Mezey Katalin
A könyv sorsa vagy a sors könyve
Akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem rá, hogyan tanultam meg olvasni. Mintha egy halacskától kérdezné valaki, hogyan tanult meg úszni. Sehogy. Úgy született, hogy már tudott. Én is, mintha mindig tudtam volna olvasni. De ha mégis alaposabban belegondolok, van azért néhány fontos emlékem a kezdetekről. Alig múltam hároméves például, amikor bátyámmal együtt szüleink kertészetében a gyepen ültünk, és a körülöttünk kosarakban pirosló őszibarackot válogattuk. A kezünkben egy-egy kartonlap volt, amelyen három különböző nagyságú lyuk sorakozott. Ezekbe kellett beleillesztenünk az őszibarackokat. Külön ládába tettük azt, amelyik az első lyukba, a legnagyobba illett bele, külön ládába azt, amelyik a másodikba, és külön ládába azokat is, amelyek a harmadikba, a legkisebb lyukba illettek. Jó szórakozás volt ez (azóta láttam már hasonló elven működő igazi gyerekjátékokat is), és nagyon büszkék voltunk az általunk „beládázott”, katonásan sorakozó gyümölcsökre. De a ládákat kibélelő újságok sem hagytak közömbösen bennünket. Hosszan tanulmányoztuk őket, izgatták a fantáziánkat az aprócska, fekete jelek, amelyek mintha egymást kergették volna a papíron. Különösen a képekhez, rajzokhoz kapcsolódó szövegek tudták lekötni a figyelmünket. Sokat nézegettük például az egyik újság címlapján azt a kitátott szájú, jókedvűen ordító figurát, akinek a karja fekete csíkként futott végig a lap tetején. Ez a messzire nyújtott, hosszú kar kinyitott lakatot tartott a kezében. A kar fölött pedig táncoló betűkkel ez állt: „Szabad Száj”. Valószínű, ez volt az első két szó, amit olvasni tudtam, máig belém vésődtek a betűi. A 2. világháború utáni időkben a Kisgazdapárt népszerű vicclapjának volt ez a címe. Szüleim is ezt az újságot járatták, ami nem volt csoda, hiszen akkoriban, az első szabad választásokon a Kisgazdákra adta voksát – velük együtt – az ország választópolgárainak háromnegyed része. A kép hatására én is ordításra tátottam a számat, és a karomat jó messze kinyújtva el is kiáltottam magam: „szabad száj”. Csak a felpattant lakat hiányzott a markomból. Anyánk csitítóan megsimogatta a kobakomat, majd az újságlapot visszaterítette a ládába, és a barackválogatás folytatására buzdított minket. Folytattuk is, de közben azért időnként el-elkurjantottuk magunkat: „Szabad száj!”, „Szabad száj!”
A legnagyobb – máig tartó – hatást azonban egy olyan könyv tette rám, amelyet még nem én olvastam, de esténként anyánk mesélt nekünk belőle: a Süss fel, Nap! című népköltészeti és népmesegyűjtemény volt ez. Ennek köszönhetően tanultam meg hallás után az első verseket, például a Cinege, góga, hol voltál?-t. Ez az a tréfás, válaszolgatós népdal, amelyről sok évtizeddel később Weöres Sándor azt mondta nekem, hogy összes versét szívesen odaadná, ha ő írta volna ezt az egyetlenegyet.
De ebből a gyűjteményből ismertem meg a Kóró és a kismadár című mesét is, amelyet kedve szerint folytathat az ember, felvonultatva mindent, ami csak az eszébe jut. És ebből a könyvből olvasta fel anyánk Vas Laci meséjét, amelyben valósággal szíven ütöttek a sárkány szavai. Mintha nekem mondta volna: „Tudtam, tudtam, Vas Laci, mielőtt még megszülettél, hogy nekünk meg kell mérkőzni”. Már akkor, aprócska emberként, első hallásra úgy éreztem, hogy hozzám szólt az a sárkány, rólam tudta, még mielőtt megszülettem volna, hogy nekünk meg kell mérkőznünk.
Nemcsak annak a régi latin mondásnak van igaza, amely azt állítja, hogy minden könyvnek megvan a maga sorsa. Valószínűleg az is igaz, hogy minden sorsnak megvan a maga könyve. Ami nem véletlenül talál rá.
