Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Orbán János Dénes ajánlata.
Orbán János Dénes
A jelszó: Jókai
Nyilván mesékkel kezdtem az olvasást nagyon aligkrapek koromban, úgy alig ötévesen, mert hát nekem három anyukám is volt: Édesanyám, aki 48 évesen szült, és a két, már felnőtt húgom (mert úriembernek csak húgai vannak), és mindhárman szinte versenyeztek a kiművelésemben. Aztán hétévesen kiválasztottam a sok Jókai Mór-könyv közül a Szegény gazdagokat, mert annak olyan jó izgalmas volt a címe, és belefogtam. Nem tudtam letenni. Imádtam. Nem emlékszem már, hogy mennyit értettem meg belőle, biztos, hogy nem sokat, de arra emlékszem, hogy nagyon izgi volt, meg ott volt a tudat is, hogy én most már nem mesét, hanem felnőtteknek szóló könyvet olvasok. És Fatia Negrát valahogy úgy képzeltem el, mint Darth Vadert, pedig a Csillagok háborúját még nem is láttam. Utána következett a többi Jókai, párhuzamosan olvastam meséket is – mert azokat világéletemben és most is olvasok –, de az olvasásra szánt időm tekintélyes részét Jókaira fordítottam. Mikor elolvastam az összes, családi tulajdonban lévő Jókait, mintegy kéttucatnyi regényt és három vaskos kötetnyi novellát, kezdtem elölről. Aztán beiratkoztam a könyvtárba, ismerősöknél kutakodtam, summa summárum, mire leérettségiztem, minden regényét és novelláját olvastam a mesternek, és nincs olyan, melyet legalább kétszer nem, míg a legjobbakat három-négyszer is.
Jókait manapság már legtöbben dohosnak tekintik, A kőszívű ember fiait – mint kötelező háziolvasmányt – már évtizedek óta gyalázzák a diákok, szülők és a tanárok is, egyre agresszívebbek az indítványozások, hogy a klasszikus magyar irodalmat, Jókaival az élen a lehető legminimálisabbra redukálják a tantervben. Merthogy a gyerekek unják és nem értik.
Igen ám, de akkor én hogy nem untam? Már gyerekként rajongtam érte. Most nem akarok belemászni sem lélektanba, sem a nevelés-oktatás kritikájába, csak annyit mondanék el – aztán vonja le a tanulságot az, aki érti –, hogy én Jókaitól kaptam a tudásom alapját. És olyan alapokat, melyekre utána egész életemben játszi könnyedséggel tudtam építkezni.
Mindenekelőtt Jókaitól tanultam meg magyarul. Úgy istenigazából. Az átlagember passzív szókincse 5-10.000 szó, aktív szókincse 3-5.000 között mozog. A Jókai-szótár utószavában Wacha Imre 40−45 ezerre becsüli Jókai szókincsét. Mivel a könyvekben voltak szómagyarázatok, és azokat én át is böngésztem, még a nehezebb, furcsább szavakat is ismertem már gyermekként-kamaszként. Azaz szókincsem többszöröse volt már kamaszkoromban, mint egy átlagfelnőtté. Gondolom, nem kell részleteznem, milyen előnyöket jelentett ez számomra, és nemcsak a humán-, hanem a reáltanulmányok terén is.
Jókaitól tanultam meg a természettudományokat. Az igaz, hogy száz évnél is régibb információkkal szolgált, de alapnak kitűnő volt, sokkal könnyebben lehetett továbbfejleszteni.
Jókai által ismertem meg a történelmet. Az igaz, hogy mesés formában, de a történelem mese-, mesélés-jellegét éppen így értettem meg.
Jókainak köszönhetem, hogy érzem a nyelvünk ízét, neki köszönhetem, hogy van humorom.
Egyáltalán: neki köszönhetem, az ő már-már transzcendens lelkesedésének, melynek lángjai valósággal kicsapnak a sorok közül, hogy annyi minden érdekel – nemcsak a ma, nemcsak a mindennapok. Neki köszönhetem, hogy szeretnék mindentudó polihisztor lenni, s bár nem vagyok, nem is lehetek az, hiszen az már két-három évszázada lehetetlen az információ, a tudásmennyiség miatt, de legalább törekszem rá, és a mai napig „betegesen” tudáséhes vagyok.
Gyors lépésekben távolodunk mostanság kultúránk, nyelvünk elmúlt évszázadaitól. Egy új világ információi, irodalmi művei, kultúrája tör be helyette, az új nemzedékek a tudásanyag tárolására már nem az agyukat használják, hanem a szervereket és merevlemezeket. Csakhogy a könnyen elérhető, könnyen megszerzett információ nem rögzül úgy az agyban, és ha lemerül az aksi, vagy nincs térerő, akkor tudás sincs. Ha nincs komoly tudás, nincs szintetizáló képesség sem. A szervereken lévő tudáshoz bárki hozzáférhet. Az agyunkban lévőhöz csak mi. És a tudás nagy előnyt jelent, ez egy cáfolhatatlan tézis.
Úgyhogy nem szabad lebecsülni és kiseperni a jó öreg Jókait, mert azóta sem volt olyan írónk, aki a tudás ilyen regisztereit csillogtatta volna meg, ráadásul ilyen izgalmas csomagolásban. Oda kell adni a kölöknek, minél hamarább, minél romlatlanabb korában. Az egyik utolsó híd lehet a mai és a régi kultúra között, az utolsó akadályok egyike a konzumidiotizmus térnyerése előtt.
Huh, ez kissé didaktikusra sikeredett, meg rám nem jellemző módon szalonképesre. Úgyhogy gyorsan káromkodom egyet:
„Hát azt a Judás-apostollal-összecimborázott-aprópénzhamisító-Poncius-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgota-hegyén-Krisztuskáromló-latorképpen-keresztrefeszített-paraszt-öregapádnak!”*
Olvass, kölök!
*Jókai Mór: Rab Ráby. Negyedik fejezet (Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aalloo embernec, hogy az ev newe legien „Gievngievm Misca”)
