Szilágyi Zsófia, Garamvölgyi Luca fotója
Szilágyi Zsófia
Isten veled, Darnó
Csalog Zsolt Parasztregény című kötetének végén, a második, 1985-ös kiadásban, ahol már egy hosszú utószót is kapunk, olvasható egy lista a könyv főszereplőjének, Eszter néninek az olvasmányairól. A tarka könyvtárban, ahogy a parasztasszony maga minősíti az összeállított listát, ott van Tolsztoj Kreutzer szonátája és Dante Isteni Színjátéka, Harsányi Zsolt és Courths-Mahler, Jókai és Moldova, A boldog ember és a Sellő a pecsétgyűrűn. Az 1909-ben született tiszaroffi parasztasszonyt aligha irányították, felteszem, maga választott olvasmányokat, a saját polcán pedig kizárólag olyan könyvek sorakoztak, amelyeket végig is olvasott.
Az én könyvespolcom, a mostani, persze, egészen másmilyen: szakkönyvek, amelyeket akkor veszek kézbe, amikor tanítok vagy írok valamiről; kortárs szerzők kötetei, amelyekről kritikát írtam, vagyis már az első olvasáskor is feladatot jelentettek, nem (nem pusztán) örömöt. De a képzeletbeli polcom, ahol ott lenne minden, amit hatéves korom óta elolvastam, nem kevésbé lenne tarka, mint Eszter nénié. Ott állnának azok a könyvek, amelyek a legtöbbet segítettek a Pestre kerülés nyolcévesen átélt traumájában és soha el nem felejthető pótnagymamám elvesztésében, P. L. Travers Mary Poppins-kötetei (fogalmam sem volt akkor róla, hogy a szerzőjük nő). Pedig az én baby-sitterem vagy nevelőnőm, bár mindkét meghatározás nevetséges Mamikára, egyáltalán nem hasonlított a hősnőre, mégis gyógyítottak ezek a könyvek, most már tudom. Vagy ott lenne az a regény, Victor Hugo Nyomorultakja, ami miatt akkor is potyognak a könnyeim, ha musical- vagy filmváltozatban látom, még ha dühít is ma már ez a hatás. Meg az a regény, és itt kezdünk közelíteni a mostani értékrendemhez, amely orosz szakossá tett - vele a kezemben, még az elhatározás megszületése előtt, fent felejtettem magamat a 86-os buszon, mert nem a Raktár utcánál, hanem a Szadovaján jártam: A Mester és Margarita.
És lehetne pakolni erre a képzelt könyvespolcra a könyveimet nagyon hosszan – közben rögtön fel is tenni a kérdést, vajon ezek a kötetek írásra késztettek, valóban? Sokkal inkább olvasóvá változtattak, és arra a pályára tereltek rá, ahol azt szeretnénk megérteni, megbeszélni másokkal, megírni újabb szövegekben, hogyan is értelmezhető egy-egy mű. Ha arra a kérdésre keresem a választ, miként is lettem az irodalmon keresztül íróvá, ami valójában nem vagyok, akkor valahol a tárcák-esszék között kellene keresgélnem, hiszen monográfián, tanulmányokon, kritikákon túl csak ilyeneket írtam, nem is tervezem, hogy regény-, eposz- vagy haiku-szerző leszek valaha is. A tárca és az esszé az irodalom pereme, az a határszél, ameddig egy irodalomtörténész is elmerészkedhet: ott, a tárcabirodalomban van Oravecz Imre Egy hegy megy című, 2006-os kötete is. Nem régi könyv, miért is lenne az, tárcistaként szárnypróbálgató pályakezdő vagyok. Újraolvastam nemrég, pusztuló falu, egy kutya halála, konfliktus a szobafestőkkel: nem nagy témák, nem ez a könyv az életmű középpontja, hol van ez a Héjtól, az 1972. szeptembertől vagy az Ondrok gödrétől. De ha elalvás előtt olvasom, a mondatok ritmusa a fülemben marad, mintha egy daltól nem tudnék szabadulni. Elérek az utolsó szövegig, egy hegyről szól, egy hegyről, amelyben kőbányát nyitnak, és ezért széthordják, egy hegyről, amelyet sosem láttam, sem teljes pompájában, sem pusztulásában. És mégis, elérek az utolsó mondatig, „Isten veled, Darnó, Isten veled, Magyarország.”, és elsírom magam. Ha csak egyszer, valami hasonlót, sikerülne.
