Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Győrei Zsolt ajánlata.
Győrei Zsolt
A száműzött zsiráf
Lehetett persze csakugyan csak egy kicsit olvasni, iskolába vagy edzésre menet, öt-hat oldalt, föl-fölrezzenve a kapkodó gyönyörűségből, a hátralévő buszmegállókat számolgatva, táskával a háton, a vállon, a lábnál – de ez sosem volt az igazi, ez csak azért volt, hogy akkor is legyen valami, ha aminek lennie kellene, az éppen nem lehet.
Az igazihoz egy végtelen délután kellett, apró kellékek és szertartások kompozíciója. A heverő, a rádobott pléddel. A kézügybe készített Terefere mártott linzer, piros papírdobozban (amelynek alján úgy bámult a kivágható és összehajtogatható papírzsiráf, mint akit örökre száműztek az Állatkertből). A másnapi órarend szerint felpolcolt füzetek, munkafüzetek és tankönyvek az íróasztalon, láthatóan közel, megközelíthetetlenül messze. Háttérben pedig az önállóan is elműködő külvilág, apámmal a műhelyben, anyámmal a munkahelyén, húgommal az óvodában, mindenki mással mindenütt másutt. Idebent pedig lassú, sóvár merengés a könyvespolc előtt, a gerinceket töprengve simogató mutatóujj, végül a döntés magabiztos és önfeledt boldogsága, az oldalra hengeredés a heverőn, a pléd hónaljig húzása, az első odasandítás az íróasztalon tornyosuló kötelesség-kupacra, és a bűntudattól édes varázsige: csak egy kicsit…
Verne Gyula: piros papírborító, puhakötés. A Sándor Mátyás kivétel, azon egy-egy kép elöl és hátul Bujtor Istvánról. Dékány András hajós sorozata, az előbb megjegyezhetetlen, utána elfelejthetetlen címek: Matrózok, hajók, kapitányok, azután Kalózok, bálnák, tengerek, végül Csempészek, hősök, kikötők. Rónaszegi Miklós négy Kartal-könyve, a Simonyi óbester és A Tenkes kapitánya, az is egy-egy filmes fotóval az elülső és a hátulsó borítón. Az Egri csillagok, amelyben viszont külön belső táblákon izgatnak a még nem látott film jelenetképei, a szultán, egy csillárral a fején. A Delfin-könyvek, egytől egyig, de leginkább Mándy Iván Robin Hoodja, A csodacsapat és a Pöttöm Nagy Kázmér. Végh Györgytől a Don Makarémó, egy kulcslyukon keresztül, Békés Páltól A kétbalkezes varázsló. Romhányi és a Doktor Bubó, akárhányszor. A dzsungel könyve, de csak a Maugli-mesék, Riki-Tiki-Tévi hidegen hagy. És persze indiánok, hosszú sorokban, kalumetet pöfékelve a tipiben: derék delavárok és hitvány irokézek; vitéz apacsok és álnok komancsok, olykor kajovák; és valahol másutt, ugyanekkor, Tokei-Ihto, szökésben a rezervátumból, a Medve-csapat élén. A Micimackó, végtelenül, könyv nélkül is: a trotechnikus, aki mindig Elek, meg a kaptár népe és a naptár képe. A kis herceg nem – ha azt hallom, hogy igazán jól csak a szívével lát az ember, rókáznom kell. A Vuk viszont annál inkább, Bogánccsal vagy anélkül, és Kele is, Lutra meg Hú is, Tüskevártól Téli berekig.
Majd hirtelen Gerald Durrell, egy újabb fejezetben. Kekszropogás kísérte merengés azon, író legyek-e inkább, vagy az Állatkert igazgatója – harmadik lehetőség nincs, nem is lehet. Ledobni a plédet, és felkászálódni. Azóta úton, egyetlen tudással a táskában: nem én száműztem a zsiráfot a kekszes doboz aljára, mert nem én igazgatom az Állatkertet. A többi: föl-fölrezzenés a lapokból, elhagyott és még hátralévő megállók számolgatása, kapkodó félsz, hogy egyszer csak odaérek úgy, hogy soha, semmiben nem voltam bizonyos.
Legfeljebb néha, egy-egy délutánon. És csak egy kicsit.
