Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára. Limpár Ildikó ajánlata.
Limpár Ildikó
Hang és téboly
És zsenialitás.
Vannak olyan regények, amelyeket többször újraolvastam-újraolvasok, és minden egyes alkalommal adnak nekem valamit. Vannak olyan regények, amelyeket olvasni hatalmas élmény volt, de már elhalványultak emlékeimben a részletek, és egyre többet gondolok arra, hogy újra kéne olvasnom őket. És aztán ott van Daniel Keyes könyve, a Virágot Algernonnak, amit úgy harminc éve olvastam, kiskamaszként, és ami a részemmé vált az első olvasás után.
Amikor olvastam a regényt, fel sem merült bennem, hogy science fiction könyvet tartok a kezemben, pedig a cselekmény mozgatórugója egy intelligencianövelő műtét, melynek első humán kísérleti alanya a főszereplő, Charlie. Keyes azonban nem arra használja a science fiction elemet, hogy a tudomány, az agymanipulálás társadalmi veszélyeire hívja fel figyelmet, mint azt előszeretettel teszik a manapság igen divatos disztópiák; Keyes valójában lélektani drámát ír, egyetlen ember történetét tárja elénk úgy, hogy az igazi kérdést, az erkölcsi dilemma magját a személyes boldogság és az egyén kiteljesedésének kapcsolata adja, méghozzá egy nagyon leegyszerűsített példán keresztül. A cselekmény ugyanis faékszerűen egyszerű: vegyünk egy szellemi fogyatékos fiatalembert, aki úgy érzi, rendben van körülötte a világ, meg tudja nevettetni az embereket, akik közül számosat igaz barátjának tart. Aztán okosítsuk meg egy IQ-növelő műtéttel, és lássuk, hova fejlődik a személy, s vajon ez a fejlődés egyúttal a boldogságra való esélyét is megnöveli-e. (Amúgy a válasz: „nem”. De azt gondolom, ezzel nem spoilereztem sokat.)
Ez a téma mind a mai napig izgalmas maradt a számomra – nem különben az az írástechnikai eszköztár, amivel Keyes nem hagyott menekülési útvonalat számomra. Pár oldal után úgy éreztem, a játékmester/mesteríró betett egy labirintus közepébe, mint Algernont, a kísérleti egeret, akin először hajtották végre ezt az okosító műtétet, és a szerző – sőt, talán egy egész orvosi/írói team – kamerán keresztül figyel, és bőszen jegyzetel. Vajon az útvesztő végére ér az olvasó? Vagy feladja majd az első pár olyan oldal után, ami túlzott agymunkára serkenti őt? Mert lássuk be, Keyes rendesen megdolgoztatja azt, aki belekezd a kalandba: a naplóformában írt szöveg kezdetén Charlie még a műtét előtti készségeivel próbálja papírra vetni a gondolatait – azért, mert ez is a feladat része, ezt is vállalja a műtéttel együtt. Helyesírási és fogalmazási hibák özönéből kell kimazsolázni az információt, de megéri a küzdés. Mint ahogy Algernon is egyre gyorsabban talál ki az útvesztőből a műtét után, úgy az olvasó is egyre könnyebben pörgeti a lapokat egy idő tán (bár nem az ő IQ-száma növekedett az olvasással, hanem a naplóíró Charlie-é, és a szövegminőség javulása eredményez valójában gördülékenyebb olvasási élményt).
Azt hiszem, ez volt az első olyan regény a kezemben, amely a hagyományos elbeszélési típustól ennyire radikálisan eltért, és jól emlékszem arra az eufóriára, amit az olvasás közben és után éreztem. Egyszerre élveztem az írástechnikai megoldás tökéletes kiválasztásának és alkalmazásának döbbenetes erejét, és próbáltam összekaparni magam, miután szétzúzott a narráció ereje.
Keyes/Charlie tanított meg arra, hogy mennyire fontos egy karakter hangja, és hogy a karakter meghatározza a világot, amelyben él, hiszen értelmezi azt. A világ a 70-es IQ-t produkáló Charlie-nak teljesen más, mint a 150-es IQ-val rendelkező Charlie-nak. És az a Charlie, aki a két IQ-szám közötti utat járja, napról napra kiteljesítve személyiségét, tudását, minden egyes pillanatban átformálja a világot, amit kénytelen felfedezni. Kénytelen elgondolkodni azon is, hogy vajon az, ami történik vele, jobbá vagy elviselhetetlenebbé teszi számára a világot, az életet. És úgy van vele, mint az olvasó, aki sírva csukja be a regényt, mikor a végére ér: jobban fáj az élet, mint azt valaha is elképzelte, de sokkal gazdagabbá lett általa.
