Falusi Márton
Versek viviszekciója
Múlt hónapban, házeladás előtti rovancsolás alkalmával bukkantak fel újra a tíz-tizenkét éves koromban telekörmölt, kék színű, kisalakú vonalas füzetkék: eposzok, elbeszélő költemények, regények. Akad köztük egészen kidolgozott, fél füzetnyire terpeszkedő alkotás – Kolumbusz Paradicsomot meghódító expedícióját meséli el a népszerű film alapján –, néhány sornyi kezdemény – a sokat sejtető Gondolataim címmel –, páros rímű hősköltemény a mágikus vicceket fabrikáló Rózsaszín Párducról – architextusa a magyarórákon kitartóan skandált Kalevala lehetett –, felében-harmadában maradt verses regény a tihanyi apátról – mit tudtam akkor, hogy ő ráadásul perjel is, vagy hogy e műfajjal Ady baja is meggyűlt –, sőt Roald Dahl egyik ifjúsági regényét is „átdolgoztam”. Petőfi, Arany, Gárdonyi, Jókai, Karl May, Cooper kavargott ifjúságom kora tavaszi táján. Aztán a kíváncsiság, a játékosság melletti legfontosabb emberi hajtóerő csábított egyre messzebb. A családomban mindenki könyvbúvár, lakásunk határait zsúfolt könyvespolcok szegélyezték. Stendhal és Tamási Áron nyűgözött le. Tizenhárom esztendősen ajánlott olvasmányként írták ki Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét. Pokolba kívántam, sarokba hajítottam. Máig csodálkozom, hogyan tetszhetett jóval később annyira, emiatt-e vagy ennek ellenére. Shakespeare drámáit sem csupán olvastam, nem értem be annyival; ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, hogy a családi kert szabadtéri színpadára vagy gyerekszobám galériájára adaptáljam őket. Unokatestvéremmel „saját” színművek tömkelegét tűztük műsorra, köztük az engesztelhetetlen vallási különbségeknek áldozatul eső „pesti szerelem” sztoriját. Csakhamar egy vérgőzös történelmi dramolett is kifutott kezem alól az íróasztalom felületét védő zsiráfokra és versenyautókra. Remekül szórakozhattak rajtam a felnőttek. Aztán főbe kólintott Kafka és József Attila. Elég volt éppen csak megéreznem az irodalom lényegét, mielőtt az értelmen túli értelmet faggattam volna, hogy sokadlagosnak tartsam az oktondi magyarázgatók fáradozásait, jóllehet biztosra vettem munkájuk fennkölt mivoltát. Ha egyszer én is ezzel foglalkozhatnék! Még alig múltam tizenhárom, amikor verseket küldtem a Belvárosi Ifjúsági Ház tehetségkutató pályázatára. A zsűrielnök, Léka Géza és a másik zsűritag, Szöllősi Zoltán személyiségük varázsával is hatottak rám. Léka szervezte a kéthetente csütörtökön gyülekező irodalmi klubot; eleinte nyolcan-tízen ültünk az asztal köré, majd beindult a „fluktuációnak” csúfolt spenceri kiválasztódás, s végül csak én maradtam. Léka keltette föl érdeklődésemet Nagy László iránt, fejből szavalta Sinka Istvánt, Utassy Józsefet, éjjel-nappal forgattam Pilinszkyt – az ő Molnár utcai emléktáblája virrasztott a késő estig elhúzódó együttlétek fölött –, Csoóri Sándor Nomád naplója az esszé bűvkörébe vont. Kárpáti Kamillal verseim további viviszekcióját végeztük; vele – hosszú megszakításokkal – máig levelezem. Nemzedékem egészét szívós munkával elriasztották a tanári pályától, a magyar és történelem szak helyett talán csak azért jártam a jogra; ám az irodalom idézte elő mindvégig a téthelyzeteket. Nemcsak a szövegvilág, de a személyes kapcsolatok életvilága. Kiss Benedekhez, Tornai Józsefhez elkanyarodó zarándokútjaim a Sas-hegy környékén ugyanolyan valóságosak, akárcsak a szellemiek Orbán Ottóhoz, Baka Istvánhoz, Petri Györgyhöz, Bella Istvánhoz. Jurátusként jelent meg első két kötetem, megkaptam a Gérecz Attila-díjat, és az idő tájt hívtak a Hitel folyóirathoz szépirodalmi szerkesztőnek. A hírneves keddi értekezleteken olyan nagyságok között foglalhattam helyet, mint Csoóri Sándor, Görömbei András, Ágh István, vagy a kivételes elméleti pallérozottságú Papp Endre és a boltokban fellelhető összes regényt elolvasó, majd nekem kölcsönadó Nagy Gábor. Lázár Ervin és Nagy Gáspár halálos betegségét első szerkesztőségi találkozásaink után diagnosztizálták. Ám ez már bőven a nagyon is tudatos olvasói periódus, amelyről a tankönyvek címmutatói is tudósítanak. Pályakezdésem kegyelmi adományaként mindig kicsit korábban ismerhettem meg a fejlődéshez szükséges mestereket és könyveket, mint amikor már feltétlenül szükséges lett volna, így jutott időm, hogy minél többet befogjak cikázó gondolataikból. A megelőlegezett bizalmat pedig, remélem, hogy nem éltem föl az utolsó fillérig. Nem szeretnék sokáig tartozni senkinek, csak mindig, csökönyösen ugyanoda.
