Bach Máté felvétele
Kalapos Éva Veronika
Abig-(csak)-él, Kisdarázs
„- Kisdarázs, mi vagyok én neked?
- A seggem lika.”
Először tátva maradt a szám, aztán felnevettem, aztán sírtam, aztán már csak arra voltam képes, hogy Selátsehall Dömötörként belesüppedjek Viviane Villamont világába. Hatéves voltam, ahogy a kislány a könyv lapjain, elváltak a szüleim, ahogy neki, cserfes voltam, nagyszájú, és pörgettem a kisujjam körül az életet, mint ő. Kisdarázs, vagyis Viviane, a szerző gyerekkori énje több volt a számomra, mint irodalmi hős: megtett és kimondott mindent, amit én nem mertem, és vállalta a következményeket, amihez szintén nem volt bátorságom. Merész volt helyettem is, miközben néha taknya-nyála egybefolyt, de akkor is csatába küldhettem magam helyett. Ő értette meg velem, hogy a hullámverésben is láthat tisztán az ember, ha a tengert vagy az eget nem is, mert az arcába csap a víz, de saját magát igen, megtanított, hogyan kapaszkodjak a testembe, a lelkembe, a humoromba, mindabba, amiből vagyok.
Ő kezdte a sort, és Vitay Georgina folytatta, jobban mondva Szabó Magda összes hőse és története. Általa lett a mániám a szövegdallam, mindenütt azt hallgatom azóta is, egy szimpla beszélgetésben, a telefonban, a tévében, hogyan énekel minden ember úgy, hogy nem is tud róla. A menedékem az Abigél után megtelt zenével, áradással, megtorpanással és zuhanással, egyszerre sokan lettünk, hangosak és a szivárvány minden színében ragyogók. Karmesternek hittem magam, mondván, a hatalom teszi az írást olyan elképesztően mámorossá, aztán rájöttem, hogy felettem hatalmaskodnak. Stockholm-szindrómás lettem, megszerettem a fogvatartómat, és most már egy életet élek le így, néha kemény priccsen, máskor habos párnák közt, néha étlen-szomjan, máskor dőzsölve, keringek az iszonyú dallamra, cipő nélkül, olykor láb nélkül is, és táncolnak velem a mondataim, míg fel nem kel a nap, míg csak össze nem esünk.
