Szil Ágnes
Mindezek dacára
Regressziós hipnózissal ér fel egy ilyen szerkesztői utasítás, miszerint írjuk meg, mi volt ránk akkora hatással, hogy íróvá, költővé lettünk. A csípőből adott első válasz az, hogy „Nem tudom, semmi… szerintem semmi”, hetekkel később azonban szinte letaglóz egy emlék, ugyancsak a semmiből… No, ne rohanjunk, előbb olvasóvá kell lenni, csak azután lehet a tollat szilárdan a papír fölött tartani.
Olvasóvá válásom története hasonlóan egyszerű, mint amit a pályatársak kifejtettek: a második tanévet az összes tankönyv elolvasásával kezdtem: megállapítottam, hogy mind eléggé érdekes, a továbbiakban meg udvariasan unatkozással és az alkoholista tanítónővel történő hadakozással töltöttem a júniusig terjedő időszakot. Abban, hogy igen hamar megtanultam olvasni, elsősorban annak volt szerepe, hogy már iskola előtt is lényegében tudtam, valamint hogy a derék pedagógus személyre szabott módszereket alkalmazott: a harminckilenc gyerek mindegyikét külön megverte, ha az illető kölök nem tudott elég gyorsan válaszolni, így hát kellőképpen motiválva voltunk, s holtában is megcáfolta azt a tényt, hogy poroszos módszerekkel nem lehet eredményt elérni. Lehetett.
Egytantermes, olajos padlós, kályhás volt az óriási terem, a tanító néni fűtött, halálos csöndben folytak az órák, lehajtott fejjel ült a majd negyven gyerek, és azt már akkor is tisztán éreztem, hogy ha valaki, hát én kirívok a többi közül, és általában több, néha kevesebb sikerrel próbáltam beolvadni közéjük. Emlékszem, egy védőoltás után az orvostól elkunyerált fecskendővel spricceltem a tanítónőt, büntetésül pedig a fiúk közé ültetett ez a példás tanerő, ennél tovább nem terjedt a fantáziája – de hát nem kellett ahhoz kettő darab X kromoszóma, hogy én az illetőket szórakoztatni ne tudjam. Szóval ilyen körülmények között, vagy talán mindezek dacára tanultam meg mindent, ami azóta is fontosnak tűnik. A tananyagon túlmenően pedig bármit és bármekkora mennyiségben elolvastam; volt karácsony előtti indiános regény kikutatása – anyám sajnos évekig ugyanabba a szekrénybe dugta az ajándékokat, ezzel jelentősen csökkentve a dolog élvezeti értékét. A fa alatt már kellő flegmával tudtam közölni, hogy Coopertől már mindent, de tényleg; illetve vélekszem egy elég zajos szülői veszekedésre, mely arról szólt, szabad-e nekem harmadikban szolfézsóra helyett hosszadalmas regényeket olvasni. Szabad nem volt, de azért olvastam: ki is maradtam a zeneiskolából, a kottáknál többet tudtak nyújtani a sima, fekete betűs sorok. A veszekedés azért volt különösen érdekes, mert a szüleim akkor már évek óta nem beszéltek, sajátos érdeklődésemmel azonban sikerült őket kimozdítanom otthonos gyűlölködésükből. Hasonló idegrohamra került sor a válásukkor a kétkötetes Arany János-összes elosztásakor, így a rövidebb költeményeket anyámnál, a hosszabbakat meg apámnál tudtam szükség esetén fellelni. Ebből is látszik, hogy nálunk az irodalomról igenis volt beszélve, még ha ordítva is. A könyvek jelentették számomra a biztonságot, akárhová vetődtem is.
No, de most következzék az írás. Hetedikben lakhelyet váltottam, egy falusi iskolába kerültem, Hunyára. Az osztályba négyen jártunk, két majdani géplakatos, egy jövendő porcelánfestő és én magam. Első többoldalas írásom tehát ide köthető, egy egészen jól sikerült fogalmazásról beszélek, amelynek főhőse, egy fiatal fiú Csillagvárosban tanult. Néhány hete még csak ennyire emlékeztem. A fonal felgombolyítására megkerestem Csillagvárost (Moszkvától 25 kilométerre, északra van), honlapján fontos információk cirill betűk gyöngysorából, például hogy náluk már véget ért az ebédidő, plusz öt fok van, az ég felhős, viharra van kilátás; a város lakosságszámáról nem adnak adatot, de annak a bizonyos, néven nem nevezett cégnek van családpolitikája. Paneltornyok között rengeteg zöld. Mindezt főként a képekből vettem ki, mert oroszul már nagyjából elfelejtettem.
A kutatás következő fázisa az volt, melyik általam is olvasott szovjet műben szerepelt Csillagváros, hogy én arról, iskolai feladatként természetesen, fogalmazást akarjak írni. Egyikben sem. Így hát beleástam magam a még elérhető, a nyolcvanas években számomra hozzáférhető szovjet irodalomba, és arra jutottam, hogy az a mű, amely alapján fogalmazást kellett írni, mintegy a művet folytatva, Solohovtól volt az Emberi sors. Egy katona tragikus története, kontra falusi gyereklány (én). Negyven oldal, mondom sóhajtva, szakközépiskolások tanáraként. De egy eltűnt világban, abban a nyolcadikban mind a négyen – tudják, a három beolvadni képes gyerek meg az a másik, a jobb második padban – (akkor) kortárs szovjet irodalmat olvastunk, és úgy, hogy abból iskolai fogalmazást lehetett íratni. Nem otthonit, nem projektmunkát, nem innen-onnan összelopkodottat, hanem amolyan igazi egy-másfél órásat. Igaz, én nem egy órában írtam, arra határozottan emlékszem. Elkezdtem irodalmon, aztán folytattam nyelvtanon, végül még testnevelés óra helyett is azt körmöltem, sőt az sem lehetetlen, hogy megkaphattam az oroszt is (jó fej volt a tanár). Hogy a többiek mit csináltak addig, arra nem emlékszem. Arra sem. Jó, hogy nincs meg az a fogalmazás. Ismerve magam, most biztos kihúznám a felét. Mindent kihúznék, ami kihúzható.
Solohov már nem PC, tán már a bölcsészek sem ismerik ennek a Lenin- és Sztálin-díjas, irodalmi Nobellel kitüntetett szerzőnek a munkáit. Mihail Solohov, ennyi áll a belső borítón is, a középső, apai neve (Alekszandrovics) benn ragadt a szovjet államgépezet fogaskerekei között. Amióta ezen az íráson gondolkodom, magammal hurcolom mindenhová a laptoptáskában: vékony kötet, Makai Imre fordítása, az Európa adta ki még születésem előtt. Öt forint ötvenbe került. Most már sérült a borítója, mert valahogy ráerőszakoltam a laptopot, amin ezt a tárcát is írom. Nem baj, húsz éve úgyse vette ki senki, legalább történt vele valami érdekes. Délután megragasztom, és amikor Önök ezeket a sorokat olvassák, már ismét várja a következő feltámadást, a polcon, a munkahelyemen.
Felütöm találomra. „…A romok közt találtam egy kétkilós súlyt, belegöngyöltem a törlőrongyba, hogy ne folyjon vér, ha ütni kell vele, az útról felvettem egy darab telefonhuzalt, mindent szorgalmasan előkészítettem, amit kellett, és elrejtettem az elülső ülés alatt.”
Tényleg, én is írhattam volna.
