda történetét, pontosan bemutatva, hogy a Habsburg-, török-, esetenként lengyel politikai erőterek metszéspontján egy-egy pillanat milyen lehetőséget kínált egy ügyesen manőverező, lokális szintű játékosnak. Egy ilyen, villanásnyi idő alatt elmúló pillanat hozta meg Vitéz Mihálynak, hogy 1599-ben látványos diadalmenetben bevonulhasson Gyulafehérvárra. Az írásba a távlatosabb összefüggéseket bemutató történetrekonstruálás mellett beleférnek dramaturgiailag kerekre csiszolt történetek is. Például az, hogy a Mihály vajda kíséretében lévő hajdúk egyike miként törte fel Hunyadi János síremlékét, s hogyan lopta el onnan a hadvezér buzogányát, amelyet aztán hízelgő gesztusként Orsi Péter esztergomi kapitánynak ajánlott fel. De forgandó a szerencse, a kapitány úgy gondolta, példát statuál: az ajándékhozót gúzsba kötve a Dunába vettette, a buzogánnyal együtt, mondván, senki sem méltó arra, hogy kézbe vegye azt. A vajda szerencséje ugyanígy fordult, nem sokkal később korábbi szövetségese ölette meg. A történet után következnek az emlékezet kövei. „A román krónikás hagyományban Mihály alakja intő példája lett a bukásra ítélt, szertelen hatalmi törekvéseknek” – írja Miskolczy Ambrus. Az emlékezet formálódását is követő történet azzal folytatódik, hogy évszázadok múltán a „szertelen” történeti szereplőből miként lett a román nemzeti emlékezet ikonikus alakja. Miskolczy Ambrus írásának a „kövek beszélnek a múltról” alcímet adta, s láttatta, ki milyen köveket használt. Bevezetőjében, név nélkül, utalt Pierre Norára, jelezve, hogy az emlékezet különös metamorfózisokon mehet át.
Lőcse
H. Németh István Kassáról, Szarka László Lőcséről szóló írása és a többi várostörténeti tanulmány is a magyar történeti fejlődés egyik legszorosabban a nyugat-európai mintához köthető vonulatát állítja elénk. Gyakran szépirodalmi szövegekkel is árnyalva a leírtakat, hiszen ezek a városok az iskoláztatás, a szellemi élet központjai is voltak. Különösen érdekesek az 1920-ban induló új történetek. A közvetlenül mögöttünk lévő száz évben a Rubiconban szereplő városok nagyon különböző utakat jártak be. Az egyik szélső póluson Brassó, a másikon Székelyudvarhely áll. Brassó szinte teljesen lakosságot és lelket váltott. Az Erdélyt és Regátot összekapcsoló nagyvárosban már az 1920-as években komoly iparfejlesztés kezdődött. A szocializmus első időszakában – egészen 1960-ig – Brassónak jutott az a kétes dicsőség, hogy nevét Sztálinvárosra változtatták. Az iparosításnak, az urbanisztikai előzményekhez csöppet sem alkalmazkodó, sőt a korábbi épített örökséget eltörölni kívánó városfejlesztés nyomán a német kultúra hatása alatt formálódott szász központ nagy szocialista iparvárossá alakult át. A második világháború után sok németet deportálták a Szovjetunióba, az 1970-es–80-as években zajlott a romániai németek NSZk-nak történő kiárusítása. A folyamat eredményeként – zárja írását Tarján M. Tamás –, a 2011-es népszámlálás szerint Brassó lakosságának 7,1%-a magyar, 0,5%-a német. Szarka László esszéjéből kiderül, hogy a zipszerek ugyanígy eltűntek a felvidéki szász központból, Lőcséről. A nagy különbség az, hogy a többnyelvű városból egynyelvű szlovák kisvárossá alakult település lakói az utóbbi évtizedekben gondosan őrzik az európai szintű városépítészeti hagyományokat – amelyek akarva-akaratlanul felidézik a múlt eltűnt szereplőit is.
Az ellenkező példa Székelyudvarhely, amely az Újváry Gábor által részletesen felsorolt, etnikai célokat szolgáló közigazgatási változtatások ellenére megőrizte 90% fölötti magyar népességét. A vaskos folyóiratszámban sorjáznak a kiemelésre kínálkozó mozzanatok, amelyek közül egy, Kalotaszeget illető részletet említek. Balogh Balázs és Fülemile Ágnes Kalotaszeg múltját és jelenét több nézőpontból bemutató írásának van egy Térvesztés és etnikai fenyegetettség címet viselő fejezete. A szerzők ebben a részben sorra veszik a havasi románok és a kalotaszegi magyar falvak mintegy 70 évente ismétlődő konfliktusait, majd összefoglalják saját kutatásaik eredményeit arról, hogy az 1944-es atrocitások emléke hogyan befolyásolja a mai együttélést. Az írásból az derül ki, hogy 1944 vészterhes őszén akadt román falu, amelynek lakói kollektíven, szekereket használva kirabolták a magyar falvakat, amelyek lakói elmenekültek. Ugyanazon a vidéken viszont voltak román falvak, amelyek lakosai befogadták és segítették az otthonukból elmenekült magyarokat. Az emlékek máig sugároznak. Ilyen krízishelyzetben vajon mi alapján dönt egy kis közösség arról, hogy rabol vagy segít és befogad? Kérdéseket generál egy-egy olyan megállapítás is, hogy a vizsgált térség román népessége – leszámítva a városi lakosságot – még a magyarnál is gyorsabban fogy.
Külön nem beszéltem a folyóirat kimondottan gondosan összeállított, forrásértékű illusztrációs anyagáról. Ezt ugyan a Rubiconnál már megszoktuk, de a mostani szám átlagon felüli. A duplaszám könyvespolcra való, még véletlenül sem az újrahasznosítás útja felé nyitott újság-folyóirat asztalra.
